eng
 

a realizmusról, a valóságról és a realitásokról

 

Előre bocsájtom, hogy nem szippantottam több technokol rapidot a kelleténél, csak egy hosszabb gondolatcunamit gépeltem. Tehát hideg élelmet és az NCIS letöltött 3 részét mindenki hozza magával, ha nekiindul elolvasni a posztot!


Most, hogy nekikezdtem egy újabb előadássorozatnak, ráadásul a realizmusról, realista művészetről, annak eredetéről, jelenéről, céljairól és hasonlókról, így volt alkalom, hogy nekimenjek és mélyebbre is ássam magam a témában.
Sok mindennel eddig is tisztában voltam, de olyan volt ez, mint egy sajgó fog. Az ember érzi minden kajálás előtt, hogy igen-igen, a fog. És eleinte meg is tudja oldani azzal, hogy a másik oldalon rág. Aztán már öblögetéskor is nyilall, és az időjárásra is kezd belobbanni, de még akkor is húzza a szembenézést. Hátha valami majd jól megváltozik.
De soha semmi sem változik.

 

a történet, az idea és a gyakorlat
Szóval az új kurzus. Amikor elkezdtem összerakni az anyagot - ezt az amúgy hatalmas és összetett anyagot - akkor nagy problémát jelentett, hogy hogyan tudnám átadni kellően, amit sok év alatt megértettem és amikre rájöttem a realizmusról.

Hogyan épültek fel a dolgok a művészettörténet alatt, miket ismernek félre a mű-történészek, a gyakorlati tapasztalás és a művészet mindennapos működése mennyiben más, mint az elképzelt, pátoszos unalom, ami a könyvek lapjairól csöpög, illetve a 21. században - már itt az elején - milyen olyan dolgok vannak, melyek még sok fejfájást fognak okozni a művészet világában. Hogy a lájkvadászat mennyire káros folyamat, hogy egy fiatalkorban sokat hallott szempont hogyan veszi el a lehetőséget a későbbi helyes döntésektől és hasonlók. Hogy a realizmus nem csak egy szimpla művészettörténeti stílus, hanem a valóság megértése, és mint ilyen, a szemléletmód, a gondolkodás egyik módja.

De menjünk sorba. Nem ígérek semmit, a végére úgyis minden elromlik majd.


tehát a történet
Maga a realizmus, mint művészeti stílus és szemlélet a valóság megismerésére, megértésére és újjáteremtésére épül. Mindig erre épült, bár néha mást és mást emelt ki a szempontrendszernek köszönhetően. A legtöbb alváltozata is csupán csak az újjáteremtés formájában tér el.

Fontos még tudni, hogy minden műalkotásnak van egy célja és egy funkciója. Előbbi azt a vágyat jelenti, amiért eleve a mű születni fog. Ábrázolni valamit, de legminimálisabban is ’ábrázolni’. Minden ezen kívüli dolog a ’nem-ábrázolás’ és pont a művészettörténet az igazolása annak, hogy a cél csakis az ábrázolás (lehetett), hiszen a művészet egyedül ebben az értelmezési térben egy létező valami. Mondhatni, ha nem ábrázolunk valamit, akkor a semmit ábrázoljuk.

A funkciót megérteni sokkal egyszerűbb, az az örök ’miért?’. Mi lesz a kép funkciója, a létének mi lesz a feladata.

Nos, a cél szempontjából már az őskortól kezdve volt egy realizáló és egy absztraháló ága a művészeteknek. Az, hogy egy barlang falára egy pontosan megfigyelt állat került fel vagy 4 vonalka és 5 pötty, az a kép funkciójából adódott. Előbbi olyan dolgok ábrázolására volt jó, melyek láthatóak, míg utóbbi az elvont fogalmak kommunikálására készült.
A dolgok nem mindegy része - vagy első buktatója - is itt van elásva. Míg a realizálót mindenki értheti, hiszen látható, látással értelmezhető, addig az elvonatkoztatott ághoz mindig kellett egy magyarázati narráció is.
A gazella, a szarvas és hasonlók képéről minden vadász tudta, hogy az mi, és tudtak róla beszélni, viszonyulni hozzá, érzelmeket, reakciókat váltottak ki a képek az egyénekből. Mindenkiből olyat, ami benne volt. Míg az absztrakt dolgokhoz kellett a sámán hörgése, a hókuszpókusz és ilyesmik. Azok csak így nyerték el értelmüket, és jelentésük csakis ennek a narrációnak az ismeretében volt ismerhető… bár akkor sem érthető, CSAK ismerhető.
Szóval, míg a realizáló alkotás önmagában is érthető volt, addig az absztrahálót csak magán kívüli [létén kívüli] indoklással lehetett megismerni.
Persze, szakmai szemmel ez már itt egy erős ellentmondás, hiszen egy absztraháló kép esetében az összes ábrázoló eszközt (tónusokat, árnyalatokat, foltokat, …) át kell értelmezni, hiszen azok nem a látvány világából vett leképező elemek, nem ábrázolnak valamit, hanem vannak, hogy kívülről megnarrálják, hogy miért vannak.

(Kb mostanság el is veszthettem a maradék olvasótábort, de ha eddig valaki kitartott, azt csak bíztatni tudom, hogy olvasson tovább, mert megéri!)

 

undefined


Az absztrakció mellett egy praktikus szempont szólt csupán. Méghozzá az, hogy segítségével nagyon jól lehetett olyan témákat ábrázolni, melyeknek nem voltak és/vagy nincsenek látható előképei. Ha ma kellene például a Trappist bolygókon uralkodó körülmények között élő embert ábrázolni, akkor vagy egy, a földitől eltorzított, de alapjában hamis képet tudnánk csinálni a realizáció eszközével, vagy egy totál absztraktat, amin nincsenek képi „szabályok”, csak feltételezett, kitalált trappist szabályok szerinti foltok.
Hogy csavarjak még egyet a dolgon, hogyan ábrázolhatnánk egy képen a Trappist civilizáció istenét? Ugye?! Nincs képe (nem vallási értelemben), tehát bárhogyan lehet. Erre jó egy külső narráció, ami valamilyen szinten megköti a látványvilágot és konkretizálja az absztrakciót, de azért még az absztrakt értelmezés világában.

De vissza a Földre!
Ez a célbeli kettősség folyamatosan változott arányait tekintve. Hol az absztrakció dominálta le a realitást, mert elvont dolgokat kellett ábrázolni (földi isteni dolgokat, vallási képeket, spirituális jelentéseket), hol a realitás nyert teret, mert a valóság egy képe volt a cél (mert például emberi céllal, emberi megrendelésre kellett a kép, mondjuk a gyerekről, a kastélyból látható erdőről, stb).

Sok lóugrást kihagyva, de elmondható, hogy szépen lassan a célhoz vezető technika letisztította a képet és eldöntötte a realizáció dominanciáját. Szekularizált a világ, szimbólumrendszerek értelmezték a képeken látható tárgyakat, az emberek felé mozdult a témaválasztás. Szimplán a realista ábrázolás eredményesebb és szebb látványt - éspersze érthetőbbet - tudott varázsolni, mint az absztraháló.
Nem akarnék vitázni azokkal, akik ezt vitatják, mert általában valami szubjektív érdek az, ami azt mondatja az adott emberrel, hogy az absztrakt jó, és van létjogosultsága. Vagy érdekelt az absztrakt illúziójának fenntartásában, vagy van egy csak általa dekódolható narráció bizonyos absztrakt példákhoz (belelátás, „nekem ezt jelenti”).

Az e-poszt (micsoda szókép… besírok) szempontjából csak annyi a lényeg, hogy a klasszicizmus születésekor - mint oly sok minden - a művészet is átalakult és megváltozott. Az addig kialakult funkciók részben megszűntek, a megrendelői réteg átalakult alapjaiban, cél lett egy friss és korszerű művészet összerakása. De maga a művészet szakmai útja folyt tovább a maga medrében és ez a szakmai oldal kiemelkedő szinten működött már ekkor.
Egészen a fotóig.

