kis olvasnivaló

A minap eszembe jutott, hogy még nem is ajánlottam a figyelembe az egyik legjobb hazai művészeti újságot. Jó-jó, van némi hátránya is, méghozzá az, hogy kb 90-100 éve nem adják ki, de, mind időkapszulaként, mind művészeti magazinként máig kellemes olvasnivaló.

a Művészet

Élt régen egy Lyka Károly nevű művészettörténész, kritikus, aki festéssel is foglalkozott. Ő a tökéletes megtestesítője volt annak, hogy milyen az, ha valaki történeti oldalról is körül tudja járni a témákat, illetve szakmai rálátása is van. És ráadásul a kortársait véleményezte, az ő munkájukat, hátterüket írta meg a saját idejükben. Az életrajza már önmagában érdekes olvasmány, mivel úgy hozta az élet, hogy nagyon belekerült a művészeti világ sűrűjébe.

Legtöbben a monográfiáit ismerik, antikváriumokban szép számmal lehet ezekre rábukkanni és fillérekért megvásárolni, de ez alkalommal egy másik, jelentős munkáját emelném ki, méghozzá a Művészetet. Ezt a magazint 1902-től szerkesztette, és rendszeresen, gazdagon illusztrálva mutatta be a Budapestre készülő, illetve az országos jelentőségű szoborterveket, a festők műhelyeiben kalandozott, vázlatokat publikált, szóval mindent azoknak, akik a konkurenciáról szerettek volna tudni, vagy éppen a művészeti élet után érdeklődtek. Mindezt a szecessziós és historizáló, nemzeti romantikus és klasszicista Magyarországon.

És, hogy hol lehet ezeket az írásokat megtalálni?  Papír formában csak könyvbe kötve, de a Képző mellett működő Lyka Könyvtár sok éve digitalizálta a kiadványokat és ingyen elérhetővé is tett az alábbi linken: KATT IDE!

És, ha valakinek ez kevés lenne a hétvégére - vagy amúgy -, akkor neki külön öröm, hogy Magyar Művészet címen a ’20-as években is szerkesztett egy sorozatot, mely szintén digitalizálva olvasható a Könyvtár oldalán: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Kortárs művészet és a szakértő hozzászólások

Van pár fórum, ahol kényszeresen belepörgőrúgok a művészeti beszélgetésekbe, de a minap eljutottam odáig, hogy egyszerűen nincs kedvem újra meg újra az őskortól elmagyarázni a dolgokat, illetve a meglátásaimat. Ezeken a fórumokon jellemzően nézők vannak fent és mindig jön valami olyan poszt, komment, aminek nem bírok ellenállni.

minden ami valamiért elénk kerül, arról azt hisszük, hogy nem a véletlen műve

Ugye általában azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, vagy ami valamiért a figyelmünk elé kerül. Kivéve, ha beszélgetünk dolgokról. Akkor azzal, amit vagy mi vetünk fel - tehát nekünk érdekes - vagy más dob be témának. És ilyenkor ugye senki sem szereti a megmondó embert, aki időnként szól, hogy valamit máshogyan kell érteni, valami nem az, ami vagy hasonlók.

Az örök fikázó szerepet kijelöli a csoport neki, így már nem lesz érdekes az, amit mond, és egy defenzívába kényszeríti a közeg, mert ’szegény kérdés tárgyát megint báncsák’. Sokáig filóztam azon, hogy jó e az, ha az emberek megmaradnak a hülyeségben, ha tudom, hogy nem helyes, amit mások vallanak, amiről ahogyan vélekednek és ezt szóvá teszem, de mindig az lett a vége, hogy muszáj volt közbeszólnom. Mert miért is peregjenek sokan hülyeségeken, főleg, ha mélyen valószínűleg ők is tudják, hogy az nem igaz, csak nincs ellenvélemény, amihez nyúlhatnának.

Az internet világában ez nagyságrendekkel durvábban megy, mivel noname barát adagokkal kommunikálunk, és semmit sem az eredeti közegébe, a történetébe és a körülményeibe ágyazva kapunk. 

Kevin Nguyen és TJ Khayatan is ugyan erre a laikus szakértésre jött rá, amikor a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában járt. Már sok helyen leírták magát az esetet, azt, hogy azt tesztelték, hogy a nézők tényleg mindenben művészetet látnak-e, ami elsőre úgy tűnik, mintha tényleg művészet lenne.

Először egyikük baseball sapkáját tették a múzeum padlójára, aztán tovább vitték a bulit, és egy falfelület közepéhez lerakták Kevin szemüvegét. És láss csodát, csoportok kezdték meg az ájuldozást a művészet előtt.

Azért a kuka is kapott pár like-ot!

Most nem is Kevinék a nagy szám a történetben, hanem inkább a nézők helyzetébe kell kicsit belegondolni! Mit nem szeretnek az emberek? Hülyének lenni. Mik lesznek az emberek a kortárs művészettől? Hülyék! :)

Persze, a kognitív disszonancia megvédi őket, mert látni fognak értelmet abban, amiben csak ők látnak, hiszen, ha ez nem így lenne, akkor az 1700 évnyi filozófiai fejlődés már rég mindenki számára érthető lenne, és nem beszélnénk például vallásokról.

De beszélünk, és egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az önámító, önbecsapó habitustól.

És ez miért gond? Egyszerű, és egyben nagyon szomorú.

Nem számít a szakmaiság, a tudás, a józan ész. Még véletlenül sem szeretném a ráció mindenek felett állóságát hozni érvként, mert a művészet nem objektív, hanem szubjektív irányzat úgy összességében. De fontos lenne megérteni, hogy ez a szubjektivitás nem egészében jellemző a művészetre, hanem a részalkotói között, a racionális, objektív faktorok mellett vannak szubjektív elemek is.

A szaktudás, a szakmai fejlődés, a technika az egyik ilyen. A meghatározás, a definíció a másik. Az esztétikai része, azaz a művészet filozófiájának aktuális szintje szintén hosszú, észérveken és szellemi munkán alapul, míg mondjuk az árszabás, a témaválasztás és adott nézők hozzáállása, kulturális háttere, ízlése már a szubjektív faktorok közé tartoznak.

Ha szeretnénk, hogy legyen még művészet pár évtized múlva, és olyan rangon és funkcióval, amilyenre az ki lett találva, akkor fontos, hogy az objektív pillérek megmaradjanak.

Régen volt egy olyan szempont a képzőművészetekben, amit csak úgy neveztek, hogy a ’nehézség keresése’. Ez arról szólt, hogy egy művész kvalitásosságát az is adja, hogyha mindig egyre összetettebb, bonyolultabb, nehezebb alkotásokkal jön elő. Magához képest is és a konkurenciáihoz képest is. Ez a szempont serkentette a szakmai fejlődést és egyben a műalkotások minősége is folyamatosan javult, haladt előre.

A XX. században, ilyen olyan okok miatt ezeket a pilléreket kezdte a kortárs művészet kirúgni. A határok tágításával kezdődött a dolog, mígnem sikerült olyannyira túltolni a határokat, hogy azokra már rá sem lehetett ismerni (ez a jelenség akár ismerős is lehet a mindennapi politikai történésekből is). Amikor pedig ezek a túltolások összeálltak egy kritikus tömegbe, akkor elérkezett az idő a hozzá nem értés, a dilettantizmus diadalához.

Damien Hirst és a tigriscápa

Kerestem valami jó példát az előbbiekre, és az Ómenből is jól ismert Damienre esett a választás. Damien Hirst egy magamutogató férfiszerszám, aki azzal lett világhírű, hogy hamar ráérzett a 80’-as 90’-es évek alakuló vákuumára, és tekert egyet az abszurditás kapcsolón, de úgy, hogy még Laár András is hiába teleportálgatta magát aznap, amikor megnyílt a cápás kiállítás.

Damien művészetében - meglepő módon - központi helyen szerepel a halál. Az épelméjű nézők az agyukon érzik is ezt, de Damien nem erre gondolt, amikor mindenféle állatot kiállított nagy, formalinnal töltött tározókban, hogy bemutassa: 1., azok állatok formalinban, 2., azok műalkotások úgy cakumpakk, 3., a halálról szóló műalkotások.

Jó nem?

Az egyik csúcsdarab egy leölt tigriscápát mutatott, ami plexi tárolójában, formalinban úszott… mitagadás, így is lehet egy cápás műalkotást készíteni, de ez nem annyira művészet szerintem, és alkotásnak is csak nehezen tudnám titulálni.

Sokan tudják rólam, hogy gyűjtöm az állati koponyákat, de mindig csak elhullott tetemekből gyűjtött alkatrészeket preparálok. Szimplán azért, mert nem látom értelmét ezért leölni az állatokat és teljesen mindegy az eredmény szempontjából, hogy hogy múlik ki egy-egy entitás. Ezért is borult el az agyam, amikor még régebben hallottam a kiállításról, és arról, hogy a „művész” simán, nem túl sok előkészület után helyezte tiszta formalinba a tetemeket. Aki már illatolt formalint, az tudja, hogy tömény és szövetroncsoló hatása van, ezért sem szokták mindig tisztán alkalmazni. Főleg akkor nem, ha hosszú időre akarnak valamit konzerválni, ugyanis a formalin roncsolja a szöveteket.

Nem meglepő módon Damien dögkút kiállításán is így történt, szépen minden állat elkezdett oszladozni a tárlókban.

ez volt a koncepció

Amikor évekkel később ez kiderül, mármint mindenki számára evidens lett, hogy a cafrangok a löttyben nem a művészi pátoszhoz szükséges konfettieső, hanem a tetemek foszlányai, akkor megkérdezték Damient, hogy ez így most mi? Mire ő elmondta, hogy hát maga a koncepció. A halál jelenségét akarta bemutatni, és ezért DIREKT így csinálta az alkotásokat, hogy a formalinban szépen lassan elbomoljanak.

Pár évvel ezelőttig még reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen orosz vagy szaúdi oligarcha, aki megpénzmosta 50.000 angol fontért (majdnem 18 millió forint) a cápát, az viccből továbbgondolja Damien halál koncepcióját és bebetonozott lábakkal szabadon engedi egy hajóról a művészt, hogy keressen még pár egyedet, de sajnos nem így történt.

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a posztot, mert nem lenne szabad ilyesmikről írnom. Nem a kortárs művészet szarozására gondolok, hanem valami nagyon másra, a sorok között. A művészetnek nem feladata a direkt véleményalkotás, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet szó nélkül elmenni a szakmai, objektív pillérek elbontása mellett. Mert nem mindegy, hogy mindenki maga alakítja a valóságát, vagy a valóság alakítja őt.

Ezért kérem azokat, akik nagyjából egyetértenek a fenti sorokkal, hogy most kicsit gondoljanak bele a saját valóságukba, és figyelmesebben olvassák végig újra a fent írt részt, ezt:

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Menthetetlen a helyzet

Legalábbis annak tűnik, és ami annak tűnik, az legtöbbször az is, ha nem keresünk még időben valami megoldást rá.

nem halad a kiállítási helyszín megtalálása

Ez egy szomor, ahogy Kati néni mondta anno. De azért nem feszülöm túl a helyzetet, mert nem is nagyon reméltem mást. A kereskedelmi galériákat ugye kilőttem, mert - mondjuk úgy - nem partnerek a művészetben. Viszont az összes többi hely vagy nem válaszol, vagy 2073-ig le van kötve.

Na, mindegy, ez annyira nem is lenne lényeges, ha nem futnék bele a cápás problémába, hogy a rajzaim túlnyomó részét nem lehet részleteikbe menően élvezni pusztán a netre digitalizált formában. Régebben próbáltam digitalizáltatni a képeket, el is ment pár rajz egy „szakértő” fotóshoz, de sajnos elvérzett a project akkor, amikor visszaküldte nekem a 40megás reprókat és szóvá kellett tennem, hogy jók lettek, de legközelebb figyelhetne arra is, hogy mondjuk a grafit ne csillanjon be a képeken.

Ezt követően ment némi kísérlet azon is, hogy akkor csináljuk azt, hogy több képből fotózom össze a rajzot, de akkor meg vagy annyi utómunka kellett a végeredményhez, hogy az már eltért az eredeti képtől vagy csak simán nem tudtuk megfelelően összeállítani az 29. próbálkozásra sem.

Ha viszont nincs kiállítás - ráadásul rendszeresen -, akkor nem ismerik meg a rajzokat, és akkor nem gurul a szekér sem, szóval a kígyó végül a farkába harap.

és mi lesz akkor a művészeti élettel?

Bár vannak kezdetleges kísérletek a naaagy megmentésre, nekem az a benyomásom, hogy ezek is már paródiákba kezdenek fordulni.

Művészeti terápiák alakulnak fakezűeknek, felnőttek járnak rajzolni tanulni az egész napos taposómalom mellett, és a legkülönfélébb agyféltekés rajzkurzusok is szép számmal szaporodnak… sőt, mostmár van jobb agyféltekés nyelvtanulás is. Összességében úgy elveszettnek érzem kicsit a szellemi tartalmat. Mert milyen már, hogy mindent művészetnek hívnak, amikor valami ecsettel őrjöngést csinálnak. És ezekért - túlnyomó részben - ráadásul még fizetnek is a résztvevők (értsd, dolgoznak, hogy pénzt költsenek arra, ami nem fog semmit sem osztani-szorozni életükben, de legalább addig sem kell mással foglalkozni).

A minap a Mensa Suli programjába hívtak, hogy meséljek a csemetéknek a rajzról, és ez alkalomra készítettem mindenkinek egy talpakon álló üveg állványt, amivel lehet fejleszteni az ügyességüket. A feladat lényege, hogy különböző tükröződéseket kell lerajzolni, de most nem is ez az érdekes a sztoriban, hanem az, hogy miközben a 12db vastag üveglapot elkezdtem kicsomagolni előttük, akkor hirtelen bezsongtak a gyerekek, hogy mi az-mi az?

- Azok micsodák? - kérdezte az egyik srác

- Hát minek tűnnek? - kérdeztem

- Azok tabletek?!!!?!?!?!??!!!!!

- Hát persze, az új Ipad 8, ami nemrég jött ki! Ezen fogtok rajzolni. - mondtam

- Igeeen?! Húúú! - szólalt meg a moraj

- Nem is tudtam, hogy már kijött a 8-as! - tette hozzá az egyik kislány

(Hangsúlyozom, hogy üveglapokról van szó!)

- Hát azért hoztam… Jajj, ne őrüljetek már meg, ezek üveglapok!

- ÉS AZOKON FOGUNK RAJZOLNI? - kérdezték a legnagyobb megdöbbenéssel.