 

undefined

 


A fotó kialakulása és térhódítása ugyanis az addigi képkészítési-művészeti világból vette át az egyik legfontosabb részét, a funkcióját. És napjaink „fotó alapú” technológiáival már az összes funkciót képes kiszolgálni. Zöld fal előtt felvett egyszereplős filmek, HD, majd 4K látvány, algoritmusokra épülő modellezés, 3D animálás, photoshoppolás és vektor verziók.
Amik láthatóak sem voltak, ma már az új valóságfelfogást hordozzák. A látható realitás ma már kb bármi lehet, mert szakmailag, látványában átlépi a laikus szemnek és agynak érthetőt. Viszont ideológiai kontroll nélkül ez egy csapda is, mert a kontroll nélküli valóságteremtés visszahat a nézők realitásértelmezésére is. Ezért van pl az, hogy egy otthon megnézhető és látható lefejezős videó félelmet kelt, míg egy évi 200mrd dolláros gyakorlati hadsereg nem emeli a biztonságérzetet, vagy, hogy a politika nem levásárlásra használja a csúszópénzeket, hanem médiafelületek bekebelezésére.

Amit viszont rögzíteni kell, hogy történeti okok miatt tudható, hogy maradt a cél, és csak ez maradt.


tehát az idea
Maradt a cél és az a tudás, a szakma, amivel a valóság megismerhető és megérthető.
A sors iróniája, hogy amúgy a világ is ebbe az irányba kanyarodott. A tudományos felfedezések minden korábbi absztrakciót is felszámoltak. A sorozatos felfedezések a világ megismerése terén minden korábbi alapkoncepciót és körülményt képlékennyé tettek és ez így jól is volt/van. Darwin, a kvantumfizika, a genetika, az epigenetika és sok hasonló új ráeszmélés áthatott az emberi jogoktól kezdve az élet élésének módjára, szekularizációt indított el, vallásokat roppantott ketté, megváltoztatta az embert és eredményesen indított el egy gyorsabb fejlődést.
Ám, az önigazolásukban megcáfolt területek (pl vallások, hiedelmek, nemzeti vagy népi eszmék, pátoszos dolgok) hatalmas vákuumot hagytak maguk után és ez okozza - szerintem - a ma is érezhető erős nosztalgiát a régi csodamegoldások iránt, illetve késztet sokakat, hogy valahogy restaurálják azt, ami egyszer már elmúlt. Elmúlt, nagyon alapos és érthető okok hatására.

Valamikor, még a régi, fotó előtti művészeti világrendben, ezen folyamatok elején született a realizmus, de úgy, hogy első csúcsát már az új, fotóval együtt élő művészeti élet idején érte el.

A technika folyamatosan csiszolta magát és egyre erősebben kötődött a reális ábrázolás szabályaihoz, míg célja, az ábrázolás, önmaga lett egyben a funkciója is (a kép általunk, nekünk, magunkról készült).

Egy mondatban: A kép értelme önmaga léte.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez az önmagát igazoló kép CSAK a reális valóságból indulhat ki és csak így nyerheti el az értelmét, akkor máris érthető, hogy az általa megteremtett valóság az az ismeret, az a valóságdarab, amit máshogyan nem lehet észlelni.
A művészetfilozófia rendszerében ez kissé furán hangzik azoknak, akik nem szoktak ilyen mélységben foglalkozni filozófiával, így egy gyakorlati példát is írnék:

Van egy képünk, amit egy művész kitűnően megcsinál, realista stílusú, érthető a látványa (a témája is, de itt most a látványán van a hangsúly) és amikor meglátjuk, akkor belénk ivódik, beszélünk róla, emlékeink közé épül. Ott lesz az öreg nagynéni töltött káposztája mellett, a kedvenc filmünkkel egy polcon az emlékeink, értékeink között.
Viszont, ha meg kéne mondanunk, hogy ezt a képet mitől érezzük olyan nagyszerűnek, miért gyakorol ránk akkora hatást, nem tudnánk mást mondani, minthogy olyan, mint a töltött káposzta. Nagy odafigyeléssel készült, sok-sok gyakorlással és kísérletezéssel alakult a receptje, sok alapvető és sok aktuális körülmény szerencsés összejátszása is segítette, hogy elkészüljön és ilyenre készüljön el. ÉS, nem utolsó sorban egy múló, átmeneti és önigazoló funkciója volt csak… megenni.
ÉS még volt egy fontos dolog, ami alkotja! A nagynéni iránt érzett szeretetünk, kötődésünk, kapcsolatunk, illetve a nagynéni irántunk érzett szeretete, kötődése, kapcsolata. Ez fogta össze az összes részalkotót, hogy összeálljanak a bizonyos étellé.

A képünk esetében a bizonyos összefogó pluszt a művész adja. És a realizmus esetében nem szeretetről van szó, hanem a valóság értéséről, ismeretéről, az abban elmerülés vágyáról. Minél mélyebbre merül a művész a realitásban, annál erősebb lesz a kép hatása, annál erősebb lesz a kapcsolat a valósággal.
De felmerül itt egy fontos kérdés! Méghozzá az, hogy mi gyakorolta ránk a hatást? Mi váltotta ki azt a varázslatos izét, ami miatt emlékezni fogunk a képre? A filozófiai magyarázat szerint - és a gyakorlati szerint is - ezt a hatáskiváltó okot nem a kép hordozza, hanem - hatásként - létrehívja valahogyan az adott nézőben. A hatás, a kép megszeretése, nem más, mint a nézőben kialakult érzelmek, érzések, melyeket a kép realitása, valósága hív létre. A kép egy ablak egy olyan realitásra, amely mindenki számára érthető, amiben mindenki megláthatja a saját valóságát.


Ha el kellene neveznem ezt a valóságfogalmat, akkor azt mondanám, hogy ez a szuperarchetipikus valóság… de nem kell elneveznem. :) … de ha mégis kellene, azért lenne ez a neve, mert minden ember saját valóságából egy olyan közös épül össze (ettől szuper), ami a valóságok valósága lesz, egy általános, mindenki számára alap, ős verzióként, amolyan legkisebb közös többszörösként (ettől archetipikus).

Hát ez így szép és jó (és hosszú és hablaty), de adódik a kérdés, hogy nincs más akkor? Nem tudja ezt a szuperarchetipikus valóságot más kiváltani? Hát nem! A látott valóság mindenkinél csak a saját szempontjából megfogott kép. Míg a megállított pillanat általános értéke olyan apró trükköktől és szakmai truvájoktól lesz olyan, hogy érzelmeket tud kelteni bárkiben, amiket csak egy ezzel foglalkozó >munkás< képes összeépíteni. Ez a munkás képes összehangolni a valóságok látványát - érzékelésünk legfőbb módját - és szanálni a lényegtelent az emberi eszmélés, felfogás számára.

Ez volt a céljuk eredetileg is, bár történetileg tudható, hogy néha véletlenül eredményezték ezt.

És ha most felmerül a kérdés, hogy, ha más dolgok hatására is ilyen érzelmeink váltódnak ki, akkor miért kellene ezeket pont képekkel kiváltani?
Erre az a válasz, hogy minden dolog, amely érzelmeket tud kiváltani, az csak a saját területén képes kiváltani azokat. Egy ételtől nem fogjuk a világ értelmét megérteni, ahogy egy kitűnő könyv sem fogja a munka elvégeztének örömét megismertetni az olvasóval. Képek esetében ez a terület a vizuális kultúra. Általában olyan kulturális elemek, melyek emberi mivoltunk minőségét és milyenségét emelhetik. És mindegyik alapja a legfontosabb érzékelésük, a látás. (Tyereskova Parlamentre sz*rós művészetében a szaglás.)


a realitás realitása - a gyakorlat
Van ez a fentebb összeirkált elméleti rész. Ami persze baromság, meg ezzel nem kell foglalkozni, meg pátosz és hasonlók, hiszen a képeket csak „üríteni” kell.
De azért engem zavar. Mert ez alapján teljesen elszomorító a helyzet, ami van úgy általában.


Nekem nem tűnik úgy, hogy az embereket (nézőket) nagyon érdekelné a valóság, amiben vannak. Részben, mert a saját valóságuk teljesen megfelel számukra, mindent abba integrálnak, és a Facebook, Google, nemes egyszerűséggel csak azinternet-nek nevezett valami be is csomagolja őket a kis buborékvilágukba. Soha nem voltak az emberek ennyire távol egymástól, mint ma, mert az információk külföldről, más kultúrákról túlnyomó részt csak virtuálisan érnek el mindenkit.
Sokan magyaráztak már erről az elmúlt 2-3 évben, főleg a Brexit és a Trump történések kapcsán. Hogy az információk belső buborékokban pörögnek és mindenkit önerősítenek és önámítanak. Nem derül ki, ha rossz az információ, nem cáfolódik meg a hamisság. A saját valóságban minden új dolog viszonyulási kérdés lesz. Elhiszem vagy sem, továbblájkolom vagy spam-esítem. És a kommunikáció is ugyan ebben a térben zajlik, így a legkiélezettebb esetekben, a buborékok háborúiban is maximum egymás leugatása a cél, nem pedig a közös valóság megértése.