Ugye, a gyerekeknél gyakran előfordul, hogy egy tip-top ajándékot 3 másodperc alatt félredobnak, de a sarokban a szöszökbe ragadt, döglött légy kieső lábaival hetekig el tudnak játszani. Hát itt is így volt, kijelzőkaparászás helyett az üveglap vitte a prímet (az 1-et, 2-t, 3-at, 5-öt, 7-et, 11-et, stb). Minek hatására, óra végére elő is került 1-2 rajz, illetve el is került 3-4. Amivel büszkélkedni akartak azzal inkább mégsem, illetve, amivel eredetileg nem mertek, azzal mégis. És amiket megmutattak, azok mindegyike optikai trükkökről szólt (Escher féle, illetve logikai problémákról). És elgondolkodtam, hogy tejóég, tényleg 11-12 éves lárvák optikai trükkökkel szórakoztatják magukat? Mármint simán, valaminek az egyszerű rajzolása már olyan kevés lenne? Hogy fogják így megérteni a lágy, finom érzékiséget egy képen, ha még ki sem fog tudni fejlődni a látásuk?

könyvet írtam már? nem?! akkor majd most!

A kiállítótér keresgéléssel párhuzamosan a szokásos életparázgatás is haladt. Hogyan tudunk majd egyről a kettőre lépni, mit kell még csinálni, hogy forrásokat szerezzünk a vágyainknak. Én szeretnék hidropóniát meg táptalajon növényeket laborozni, de Fanni is mutat képeket időnként egy szigetről, ahol csak kóbor kutyák élnek, ott alakítottak ki nekik egy menedéket, full ellátással, szóval azt gyanítom, hogy ő meg szeretne egy saját kutyamenhelyet.

Amikor ezek a befeszülések vannak, akkor nem csinálunk mást, mint visszanyúlunk a korábbi ötletekhez és újraadaptáljuk őket a realitásokhoz, hogy hátha most majd jól meg lehet csinálni azokat.

Így jött a könyvírás ügye is. Egészen pontosan könyvek írása, mert bár a Realizmus.-ról blogoltam már, de van egy másik koncepcióm is. Még rémzős koromban gyakran látogattam a Lyka Könyvtárat, ahol van 2 polc a rajzos könyveknek. Oda kerülnek a tipikusan a ’hogyan lehet rajzoli’ témájú könyvek, és ugye azzal sokat el is árultam, hogy ez a téma összesen 2 polcon van, de mellette kiemelném, hogy ez a Rémzőművészeti Egyetem könyvtára… talán ott többet várna az ember.

Vannak tragikusabbnál tragikusabb művek (Művészeti anatómia, A ló anatómiája, az Ember anatómiája, Kis rajziskola, stb), melyek már a fetisizmus határait súrolják a Rajzi tanszék oktatógárdájának lelkében, de engem egyik könyv sem kötött le igazán.

A felépítésük pocsék. Mindig a szerző saját, önálló rajzai vannak benne, melyek vagy csak nagyon lengén kapcsolódnak a tárgyalt témához, vagy semmi közük hozzá, és lehet érezni, hogy kellett a nyomdai ívhez az üres helyeket valamivel feltölteni. Soha nem egy rajzolni vágyó helyébe képzelve épül fel a könyv. Nincs szó gyakori hibákról, nincs szó valamilyen a-tól z felé tartó koncepcióról, hanem csak úgy ’nesze, örüjjé!’ alapon jönnek egymás után az oldalak. Szép példa erre a megcsináltságra, hogy egy rajzolásról szóló könyvet, amiben csak fekete-fehér ceruzarajzok vannak, azt mégis színesben nyomtatják, mert az úgy jó!

Már akkor felmerült bennem, hogy kéne egy normális könyvet összehozni, egy szakkönyvet, ami segítheti az autodidakta fejlődést, de nem korlátozza értelmetlen és íratlan szabályokkal a rajzolni vágyót.

Ekkoriban persze még nagyon tartottam attól, hogyha kiadom a titkaimat, akkor gyorsan jól leelőznek majd, aztán idővel megértettem, hogy egyfelől, ezt ott nevelték belém, hiszen ott a (szak)tudás tényleg könnyen elsajátítható, mert annyira nulla, illetve másfelől nincs még egy olyan hülye, aki rászánna annyi időt a rajzolásra, amivel be tudna előzni. Nomeg, akárhogy is nézem, abba korba értem, amikor már kis bolyongás után akár világegyház is épülhetne meglátásaimra, szóval, gyakran elgondolkodtat, hogy lassan illene átadni a saját meglátásaimat olyanoknak, akik talán hasznukra fordíthatják. Meg hamar elszáll az a még 20 év, és én nem akarok az útjába lenni a következő generációknak.

A rajzolás művészete… jó-jó ez csak munkacím egyelőre

Úgyhogy a 117. helyre felkerül a teendők listán A rajzolás művészete megírása. Egy kb 180 oldalas, A4-es méretű könyv, mely a gyakorlási lehetőségektől, tippektől, trükköktől kezdve elvezet egészen a képek felépítésének részletes útmutatójához is. És nem amolyan ’így KELL’ csinálni módon, hanem bemutatva a szakmai szempontokat. Valószínűleg majd kitérek benne az összes olyan egyéb eljárásra is, melyeknek semmi értelme sincs (jobb agyféltekézés például) vagy a haszna nem abban áll, hogy belelátunk mindenfélét (anatómia).

Aztán megnézzük, hogy mi lesz.

Most úgy néz ki a dolog, hogy november körülre készül el, illetve a nyomdából akkor jön ki, és addigra fut fel a marketing kampánya is, ami azért eléggé meredek és nagy kunszt lesz, mivel nem tervezek semmilyen kiadóval együtt működni. Nincs nagy szükségem arra, hogy Stahl Judit vágja a hagymát a könyvön vagy valamelyik szelebritás énekeljen a könyvvel kiadott DVD-n, és az sem jön be, hogy még 30 ember indokolatlan fizetését én álljam, úgyhogy inkább a magánkiadásra gyúrok.

Nomeg, ugye a Posta és a pályázatok mellett a 3. hobbim a pénzégetés. És ez bővelkedni fog az antiliberális fordulatban, amiben Deák Liberál Ferencnek többször is a seggire fogok égetni.

De, hát egyszer élünk. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

A hal adja a másikat

Egy hangyányit elhúzódott a friss, nagyméretű rajz készítése, de ami késett, az végül nem múlt.

A története amúgy az, hogy még az előző kiállítás kapcsán merült fel, hogy szeretnének tőlem venni egy nagyobb képet, de para volt a témát illetően, illetve közbe bejött az is, hogy inkább volna egy olyan fotó, ami alapján készíthetném a rajzot egy éppen uszikázó fehér cápáról.

Egyből be is jött három elég komplex probléma.

A fotó készítőjét nem tudtuk beazonosítani, és ez mindig kicsit gond. Főleg azért, mert - ha belegondolunk - egy ilyen szintű átrajzolás, átírás rajzos szemmel egy teljesen új képet eredményez. Főleg úgy, hogy a kompozíciójában, tónusaiban sok variálás történt. De akkor mégis kié az alkotás szellemi vagy szerzői joga, ha a téma nagyon nem változik?

nem mindegy ilyenkor, hogy valami 1749x1063-as és 72dpi-s, vagy sem!

A laikusabbak kedvéért egy kis számolás!

A dpi a pont per inch-et jelöli, azaz, hogy egy 2,54cm-es szakaszon 72 pontból épül fel egy kép. Ez a 72 pedig a digitális világ, kijelzőkre optimalizált száma. Azaz, ha azt vesszük, akkor ezen a képen 76536 darab pont van, illetve, az összes vizuális információ rajta - azonos felbontással - egy 24,3cm x 14,8cm-es képen férne el.

Fotó esetében a nyomtatáskor mindig minimum 300 dpi, illetve ppi-ből kell kiindulni, hogy ne legyen szétesős, darás, pixeles a kép. Tehát, ha 300ppi-t veszünk, akkor átalakítás nélkül nem a 24,3x14,8cm-es fotót kapjuk, hanem csak durván a negyedét, 12,15x7,4cm-t. Ez egy picit kisebb kép, mint egy bankjegy. Ennyi információ adott a netről leszedett kép esetében.

De, a készítendő kép ennél egy árnyalatnyit nagyobb lenne, egészen pontosan 132cm x 76cm, ami 111,5x nagyobb, és a felbontása sem 72 vagy 300 dpi, hanem - a 0,3-as, mechanikus ceruzából adódóan - olyan átlag 847dpi. Azért átlag, mert egyes tónusokat hegyezett heggyel, másokat tompa heggyel kell rajzolni (!)… hagyok erre időt… mármint a hegyezett hegy elképzelésére.

Szóval, van egy olyan alapanyag, amit nem pusztán fel kell nagyítani, hanem csak minden 4852. pontját tudjuk előre… Ez tömbösítve kb az alábbi képpel mutatható be. A pontok azok, melyeket - tömbösítve - meg tud határozni a fotó, míg a többi az, amit „ki kell találni”.

szóval, ebben az esetben ezt-azt ki kell találni

Méghozzá azért, mert a cápa úgy lesz felismerhető (nagyon), hogyha minden olyan látható tulajdonsága meg van rajzolva, amit egy élőn, az életben is lehet látni. Ez lenne a jó. Persze, a víz alatti viszonyoknak megfelelően, mert nem egy levegőben lebegő hal a téma.

Az összes karcolás, sérülés, bőrének a sajátossága mind egy belső, összefüggő, koherens rendszert alkot. Ha mondjuk megkarcolta magát fiatalon, és kicsi növekedés után megint, de mondjuk merőlegesen az előzőre, és ezt úgy 200x megismételte, akkor a végére olyan eltorzult hegek és hálók lesznek rajta, melyek a testén végig egy sajátos rendszert alkotnak. Mintha az ujjlenyomatát szeretném pontosan visszaadni.

És ez mind ugye nem a ’cápa’, mint élőlény sajátossága lesz, hanem egy adott cápa „tökéletes” képe (szuper archetipikus valója, a filozófia nyelvén), ami csak arra az egy egyedre jellemző, de egyben az össze cápa sajátosságait mutatja teljességében.

a szIfón gyermekei áhítoznak a sóbizniszre!

Már néha a halál előtti pillanatig kergetnek azzal, hogy mikor írok a blogra, mikor lesz új rajz, videó, kisjátékfilm, nagymonográfia, színházi előadás, teleregény a következő rajzból. Szívem szerint soha nem készülnének ilyenek, mert nem nagyon szeretem a fotózgatást, de muszáj, ugyanis ahogy Gandhi is mondta, a ’sónak mennie kell!’. Ígyhát készül minden a rajzolás alatt, mellett, előtte és utána. Már egy hajszálra vagyunk attól, hogy miközben készítek egy rajzot, a fényképező, mobil és akciókamera mellett én magam is elkezdjem lerajzolni, amit készítek egy képet. Eddig csak azért nem csináltam így, mert akkor másodmagamnak is kellene fotózni, videózni a munkáját, mert különben az internet népe nem hiszi el, hogy tényleg megtörténik a rajzolás rögzítésének rajzolása.

Hála ennek, a plafonról csüngenek a vezetékek, töltők, a kamera állványába napi 2x tuti belefejelek, a mobil 2 centire van mindig és konstans sötét van a szobában, hogy egyszerűbb legyen összerakni majd a képeket a végén.

Hogy ez miért gond?

Nagyon egyszerű! Azon túl, hogy rengeteg idő, tökölés és utómunka, egyszerűen semennyire sem lehet visszaadni a képeket úgy, ahogy azok élőben mutatnak. Vagy a grafit fénye vagy a grafit fényelnyelő hatása vagy a szem sajátos szürkületi érzékelése nem játszik, de, ahogy fentebb is írtam, a méret/felbontás kapcsán ugye újra visszaegyszerűsödik a kibontott látvány.

És ez nem annyi, hogy ez meg az nem vehető ki élesen. Az egész 1:25-öd felbontású lesz.

a harmadik probléma

Nekikezdeni egy ekkora rajznak eléggé komplikált. Maga a rajzolás az, de ezt ’körülmények közé’ szorítani nem egyszerű. Ha hosszú ideig kell készíteni egy képet, akkor van számos olyan pillanat, amikor valamilyen meghatározó döntést kell hozni a rajzolás folyamatában. Gondolok itt olyanokra, hogy a vázolásnál felfigyelek valamire, és azt megjegyzem magamnak, hogy majd itt és itt így kell tónusozni, vagy a raszterháló iránya amott legyen 7-1 óráig tartó (alulról, kicsit balról fölfelé haladó) és hasonlók. 5-10 dolog mindig ennyire hamar eldől, pedig még semmi sem látható a papíron. Viszont, régebben próbálkoztam azzal, hogy ezeket rájegyzeteltem a papírra, hogy ne felejtsem el, de nyomot hagytak, aztán jegyzettömbre írtam, de azt meg elfelejtettem időben megnézni.

És ha ezek az emlékeztetők nincsenek, akkor könnyen szétesik a rajz a készültségének 90%-a körül, ami nagyon nem jó. Ha pedig több hónap alatt, szétszórva készül egy rajz, akkor ezek az emlékeztetők hirtelen nagyon fontosakká válnak.

A cápa úgy 100-120 órát vett igénybe, de ezt 1,5 év alatt. Jó, ebbe beleszámít az is, hogy volt pár válságmenedzselés amúgy, illetve sok időt elvitt az, hogy próbáltam egybefüggő 2 hetet felszabadítani, hogy gyorsan meg lehessen csinálni. És az sohasem megy kishazánkban, mert itt minden reggel úgy kel az ember, hogy abban sem lehet biztos, hogy az előző napon mi volt, nemhogy abban, hogy mi lesz 2 hét múlva.

Ezért külön elnézést azoktól, akiknek késik vagy késett a rajzuk, higgyék el, ez nekem sem szórakoztató, mert már így is mindig hót stresszben vagyok, mire leülök rajzolni. De, mondjuk, ennek van előnye is.

Az mellett, hogy lehűlnek a külső elvárások és nem kérdezgetik, hogy hogy áll a rajz (ami nagyon fontos), a fő előny az, hogy SOHA, de SOHA nem nézegetem a rajzhoz készült képeket addig, míg le nem tudok ülni az asztal elé. Sokszor azt sem tudom, hogy pontosan mit kell majd rajzolni. Elején kigondolom, elkészülnek a fotók, de, amint feltöltöm őket a fotósnak, már többet nem nézek rá a munkálatokig. Viszont - ahogy azt oly sokszor említettem már - a rajz agyi dolog, így nem feltétlenül kell csinálni, dolgozni vele. Ha gondolkodik rajta valaki, akkor ugyan úgy tud fejlődni, javulni, ötletelni bárki, aki majd nekiindul elkészíteni. Tutira mondom, hogy ez a rajz sem lenne olyan, amilyen, ha 1-1,5 éve készül el. Valószínűleg fakóbb és hűtöttebb lett volna.