A valóság megélése helyett a virtuális látszatért élés a cél.


Amikor a művészettel találkoznak manapság az emberek, akkor vagy felkeresnek egy honlapot és ott végignézik az alkotásokat, vagy lájkolgatnak, emotikonolgatnak egyet-egyet és annyi. Egy virtuális térben találkoznak egy valódi alkotással, így pedig a virtuális valóság csodaelemének kezelik azt. 2-3 másodperc megállás az átpörgetésben a művészet mai értelme.
Hány olyan fb oldalt vagy honlapot tudunk mondani, ami csak erről szól? A virtuális lenyűgözésről és egyben a valóságból kizárásról. Sajnos ugyanezért nem jár senki kiállításokra, közömbös a műalkotások élvezetében és telepszik inkább a kijelző mögé.

Nem rinyálni szeretnék a gonosz, sátáni technikáról, hanem csak arra rámutatni, hogy a net önszórakoztató szerepe amúgy mindent beszánt, ami a valóságban van és érték, fontos céllal rendelkezik, hiszen ma már a net valósága alakítja a valódi valóság képét is. Gondoljunk csak Nigella - amúgy szörnyű - gasztrokirálynőre. Felépített brand, nulla receptek (rántott Snickers és Bounty), rengeteg eladott, de soha kétszer ki nem nyitott szakácskönyv, főzőműsorok, amik alatt lehet chipset enni. És amikor kiderül hogy a férje többször megverte, illetve, hogy rendszeresen ivott és kokainozott, akkor az nem megy át a Nigella-látványba.
Nem véletlen, hogy a net kitalálója, Sir Tim Berners-Lee is a minap siránkozott arról, hogy elszakadt a háló attól, amire létrejött és radikálisabb módszerekkel kellene visszazárni Pandorát az ő kis routerjébe.

Ami meg marad például a művészetből, az a skanzen értelmezésben látható művészettörténet, aminek napjainkban értelmezhető jelentése nincs már (régi korok régi jelenének termékei). Persze, múmiák élhetnek a nemvolt múltban és csinálhatnak házi aranykort, de ez sokkal károsabb úgy, ahogy teszik, mintha képeket égetnének helyette (Magyar Múmiatároló Akadémia).

 

undefined

 

Egy szó, mint száz, nincs igény a művészetre, nincs igény a valóságra, nincs igény a művészet céljára, funkciójára.
Sokan megkérdeztek anno a netadós tüntetésekkor, hogy szerintem miért váltotta ki a lakosok haragját, hogy adót akartak kivetni az internetre? Szerintem úgy érezte mindenki, hogy a buborékvilágukat érte támadás. A mindennapok valósága már nem érdekes, a virtuális, na az, ahol élünk.
És innen csak egy szöszmösznyire vagyunk az igazságon túli világtól… illetve voltunk.


az igazságon túli világ valójában a valóságon túli világ
Itt megint hosszan gépelhetnék arról, hogy a valóság és az igazság hogyan függ össze, de az már tényleg sok lenne (meg miről írnék a könyvben akkor?!). Bár, annyi nagytudású, gagyi médiaribanc elénekelte már a magáét ilyen témákról, hogy megérne egy misét belemenni ebbe is. De most nem lesz úrvacsora!

Amikor mindenki azt hiszi, hogy ért egy nyelvet, ami nem az anyanyelve, akkor többé nincs szükség tolmácsokra, és, amikor félreértések adódnak beszéd közben, akkor csak utoljára fog mindenki arra gondolni, hogy lehet a nyelvet nem ismerte eléggé ahhoz, hogy megfelelően használja. Így van ez a valóság értésével is.
Ez nagyon nagy para számomra.

A legtöbb probléma és feszültség mindennapjainkban - én úgy veszem észre -, hogy abból adódik, hogy senki sem szereti a saját valóságát. Vagy, mert az kellemetlen, nem kiforrott, nem teljes és nincs megbékélve vele, vagy, mert butasága okán nem kíváncsi rá, sőt, nem is tudja, hogy az csak egy csonka látszat, amit elhisz. Tisztelet a kivételeknek. Az így létrejött látszatoknak pedig nincs közös alapja. Valami ilyesmit neveznek értékválságnak is, amikor a közösnek hitt értékek amúgy egyáltalán nem közösek, vagy amikor szubjektívvé, saját szempontból értelmezhetővé válnak egyetemes dolgok.
Gyors példa erre a menekült-mingráns-gazdasági bevándorlós pörgés, amelyre, ha mondjuk művészeti választ kéne adni, akkor egy olyan képet képzelnék el, amin 3 legatyásodott, koszos, láthatóan nincstelen ember van. Egy szomorú menekült, egy közömbös migráns és egy mosolygó gazdasági bevándorló. Mivel nem mindenki vizuális alkat, el is magyarázom miért ezt a képet látom magam előtt. Sok gittrágás megy, hogy minek nevezzük őket. Vagy ezeket, mert néha még az emberi mivolt is kétséges sokaknak.
Egy gazdasági bevándorló számításból jön, tudja, hogy miért jön és az jobb lesz számára. Egy migráns nem tudja, hogy jobb lesz, de ahonnan jön, ott neki nem jó, ezért nincs mit veszítenie. Egy menekült pedig maximum reméli, hogy neki valahol jobb lesz, mert számára szörnyű volt ott, ahonnan jön.

Csak a látszat hátránya, hogy olyan, mint a csillámpor. Elhomályosítja mindazt, ami előtt szórják, és egysíkúvá teszi a látványt.



undefined

 egy létező top termék, tip-top promóképe

a kis kocka megvehető, benne van az összes földi természetes elem (aki érti valamennyire a fizikát/kémiát, az tudja, hogy ez mekkora értelmetlenség, aki a kvantumfizikáról már hallott az egyenesen sír)


És akkor álljon itt egy kis tanmese arról, hogy a valóság megértése miért is fontos, miért szükséges az a szuperarchetipikus valóság.

Emberek egy tábortűz körül ültek, mikor meglátogatta őket egy elefánt. Nagyon sötét volt, mert a tűz fénye nem világította meg a vendéget. Ígyhát mindegyik ember külön-külön megtapogatta az állatot. Mikor visszaültek a tűzhöz, úgy döntöttek, hogy megbeszélik, milyen lény lehet az elefánt.
Az első azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy és vastag kígyó. Ő az ormányát fogta meg. A második ekkor közbeszólt, hogy „dehogy, az elefánt minden bizonnyal olyan, mint egy vastag és égig érő fa”. Ő az elefánt egyik lábát fogta meg. A harmadik kinevette az előzőeket. „Az elefánt sem nem kígyó, sem nem fa. Hogy lenne az?!’ Az elefánt egy papírvékony lap, ami könnyedén libben ide-oda a levegőben.” Ő az elefánt fülét fogta meg.

Így ment a beszélgetés az emberek között, akik azóta is azon vitáznak, hogy milyen állat is az elefánt.
Na, így állunk manapság is a közös valóság nélkül.

 

undefined

 

nem* lesz több** kiállítás
Miért e hosszú poszt? Mint kezdtem, bele kellett merülnöm a fájó fogam rejtélyébe. És arra jutottam, hogy nincs szükség és igény arra, hogy művészkedjek. Ahogy ezt anno a gimiben mondták: ez egy szomor.

Sok egyéb szempont is belejátszik a dolgokba, mivel problémák vannak a műkereskedelemben, a kereskedelmi struktúra kifejezetten káros, az absztratkt-vákuumtemető-homeopátia felfogás teljesen kiirtja a művészet maradék tekintélyét, a közlustaság elaltatja a megértés és megismerés iránti vágyat.
De az alap elvi-ideológiai olvasatok önmagukban elég súlyosak, hogy erre a belátásra jussak.

* - Semmit sem lehet persze biztosan kijelenteni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy túl nagy áldozatokat kell hozni egy-egy kiállítás összerakásához. Ilyenkor mindig egy-egy autó árát emészti fel a képek készítése. Kb 1000 óra a munkaidő és olyan 2-3 millió forint az, hogy nullszaldóra kijöjjön… hagyok időt… Persze, mindez úgy, hogy feltételezzük a 100%-os eladást. A szervezés, a logisztika, a keretezés, a marketing és sok hasonló eleme egy tárlatnak akkora volumenű, mint maga a képkészítés.
És számomra ez már nem megoldható… sajnos. Nincsenek fölös autóim elégetni őket, és nincs is miért felgyújtani őket.

Mint írtam nincs elég érdeklődés rá, a Facebooknak meg nem akarok reklámpénzeket generálni.

** - több… hm… ezt úgy értem, hogy Iszkaszentgyörgyön nem lesz, ez már biztos. Már lefújtuk Arival, pont a költségek és a körülmények miatt. Az volt az érzésem, hogy ez neki legalább annyira rossz érzés volt, mint nekem, de mind a ketten ugyan arra jutottunk. Azért zsepiosztás nem volt, de ő azt láthatta rajtam, amit én rajta. K*rva nagy gáz van és rossz korban élünk. Csendben néztük a falakat, mivel egyikünk sem tud csellózni, és nem találtunk Pesten süllyedő hajót éppen.

Még a dunakeszi kiállítás kérdéses, mert még nem fejeződtek be a kivitelezési munkák, így - most úgy néz ki -, hogy mégsem indul el a kiállítási szezon nyárig.


Úgyhogy most átállok csak az alkalmazott rajzolásra. Hamarosan megújul a honlap és a blog is ennek jegyében.
Mellette pedig nekikezdek egy szekrény átalakításának, hogy alkalmassá tegyem képek tárolására és annak fogok rajzolni. Úgy passzióból.
A könyvet is összerakom, úgy passzióból. Annak lesz egy külön fiók a szekrényben.
És majd, ha a világ úgy változik, akkor előszedem ezeket.

 

undefined

 

 

 

 

egyből kettő

Agyalok egy új kiállítási anyagon már egy ideje.

 

undefined


Teljesen új képek, az Elysiumhoz képest is frissebb látványvilággal, sok, színfalak mögötti infóval, videóval meg ilyesmikkel. Szóval igazi csinnadrattával a Facebook népének is.

Ám kicsit engem is meglepve közben jött két lehetőség, két új kiállításra, így mostmár be lehet jelenteni, hogy június elején nyílik egy retrospektívebb kipakolás Dunakeszin a Művelődési Központban. Bár még bizonytalan kicsit a dolog, mivel a frissen felújított (és amúgy nagyon igényesre sikerült) központban a kiállítótér világítása még nincs kész, de reméljük addig beszerelik.

Itt 3 teremben újra megnézhetőek lesznek az Elysium sorozat képei, a korábbi munkák és pár, eddig nem kiállított korábbi rajzom.

Aztán rögtön utána pedig az Ari Kupsus Galéria nyári galériájában, Iszkaszentgyörgyön a kastélyban nyílik az újabb, július elején!
Részben a fentebb említett képek kerülnek újra ki, viszont a 4 teremből ezek csak a felét fogják alkotni, a tervek szerint készül majd 2 kisebb sorozat is, egyik a Finn Köztársaság 100. évfordulójára, valamint a tervezett ’újanyagos’ kiállítás előzeteseként egy kis ízelítő.

Úgyhogy indul az új szezon… már csak két kérdésem maradt. Az egyik, hogy miért nincs 0,3-as B-s rotringhegy sehol az országban és…

 

undefined

 

…miért nincs kávé lefőzve?

 

Otto Hansolo Wagner, a látnok időutazó

 

Azért nagyon jó mindenféle kurzusokat tartani, mert néha olyan meglepő felfedezésekkel találkozok magam is, amikre nem is gondolnék soha.
Az egyik ilyen volt például, hogy amikor rajzon a perspektíváról magyaráztam, akkor óra végén - kompenzálandó az átláthatatlan és érthetetlen szövegemet - elővettem amolyan kedvcsinálónak egy Otto Wagner munkáiról szóló könyvet, hogy ámuljanak és bámuljanak a jelenlévők a régi építészeti ábrázolás, látványtervezés hangulatán.

Így is lett, kis kupacban nézzük a könyvet, mikor ketten elkezdik fotózni az egyik épület alaprajzát. Még mondtam is magamban, hogy 'sejj, mekkora rajongók, hogy egy nem túl izgi alaprajzból plakátot csinálnak majd otthon', majd pár perc múlva kiderült, hogy mi is van a dologban.
Erről a képről van szó:

 

undefined

 

Ugyanis az a lényeg, ami az emberiség jelentős részének EGYBŐL érthető a fenti képet látva, hogy ez bizony az Ezeréves Sólyom alaprajza, mondhatni az első, 130 évvel ez előtti építési tervrajza.

Itt már véget is érhetne a sztori egy félmosoly kíséretében, de nem, hiszen másnap reggel már kaptam is egy linket, ami azért jól mutatja, hogy ez az összefüggés bizony egyértelműen megalapozott és egyben eléggé népszerű szerte a bolygón és a Star Wars univerzumban.

Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a hajtómű reaktora miatt időközben a lépcsőházat át kellett rakni az épület másik oldalára az alaprajzon!

 

undefined

az Ezeréves Sólyom

 

a probléma

 

Belefutottam egy elég komplex problémába. Nem, nem, nem vonattal szerettem volna bejutni Pestre 2mm-es hóban… ebben az esetben megszoktam, hogy 40 perccel illik korábban kimenni az állomásra, mert előfordul, hogy a szerelvény Miskolc érintésével megy Dunakesziről Budapestre. És ha valaki azt gondolná, hogy ha nem a MÁV a probléma, akkor bizonyára NAV-os ügy lesz. Éppenséggel az is lehetne, hiszen manapság leveleznek velem, hogy megtudják a postacímem. De ez sem ’A’ probléma. Esetükben ugyanis várok még 2 levelet, hogy szövegkiemelővel kihúzzam azokon is a címem és visszapostázzam nekik.

 

HANEM!
Ugye csapatok 2 előadást már egy ideje mensás csoportoknak (művtörit és rajzot). És felmerült az igény, hogy mondjam tovább a művészettörténetet, mint ameddig a kurzuson szó van róla, meg ameddig szerintem tartott. Egész pontosan úgy hangzott a kérés, hogy:

- Akkor a következő kurzuson találkozunk.
- De nem lesz következő, ez volt az utolsó alkalom.
- Hát akkor beszélj másról. Mindegy miről, biztos jó lesz!

Na, mondom, így jó előadást összerakni, repülőrajttal. Dehát mit lehetett tenni, nekikezdtem kiagyalni, hogy miről lehetne szó.

Adott ugyanis egy olyan világ, amiben az igazság alternatív, ahogy szokás manapság megnevezni, ez az ’igazságon túli világ’. Ez persze eléggé központi probléma már most is, de még 57x nagyobb lesz hamarosan. Ezt a jelenséget magam régebb óta felismertem már, mert a művészettörténet, illetve a művészet alakulásának folyamata már úgy 80-100 éve torzul hasonló okokból kifolyólag. Most már kb itt tartunk:

 

undefined


Hogy mégis miért és merre megy a torzulás azt itt nem bontanám ki, mert sok órában lehet csak összefoglalni, és nem érdekelne senkit 5 perc után, ráadásul minden érdeklődőnek kellene ismernie az alapokat és egy cseppet nagyobb tiszteletet vagy több mérlegelést tanúsítani a téma iránt… Most, hogy így visszaolvasom, hát, végülis, össze is írtam a feszkó lényegét: nem ismert az eredet, valójában nem érdekel senkit, túl hosszadalmas megérteni és már úgyis mindenki hozzá tud szólni és véleményt alkotni róla.

De! Ilyenkor jön a ráparázás érzet, hogy akkor valaki, aki mégis ezzel foglalkozik, minimum a szakmai részét ismeri a dolognak és foglalkozik vele napi szinten, az miként viszonyuljon a jelenséghez? Tehet e valamit, tegyen e valamit, és ha igen, akkor mit tehet, hogy valahogyan visszaterelje a realitásba a dolgok menetét?
A bizonyos igazságok ugyanis a szakértő, tudományos, kutatói, stb megközelítésekből adódnak, míg az igazságon túliak pont a szakértőket, a tudományos gondolkodókat és kutatókat kérdőjelezik meg azzal, hogy kétségbe vonják a megállapításaikat.