Node, ennyi fölös kör után, azért legyen szó - illetve kép - a rajzról is!

Nagyjából 120 óra, kb 36 mechanikus ceruza hegy és 1 fél radír után ilyen lett:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Humor

Általában, amikor egy hosszabb ideje nem jelentkezem bloposzttal, akkor mindig több dolog fut párhuzamosan, és nem nagyon lehet érdemi dolgot mondani ezekről vagy eleve, annyira kavarodnak a dolgok, hogy, ha akár 5% stabilitás is van a kilátásokban, az már nagy szám.

Na, hát ez most sem volt másként… bár még mindig megy a levelezés több szálon, de azért kezd teljesen lefutottá válni a mostani kör.

De, még mielőtt belekezdenék, fontos, hogy külön kitérjek rá, hogy én alapjában egy vidám, realista ember vagyok, aki törekszik a jóra és a jobbításra és általában ez is köt le. Tehát, amikor megy a savazás vagy a nihilkedés, akkor azt a maximális derűmmel és realista felfogásommal együtt kell érteni. Legtöbben, akikkel beszélgettem néhány blogbejegyzés után, nem értették, hogy minek kellenek ezek a lehúzások és erről már sokat tettem említést korábbi posztokban. De mit lehet tenni, én olyan vagyok, aki inkább szeret tudni és beszélni arról, ha valami nem működik, vagy csak rosszul, mintsem beülni egy fék nélküli autóba, határtalan optimizmussal.

kicsit hosszú volt ez az elmúlt 5 hónap

Volt minden benne, ráadásul eléggé hullámzó hangulatban. Mentek ugye a művészetörténet és realizmus kurzusok, valamint az anyagok rendszerezése (hátha lesz belőlük könyv), aztán a karácsonyi cécó, illetve az év végi képkisöprés is, valamint a még szükségesnek ítélt fejlesztések elindítása… digitális rajztábla, számítógép fejlesztés, képkeretező, illetve asztalos munkapad és műhely összerakása és az apróságok. Mellette a Trafik ügyeinek intézése persze, mert az egy másik sajátláb, amin állni kellene.

Több ismerősöm sem érti amúgy, hogy minek ennyireígy egy-egy dologba belekapni, kb 2 havonta hallgatom, hogy miért nem csak 1-2 projectre fókuszálunk és űzzük csak azt, mert így szétforgácsolódik az időnk, és minden csak „áll”.

Hát, kedves ’jellemzően8órásismerőseim’, igazatok lenne, ha már csináltatok volna saját vállalkozást, vagy bármit, amiben az összes munkakört maximum 2 fő tudja elvégezni. Nem csak azért a 2 fő, mert ennyi van, hanem mert ennyien értenek hozzá.

100 éve hallgattam egy interjút egy kortárs művésszel, aki azt nyilatkozta, hogy ő egy héten 5 napot csak találkozik, marketinget csinál és, ha 1 napja van művészettel foglalkozni, annak már örül. Akkor én megfogadtam, hogy ezt nagyon nem szeretném, mert ez az eredmény szemszögéből kontraproduktív folyamat. De ugye, ez óta eltelt 100 év, és dúsultunk Facebookkal, vállalkozással, nomeg rengeteg tapasztalattal, ami mind-mind csak rontottak a helyzeten.

a mohaerdő

Hogy csak egy példát említsek a hanyatló és lehangoló körülményekre, kb 10 éve kezdtem el a mohaerdő.blog-ot, melyet így az évforduló kapcsán gondoltam átemelek ide. Aktualizálom a cikkeket, frissítem az infókat.

Azt a blogot (is) nagy reményekkel kezdtem el, főleg azért, hogy olyan infókat osszak meg, melyekről amúgyis olvasok, de lefordítva és összeszedve más is tudja olvasni és élvezhesse a természet varázslatosságát… Írtam Wangari Maathai-ról, az erdők anyjáról, aki újraerdősítésben látja a szegények kitörési útját, és sokszor az életét kockáztatva harcol az esőerdők megóvásáért. Írtam a világ 30 legszennyezettebb helyéről, „élőben” közvetítettem az OTTHONUNK bemutatóját, Yann-Arthus globális projectjét, mely rengeteg munkával próbált változást elérni. De volt szó az óceánok műanyagfoltjairól is, mikor még nem folytak a nájlonzacskók a csapból is. A Koppenhágai Klímacsúcsról is volt beszámoló, sőt, a borneói olajpálma ültetvényekkel indult anno a mohaerdő is.

Szóval, ezeket a cikkeket szerettem volna újraszerkeszteni és az idei Föld Órájára készülve posztolni… csak az elmúlt 10 év közben Wangari meghalt, és azóta is beárnyékolja történetét egy félreértelmezett, de nagyon is érthető kijelentése az AIDS-ről. A világ 30 legszennyezettebb helye toplista mit sem változott, sőt, ma már azokkal a számokkal fel sem lehetne kerülni az első 50-be kb. Az Otthonunk után elkészült az Egy utazás története (videó itt), mely hidegzuhany az első, amúgysem túl vidám részhez képest. Ja, igen. A műanyag foltok. Hát azóta az is kiderült, hogy a műanyag szennyezés olyan mértékű, hogy már a többszörösen marketingdíjas, csudijó áriavizek is tele vannak műanyag mikroszemcsékkel, és ezrével pusztulnak az állatok a tengerekben és tengerek környékén, de már az emberek szervezetében is nagy arányban halmozódhat a sok kis izé.

Koppenhága kudarc lett. Az USA 2050-re kitűzött 83%-os üvegházhatású gázkibocsájtás csökkentése, de Kína 40%-os és az EU vállalásai is - ma már jól láthatóan - röhejesek.

A 2015-ös Párizsi Klímacsúcs persze marketingre azért jó volt, de készített még egy adag papírt arról, hogy milyen célokat kell figyelmen kívül hagyni majd, a következő csúcsig.

És Borneó… hát a kihalás szélére kerültek a bolygó talán második vagy harmadik legintelligensebb élőlényei, az orángutánok. Persze, mindez nem annyira fontos az emberiség számára, hiszen az El Nino* hatás rendszeresnek ígérkezik, ami mellett inkább az egészet elindító ok, az olajpálma ültetvények kiszáradásán kell aggódni.

*El Nino - az egyenlítői tengeráramlatok felmelegedése okozta száraz periódusok megjelenése. Ennek hatására egyfelől kevesebb lesz a csapadék, másfelől magasabb lesz a szárazföldi hőmérséklet, módosulnak a klimatikus viszonyok, nem csak lokálisan, hanem globálisan is. A jelenség főleg a legnagyobb bioszférákat tizedeli szélsőségesen.

De ez kit érdekel, hiszen a klímaváltozást nem lehet a belébe tölteni és kisütni!

„nem lehet, hogy a makrotikus viszonyokat vetíted a mikrotikus helyzetedre?”

Persze, tűnhet minden úgy, hogy ha beborul az ég, akkor még mindig világíthat egy gyertya bent a házban, szóval nem kell annyira túlfeszülni a világ bajait. De a Jurassic Park óta tudjuk, hogy a., klónozott Dolli bárány valójában velocyraptor lehetett, illetve b., ha egy lepke meglibbenti a szárnyát a Sorna szigeteknél, akkor Tajvan-on elered az eső.

Mivel minden mindenre kihat.

Erről hosszasan tudnék szövegelni, de érdektelenség miatt inkább most nem. Csinálok inkább egy snittet és a következő részhez ugrok!

- snitt -

Szóval, az 5 hónapban nagy erőbedobással csináltuk a dolgokat. A kurzusok és képkisöprés szerencsére ezt segítette is, de nem lehet minden nap képkisöprést és kurzusokat csinálni, így kell kicsit messzebbről is tervezni. Sok - szerintem - jó ötletünk van, hogy mit kéne, és próbáljuk fillérenként felépíteni őket, de már kicsit fárasztó a százezredik jó ötleten dolgozni.

A minap nekikezdtem egy új kiállításhoz helyszínt keresni, és teljesen lefagytam, hogy mi van jelenleg.

Ugye, az ominózus galériaszerző kalandozásom eléggé rosszul zárt, a hülyének nézés csimborasszóját mutatta be az az 1-2 galériás, akik eleve „láttak esélyt együttműködésre”. Hiúábrándoltam azon, hogy majd milyen jó lesz leülni és kijelenteni 30 évesen, hogy „áhámm, ezt elértem, én, magam”. De persze, még időben utánaszámoltam a dolgoknak (rossz szokás), és lefújtam az egész hóbelebancot. Na, azért sokat segített az is, hogy kiderült, a hülye szerepét szánják nekem a kegy-gyakorlók és az meg nem annyira jött be.

A nem rajzolók kedvéért, egy ilyen ’új kiállítás’ összerakása amúgy egy olyan 4 hónapos munka. Mindennel együtt simán 8 is lehet. A személyes rögeszméim miatt (legyen élményszerű, igényes, ne egy sufniban vagy egy művház büféjében legyenek kicelluxozva a képek, illetve képek kerüljenek ki, ne valami koszok és piszokok, papír hordozókon, stb) ez nagyon erős 8 hónapot jelent.

DE IDE EL SEM JUTUNK, hiszen nincs megfelelő hely! :DDDD Pár kivételével minden (úgy értve, hogy MINDEN) hely le van foglalva a következő 22 hónapra. A kurátorok (a művészkedni nem tudó, és művészettörténetet sem ismerő illetők, akik viszont művészeknek képzelik magukat) mindenhol már ennyire előre összeállították a kiállítások anyagát. Maradt persze pár hely, ahol a tulajdonos Magyar Állam úgy gondolja, hogy egy nyirkos katakombában lehetne 3 hétre bérbe venni a falakat, 1 millióért (a biztonsági őr és a rezsi ennyi), ha viszek lámpákat, szervezem a biztosítást, marketinget, keretezést, szállítást, megnyitót... ééés, természetesen mindenhol megemlítem őt, a Magyar Államot. A maradék pár hely amúgy még túlélésért küzdő művház, kereskedelmibb galériák és ilyesmik.

Most nagyon úgy néz ki, hogy 2020 őszéig tehát nem lesz kiállítás. Jó-jó, ugye az 1-2 helyről még várok választ (190 helyből van még 3, mely nem válaszolt). Megint alternatív, gerilla módszerekhez kell nyúlni, 10x több kört futni, a heti 5 helyett 10 napot marketingelni, és közben a külföldi eladásokra, terjeszkedésre pörögni.

a pályázatok, melyen nem futottam egy kört sem

Van a makrotikus Nemzeti Kulturális Alap, egy nagy, pályázati rendszer Magyarországon, mely kb már csak az egyetlen forrást biztosító szerv az MMA mellett. A feladata, hogy mikrotikus projekteknek segítsen. Évente 2 ütemben pályáztat mindenféle kulturális programra. Lehet könyvkiadás, táncbemutató, színdarab, kiállítás, bármi, ami valamelyik kollégiumához befér tematikában. Számla ellenében lehet költségeket megtéríttetni egy előzetes pályázati dokumentáció elfogadása után. A pénzt nem lehet szolgáltatásra vagy fizetésre fordítani, hanem kizárólag „tárgyi” és szervezési költségekre… illetve egyszerűen: költségekre.

10 hónapja regisztráltam a pályázati rendszeren, aminek keretében minden adatomat meg kellett adnom, majd az azonosító kártyáim digitalizált képeit is fel kellett töltenem nekik, és végül - hogy teljessé váljon a dolog - el is kellett küldenem kinyomtatva az igazgatóságra azokat a pdf-eket, melyeket ugyanoda fel is töltöttem. Remélem azért, mert nincs papír és nem azért, mert xy munkatárs nem tudja kinyomtatni a monitort náluk.

Elsuhant 10 hónap, és nézem, hogy profilom „hiánypótlásra vár”, ami valószínűleg a kinyomtatott pdf-ek nem beérkezése lehet. Kedves rajongóim, MOST nem a Posta volt a ludas. Felhívtam a 2 telefonszámukat 6 napon át napi 4x. Fel sem vették. Utána írtam 2 mailt a két legilletékesebbnek tűnő munkatársnak. Utóbbi mozzanat eredményes is volt, mert 1 nap után írtak, hogy már megváltozott a szabály és nem kell beküldeni a papírokat.

Persze, nagy talány, hogy akkor mégis miért nem aktiválódott egyből a profilom, de mivel 1 nappal a mail megírása előtt olvastam el az egész (!) honlapjukat újra, és ott akkor is a régi szabály volt a kihirdetett, így inkább örültem, hogy tudom, hogy aktiválják.

Izgulni nem izgultam, mert április 1-én, 28-án és május 1-én nyíltak azok a pályázatok, melyekre már javában gyűjtöttem az árajánlatokat, írtam a dokumentációkat és ilyesmik.

Eljött a másnap, reggel egyből néztem a profilt: ’AKTÍV’. Jesz! Hát mégis működik a dolog (totál szarul, de legalább így). Majd másnap felléptem, hogy elkezdjem feltölteni, küldésre készen az anyagokat április 1-re, 28-ra és május 1-re. De nem tudtam nekikezdeni! Miért? Mert már a kiírások is eltűntek eddigre.

Nem értettem, hogy miért, hiszen nekem kinyomtatva meg volt az összes, a kódokkal, mellékletekkel, képernyőmentésekkel együtt, csak éppen az NKA-nál nincsen már fent semmi.

Egy hét után derült ki, hogy mi lehet a gond (2 belvárosi galamb májából jósoltam ki ezt a megoldást, mert amúgy semmi infó sincs erről). A kollégiumoktól elvonhatták a pénzeket, hogy azt a miniszteri keret javára, pályáztatás nélkül kiszórják. Sok normálisnak tűnő dolog is kapott pénzt, és én személy szerint örülök, hogy az 1584 fős lakosságú Bánhorváti meg tudja rendezni a 11. krumplislángos fesztiválját (2 millió), illetve, hogy a Makovecz dolgokat kiadó Editio Plurilingua Kft. teljes 1 fős csapata el tud jutni a Havannai Nemzetközi Könyvvásárra, mint résztvevő (5 millió).