Már kb 1-2 hónapja agyalok ezen a problémán, hogy miként kellene reagálni a helyzetre, mikor az egyik mensás művtörin beleakadtunk egy kis nézőpontbéli cicaharcba. Nálam nem meglepő módon, a vallási témájú művészet tárgyalásakor kaptam kritikát, hogy „megdöbbentően rossz” az aktuális előadásom, a többihez nem mérhető. A kritikák arra irányultak, hogy ténybeli hibák vannak benne, sértő másokra nézve (pl Jehova tanúira nézve*). Lerendeztem volna egy kis mosollyal és egy sajnálommal, de nagyon lehangolt a dolog.
Nem az a része, hogy egy 3 órás előadás szünetében odajönnek hozzám közölni, hogy szar az egész, de azért végigülik (1 főről van szó a 40-ből), hanem az, hogy - mint utána ki is derült számomra - a maguk vallásos érzületét érezték megsértve.

Nekem még most sem érthető, hogy miért volt a kiakadás, hiszen nem hitbéli dolgokról beszéltem, hanem vallási aspektusokat karikíroztam, ráadásul mivel én ismerem a következő előadások anyagát így eleve furcsa helyzetet szült, hogy olyan részeket kezdenek kritizálni, ami nem egy végkövetkeztetés, hanem egy előkészítése egy sokkal nagyobb izének. Az igazságon túli világ (illetve esetünkben az igazság előtti) odajött hozzám, és leszarozta azt, amiről neki már kialakított véleménye volt és amire valójában nem is volt kíváncsi, nem is volt nyitott.

 

undefined

 

Szóval, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

Úgy éreztem, apa hasnyálmirigye vagyok.
Ilyen életérzés közepette - és készülve a következő kurzusra - olvastam egy interjút Sándorfival, amiben ő hasonló problémáról magyarázott.

Egész pontosan a kultúra kisiklásáról és a festészet [síkművészet] megváltozott szerepéről. A lényege annyi, hogy mivel az elsődleges, a létét megalapozó feladata megszűnt a festészetnek, így az teljesen funkciótalanná vált. Viszont, ettől függetlenül a festészet alapja nem szűnt meg, az a törekvés, hogy a valóságot síkra transzformálják, az még mindig élő dolog. És ez a realizmus [mint önmeghatározás, nem mint művészettörténeti skatulya] egyik fő mozgatórugója. És ezzel én is teljesen egyet tudok érteni. Bár, annyiban máshogy látom a dolgot, hogy szerintem ez a mozgatórugó sokkal nagyobb és bonyolultabb, sokkal fontosabb, mint ahogyan Sándorfi említi. Valószínű, hogy ő is értette ezt, hiszen erről a rugóról több ezer oldalon írt AMÚGY feljegyzéseiben, de azok nem kerültek kiadásba eddig és egyelőre nem ismertek a leírtak.

Viszont, a művészet összes fontos kérdésére választ ad, ha valaki ismeri ezt a rugót és érti az összefüggéseket, amik közé illeszkedik. Mi a művészet célja, mi eleve a művészet? Hogyan segíti a tudományokat, a megismerést, mi a szerepe az ember életében? Mi a valóság és mi nem valóság, miként lehet a valóságot definiálni, mi az idea, az eszmei valóság és mi a szubjektum, az egyén szabadsága?
Hosszan lehetne sorolni ezeket a kérdéseket, de valószínűleg nem itt, egy blog formátumban. Talán majd írok ide is részleteket erről, csak előtte rendszereznem kell a dolgokat és lefordítani közérthetőbbre. :)

 

Nincs mit tenni, muszáj lesz nekikezdjek a világmegváltó gondolataim egységes rendszerbe rendezésébe, egy könyv formájában.

 

 


* Jehova tanúi:
Arról beszéltem, hogy egyszer az állomáson várva (nyár volt, a hóhelyzet miatt csak 30 percet késtek a vonatok) odajöttek hozzám, hogy tájékoztassanak, nemsokára jön az apokalipszis, amiben MINDEN el-fog-PUSZTULNI!

- Elnézést, hogy megszólítom, de tudta ÖN, hogy közeleg a végítélet és hamarosan eljön a vég?
- Igen?
- Igen! Min-den-el-fog pusztulni, és csak az igazak juthatnak át a Mennyek Országába, Krisztus urunkhoz.
Minden el fog pusztulni.
- Minden? - kérdeztem „rémülten”
- Igen, minden?
- Még a MÁV is?
- MÉG A MÁV IS!

megnyílt a TypoTrafik!!!


Csak eljutottunk idáig is!
Korábbi posztjaimban már meséltem arról, hogy mennyire összetett dolog úgy csinálni a munkáinkat, hogy azokkal jussunk is valamire. És pár hónapja már gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne átalakítani mindent olyan formára vagy konstrukcióba, hogy az kellően raj legyen.

 

undefined

ilyen az, ami kellően raj

 

Végiggondoltuk, hogy miket készítünk általában, mikhez értünk és hozzáadaptáltuk a céljainkat. Szeretnénk például illusztrációkat is készíteni és nem akarunk rendszeresen lehangolódni a mesekönyv piac siralmas minőségén. Jó lenne termékeladással is foglalkozni, ugyanakkor a rajzot is szeretnénk csinálni. Minden falon magasnyomott képeket szeretnénk látni. MINDENKINÉL! :) Szóval fordítottunk egyet a dolgok szemlélésén és azokat a kérdéseket tettük fókuszba, amiken a mindennapokon általában megakadunk. Kevesen értékelik a természetet? Hát vigyük közelebb mindenkihez. Szürkék és fakók a hétköznapok? Hát készítsünk olyan tárgyakat, emlékeket, amiktől színesebbé válhatnak. Túl távolinak érzi mindenki a művészetet? Túl elérhetetlennek? Hát vigyük azt is közelebb.
Ebbe csak pluszként csatlakozott be a rajzok értékesítésének gyakorlati problémái. A nehéz elérése a piacnak, illetve a piacnak hitt díszlet üressége, mint a legnagyobb baj. Aztán pedig az eladás csatornái, amiken vevőkre találhatnánk. (Azt azért remélem, hogy nem a rajzok minősége az, ami miatt szorul a rendszer, hanem ez előbbi kettő dolog a ludas.)

A legfontosabb hiányzó láncszem a honlap készítése volt, de szerencsére sikerült egy jó megoldást találni rá, és összhatásában is remélem, hogy elnyeri mindenki tetszését.

 

ajándék emlékek
De az újdonság mégiscsak a termékeink. Semmi olyan bárhol kapható, sorozatgyártott mütyűr, hanem csak arts and craft, kézműves alkotás.
Mostanában fejeződött be művészettörténeti előadás sorozatom, és elég érdekes volt a Trafik elindításának munkálatait a művészettörténet oktatással párhuzamosan csinálni. Egész pontosan a szecesszió tárgykultúrájának - és magának a stílusnak - a kialakulása volt az, ami pont összecsengett azzal, amit mi is szeretnék. Anno ugyanis annyira leült a művészet és a technikai forradalom meg annyira felpörgött, hogy általános igényként jelentkezett a szecesszió alapjait jelentő hármas koncepció. 1., Nyújtson minden tárgy esztétikai élményt. 2., Legyen bonyolult, összetett és kimagasló a technikai megvalósítása, azaz manufakturális vagy kézműves kivitelezéssel szülessen meg (értsd: készítője a szakmája legjobbját nyújtsa terméke elkészítésekor). 3., Ugyanakkor maradjon funkcionális a tárgy, de csak a másik két szempont mellett.

Én ugyanennek az igényét látom most is. Technikai forradalom kipipálva, művészet padlófogása kipipálva (és kipipálva és még egyszer kipipálva), szaktudás hiánycikk, így ha beleállunk, és nem kíméljük magunkat a termékeink készítésekor, akkor elérhető az a cél, amit tervezünk velük. Hogy termékekből emlékek legyenek, tárgyakból pedig kultúra. Ezt IKEAvilágban senki sem kapja meg, és Apple(kom)formatervezésben soha sem fog visszaköszönni. Pedig az ember veszi magának a tárgyait és nem a tárgyak bérelnek embert maguknak.