De ne savazzunk! Inkább kérlek Titeket, hogy mondjatok olyan dalcímeket, melyeket Kovács Kati énekelt és eddig csak bakeliten lehetett hozzájuk jutni! Ha nem megy, akkor nektek is jó lesz, hiszen nemsokára CD-n (céééééééédéééééén!) is meg fognak jelenni (7.424 millió). De ha éppen nem Kovács Katira pörögtök, akkor van más jó hírem is, hiszen az EDDA is kapott pénzt az Aréna beli koncertjének támogatására (6 millió)! Ami azt is jelenti, hogy Attillánkat visszahozták az ufók, illetve, hogy már nem nélkülöz annyira, hogy újra tudjon az alkotómunkának is élni… mondjuk, a 2016-os 78 milliós céges forgalma mellett meg is lepődtem volna azon, ha nem kap kiegészítést.

Igyunk inkább egy csésze kávét, és találjunk ki valamit!

vegyünk egy nagy levegőt, mert azt rendszeresen amúgyis kell

Akkor lendüljünk neki máshogyan a dolgoknak. Mivel már úgyis megszoktam, hogy minden hétre legalább 3 forgatókönyvet kell kitalálni, ami további a-b-c alváltozókkal operál, amik még legalább 1-5 verzióra vannak tekintettel, így most sincs másként. Felkutattam a lehető legideálisabb határidőnaplovat, és összeszedtem minden korábbi ötletet, rendszereztem a cetliket, összeszedtem a legújabb szélmalmokat, aminek neki lehet indulni és kialakult - így március közepére - az idei stratégia… májusig. :) Akkor kell majd újra átnézni mindent.

De azért az feldob, hogy mostmár lassan a papírgyártáson kívül minden mozzanatot házon belül készítek ahhoz, hogy kiállítást lehessen csinálni, és egy-két apróság elkészültével ezt a self-made-man dolgot is ki fogom maxolni.

Úgyhogy, induljon a csata az új kiállítás rendezéséért!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Véget értek a kurzusok és személyi sérülés sem történt! ;)

Pedig oly sokszor beígértem, hogy a depivasút biza célba fog érni, de végül mégsem így történt. Pedig volt benne minden, kezdve a ’miért nem lesz 20 év múlva művészet?!’ témától ’a tragédia újjászületésén’ át, egészen a művészet pénzügyi kérdéseiig… amin én sírni is tudnék legtöbbször.

de hova is alakultak a dolgok

Eleinte az volt a tematikám, hogy egyfajta ízelítő-ismertető jellegű előadássorozatot rakok össze a művészet történetéről, de kifejezetten a realizmus szempontjából. Nekem ez már hamar kialakította a sarokkövek elhelyezését, de mivel én foglalkoztam a történettel, és a szakmai oldalról jövök, így nem remegtem azon, hogy ki hogyan fogja majd megsértve érezni magát… ha egyáltalán. Túlzottan sohasem érdekelt, hogyha valami olyat mondok, ami másnak kényelmetlen, akkor azt csomagoljam vagy tompítsam (ez amúgy nagy kamu, amikor múlt évben kaptam egy kritikát, Fanni 4 napon át mást sem hallgatott, minthogy véget vetek a kurzusoknak, és inkább kussolok). És pont a művészet terén nem lett volna jó tompítani.

Az első szériában úgy válogattam össze az anyagot, hogy kb 1,5-1,5 órákban beszélek a saját történeti felosztásom szerint. És mikor kaptam 1-1 kérdést, vagy jól megbeszéltem magammal, hogy ez vagy az kevés lesz, akkor mindig egy csipetnyit hozzátettem. Így el is jutottunk oda, hogy legutóbb már 2,5-3 órákban magyaráztam az átfogó filozófiai és tudományos áttörések, irányváltások plusz anyagai miatt.

Aztán idén az interaktivitás jegyében filmes párhuzamokat is beépítettem az anyagba, hogy még strukturáltabban lehessen nagyjából bemutatni az anyagokat. Valahogy így:

művészettörténet, egy kicsit másként

Még képzős afterélményeim egyike az volt, hogy összefutottam egy művészettörténésznek tanuló ismerőssel, aki nagyon nagy koponyával rendelkezett és eszméletlenül rajongott a történelemért. Persze, máig nem értem, hogy minek megy az ember művészettörténésznek, de mindenkinek lehetnek problémái. Szóval, a legutóbbi találkozásunk az utolsónak is bizonyult, ugyanis elkezdtünk beszélgetni hazavonatozás közben valamilyen modern művészeti szörnyűségről, és én szokás szerint elmondtam, hogy az a bizonyos műalkotás nem több, mint mű alkotás, marketingszemét és ez pontosan, szépen látható szakmai szemmel.

Na, azt nem tudtam ekkor, hogy a srác ebből írta épp a szakdogáját és kicsit mellre szívta, hogy ő ömleng oldalakon át állítmány nélküli mondatokban valamiről, amit egy szakmabeli 4-5 rövid, tömör mondatban (igen, olyanokat is tudok!) beszánt. 7 kezemen meg tudnám számolni hány olyan esetnél voltam jelen, amikor biztosan tudtam, hogy az előadónak, oktatónak, valakinek fogalma sem volt arról, hogy éppen miről is beszél a művészettörténeti témában, és ebből számtalan félreértés és következmény adódott utána.

Ez volt az egyik oka, hogy akkor összeállítsam az én meglátásaimat. A másik pedig az, hogy meglehetősen gyakoriak az olyan szituációk, amikor régebbi történésekről nagyon jelenbeli szempontok szerint vagy nem azok eredeti kontextusa szerint alakítunk véleményt.

Például, amikor alá vagy túlbecsüljük bizonyos írott anyagok jelentőségét, és kifelejtjük a gyakorlat sajátosságait. mint, ahogyan anno az eldugott kolostorokban elmélkedő katolikus filozófusok megállapításait, melyek pár megmaradt és valamilyen minőségben lefordított antik görög műre épültek. Ma, amikor villámgyorsan fel lehet kutatni forrásokat, ráadásul rengeteg különbözőt, ez a - szintén mai szemmel - beszűkült középkori világ anno a maximum volt. És, ebből adódóan ma „megértően” viszonyulni a régi tévedésekhez ugyancsak hiba. Eldönteni valamiről, hogy az helyes volt vagy sem, kétféleképpen lehetséges: vagy lezárt módon, hogy egykor az helyes volt e vagy a jelenben megítélve, azaz, hogy most helyesnek ítélhető e.

És ennek nagyon nagy jelentősége van a művészet történetét tekintve, hiszen a dogmásodást, az elgondolások megcsontosodását csak így lehet kivédeni.

Úgyhogy ez lesz az idei év egyik nagy ténykedése, hogy az összeállt kurzusanyagokat tovább bontsam és egységesítsem egy könyv formába. Nomeg, hogy kiszámoljam, hogy ha egy könyv kb 15x21x1,5cm-es lesz, azaz 0,0004725 m2, akkor hova az úr istenbe fogok tudni elpakolni 2,5 köbméter el nem adott példányt.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Golden Ticketek - még van idő… de kevés

Ígértem, hogy hamarosan érkeznek a vásárlási utalványok, és most el is érkezett a pillanat!

Azoknak ajánlom figyelmébe a Golden Ticketeket, akik meg szeretnék lepni szerettüket, párjukat, ismerősüket egy rajzzal, de nem tudják, hogy az illetőnek - a kapható rajzok közül - melyik tetszene. De azoknak is jó választás lehet, akik kifejezetten rajzoltatni szeretnének egy képet, és van is elképzelésük a témáról.

A Golden Ticketeket, a képen is látható tipp-topp, amúgy szinte semmi másra sem használható dobozkákkal együtt  lehet megvásárolni, hogy hangulatosabb és ütősebb legyen a hatásuk. Személy szerint én már rángatózom a 12-1tucat jellegű, mágneskártyás megoldásoktól, ezért is döntöttem a dobozkák és a kártyák mellett. Bár ezekben is van mágnes (a csatjuk), de ezek tölgyfából készültek.

A felhasználási lehetőségek kötetlenebbek, és csak az alábbi szempontok szabnak határt:

A megvásárláskor egy szerződésben kerül rögzítésre minden fontosabb paraméter. Mit és mennyiért vásárol a Golden Tickettel a vevő, illetve azt hogyan tudja majd a felhasználáskor érvényesíteni a Ticketet felmutató/beváltó személy. Ha konkrét képet szeretne, akkor annak a címe kerül a szerződésbe, ha vásárlási utalványt szeretne a vásárló, akkor az összeg, amekkora értékben szeretné az utalványt.

Lényegében ez a két lehetőség van, de a Ticket hátoldalán látható „opciós” mezőbe frappáns üzenetet, fiktív képcímet is lehet írni (írattatni, mivel én töltöm ki őket). Pl „első közös képetek az új nappaliba”, „kézzel és ceruzával készült fotó” és hasonlókat. Mivel mindig a szerződés dönti el, hogy az adott Ticket milyen paraméterekkel rendelkezik, így lehetőség van a megajándékozott elől ezeket az adatokat rejtve tartani.

Minimum áruk 30000HUF, melybe - ha igény van rá - beleszámít a paszpartuzás és keretezés költsége is (ez egységesen 8000HUF-os tétel). 70000HUF-ot meghaladó vásárlás esetén viszont a paszpartu és a keret mindig ajándék.

FONTOS, hogy a Ticketet egy éven belül fel kell használni. Meghosszabbítani vagy visszaváltani nem lehet.

Ééééééééés, 2018. január 7-ig, a Képkisöprés keretében, az akciós katalógusban feltüntetett árak élnek a Golden Ticketek esetében is, azaz eddig az időpontig beválthatóak a Képkisöprésben meghirdetett képekre, azok kedvezményes áraikban (éspersze ingyenes kerettel, paszpartuzással és szállítással).

Bármilyen felmerülő kérdés esetén keressetek bátran!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minek vegyen az ember képet?!

Leggyakrabban azt szokták mondani, hogy azért nem vásárolnak az emberek képeket, mert azok túl drágák. Ettől az egyszerű rajzoló persze a világból ki tudna rohanni, hiszen ő tudja, hogy nem a képek drágák, hanem egyfajta önbeteljesítő mantra miatt nem is gondolkodnak el a vásárláson az emberek.
„Mert túl drága!”.

Hát nézzük akkor, hogy mi ez a drágaság.
Magam 3 fő esetet tudok elképzelni, amikor az ember képhez jut. Ha kapja, ha 1-2 neki tetsző képet megvásárol (és azt, mondjuk az otthonában ki akarja tenni) és, ha gyűjtöget, nyitott a képvásárlásra és ez rendszeresebbé is válik.
Ebből a szempontból a túl drága elgondolás csak az első képek esetében jelentkezik. Azaz, mondhatjuk úgy is, hogy csak az első kép - ami amúgy tetszik a vevőnek - a drága.

Jó. (Remélem, még nem veszítettem el senkit az olvasók közül!)

***

Most akkor mesélnék valamit.
Ott ahol, Enns városa után kicsivel, egy tanya végében történt, egy átlagos fizetéssel, egy átlagos lakásban/lakótérben élő átlagemberrel. De kezdhetném úgy is, hogy hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr (Ott volt, ahol történt, ober der Enns után, ahol a disznók túrnak)… Szóval valahol élt hősünk, Vera.

Ő egy 42 főt foglalkoztató telekom vállalatnál dolgozik, a lakossági üzletág titkárságvezetőhelyetteseként. Néha randizgat, de az elmúlt időszakban nem, mivel 4 hónapja van egy pasija, akivel eddig „minden rendben”. A pasi is „jólmegvan” Verával. Sokat segít ebben, hogy Vera jól főz és szeret is, és nem zavarja, ha filmezés közben Zoli épp falatozik még valamit.
Általában Veránál futnak össze, mivel Zoli a kapcsolat elején még nem mert abba belemenni, hogy Vera áthozza a szükséges napi rutin dolgait. Úgymond nem akart túl gyorsan belevágni abba, hogy „kiürítsen egy fiókot”. Persze, őt nem érdekelte volna a dolog, csak félt attól, hogy Vera „majd jól mitgondol”, hogy megijed attól, hogy Zoli így „rápörgött már dehiszencsakegyhónapja” után.
Szóval, ezért inkább Vera lakásán szoktak lenni… Vera titkon örül is ennek, hiszen Zolinál gyakorlatilag van konyha, de az 6 ikeás ládában áll már 2 éve, egyedül csak a tányéros és evőeszközös doboz lett félig kipakolva, mióta Zoli beköltözött lakásába.

Vera amúgy még kicsit magányosnak érzi magát. Mint korosztályának minden tagja - a 25 és 35 közöttiek - kicsit bizonytalan. Merre kéne haladnia, mit hoz a jövő, és hasonlók. Áhítozik egy kapcsolat iránt, egy amolyan igazi kapcsolat iránt, de közben a függetlenség örömeit is érzi. Csak hó végén nem, mert megint késve utalták a fizut, aminek hála a hitelkártya terhelés elviszi a havi csokira és rozéra szánt költségvetés 15%-át. 
Ő olyan kapcsolatra vágyik, amiben szavak nélkül is el tudják fetrengeni az időt a kanapén. Míg ő olvas egy jó regényt, addig fiúja valami hülyeséggel játszik a telóján. Vera tudja, hogy ilyen pillanatban nem akadna meg azon a hülyeségen. Szimplán mosolyogna rajta, hiszen olyan aranyos, amikor ilyen gyerekes dolgokba belemélyed és teljesen átszellemül. De, ugye mindenki a gyerekvállalással jön - sóhaj -, és ettől már kicsit szorong is néha, hiszen az még csak minimum a 3. lépés a sorban… na, nem mintha kiszámolta volna már. De amúgy szeretne ő is, csak amikor Terike néni - Vera anyja - felhívja, akkor mindig előjön ez a kérdés és már tök gáz, hogy az anyja nem érti igazán a helyzetét. Meg minek sietteti?

Szóval, adott egy ilyen átlagos ember.
A lakása kb 40nm, tipikus pesti, új építésű bérház (ilyenek vannak Enns után is). Ő a második lakója, illetve ő már tulajdonosa. Van rajta hitele, de mivel családja is segített neki, illetve jó munkával rendelkezik (és fejből nem tudja megmondani a svájci valuta nevét), így a havi 260.000.- (bruttó 340.000.-) forintnyi euróból elkarcolgat.

260.000.-ból törlesztőre 83.000.-ot költ. Ehhez jön még a rezsi, közös költség, ami 52.000.-, és nagyjából 35.000.-ből kijön a konyhapénz.

Így a kötelező körök után 90.000.-ja marad minden hónapban. Mondhatni, hogy előtakarékosság mellett és némi IKEA látogatás után 40.000.-ot tud havonta félretenni. Ebből megy nyáron fesztiválokra, wellness hétvégézni a csajokkal egy borospincébe, vagy ugye a mozi is 2 főre már 4.930.-, nagy menüvel! Pont, mint nálunk, Budapesten.

De Vera bizonytalan. Keresi az értéket az életében. Ezért is vásárol annyit az IKEÁban. Már van Bekväm fűszerpolca, igazi tömörfából. Zoli segített is neki felszerelni a rejtett dűbeleket, mivel hiltit nem adtak anno a polchoz Verának, és már zavarta, hogy a konyhapulton áll a fali fűszertároló. Persze, anno elfelejtette megnézni, hogy a Bekväm-ba nem férnek egyszerre bele a gyógyszertári üveges fűszerei, de ez nem is baj, mert mostmár sokkal jobban főz, és a kezdeti 12 fűszer helyett 29-et használ. Az majdnem osztható öttel, így 5.970.-ból meg is vásárolta a 6 fűszertartót.

Sőt, már lecserélte az összes konyhai szekrénygombot Bagganäs-ra, hiszen tudja, hogy a fogantyúk olyanok, mint a cukormáz a tortán. Úgy érzi, hogy megérte, mert a kicsi konyhájában 10 fiókhoz és 8 szekrényhez csak 8.955.-ot költött Bagganäs-ra. De szépek. És tisztára olyanok, mintha új bútorokat vett volna… ha eltekintünk a zsanéroktól, a bútorlapoktól és a szabásuktól.

Legutóbb egy kecses Beprövad forró italos poharat vett, mert a régi bögréket még az előző bérlő hagyta ott és jók voltak egy ideig, de azért a Beprövad szebb. Ráadásul pont jó, mert egy ilyen pohárban szépen mutat a habos latte, a kappuccsínó és a hosszú kávé is. Bár Vera csak 3in1-t iszik, ha nem teázik, de a 3in1 egy ilyen pohárban máris 3 in THE 1. Az edzett üvegnek hála, a pohár ráadásul tartós és rendkívüli módon ellenáll az ütéseknek.
Jó-jó, bár csak 295.- volt, de ki tudja, hogy mire megtalálja a párját, addig tart e majd még Beprövad-ot az IKEA, így végül nem 6-ot vett (hisz bármikor beugorhatnak a szülők és rokonok is majd), és nem is 8-at vagy 10-et, mert azok 6-tal nem oszthatóak, hanem 12-t. 3.540.-ért.

Vacsora után Vera mégsem boldog, amikor a nappaliban már fáradt a munkájához, a Netflixen is megnézte a sorozatait és Zoli sem ér mindig rá. Vera ilyenkor elgondolkodik és így szól magához:
Üresnek érzem az életemet. Nem tudom, hogy miért amúgy, hiszen munkám van, és mostanában elég jó. Igaz, a sok plusz feladat miatt csak néha tudok lejárni edzeni, és ez meg is látszik a karomon. De ez nem is baj! Zoli nem veszi észre és ezt biztosan csak én fogom fel így. Tényleg most mit csinálhat?
Kicsit zavar, hogy olyan üresek néha az együtt töltött idők. Jól elvagyunk, de mégis meddig vagy most mi lesz? 4 hónapja együtt, de mondjuk, ha egy fél év múlva megkérné a kezem, akkor szülnék neki gyerekeket? Beát és Ákost? Inkább Rozit? Most jó a fizum, meg akkor még 6-8 hónapig hallgathatom anyám… hjaj… Úgy vágyom valami inspirációra, valami szépre. Azon a szar pintereszten mindig tök jó dolgok vannak, de egy vagyon megvenni egy olyan sokfiókos szekrényt. Meg mikor festeném át? Zoli erős, de kiakadna, ha fel kéne hozni a másodikra. Mindegy, lent úgysem hagyná. És van egy csomó dolgom, aminek végre lenne helye és még tele sem lenne velük pakolva. Maradna üres fiók is bőven későbbre. De! Kellene egy ekkora szekrény.
… hmmm …bár az is jórészt üres lenne.

Zoli eközben hasonlókon tűnődött. Az egyik haverjánál volt, és kicsit elhajlottak ugyan, de hazafelé evett egy gyors gyrost és még a mekdonálszban - ugyan az autós pultnál, gyalog -, de bekapott két sajtburgert is. 
Hazaérve már teljesen kijózanodott és nem tudott elaludni. Ígyhát a nappali dobozaiból kikereste a Harcosok klubja DVD-t, majd a másik dobozból a DVD lejátszót, hogy a 102cm-es TV-re kösse. Gyorsabb így, mint megfelelő torrent címet keresni és wifiről leszedni. Ilyenkor persze mindig eszébe jut, hogy lassan el kéne intézni, hogy bekössék végre a netet, de még csak alig 2 éve lakik itt.
Ahogy nézi a filmet, megint eszébe jut Vera. Ezen az estén már a 3. alkalommal. Az első kettőnél még írt SMS-t neki (1# Szia Kicsim! Remélem jól vagy, még dumálunk kicsit, de lassan hazamegyek és hívlak! Puszi, zoli, majd 6 óra múlva 2# Maa mr nem hív,.k, mert fáradt vok. Hianyzool és nagyon sz.retlek. nem vagok berógva. <3).
De, mikor harmadjára jutott eszébe Vera - és pont, amikor Jack a katalógusból rendelt életéről beszélt a filmben -, akkor eltűnődött.

„Nekem is mindenem dobozokban van. Én is ugyan így, csak vagyok ebben a lakásban. És ha ez a pár kacat sem lenne, teljesen üres lenne az egész. Bár, még így is az.”

Zoli tömörebben gondolkodik Veránál, de lényegében ugyan arra jutott.

Bár Vera és Zoli nem tudja, de mind a ketten ugyan azon tűnődtek, amin anno minden második görög, és amit anno már 2600 évvel ez előtt Szókratész meg is válaszolt. Mi az élet értelme, „mi végett vagyunk”, mi vesz körül minket és hasonlók.
Szókrátész - akinek nevét Vera már hallotta érettségikor, illetve Zoli úgy gondolja, hogy ez egy görög étterem -, arra jutott, hogy az élet értelmét nem egy kijelenthető cél adja, hanem az élet jó élése. Ezt nem úgy kell érteni, hogy gazdagságban élni, hanem inkább nyitottan a megismerésre és megértésre, a valóságra, ami körülvesz mindenkit, az Igazságra, a Szépre, azaz a Jóra. Szókratész szerint az élet értelme önnön maga, az élet élése és tudatos megélése.
Akkoriban, amikor erre rájött, a görög társadalom már nagyban foglalkozott az Ideák, a felsőbb értékek gondolatkörével. Szerették volna tudni, hogy miként kerülhetnek közelebb a jobb dolgokhoz, a megértéshez, azokhoz az elvont, minőségi és emberi fogalmakhoz, melyek körülveszik őket.

Úgy gondolták, hogy kell lenniük egyetemes ősképeknek, archetípusoknak, amik tisztán hordozzák ezeket a fogalmi értékeket. Társadalmuk kiemelte a (vizuális) művészeteket addigi alkalmazotti-spirituális rangjukból, mert úgy gondolták, hogy a látás általi tapasztalás, a megragadás és szemlélés, a megismerés a legfontosabb eszköz, mely közelebb tudja engedni az átlagos szemlélőt ahhoz az ideához (Szép-séghez), mely a mű-tárgyakban benne lakozik, melytől azok ideálisak. Így, ezzel az elsődleges tapasztalással közelebb kerülnek az ideák szférájához és jobban rá tudnak találni és jobban meg tudják érteni a többi ideát is.

Ezeknek az ideáknak a fel-és megismerése az, ami túlmutat a mindennapos emberi léten; ráadásul egyetemesek és az egyéntől függetlenül is létezők és nem szükségképpen a racionális, valós, fizikai világból épülnek fel, de mindenképpen emberiek, sőt meg is határozzák az embert pusztán azzal, hogy vannak.

Ám, mivel Vera és Zoli nem 2600 évvel ez előtt élt, és mivel soha senki sem mesélt nekik arról, hogy azok a görögök miken gondolkodtak szieszták alatt, így ők nem tudták, hogy az élet értelme lehet, mondjuk az élet jól élése is. Abba meg még inkább nem gondoltak bele, hogy a jól éléshez azért tudni kellene, hogy milyen is az a Jó.
A körülmények látszati milyenségétől (használati tárgyak, fogyasztási dolgok, társadalmi elvárások, kötelezettségek, a legvadabb hi-tech szarok, szIPhone, stb) hiába remélik az élet jó élését. A lakás nem garancia, a bútorgomb nem lehetőség az élet jó élésére. Nem lesz „több” senki ezektől. Sőt, nem éri meg célnak tekinteni a hitel kifizetését, a gyerekvállalást mielőbb, mert ezektől még nem lesz értelme az életnek, hiszen ezek inkább a körülményeket határozzák meg. Kívülről hűdejó lesz, de az illúzió lényege a látszat turbózása, nem az valóság megértése és jobb élése.

Az ürességet a Jó dolgok töltik meg (a céltalanba ezek visznek célokat, illetve az ürességben ezek a valamik). Mindazon dolgok, melyek túlmutatnak az adott emberen és ez által segítik, hogy megérthesse emberi mivoltát és saját egyéni énjét. Ma már persze nem ideáknak hívjuk ezeket, hanem sokkal inkább értelmi-tudásbeli dolgokra vezeti vissza a filozófia. Sőt, manapság az emberi mivolt definiálása is sokkal nagyobb feladattá vált, mint évtizedekkel/századokkal ez előtt volt.
Az embert körülvevő valóság megismerése és az ember helyének megértése az, amitől nem érzi magányosnak valaki magát. Hiszen így már lesz helye, ahonnan tarthat valahova. A boldogsághoz pedig az emberi mivolt megértése a kulcs. Ha tudjuk mi az ember, akkor megérthetjük, hogy „az emberhez” képes „az egyén”, azaz magunk miben térünk el, és így rá lehet jönni, hogy akkor számunkra mi a jó, mi okoz boldogságot, merre szeretnénk haladni és miben vagyunk többek.

hipster trógerek, akik sohasem lesznek eredetik, saját gondolatokkal... :)

Visszakanyarodva az unalmas ömlengés után a „minek vegyünk képet” dologhoz, a vizuális művészetek - ebben az esetben a képek - ezeket a folyamatokat segítik. Jó esetben (hangsúlyozom, hogy nem kortárs szutyok, hanem kvalitásos minőség esetében) a tökéletes, ideális valóság látványa segíti a szemlélőt, hogy nyisson a világra. A megértésre.

Ez egy érzés általában, ami feltölti az embert, gondolkodásra sarkalja, inspirálja. Megállítva a valóság egy pillanatát, leszedve róla az árnyakat és körülményeket, hagyja, hogy felfedezhessék a titkait. A kép értéke nem a látványa lesz, hanem a látvány által kiváltott hatása, a gondolkodás és érzés (ráció és emóció) kiváltása, amitől ember az ember.

Igen, de az első kép túl drága! Írtam fent a tézist.
De mihez képest? A havi szinten elköltött, de boldogságot, hosszan tartó örömöt nem adó lakberendezési cuccokhoz képest? Vagy a ki nem mondott, fel nem tett kérdésekhez képest, melyek sűrű körülménycunamiként mossák el a mindennapok idejét? A halk kétségbeeséshez, mely a sötéttel jön el, nap végén, mikor nem látni legalább a részeredményeit az addigi életútnak, nem érezni, hogy „haladok”?

Színes, HYGGEszutyok otthonnak álcázni egy lakást, vagy eleve tartani fölöslegesen egyet, mikor ezt a sok energiát magunk és a másik megismerésére is lehet költeni? Tényleg szükséges minden olyan, amivel sohasem fogunk foglalkozni, mint inkább inspiráló, feltöltő dolgokat keresni, amik ráadásul végigkísérnek minket? Biztos, hogy egy kép ára, egy alkotás ára az, ami már nem fér bele a költségvetésbe?
És eleve, nem jobb tudni, hogy egy addig sohasem létezett szép-ség, egy értékhordozó megvásárlásakor, megszerzésekor a saját élettörténet is átkerül annak a történetébe? Hogy onnantól kezdve, hogy díszíti az otthont, egyben az adott ember emlékhordozója is lesz?

Egyszerűbben kérdezve, biztos, hogy túl drága A kép?

Egy jó kép nem lehet „túl” drága. Egyszerűen csak nincs eléggé értékelve.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

maga sohasem az ütemre tapsolt - egy kicsi összegző 3/3

Voltunk operában Fannival (… jó, az Erkelben voltunk, de az majdnem ugyan az), a Traviátát néztük meg, volt Miklósa Erika is, teltház is meg minden. Egész jó volt, bár a férfi, a tenor inkább basszus volt… basszus, de mennyire halk! Miklósa Erika és a zenekar is visszább kellett, hogy vegyen, hogy ne alázzák be teljesen.

De nem kritikázni akarok, hanem a végén igazán elgondolkodtatott egy kedves, idős úr.

Az előadás végén ment a tapsolás, és mivel 90%-ban csak öregek alkották a nézőteret, így kb 1 perc után automatikusan elindult a vastaps.

Amit mi ketten utálunk (ezért: katt ide). Ilyenkor Fanni antiütemben kezd tapsolni, én meg a szerintem megfelelőnek ítélt erővel és ritmusban. Ez ment kb 10 percig, mikor lassan, de elcsendesültek a nézők. Amikoris, az előttem ülő öregúr felállt, megfordult és a vállamat megérintve csak annyit mondott, hogy:

„maga sohasem az ütemre tapsolt!”

Én erre visszanéztem, mélyen a szemébe és csak annyit mondtam, hogy „mert nem kell!”.

Nem nagy sztori, de természetesen kardinális jelentőségűnek ítéltem, és hazáig 45 percen át morogtam Fanninak a dolgon. Belül persze elgondolkodtam, hogy az öreg azért penge volt, mert a tapsomból rájött, hogy világ életemben a saját igazam szerint törekedtem boldogulni.

Maga sohasem az ütemre tapsolt.

Sem, amikor nem voltam hajlandó verseket betanulni és inkább jelentkeztem az egyesért, hogy ne is kelljen a feleléssel foglalkoznom az irodalom óra hátralévő 43 percében. Sem, amikor művészettörténet szigorlat alatt megmondtam az oktatónak, hogy nincs igaza és nem jó repróját ismeri egy festménynek, azért mond róla hülyeségeket. Sem, amikor egy szép névjegyet szerettem volna magamnak, de nem találtam senkit, aki kellően meg tudta volna csinálni és inkább összeraktunk egy nyomdát.

Egy idő után rájöttem, hogy azzal, hogy én úgy álltam a rajzoláshoz, hogy miért ne lehetne úgy csinálni, hogy a kép jobb legyen egy fotónál, illetve egy jó fotónál is, azzal gyakorlatilag a - mások számára - legidegesítőbb heppemből a legfontosabb látásmódomat mélyítettem el.