Amikor egyeztetjük Fannival, hogy milyen termék legyen a következő, amit elkészítünk, akkor az alábbi szabályok alapján döntünk:

- legyen kézműves, de távolról se hasonlítson se tarsolylemezre, se kürtőskalácsra, végképp ne jurtára
- elkészítése igényeljen anyagismeretet, szakirányú tudást, és ha lehet, akkor jelentős hozzáadott értéket. Azaz kartonból nem készülhet asztal, polc vagy ilyesmi.
- ne legyünk öntelt dizájnbohócoknak azzal, hogy „alkotunk” 4 vektoros szemetet, majd gittegyletben örüljünk tőlük, magunknak
- elérhető árakon kerüljenek a polcokra a dolgok, még akkor is, ha 5x többet is lehetne kérni értük
- legyen varázsuk, legyenek esztétikusak, legyenek ötletesek… egyszerre. Mert mindenki csak az egyikre fókuszál.


rajzok for sale
És az induló honlapra költöznek kisebb méretű rajzaink is, folyamatosan feltöltve, hogy bármikor böngészhetőek legyenek. Természetesen keretezve, és a számlázásnak köszönhetően regisztrálva és értéktartóan.
Gondolom, nem kell említenem, hogy ez mit jelent, ha azt nézzük, hogy 50-ből 1-1 képkészítő képes valami hasonló formációt összehozni és nem kövek alá szorulva kínlódni, hogy eladjon bármit.

 

undefined

 

Ígyhát nem marad más hátra, mindenkit csábítanék a másik honlapunkra és webshopra!

katt ide, és irány a Trafik!

a minap volt 4 éve!

Hogy nekilendültünk a gépvásárlásoknak, illetve, hogy megaukcionáltuk az elsőt. Most könnybe lábadna a szemem, ha ez nem egy akkora és olyan hosszadalmas projecté vált volna, mint amekkorává. Még most is vannak olyan ipari csodák, melyekre nyitottak vagyunk, szóval így utólag belegondolva az első gép megvásárlása inkább egy teljesen új életmódra való áttérés volt, mint egy szentipillanat.

Amúgy vicces is, hogy az első Adana után 3,5 évvel sikerült vennünk egy sokadikat, de már magunknak… amiről Fanni még nem is sejti, hogy az is csak átmeneti, mert már kinéztem az újat helyette… óóóóó, elszóltam elírtam magam.

 

undefined

 

Szóval, 4 éve, hogy elkezdtük a vállalkozás alapját lerakni, és máris eljutottunk oda, hogy beüzemeljük a Trafikot. Mellette pedig kitaláltunk egy olyan támogatásgyűjtő és bemutatkozó akciót, ami igazán kedvünkre való és büszkén fel is vállalható. Ugyanis valamilyen támogatói tevékenységet már régebb óta szerettünk volna csinálni, és a karácsony jó apropót is ad ennek, de én ellenzem az „embersegítést”, mivel szerintem ahhoz, hogy effektíve hatásos legyen egy ilyen dolog, ahhoz előtte rendszer szinten kellene rendbe tenni az alapokat. Mondom ezt úgy, hogy több évig rengeteget költöttem az Unicef boltjában.
Legyen ez hajléktalan ügy, szegénységet célzó beavatkozás vagy oktatássegítés, szerintem ezeken mind elforgácsolódnak az energiák. (Arról nem is beszélve, hogy ezekben a civil tett kb 10%-ban ha tud változtatni, míg az operatív politikai szint 90%-ban lenne képes megoldani a gondokat.)

Viszont van olyan terület, aminél életeket lehet megváltoztatni egy csapásra, és ez a kutyás állatvédelem. Persze, némi ráhatása volt Fanninak is e téren a hozzáállásomra - mint, amikor 3 kiskutyát hazahozott vagy 1 Rockyt -, és most sem mondom azt, hogy a kóbor, illetve a kidobott kutyák támogatása megoldás lenne a helyzetre. Nem is az ő életük megváltoztatásáról van szó.
Hanem mindazokéról, akik emberek és kapcsolatba lépnek velük. Az, ahogy az állatainkkal bánunk arról szól, amilyen humánummal rendelkezünk. Hogy mennyire vagyunk képesek értékeinket fontosnak tartani és kivetíteni. És ha valaki képes megetetni, rokonszenvet érezni vagy segíteni egy nélkülöző kutyát - akinek családja és alrendje kizárólag az ember és tevékenysége hatására jött létre -, az ugyanezt meg tudja tenni egy másik emberért is. Szerintem, egy kutya van annyira távol egy embertől, hogy bennük bárki egyszerűbben és tisztábban képes meglátni mindazt, ami emberré teszi őt magát.

 

undefined

 

És így jutottunk el a Vigyél Haza Alapítványig. Ők az Illatos utat segítő alapítvány, akik hatalmas munkát végeznek az állatvédelem terén, és ez az új gazdik toborzásától az ügy kommunikálásáig és szervezéséig bezárólag így van.
Ígyhát úgy döntöttünk, hogy első körben nekik próbálunk segíteni és készítünk egy képeslapcsaládot, a mi egyik saját, hosszú távú márkánk első családját, melyek eladása után 400-400.-tal támogatjuk az Alapítványt.

Nem sok, de azért népnevelő hatása van és ez az összeg (is) TÉNYLEG sokat segít. És számít.
Ráadásul szerintem nudli a karácsonyi költségvetésekben.

Úgyhogy aki úgy gondolja, hogy beszállna az össznépi csakranyitogatásba, de nincs kedve Dobogókőig menni ezért, az vásárolja képeslapjainkat, ossza meg a TypoTrafik ilyen témájú posztjait, rendeljen mailben tőlem/tőlünk és egyeztetjük a részleteket! Ráadásul pár nap múlva elindul webshopunk is. És, aki még mindig úgy érzi, hogy van benne tettrekészség, az vigyen haza egy kutyust! ;)

És mindez itt még:
https://www.facebook.com/typotrafik/

info@typotrafik.com
info@gellerfipal.com

Még olvasnivaló itt:

http://vigyelhaza.hu/

egy kis kortárs kórkép


Edzett szkafanderem csak nagyon ritkán kopik kortárs művészek alkotásaitól, de néha, néha, nagyonNÉHA akadnak olyan izék, melyek megsértik kültakaróm. És most volt két ilyen alkalommal is.

Egy óóóóriási magyar művész posztolta képetit legutóbbi kiállításáról. Nem akartam teli talpakkal véleményt írni róla, merthát mégis, de mivel hozzám közelállóról van szó, és mert ő maga büszkélkedett velük el, így nem bírtam ki. Az sem segített, hogy először azt hittem, egy 5.-6. osztályos gyerek rajz háziját kommentálta, és kíváncsivá tett, vajon most mit tanulnak ilyen idős srácok a suliban, rajzból.

DE NEM! Ezek egy 60 feletti rajzatyaúristen munkái.
Szavak nélkül csak kevés szóval íme:

undefined

 

undefined

 

Minden vastagság, torzulás szépen figyelmen kívül hagyva.

 

undefined


És ahol nem ment a dolog, ott nem is erőltette. Bátor!

 

Aztán a másik eset az volt, hogy karácsony közeledtével több pályázat is indult képek akciós eladására, karácsonyi rövid tárlatok összehozására. Indultam ilyenen, de sajnos még mindig kevés vagyok a szakmának. 

És hát látva a kiállítók névsorát, hálát adok a determinációnak, hogy nem válogattak be.
Csak egy képet mutatnék be, és egy kis játékot is ajánlanék hozzá. Aki először kitalálja, hogy a festménynek 980.000.- az ára, az jutalmul elgondolkodhat.

undefined


Szűcs Attila - Albínó rénszarvas

 

Na jó, játékfüggőknek még egy kérdés: Az alábbi kép ára mennyi lehet, ha tudjuk, hogy nem a legjobb papírtípusra készült, pasztell, szén keverékeként, és ez a kép nem vázlat, nem holmi műtermi poén, hanem egy műalkotás maga? Kis segítségül annyit mondanék, hogy keretezett ára 250.000.-, és a keretet ajándékba adják hozzá.

 

undefined


Gaál József - Teremtetlenek IV 

 

 

vakuljak meg, ha értem…

A minap voltunk a Rajztriennálé megnyitóján és ünnepies díjátadóján. Utóbbira nem is térnék ki, hiszen régi tapasztalatom van az ilyen díjátadók nemműködésében. De nem bírom ki, hogy ne írjak kicsit magáról a triennáléról.

Egykoron biennálé címen indult egy olyan nagytárlat összehozása, ami céljaként az országos grafikai művészeti élet szakmai bemutatását tűzte ki célul. Ám idővel elfogyott a pénz, és a biennálé 2 évenkénti megrendezése helyett triennáléra váltották a dolgot. Míg a biennálé időzítésében a fő szempont egy nagyobb mennyiségű alkotástengerből tényleg a kiválogatás volt a cél, a triennálénál már inkább arról volt/van szó, hogy hamár nincs elég pénz, és nem szempont, hogy a látogatói jegyárakkal behozzanak valamit, azért jó lenne ilyen nagytárlatokat csinálni.