Dr. Motte

Míg mindenki szalonnát sütött és biciklizett a barátaival 13-14 évesen, június első vasárnapjain, én a Love Parade élő közvetítését bömböltettem a tévén és 8 órán át tánciztam rá.

Témazárós dolihétfő előtti vasárnapokon, 15-16-17 évesen én még hajnali 2-3-kor a Képírók filmjeit néztem a TV-ben, mert azt fontosabbnak tartottam (a Tehetséges Mr. Ripley-t, a Született gyilkosokat, a David Gale életét, a Kávé és szerelmet és hasonlókat).

Nem volt kedvem az ütemre tapsolni.

És ez egészen mostanáig nem is jelentett problémát, viszont az elmúlt időszakban valahogy több teret engedtem az engem körülvevő kompromisszumkényszernek és ez egy kicsit félre is vitt. Gyakorlatilag erre rádöbbenéssel foglalkoztam az elmúlt kb 1 évben, és mostanra sikerült a megfelelő változtatásokat kieszközölni. Nomeg, a körülményeket is hozzájuk igazítani.

A problémák lényege ugyanis nem abból adódott, hogy valamit nem jól csináltam, hanem abból, hogy rossz hangsúllyal vagy a nem megfelelő keretek között csináltam azokat. Szimplán az ezeken változtatással pedig elvileg megoldható - számomra - egy megfelelő, kompromisszumokat kivédő ténykedés.

lesznek még rajzok, és lesz kiállítás is

Csak nem pánikban összetarhálva, és nem akárhol, bárhol. Nem fogok galériáknak és hasonló debileknek pillázni, hogy nézzék meg, működjünk együtt. Nem akarok ebből megélni így nem fogom szétinflálni sem a munkám.

Úgyhogy lesz The Tricks of the Magician, és egy másik is már komponálás alatt áll.

De itt azért még nem álltam meg, mert ennél azért többről van szó.

Engem egyre jobban zavar, hogy a természet, a környezetvédelem egy huszadrangú semmi lett mára, hogy a természettudományok a fasorban sincsenek a legtöbb ember ismereteiben. Ez nem vezet sehova, de oda legalább maximális gázzal, így a régi oktatási koncepciómat, oktatást kiegészítő segédanyagok ötleteit, a Plastic Darwint és az ismeretterjesztő illusztrációs ötleteimet, az UNBARt összeolvasztom és magam megcsinálom. Száz év lesz, de időm van. Ez az a könyvsorozat lesz, melyről már a Higgy magadban kabaréposztban említést is tettem, illetve amivel pályáztam is.

De ez még mindig nem elég! :)

rajz, művészetünk története és a realizmus

Régóta gondolkozom a könyveken. Főleg azért, mert ha senki sem jár már kiállításra, senkinek sem mesélnek a történetünkről az iskolákban, ha az egyetemi képzéseken is a vakok vezetik a világtalanokat, akkor más út nem nagyon van. Rögzíteni kell a megállapításokat és remélni, hogy egyszer majd lesz valaki, aki a teljes ösztöndíját könyvekre költi (amíg el nem vonják tőle, hogy így próbálják véleménye feladására kényszeríteni… hiába), és rátalál a könyvekre, és beléjük is olvas majd. És, ha ez a valaki kellően határozott ahhoz, hogy merje eldönteni, hogy amiket olvas, azok igazak e vagy sem, és pont szakmabeli, akkor van rá esély, hogy tovább tudja gondolni majd a könyvekben olvasottakat.

És ki tudja, talán rendszeresen meg is fogja venni a könyvek előbukkanó példányait, mert tudja, ami bennük van az érték, és nem mindegy, hogy olyanhoz kerülnek, aki csak átfutja vagy olyanhoz, aki érteni is fogja azt az értéket.

Úgyhogy megírom három kötetben a rajz tanulásának és a készség fejlesztésének lehetőségeit, a művészetünk történetét, és külön, a 3. kötetben pedig összefoglalom, hogy mi is a realizmus és miért ez az, ami - szerintem - mindennél fontosabb művészeti stílus, látásmód, gondolkodásmód.

és úgy érzem, nem lehet a közöny egy hatalmas teljesítmény jutalma

Van még egy nagy project kitűzve.

Száz éve olvastam egy kitűnő interjút egy festőtől, aminél megdöbbentett, hogy milyen jól van felépítve a riporter és a festő dialógusa. Hogy határozott irányba haladnak, és, hogy van értelme az amúgy nagyon elméleti vonalon mozgó soroknak. A festő olyan dolgokat villantott meg válaszaiban, amiken én is sokat gondolkodtam akkoriban és először éreztem úgy, hogy valaki végre ugyan arról beszél, illetve ugyan úgy beszél dolgokról, ahogy én is látom őket.

Eltelt pár év, és én belemerültem a realizmus elméleti hátterébe, utánamentem a filozófiatörténetnek, a művészettörténetnek és hasonlóknak, meg persze ugye rajzoltam és mélyítettem a gyakorlati tudásom is.

Időről időre elővettem az interjút, és újraolvastam, ha le voltam hangolva, de nagyon sajnáltam, hogy már nem tudok beszélni a festővel.

Aztán egy másik, videóinterjúban figyeltem fel arra, hogy a festő megemlíti, hogy a festés mellett sokat ír, de csak magának. Főleg azokról, amiken gondolkodik, amik foglalkoztatják, a művészet, a kozmosz és ilyenek.

Fontos itt beszúrni, hogy a festészet, rajz és hasonló síkművészetek filozófiai formák. A szellemnek nyújtott inspirációk, melyek segítik a nézőket, hogy valami olyan benyomást kaphassanak, ami felébreszti lelküket és érzéseket vált ki bennük. És a művészek gondolatai, érzései, az ő szubjektív szellemük az, aminek a feladata, hogy láthatóvá tegye ezeket az emóciókat másoknak is, az ő vizuális érzékelésük számára.

Pár napja már nem tököltem tovább és ráírtam a festő egyik lányára, hogy megkérdezzem, volna e rá esély, hogy belenézzek ezekbe az írásokba, mert szerintem fontosak, és úgy érzem, hogy én dekódolni is tudnám azt a laikusabbaknak, meg persze digitalizálnám, feldolgoznám, szerkeszteném, hogy kezelhetőbb legyen az anyag.

És 5 perc sem telt el, mikor jött a válasz Angi Sandorfitól, hogy persze, beszéljünk a dologról.

Úgyhogy, a mai megbeszélésünk után - ami roppant felemelő volt szerintem mind a kettőnknek -, indul egy nagy buli, hogy betárcsázhassam a közönyt, ami István halála után ráborult életművére.

Nem lesz egyszerű, kb 8500, franciául és kézzel írt oldalról van szó, amiket nem olyan egyszerű megfelelően értelmeztetni nem szakmabelinek, de, mint azt fentebb is írtam, időm az van, hiszen nem pazarolok többet kompromisszumokra.

Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

de akkor mégis mi van? - egy kicsi összegző 2/3

A legfurcsább - ami szerintem sokak számára nem evidens - hogy manapság rengeteg dolog, a mindennapos életnek tartalmat adó szórakozás, kikapcsolódás, tárgy, eszköz és hasonlók, nem több, mint látszat. Amolyan pótlékok és pótcselekvések, melyeknek túl sok értelmük nincsen, de tartalom adagokat és örömmorzsákat adnak a fogyasztóknak, hogy úgy tűnjön, valami értelme azért mégiscsak van annak, hogy aznap felkeltek.

Ugye én üzemeltettem több vállalkozás facebook oldalát, amiknél főleg tartalomgenerálás volt a feladatom. Eleinte szórakoztatott, de a 3-4 év alatt - amíg ez ment - folyamatosan láttam, ahogy eltorzul a hírfolyamvilág. Egyre nagyobb elmebajjá alakult az, hogy egy személyes kapcsolatépítő-kapcsolattartó struktúrába belefolyik a pénzéhes, korlátlan üzleti marketing.

Ennek a melónak az egyik legrosszabb velejárójaként folyamatosan kellett ügyeletben lenni, hogyha üzen, kommentel, megoszt valaki, akkor arra gyorsan lehessen reagálni. Azonnal!

Ebből adódóan a telefonomra is és a számítógépen a gmail-ben is folyamatosan jöttek az üzenetek. Ha abban a pillanatban nem néztem rá a változásra, egyből csilingelt a telefon FB applikációja, kattogott a gmail applikációja, és jöttek a zárójeles számok a netes böngésző fejlécébe. A nap egyik felében vártam, hogy történjen valami, a másikban reagáltam a történése, hogy arra generáljak valami újabb történést.

Szerencsére, ez a meló véget ért, de valamiért nem esett le, hogy ezekre - a már nem üzleti, hanem magán - értesítésekre nem kell ugrani. Sőt, nem is kell figyelni őket. Aztán jött egy nap, amikor kicsit több dolgom volt a kelleténél, és akkor indult be a pittyegő-csilingelő-kattogó verkli, és úgy éreztem, hogy most vagy töltőstől kitépem a telefont a konnektorból és átütöm vele a monitort, majd az egészet kivágom az utcára, utánamegyek és felgyújtom, majd megtanulok vezetni és 4-5x áthajtok a havakon, VAGY, letörlöm a telómról a FB applikációját, és almappákba irányítom a FB által a gmail-re küldött értesítőket, amiket így a gépen nem látok… csak a telón maximum, de legalább hangtalanul.

És… mintha új világ kezdődött volna másnap.

Egyszerűen nyugalom volt, nem akasztotta meg semmi zaj az adott munkámat.

Ugye mindenki ismeri azt a szitut, amikor egy kicsit a kelleténél kanosabb kutya rámászik a lábára és szerelmet vall annak. Na, valami ilyesmi volt a letiltások/blokkolások előtt az a napi 15 (!) FB üzenet, ami folyamatosan sokkolt, hogy költsek tízezreket arra, hogy reklámozzam, kiemeljem, pörgessem a 2 oldalamat.

(Kedves olvasó, az amúgy neked feltűnt, hogyha végigpörgetsz a hírfolyamodon, akkor legalább napi 60 hirdetett posztot fogsz látni a kifejezetten reklám posztok mellett? Ugyanis azok a bejegyzések, amik úgy indulnak, hogy x db ismerősödnek ez tetszik, majd egy szokatlanabb poszt, na az is hirdetés.

Én, passzióból minden hirdetésként megjelenő posztot egyesével sértő vagy kéretlen tartalomnak jelölök FB-on, így mára azt is sikerült elérnem, hogy az algoritmus, ami lapátolja a pénzt illetve a személyes adatokat, az esetemben már nem tud mit ajánlani, csak, ami számomra tényleg fontos vagy releváns. (Azért, a biztonság kedvéért feldobtam egy reklámblokkolót is a böngészőmbe. :) )

Szóval, a legtöbb cuccunk, tevékenységünk ilyen látszatvalóság látszattermékeinek látszatláncolata. Az élelmiszerek kisebb vagy furább adagokban kerülnek a polcokra, hogy ne zavarjon senkit az azonos áron kevesebb termék, vagy csak simán ne lehessen összehasonlítani a mennyiségeket (ár-érték arányt). Celebek celebkednek celeb műsorokban, amitől még celebebbek lesznek. De, ahogy látom, a legtöbb szabadidős, sőt, KULTURÁLIS tevékenység nem más, mint evés/ivás, szigorúan eszetlen árakon. Lehet menni ismerős ismerősének a koncertjére, hallgatni kórusműveket, karácsonyivásárolni még ajándékba gyertyát a ledkorszak közepén, vagy mondjuk tenni a kóborkutyákért és megbökni virtuálisan az egyik gazdit kereső kutyus képét.

Lájk! Zsír, karaj, kenyér!

Nekem az volt furcsa, hogy az elmúlt időszakban mindez már nagyon fojtogató, a mindennapokba betolakodó kezdett lenni, és amikor 140 csatornát léptetek át esténként, hogy azzal menjen el a kikapcsolódó idő… hát, akkor eléggé összehúztam a szemöldököm. Törekedek rá, hogy emberekkel csak ritkán kelljen találkoznom, mert túlnyomó részben mindenki funkciót lát el a naaaagy gépben, és személyiségét reggel otthon hagyja… valahol 1984-ben.

Nade, amikor mégis kell kontaktolni, akkor jön a zsibbadás. Postán megkérdezik a lepecsételendő levélnél, hogy azok az ő bélyegeik e (vagy mondjuk egy rivális postáé? Mégis?!), a NAV ír levelet, hogy megkérdezze a postacímet, és sorolhatnám, hogy hányféleképpen nem lehet a csatornafedőket úgy visszahelyezni a helyükre, hogy a felfestés rajtuk helyesen álljon.

Ennyire nem lenne tartalom, ennyire nincs mi értelmeset csinálni? Csak ilyen, ennyire tartalomdúsnak tűnő, de tök üres napokat lehet megélni?

nem, nem, nem kell a hülyeséggel foglalkozni

Valahogyan fel kell venni a versenyt a látszattal.

Ami egy igen nehéz feladat, ha belegondolunk, hogy minden, ami marketing az manapság ez a látszat.

Régi vesszőparipám, hogy 3 féle reklám létezik. A tájékoztató, az ajánló és az át*aszó. Előbbivel hírt lehet adni a reklámozandó dologról, a másodikkal ajánlani lehet, kidomborítva az előnyöket, míg utóbbi az, aminek hívják. Hülyébevétel, vakítás, csillámpor. Erre ráadásul jellemző, hogy az élet nagy kérdéseire és sarokkő dilemmáira akar választ adni (fiatalságot, erőfeszítés és munka nélkül eredményt, minőséget és jó-ságot nyújt).

Értéktelen kincsekre megy az idő, a pénz, ezek alkotják a célokat és ezek szerint él a nagyon nagy többség. És ez amúgy nem jó.

Légy valaki! Facebookozd szét magad, légy sikeres és egy lepukkant tiniszálló hangulatú helyen tarts fent egy „irodát”, instázd a rendelt buddhista kajád képét, workshoppolj, brainstormingolj, menjen a flow, használj app-ot az ebédeléshez, utazáshoz, közlekedéshez, wécézéshez, levegővételhez. Keress business angelelket, seedereket, hogy pop up store-odban tudjad design termékeidet szórni. Menj wasárnaponként piacra, Designolj Hetekig, pályázz kisvállalkozóként 600 milliós eszközparkra, és, ha még érzel magadban erőt, akkor szülj 3 gyereket, és egyből lesz lakásod is - hisz ADNAK -, amiben CSR tevékenykedhetsz a HR-es külsős kollégával. Váltsd meg a világot! A világod, amely nem több, mint a telefonod és a monitorod. Váltsd meg ezeket, szervezd, alakítsd, csapasd a munkád, amely évek alatt sem eredményez semmi olyat, ami fizikailag is létező dolog. Flózd a flow-t!