Persze, nem értem op 1#, ha nem megy el rá senki (és ennek nem szervezési és reklám okai vannak), akkor minek rendezni?

Mint kezdtem is, elmentünk rá, ugyanis meglepő módon egyik rajzom is beválogatták a kiállításra. És igazán nosztalgikus hangulat fogadott.

 

undefined

 


ez olyan, mint a képzőn volt bármelyik nap!
Tényleg! Csupa katasztrofális grafika, összezsúfolva, koncepció, minőségi minimumok nélkül, és az összes koncepció, ami nekem lejött, hogy a süllyedő kortárs hajó nagyöregjei, akik még mindig azon nyavalyognak, hogy merre is kéne kormányozni, egy ilyen rendezvényen elvegyülhetnek azokkal a fiatalokkal, akik nem indultak el a biztos végből, úszva a jövőbe…
Mivel gyakran nem értik a hosszú mondataim, 3 példában vázolnám a problémákat, így képet adva a képtelenségről.


még mindig az ötlet számít
Még mindig működik a legidiótább ötlet megvalósítása. Bár nem meglepő, hiszen a diplomamunkák 99% is erre épül. Félrészegen, 1-2 nappal a határidő előtt ragadj meg egy blőd közhelyet vagy egy szóviccet - amit csak magyarul lehet értelmezni - és csinálj belőle képet! Ne érdekeljen, hogy az önálló alkotásod (azaz a munka, mely maga hordozza értelmét, értelmezését és esetleges üzenetét) maximum a hülyeséged illusztrációja (képi kiegészítése, mely célja kizárólag az illusztrált dolog elismétlése) lesz.
Ahogy egy ismerősöm régen megfogalmazta egy formatervezett kávéfőző Kotyo-GO! elnevezésére, „ko-thí-gó, ezt biztosan nem nemzetközi használatra tervezték!”.

 

undefined

 

a hülyeség hülyeséget szül
Voltak 70+-os kiállítók is, ahogyan friss diplomaszerzés utániak is. De ami meredek, hogy ezek munkái között nem lehet felismerni, hogy melyik kié. Nincsenek generációs jegyek. A művészet örök érvényű, ha-ha, szól a közhely, de itt sem művészet nem volt, sem öröklét (öröklét csak egy utcai Kétfarkú Kutya ragacson volt említve, ’ingyen sör, örök élet’).

Hogy mi ezzel a gond? Csupán csak az, hogy a művészetnek mindig a jelenjében van értelme. Egyfelől technikailag is halad és változik, másfelől meg a művészt foglalkoztató dolgok is folyamatosan változnak az idő múlásával. Itt ez egyáltalán nem látszott. 70+-szal számolva ez azt jelenti, hogy eltelt úgy 50 év, hogy ez nem hagyott semmilyen nyomot a „szenzitív” művészeken. Elsuhant úgy a „boldog Kádár-kor”, a rendszerváltás, a ’90-es évek nyitása, az EU-s változások, a technológiai forradalom, az internet, stb, hogy semmi nyoma nem maradt a képeken. Retró hangulat és avit stílus(talanság) persze annál inkább.
Saját, szubjektív véleményem szerint eléggé kétséges felső korhatárt nem megadni egy ilyesmi eseményen, vagy legalább nem tükröztetni a szakma korfáját a kiállítók korfájában, de én olvastam Winckelmannt, meg foglalkoztam művészetfinanszírozási kérdésekkel, és ezt a kiállítók képességeit figyelembe véve nem is várom el tőlük. Node, hogy töredék kivételtől eltekintve az ifjú pádávánjaikat válogassák kiállításra a sohasemvolt nagymesterek? Hajmeresztő.

Az alábbi 2 alkotás is ilyen. Retró, romkocsma giccs lenne szerintem a műfaji behatárolásuk, de mivel ilyen érthetetlen és zsákutcás összhatásra általában a fiatalabbak képesek, én is azt hittem, hogy ez egy titán munkája. Aztán az eredményhirdetésnél a friss, fiatalos MMA díját kapta a 2 kép készítője, akire én azt hittem, hogy azért megy a mikrofonos emberhez, mert nyugdíjas bérletet szeretne vásárolni, és a Művházra azt hitte, hogy Volán pénztár.

 undefined


a ’fasza vagy!’ bélyegző
Az egyik legképzősebb íz, amit éreztem. Ez valahol a gyomorsav okozta reflux, a laposelemmel szerzett nyelvcsípés és a formalin szagának keverékét jelenti. Tapasztalt képzőre járók ezt már kb az Oktogonnál érzik a levegőben, és tömény verzióban (bent az épületben) vagy csak részegen vagy csak kómában elviselhető. Sajnos kómában nehéz inni.
Na, itt is érződött bőven.
A kis klikkek, akik egymás érzéki körbenyalogatása közben - nézők nem lévén - a saját munkájukat tolják egymás arcába, meztelen császárok, akik páváznak föl-alá, mesterek, akik filmes gépekkel fotózzák a nekik tetsző képeket úgy, hogy az ujjuk belelóg az ojjektívba. Amikor Salgótarjánban elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is blogoljak majd erről, akkor jutott eszembe a ’fasza bélyegző’ dolog.
Az, hogy ezek a nagyöregek kb úgy viselkednek, hogy a kölcsönös egymás munkájának elismerése mellett itt-ott barátkoznának kicsit egymással. Leülnek egy eldugott sarokba, dedikáltatják egymás kiállítási katalógusát (amin ISBN szám pl nincs), megkérdezik, hogy van az asszony, majd elővesznek a 30 éves zakójuk zsebéből egy bélyegzőpárnát és egy fasza vagy! feliratú bélyegzőt. Meglehelik, felfestékezik, majd kölcsönösen egymás csuklójára nyomják. Mint valami partiban.
Csak éppen mind a kettő legszívesebben a 2. ’a’ betűt lekaparná a másikra nyomott feliratból.

 

undefined


+1 - népi naív sav
Külön szép volt, ahogy az MMA tagság a megnyitóbeszédben először azon siránkozott, hogy kevés a pénz az ilyen rendezvényekre, majd egyből hánytak egy adag salakanyagot a teljesen nonprofit és önfinanszírozó budapesti OFF Biennáléra, mely azért jött létre, hogy a teljesen elvont művészeti pénzek okozta ürességbe visszacsempésszen némi művészeti életet, amúgy a 200x nagyobb Budapesten.


Keresztvíz leszedve.

 

és akkor mostmár kiderülhet a homály

undefined

 

and The Tricks of the Magician goes to… Ari Kupsus Gallery - Iszkaszentgyörgy
A következő nagy kiállítás július-augusztus környékén az Ari Kupsus Galéria nyári központjában kerül megrendezésre, az iszkaszentgyörgyi Amadé-Bajzáth-Pappenheim kastélyban.

Elsőre talán meglepő lehet, hogy miért nem Pesten, de a nyár holtszezon a fővárosi galériás világban, így ez jobb opció, plusz a kastély nagyon látogatott és a trükkökhöz is jobban fog illeszkedni a miliő. És a részletek alapján, amik körvonalazódnak a fejemben a kiállítás témáját és a képek koncepcióját illetőleg (vagy a kiállítás koncepcióját és a képek témáját illetőleg), ehhez kelleni is fog egy kicsit több idő, így a július-augusztus teljesen optimális… most még így tűnik…

 

Iszkaszentgyörgy, kulturális mecenatúra, ahogy azt kell
Ari Santeri Kupsus életrajzát nem gépelem ide, mert bőven meg lehet tudni róla, hogy hogyan látja a világot, miként érkezett Magyarországra és hogy mivel foglalkozott amúgy. Több cikk is van a neten arról, hogy mennyi csatornán segíti, támogatja a kultúrát, és ennek az egyik központja időnként a kastély.

Ami amúgy finn szálakkal is rendelkezik, nagykövetségük volt egy időben, illetve Ari jóban van az egykori építtető-örökös családdal, és eléggé a szívén viseli úgy általában a kultúra ápolását, a múlt mentését… most az antik cuccok gyűjtésén túl, természetesen.

Itt lehet olvasni róla mééég: katt ide, majd ide, és még ide is.