Valami ilyesmiről szól az egyik meghatározó és kedvenc filmem, a Trainspotting (illetve már a T2) csúcsjelenete is, melyben Renton, a lecsúszott drogos arról panaszkodik, hogy mennyire nem éri meg a jobb utat választani. Hogy azért választja inkább a herkát, mert számára egyáltalán nem vonzó a „jó”. Miközben ő a morálisan rossznak ítélt életet éli, borotvaéles kritikát ad a jó-ról.

Namost, az analógia esetemben abban áll, hogy ugye én nekiláttam csinálni ezt a művészetesdit anno, és „úgy, ahogy azt kell”. Fejlesztettem mindent, amit szükségesnek láttam, pályáztam, csapattam a dolgokat, és rendre az derült ki, hogy elképzeléseink, közfelfogásunk erről nem több egy nagy humbugnál (humbug? -> ’homályos fontoskodás’). Vicces módon mindig egy lépéssel hamarabb jöttem rá a felismerésekre művészetelméleti vonalon, szóval olyan volt az egész, mintha prepozíciókat feszítenék fel, amiket aztán kísérlettel igazolok is.

Na, ebből lett pont elegem.

válaszd az életet

Ne nyalogass tacskót, ne higgy a szellemekben, ne pár forintot adj a csöviknek, ne finomíts, puhíts, jópofizz és ne módosítsd véleményed azért, mert attól reméled, hogy majd jobb lesz. Ne imádkozz, ne isteníts, ne rajongj, mert azzal csak kisebbrendűségedet magasztosítod. Ne aggódj és ne félj semmitől, a világot úgysem te irányítod. Ne kelj fel reggel, ha nem akarsz, ne feküdj le este, ha még nem szeretnél. Inkább menj neki a dolgoknak, ha kell, szemben mindazokkal, akik nem merik megtenni mindezt. Szólj közbe, vágj bele a másik szavába, ha tudsz jobbat, ne köss kompromisszumot, legalább neked legyen jó. Húzd alá a könyvekben a fontos gondolatokat, húzd alá, de tollal, hogy utána már senki se tudja megkerülni azokat. Idd kólával a bort, ha ahhoz van kedved és edd kanállal a rántott húst.

Szóval, úgy döntöttem, hogy visszatérek azokhoz a dolgokhoz, melyek nekem fontosak voltak.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

akkor ez van? - egy kicsi összegző 1/3

Nem írtam új bejegyzést már több mint fél éve, és kicsit gondolkodtam is, hogy az eddigi - már 10 éves tapasztalataim szerint - mit is tudnék írni. Mármint az elmúlt 10 évről, ezekről a tapasztalatokról, a művészetről, illetve a kilátásokról.

Számomra eléggé meglepődő módon gyakran kérdeznek a mensás művtöri/rajz előadások alkalmával arról, hogy miért ilyen, láthatóan értékelhetetlen és szétesett a mai művészet, és, hogy mit lehetne tenni.

Ebben a témában külön van egy 7 x 2,5 órás előadás sorozatom is, szóval ilyenkor felnézek egy percre, és a tőlem jól ismert „mindenszar!” szókapcsolattal válaszolok.

Több olyan posztot is írtam a blogra, amikre utána megkaptam, hogy nagyon lehúzóak voltak, meg miért kell így depiztetni. Nos, mert ez a helyzet. Vidámkodásra, felhőtlenkedésre ott vannak a facebook személyre szabott búrái, de itt, a blogon nem nagyon fogom pozitívabbra lefesteni… akarom mondani, lerajzolni a dolgokat, mint amik. Semmi értelme sem lenne és, aki pozitív hírekre vágyik, az mondjuk szippantson kristálycukrot.

csak üríteni kell a képeket!

Valahol a kiállításoknak az az értelme - művészettörténeti fejtegetések nélkül -, hogy vagy szalonokként, vásárokként rendezik őket, vagy egyéni bemutatóként, x illető új munkáit publikálják velük. A hagyomány miatt az is játszik, hogy az érdeklődők ilyenkor 1-1 valaki munkáit megcsodálhatják és erre vásárlás nélkül is van lehetőségük.

Ám ez a gyakorlatban nem működik már.

Egyfelől senki sem jár kiállításokra, legyen az bármilyen jó is, mert vagy óriási hírverés kell hozzá vagy rettenetesen sokáig kell, hogy tartson, hogy mikor a telók akkui lemerülnek és elsötétül a facebook, legyen idő feleszmélni és elmenni rájuk.

Nekem csupa megdöbbentő élményem volt ezzel kapcsolatban idén. Egyik esetben minimum 2 milliós (!) költségem lett volna megrendezni egy alap kiállítást, a másikban azért hiúsult meg, mert a frissen felújított, leunióstérkövezett kiállítótérben a lámpákkal nem foglalkoztak már, és a 2 milliárdos költségvetésbe a 300.000.-es lámpák és szerelésük nem fért bele. Politika. Persze, a kiállítóteret 2x is átadták, hiszen a kultúra is jobban teljesít.

Volt, aki nemes egyszerűséggel már nem ismer, miközben egy éve még ájuldozott, hogy ki szeretné állítani a képeim (és ő az ország 10 legismertebb műkereskedője között van). A nagy programajánló portálok és szakújságok - a médiánk - vagy lelkes amatőrökből áll, akik csápolnak vagy fikáznak mindent, amit a nagyok is, vagy olyan műkereskedőkből, akik a függetlenség és szakmaiság álcája mögött a saját pincéjükben felhalmozott szemétkupacaiktól próbálnak megszabadulni. Náluk a méltató írásokért 10-ből 6-7 művész fizet. Így minden kiállítás tervezése úgy indul, hogy mennyit kell költeni rá. Időt és pénzt a szervezésre, időt és munkát a képek készítésére, időt vagy pénzt a marketingnek nevezett néphülyítésre.

tegye föl a kezét az, akinek van napi 4 órája elütni!

Művészkedni ennyi idő minimum kell. Minden nap.

Azzal, hogy nincs ideje és pénze a művészeknek, de kötik őket a galériák abnormális szerződései (és, mert nem tanulnak közgazdaságtant, matekot, marketinget sehol), azzal olyan folyamatok indulnak el, melyek önpusztítják magát a művészetet (ne értsen félre senki, már rég nincs szó művészetről a műkereskedelemben… már inkább csak mű kereskedelemről kell beszélni).

Például elkezdik vegyesen használni az olajat és az akrilt. Az olaj ugyanis lassan szárad, de sokkal nemesebb eszköz. Nomeg olajképért többet is lehet kérni. Viszont kinek van türelme 2 hétig festeni? Kinek van kedve hetekig festeni, majd jól nemeladni? Kompromisszumnak jön az akril. Ugyan nem tudni, hogy hogy fog viselkedni majd 30 év múlva a festék, de milyen ötletes dolog, hogy egy kép 70%-át kihátterezzük akrillal, majd belefestegetünk kicsit olajjal. Miért? Hátmert így egy minimum 70%-kal nagyobb képet lehet előállítani ugyan annyi idő alatt. Nagyobb kép = húzósabb ár. És ez olyan, mintha 3x több képet készítene a festő.

Persze, az akril matt, nem nagyon fénylik, míg a dilettáns olajfesték használattal, a túl sok olaj hozzáadásával az olajos részek csillogni fognak (fénylés helyett), így a kép foltos lesz. Lehet látni, hova mi került. Persze, a színek is mások, mert az akrill nem tud olyan élethű színeket visszaadni, mint az olajfesték.

A másik produktív megoldás a mennyiség készítése… a látvány rovására. Elnagyolt, pontatlan, alapjaiban is szégyen képeket, vagy a menőbbek esetében, absztrakt alkotásokat csinál mindenki, csak hogy eladható mennyiséget készítsen. És így nem zavaró a galéria jutaléka sem. 1-2 óra alatt kész a kép, azt szevasz. Téma, kompozíció, szakmai szempontok. Hagyjad már! Tényleg csak szarni kell a képeket!

Számomra a legnagyobb tanulság is ezekből adódott: Azért nincsenek eladó, forgalomban lévő rajzok, mert ott ezeket és az ilyen trükköket (átszekszeléseket) nem lehet megjátszani. 3 csík, meg némi zsírfolt nem kép, arról senki sem hiszi el, hogy szép és jó. Azt egy kisgyerek is leprodukálja uzsi előtt, legózás közben. Ott számít a minőség még. És gyorsan nem lehet rajzolni, mivel nincs olyan eszköz, ami lehetővé tenné.

nem evidens, hogy a képek nem múzeumokba készülnek

De sajnos kiállítani két másik okból sem éri meg. Egyfelől, a legtöbben nem tudják, hogy a kiállítás egy vásár, a képek megvehetőek. Sőt, az lenne a jó, ha meg is vennék őket. A képek nem múzeumokba kerülnek, azokkal valaki dolgozik - jó esetben -, van áruk, abból él.

Mindig vicces, amikor mélymagyarok téglával csapdossák a mellüket, hogy a demilyenmagyarkultúra, miközben én úgy látom, hogy itt nincs olyan, hogy kultúra. Se piaci oldalról, se társadalmi oldalról. Még előállítói oldalról is csak nagyon alig.

Ha minden képem mellé adnék 2 rúd KÉZMŰVES szalámit, akkor biztosan jobban mennének a képek, és ebben az a szomorú, hogy ezt halál komolyan írom. Ennyi a kultúra. És az nem érint meg, hogy külföldön mi van (ugyanez vagy nem). Itt ez van.

Vagy ezerszer írtam már itt arról, hogy mik a problémák, és egyszerűen nem tudok összeszedni egy listát vagy egy nagy összegzést, mert „mindenszar!” ugye. Amikor erre újra meg újra rájövök, akkor napokig bolyongok 2 munka között, mert egyből előjön az érzés, hogy „de akkor ezért csináltam?”, illetve „valahol az én felelősségem is, hogy azt legalább átadjam, amit én tudok”.

Lényeg a lényeg, hogy mára a körülmények - úgy általában az országban, gazdasági téren, illetve saját mindennapjaimban - olyanná váltak, hogy mindent újra kell gondolni, egy teljesen újszerű, kreatív formát kell felvenni ahhoz, hogy mégis lehessen az eddigi 10 év összesmindenségéből valami előnyt kovácsolni.

Hogy mi lesz ez, na arról fog szólni a 2. rész.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

nem felelt meg a szakmai elvárásoknak

Idén eddig kb 5 hónapot dolgoztam úgy, hogy az egészet ki kellett dobni utána. Ez, 2 hónappal az év vége előtt elég menő. Legutóbbi eset alig pár napja volt.

Bizonyára többen vették észre az egyik bank kampányát, melyben arra bíztatják az embereket, hogy bízzanak magukban, és induljanak pályázatukon. Ők ugyanis 10 milliót szánnak 3 project megvalósítására. A feltételük annyi, hogy „megvalósíthatóság, egyediség, fenntarthatóság és a tervezett társadalmi szerepvállalás mértéke” szerint előzsűrizik, és utána közönségszavaztatják. A közönség választ egy tervet és ők kettőt, amiket aztán megdobnak pénzzel.

Jelentkeztem én is. Hiszen hiszek magamban és ugye szenvedélyem a pályázás. Töltöttem egy csésze kávét, és nekiláttam felépíteni a pályázat anyagát, számolni, kalkulálni, tervezni egy esetleges közönségszavazással, stb.

Egy régi ötletemet, az UNBAR-t vettem elő. Ezt (idézetek a beküldött anyagomból):

 „Pályázatom olyan könyvek és oktatóanyagok elkészítésének első üteme, melyek varázslatos látványviláguk segítségével teszik szerethetővé és megérthetővé a természetet és környezetünket.

A kéreg alatt könyvek az egész gyermek- és fiatalkoron átnyúló ismeretterjesztő és inspiráló könyvek koncepciójára épülnek, melyek korosztályonként eltérő, mindig az aktuális életkor sajátosságaihoz igazodó módon és bontásban mutatják be a természetet és a tudományokat.

Minden könyv léptéke és látványvilága igazodna az adott korosztály sajátosságaihoz. Az óvodásoknak a gyepek világa dzsungel lenne, az iskolásoknak a hatalmas tölgyesek óriási esőerdőkként jelennének meg, a fiataloknak a házak, nyaralók, kempingek körül élő, jórészt alig észrevehető és misztikus élővilágot tenné láthatóvá, míg a fiatal felnőtteknek példákon keresztül mutatná be a tudományok fejlődésének hosszú útját, ezzel inspirálva őket arra, hogy merjenek álmodni és tervezni.

A legfiatalabbaknak szóló mesevilágból folyamatosan alakulnának át a könyvek határozókká, majd kísérleti naplókká, feladatgyűjteményekké, míg az ifjaknak már kifejezetten összegző - az útkereső korszakukhoz illő -, olvasmányos, „sztorizós” nyelvezetű kötetek mutatnák meg a megismerés fontosságát.

De A kéreg alatt nem pusztán egy könyvsorozat. Terveim szerint netes anyagok, foglalkoztatók és letölthető készségfejlesztő feladatok is részét képezik, így hosszú távú szórakozást és időtöltést biztosítva.”

Az UNBAR amúgy az Under the Bark, azaz ’a kéreg alatt’ kifejezésből kapta a nevét, mert olyan látványvilággal rendelkezne és olyan tematikával, struktúrával épülne fel, melyben az olvasó kb bele tud nyúlni a képbe és böngészni bennük, mintha tényleg a természetben lenne és matatna egy korhadt tuskóban.

De folytatva a pályázatból:

„Eddig az előkészítő szakasz készült el. Ez magában foglalja a könyvek tematikájának kialakítását, a hozzá szükséges látványelemek felépítését és a rajzoláshoz szükséges fotóanyagok elkészítését. A látványvilágot meghatározó koncepciós vázlatok is tornyosulnak már. Ezek szerepe az illusztrálási folyamatban kiemelkedő, ugyanis a vázlatok segítik letisztázni, hogy milyen minőség és tudásanyag a maximum, aminek formát lehet majd adni nyomtatott alakban.

A könyvek tudományos ismereteinek felépítéséhez is meglehetősen nagy anyag áll már rendelkezésre, itt pedig inkább az a feladat, hogy mindezeket hogyan lehetne a legideálisabban szerkeszteni, összeolvasztani egy-egy könyvbe, hogy a legjobban és leggazdagabban kerülhessenek az olvasók elé.