A lényeg, hogy nekem ígéretesnek tűnik a hely, és Ari is olyan, akivel együtt lehet dolgozni. Ráadásul finn, ők kézfogással kötnek szerződést!

 

undefined

 


plusz poén
Arival beszélgetve egyből érezhető, hogy mennyire máshogyan áll a világhoz. Őszerinte naivan, de szerintem csak pozitív figura, aki szeretné, ha a dolgok jobban mennének és kulturális, minőségi előrelépés is lenne… bár mondjuk, ezt ebben az országban hinni valószínűleg tényleg naivitás. Na mindegy.

Amikor kerestem ehhez a poszthoz linkeket, akkor bukkantam rá egy *urucinfós posztra, mely úgy savazza, ahogyan csak lehet. Az alap vonulat, hogy lopta a kastélyt, meg hogy egymaga be akarta hívni az IMF-et, de most ezzel ne foglalkozzunk. Egy apró mosoly bőven elég.

A cikk az arra érkezett kommentektől válik teljessé, amiben olvashatjuk a lényegi információkat, a tényfeltáró újságírás csúcsát és az értő közönség reakcióit.
Azt, hogy az Ari név zsidó (egyik leggyakoribb finn férfinév), hogy dologtalan gazemberként lopta az Iszkaszentgyörgyi kastélyt (amit bérel és több kulturális projektet szervez oda), hogy Ari a népet sanyargatja, éhbérért dolgoztatja és - ha marad még rá ideje - ellopja a hazát (???).
Így van ez.

 

azt meséltem már, hogy anno megígértem magamnak valamit?

Méghozzá azt, hogyha 30 évesen még mindig nem jutok semmire a rajzzal (mint művészeti izével), akkor hagyom is a dolgot.

Szóval, úgy 9-10 éve úgy döntöttem, hogy nekiindulok a művészetnek, de ha egy évtized kevés hozzá, hogy valamiféle eredményt elérjek benne, akkor hagyom annyiban, mert nincs több időm felépíteni egy menekülő alternatívát. És hát az idei évben eléggé beleálltam a dologba. Természetesen az előkészítő munkák már 2-2,5 éve megindultak, de a direkt, szponzor, kiállítóhely, galéria, stb keresés úgy az utóbbi 1,5 évben ment igazán.

 

undefined

 

az eredmények pedig szokatlanok
Ugyanis - leginkább ismerős - szponzorokkal össze lehetett hozni a kiállítást, amit köszönök nekik, de eredményességére még mindig nehéz kerek, egész mondatokban válaszolnom. Ráadásul nem megfelelő a konjunktúra, a marketingen is tudnék így utólag mit változtatni, főleg annak szervezésén, aztán a közönség is sokkal zártabb, elzárkózóbb, mint gondoltam volna. Sok hasonló érvet ide lehetne írni, hogy lehessen valamiféle értékelést összeeszkábálni, de ezzel nem fárasztanék most senkit. És eleve nem nyavalyogni akarok most, azt sok korábbi posztban leírtam már. Itt meg itt meg itt meg itt meg itt és még itt.

Inkább arról van szó, hogy a művészet csinálása feszkósabb időszakokban mindig a készítőre van bízva, neki kell tuningolnia magát, tolnia a saját pályáját. Így viszont célokat kijelölni problémás. (Itt most meg kell említenem, hogy egy elég depis hangvételű poszt lett volna ez, de történtek közben változások, ami miatt újraírtam és lentebb lesz szó erről.)

Tehát, így 10-12 év után azért kellene a saját magam által felállított határidő miatt mondani valamit. Szóval, kb így néz ki a lista, ami alapján eldöntöm, hogy van e értelme folytatni vagy sem. (Ezekből mindegyiknek kell teljesülnie.)

- háttér felállítása, ami lehetővé teszi a későbbi képkészítést
- bemutatkozó kiállítás
- legalább 3 kép eladása a kiállítás előtt/alatt/után
- egy további kiállítás lehetősége (ígéret)
- a szakmai szcéna felőli valamiféle pozitív, elismerő jelzés
- 3 olyan momentum, ami munkám elismerése számomra
- a következő kiállítás megkezdése (fixált, kijelölt pont)

És így néz ki most:

- háttér felállítása, ami lehetővé teszi a későbbi képkészítést
- bemutatkozó kiállítás
- egy további kiállítás lehetősége (ígéret)
- a szakmai szcéna felőli valamiféle pozitív, elismerő jelzés
- legalább 3 kép eladása a kiállítás előtt/alatt/után
- 3 olyan momentum, ami munkám elismerése számomra
- a következő kiállítás megkezdése (fixált, kijelölt pont)

A kihúzott részek már meg is vannak, a háttér felállítása nem volt annyira bonyolult, évek alatt azért össze lehetett hozni a dolgot. A bemutatkozó kiállítás is lement, nagyjából annyira azért sikeres volt, amennyire számítottam. A további kiállítás ígéretét még a bemutatkozó előtt sikerült begyűjteni, már ez 2017-18 körüli lesz. A mostani rajztriennálés kiállítás a szakmai szcéna felől esett jól.
És végül a 3 kép eladása, hát, ha azt veszem, hogy a 6 Szponzori programban lejegyzett 6 kép, illetve a megvásárolt és berendelt képeket összevetem, akkor ez is messze jobban ment. Bár itt azért még lehetne mit lépni.

 

undefined

 


mindenki más hülye, aki velem szemben jön az autópályán
Ez az érzés néha tök átlagos, ha valami hasonló művészkedést űz az ember. Eleve 15 napon át rajzolgatni eszementség mindenki számára, így néha kell valamiféle visszajelzés, momentum.

Ezek is sikerültek, csak még nem húztam le a listáról.
Történt ugyanis, hogy egy kortárs művésszel összekerültem, és mesélte, hogy bár ő nem szeret rajzolni, azért néha jönnek hozzá, hogy tanítson, korrepetáljon. És ő mesélte nekem egy összefutáskor, hogy:

- Múltkor jött egy fiatal csaj, hogy tanítsam meg rajzolni.
- És mit csináltál? - kérdeztem
- Hát leültem a gép elé, betöltöttem neki a honlapod és mondtam neki, hogy nézze meg a rajzokat.
- És?
- Elképedt, nem tudott mit mondani. Én meg azt mondtam neki, hogy minek akar megtanulni rajzolni, ha már van, aki így tud?!

Meredek volt, de jól esett, mert valahol ez is bók. De volt olyan, amikor egy galériás vizitkor betoppant egy régi vásárlója a galériának, egy idős, patinás öregúr, aki 3 nyelven diskurált kísérőjével, a galériással és velem. Sem a galériás, sem én nem tudtuk, hogy ott lesz ő is, de, hamár ott volt, akkor megkérdezte, hogy megnézheti e a mappámban lévő rajzokat. Természetesen rábólintottam.
Megnézte alaposan, nagyon tetszettek neki, majd búcsúzóul annyit mondott, hogy:

- Nagyon szép munkák! Jó, hogy még vannak olyanok, akik tudnak így rajzolni.

Kis idő múlva aztán a galériással a piacról dumcsiztunk, mikor egy ilyen szöveget mondott:

- A piac a nehéz. Főleg Magyarországon. Szinte nincs eladás. Mert nincs gond a rajzaiddal, nagyon jók, kvalitásosak. Hát látod, a gróf úrnak is tetszettek.
- Milyen gróf úrnak?
- Hát aki itt volt. Ő az egyik gróf vevőm, Ausztriából.

(3.-nak a kiállításról megjelent cikket vettem. Ezt!)


viszont az utolsó dolgot nem tudom kihúzni a listáról
A következő kiállítás fixálását. Méghozzá azért nem, mert nem jött vissza olyan jelzés, amire felépíthető lenne a következő, új anyagos kiállítás. Egészen máig. :)

Mert ma lett új hely, elég jó látogatottsággal, paraméterekkel és potenciállal. És csak azért nem tudtam még kihúzni a listáról, mert kell küldenem egy OK-zó levelet, amiben megerősítem, hogy mehet a dolog, és mi várható majd képanyagban, illetve mikor legyen a kiállítás. Így ezért sem jelentem még be a helyszínt, meg a dátumot.

De a lényeg, hogy lesz kiállítás, ami allegóriaként a varázslatot viszi majd végig a képeken.
 

 undefined

 Ez lesz a The Tricks of the Magician (A varázsló trükkjei).

 

 

← Korábbi bejegyzések