Mivel egy fontos szempont, hogy maximális élményt nyújtsanak a könyvek és gazdag látványvilágukkal és bőséges információanyagukkal elvarázsolják a gyerekeket, így meglehetősen friss technikai háttér szükséges az illusztrációk és képek elkészítéséhez. A számítógépes háttér kiépítése jelenleg folyamatban van. A kulcs - és legfontosabb eszköz -, a digitális rajztábla már beszerzésre került, jelenleg a megfelelő és hosszabb távon is kihasználható szoftveres és számítógépes háttér kialakítása a következő lépések egyike.”

Az egyik kiemelt szempontja a banknak, hogy társadalmi jelentősége is legyen a pályázatoknak. Ezt is mérlegelik. Ezért:

„A projekt elsődleges haszna természetesen a tudásátadásban és korai fejlesztésben jelenik meg. A varázslatos látványvilág inspirálja a gyerekek fantáziáját, annak fejlődését, a válogatottan összeépített képek a túrázások, kirándulások és természetben töltött időben visszacsatolódnak és segíti számukra az olvasott ismeretek gyakorlatba történő átültetését. A korosztályok szerinti tematikának köszönhetően segítheti az oktatási munkát, elő- és felkészítheti őket az óvodai, iskolai periódusokra.

A könyvek internetes, támogató anyagainak köszönhetően pedig a könyvek anyagai ötvözhetőekké válnak a digitalizáció nyújtotta lehetőségekkel. Így a tudományos ismeretterjesztés, a digitális készségfejlesztés és a gyermekek kíváncsisága össze tud kapcsolódni.

Ezekből adódóan több a projekt egy pár mesekönyv elkészítésénél.

De A kéreg alatt könyvek fontossága leginkább a remélt hatás kiváltásában jelenik meg.

Ha sikerül megvalósítani, akkor segíthet nyitni a gyermekeknek egy gazdagabb, érdekességekkel teli világ felé. Esélyt teremthet rá, hogy felkeltse érdeklődésüket a természettudományok világa iránt, gyermekkoruk évei alatt végig bemutassa számukra a környezetet, melyben élnek, oktassa őket annak jelentőségére, megóvásának fontosságára. Megértesse velük a működésének szabályait, rendszerét.

Valamint, a fentiek mellett, támogassa őket, hogy ne adják fel a világ megismerését, merüljenek el a fantáziában és ismereteiket a mindennapokon is tudják használni. Ha ezt sikerül elérni, akkor - véleményem szerint - lehetőségük lesz egy gazdagabb, érdekesebb életre.”

Végül arról kellett írni, hogy milyen a project megvalósíthatósági terve. Itt is szigorúan csak 1500 karaktert lehetett írni, és kb számokról nem nagyon beszélni. Azt ők döntik majd el, hogy szerintük mennyit tudnak szánni rá.

„Eredményes pályázat esetén, az első ütemben a technikai feltételek kialakítására kerülne sor. Ez egy megfelelő számítógép és a szükséges szoftverek beszerzését jelenti, melyek lehetővé tennék, hogy a könyv, illetve könyvek illusztrálása és írása elkezdődjön (2018 január első hete). Eddigre az első könyv teljes koncepciós anyaga, látványtervei, struktúrája elkészülne (függetlenül a pályázattól).

A második ütemben letisztázásra kerülne az első (vagy - függően a lehetőségektől - az első pár) könyv anyaga, illusztrációs feladatai és megkezdődne maga az illusztrálás (2018 március vége). Ezzel párhuzamosan a nyomdai, kiadási és terjesztési, valamint a marketing előkészítés is elindulna.

Harmadik ütemben pedig a teljes anyag nyomdába kerülne és megindulhatna a terjesztése, reklámozása, bevezetése (2018 áprilisa-májusa).

Természetesen, párhuzamosan folyamatosan készülnének werkvideók, blogbejegyzések és beszámolók a készítés folyamatáról, valamint a projekt aktuális állapotáról. Az eladásból származó jövedelem túlnyomó részt a következő rész, részek készítésére, munkálataira és a netes anyagok kialakítására fordítódna, így a projekt további sorsa, épülése is biztosíthatóvá válna.”

Elküldtem az anyagom, és vártam a visszajelzést.

Közben rendszeresen olvastam, hogy kik jelentkeztek rajtam kívül, akik pályázatait már jóvá is hagyták.

Van, aki gyermekfogászattal indul.

„Egy olyan gyerekfogászati rendelő létrehozása a célom, ahol az új generáció rendszeres ellenőrzésekre jár, és mindezt örömmel teszi. Olyan szemléletű ellátást szeretnék adni a gyerekeknek és szüleiknek, amivel segítséget kapnak, hogy miként ELŐZZÉK MEG a fogászati problémákat; GYAKORLATI TANÁCCSAL, SEGÍTSÉGGEL, a helyes szájápolás elsajátításáért. HISZEK benne, hogy ez hosszú távon jelentős változást hozhat. Egy fogfájós, szuvas fogakkal rendelkező gyerek esetében is, a tanácsok megfogadásával, akár ép, maradandó fogakkal rendelkező felnőtt is lehet.”

Van, aki a társadalom számár nélkülözhetetlenül fontos esküvői ruha szalont szeretne létrehozni.

„A társadalmi húzóerő és példamutatás tekintetében az én legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy vállalkozásom elindításával erőt adhassak olyan nőknek, édesanyáknak, akik úgy érzik, hogy leginkább egy magánvállalkozás kereteiben találhatják meg azt a lelki és fizikai szabadságot, amelyet szükségesnek tartanak a családi egyensúly fenntartásához; valamint rámutathatok az önmegvalósítás fontosságára is.

Terveim között szerepel, hogy fiatal, magyar divattervezők ruháit is beillesztem a kínálatomba, lehetővé téve számukra a bemutatkozást. Emellett remélem, hogy sikerül olyan magyar esküvői ruha készítőkkel is tartósan együttműködnöm, akik az elmúlt években, a külföldi alacsonyabb árfekvésű ruhák miatt esetlegesen háttérbe szorultak.

Igény, illetve megkeresés esetén kedvezményes ajánlatokkal szeretném támogatni az alapítványi rendezvényeket, eseményeket.”

Van, aki pitefornettit álmodott meg és így ír társadalmi hasznosságáról.

„Szinte minden országának megvannak a már-már nemzeti eledelnek számító pitéi, amelyek döntően európai országokból indultak világhódító útra. A projekt egyértelműen a magyar nemzeti ételek népszerűsítésére koncentrál, emellett egy merőben új, átgondolt, forradalmi eljárással és megvalósítással kívánja a hazai gasztronómiát népszerűsíteni, mind a magyar, mind pedig a külföldi közönség köreiben. Az alapanyagokat csak és kizárólag ellenőrzött, magyar gazdaságoktól tervezzük beszerezni, támogatva ezáltal a hazai termelést. A bio alapanyagok mellett megjelennek a glutén - és laktózmentes összetevők is, így az elkészített termék fogyasztásra alkalmas nemcsak az étel-intoleranciában szenvedők számára, hanem azok számára is, akik étkezésükből mellőzik a hús-és állati származékokat. Az értékesítés nem helyzet kötött, hiszen a konyhával felszerelt mozgó food-truck a város bármely pontján elhelyezhető. Ilyen módon lehetséges évenként egyszeri szervezett ételosztás rászorulók számára, mely akcióval a társadalmi felelősségvállalás kiemelkedően fontos szerepét kívánja hangsúlyozni a projekt.”

De van, aki a lakatosműhelyét szeretné bővíteni, van, aki körbebicajozni - nemes egyszerűséggel - a VILÁGOT, van aki szappanvirágok eladásával kíván munkahelyet teremteni és van, aki jóga és masszázs vállalkozását egy kis honlapra szánt költséggel globális csakratisztító üzemmé alakítaná.

aztán jött a hivatalos visszajelzés

Sajnálattal közli a bank, szigorúan a HIGGY MAGADBAN szlogent írva az email tárgyába írva, hogy sajnos pályázatom nem felelt meg a szakmai elvárásoknak. Persze, nem tudom, hogy mik voltak az elvárások és mik a szakmai dolgok, de elfogadtam. Hiszen hiszek magamban.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a galériák korszakának vége

Ezer éve találtam ki, hogy elérem azt a szintet, amikor önálló szerződést kapok egy galériától. Hogy ez mégis miért lett a heppem, azt nem tudom, de valami olyasmi lehetett a dologban, hogy szerettem volna valami visszacsatolást kapni azért, hogy otthagytam a képzőt, és megmutatni, hogy így is van élet utána. Meg persze számított, hogy ismerőseim, rokonaim szemében is valaki legyek. Hiszen mindenki ’rendes’ diplomát szerez, meg ’ahogy kell’ dolgozik, én meg ’a sulit sem végeztem el’ és amúgyis én számukra nem dolgozok, hanem „rajzolok”.

Jó sok idő telt el, és mellette azért törekedtem arra, hogy ne csak egy szerződés legyen az, amit elérek, hanem tudjak is valamit csinálni, hogy értelme legyen annak a szerződésnek.

De volt még egy indokom. Méghozzá az, hogy a rendszerváltástól kezdve azt harsogták a galériák, hogy NEM SZABAD a művészektől vásárolni (akár pult alól, akár számla nélkül), mert az milyen fontos, amit ők csinálnak, hogy a galériák feladata, hogy gondozzák, menedzseljék a művészeket, és hú, ők de nagyon szakértői a művészetnek. Ők el tudják dönteni, hogy egy drága kép megéri e az árát vagy sem és így nem kell izgulnia a vásárlónak, hogy átverik.

Ezt én is elhittem.

Logikusnak tűnt. A művész dolgozik, készíti a képeket, a galériák meg megismertetik a nevét, kiállítást szereznek neki, megismertetik az ügyfélkörükkel és hasonlók. Brandet építenek, míg a művész - jó sok részesedést adva a galériáknak - de készíti a képeket, nyugiban.

9 év után jutottam el oda, hogy magam is egy ilyen szerződést vehessek a kezembe. Kizárólagos szerződés, azaz csak a bizonyos galéria kereskedhet a képeimmel. Fel voltam dobva, bár láttam, hogy ez egy nehezebb menet lesz. Eleve ide jutni sem volt egyszerű, de innen kezdődik a lényegi rész. Gondoltam.

miről is szól egy ilyen szerződés?

Először is, a legfontosabb, hogy a galéria akkor is kizárólagosságot kap, amikor éppenséggel a művész dolgait ki sem állítja. Ha például a neten ráír a művészre egy érdeklődő, hogy ezt vagy azt a képet szeretné megvásárolni, akkor a művésznek át kell irányítania a galériához az érdeklődőt. Sok esetben ez a kizárólagosság még a galéria művésznek rendezett kiállítása után is hosszú hónapokig tart!

Ez minden piacon nagyon furcsának hat, mert senki sem érti, hogy miért nem lehet közvetlenül is vásárolni. Hisz az érdeklődő mégiscsak a művészre kíváncsi és nem a galériásokra. Arról nem is beszélve, ha például neten keresztül elad a művész egy képet, a saját rendszerén, közvetlen megkeresés kapcsán, és mindent lebonyolítanak, akkor a vételár x%-át oda kell adnia a galériának. Jó nem? Ha ezt nem teszi, a galéria perelheti és parkolópályára teszi a többi műkereskedő is.

Sok galéria annyi művésszel szerződik, hogy gyakran jó, ha 3 évente tudnak kiállítást csinálni 1-1 partnerüknek. Persze, túl sok eladás nem lesz ezekből, de a kizárólagosság miatt nincs is szüksége a galériának erre. Neki már az jó, ha 40 művész 10-10 képéből, tehát 400 képből elad havonta egyet. Akkor a galéria már nullszaldós.

Ilyenkor adódik a kérdés, hogy mégis mi értelme ennek a kizárólagosságnak akkor? Hát, ugye a galéria befektetett munkáját (a brand építést) szeretné így megóvni, hiszen mégis ők futtatták fel a művészt, hogy vegyenek tőle. … ha-ha-ha-haaa, hát persze! Dehogy! A galériák élősködők a művészeken és ezzel el tudják érni, hogy mindegy mi lesz, de nekik jó legyen és csurranjon valami. Még akkor is, ha a világon semmit sem tesznek az ügy érdekében.

Mert semmit sem tesznek. Tényleg!

Az átlagos piaci részesedés 50%. Minden eladott kép után a galéria az eladási ár 50%-át teszi el. Ezt próbálták nekem magyarázni, hogy nekik költségeik vannak, de már akkor sem értettem, hogy a tulaj budai magánlakása, a bazinagy kocsija vagy a naponta Instára posztolt éttermezés mióta számít költségnek? Illetve fordítva is. Ha 20 művészből 2 megy, a többi 18 nem, akkor az év 18/20-ad részében kongó galériát miért a két sikeres művészen kell fenntartani? Mégis?!

Esetemben ráadásul rosszabb ez az arány, mivel a keretezés az én költségem („a galéria csak kiállításra kész műveket tud fogadni”), így az én 50%-omból jön le a keretezés teljes költsége.

DE MÉG A SZÁLLÍTÁS IS!

Mert a pitiáner vérszívók ezt is beleírják a szerződésbe! A képek szállítása a galériába, majd onnan vissza, na az is az én költségem.

Csak gyorsan nézzünk egy számítást, mert így elmondva akár még működhet is ez.

Idén a január-augusztus távlaton a bruttó átlagkereset 290.600.- volt Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy egy átlagkereső a havi 160 órájában 1.816.- órabérért dolgozott. Egy közepes méretű kép elkészítése (kép, nem kortárs izé) kb. 16-18 óra. Legyen 16. Úgy átlagosan 70-90.000.-ért lehet eladni egy ilyent. Jó esetben havi maximum 2-3 darab mehet el (a valóságban 10-ből 9 művésznek félévente 1-2 kép eladása sikerül), azaz 140.000.- jövedelme lesz, de legyen 180.000.-, mert miért ne. Rajz esetén keretezteti fillérekből, ami minimum 40.000.- a két képre (és itt az Osánból vett keretekről van szó).

Számlát is ad, mert anélkül a galéria nem vállalja (ugyanis nem a galéria veszi meg a képeit és adja tovább, hanem felesbe számláznak!!!), és mivel ennek legolcsóbb módja a KATA, így havi fix 50.000.- elmegy erre is. 

Így eljutunk oda, hogy 180.000.-ből a művésznél marad 0.-. Nulla forint. Száznyolcvanezerből. Persze, nem jobb a helyzet az országos átlagkeresetnyi eladásnál, a 290.000.-nél sem! Ha ennyi eladás van, akkor ebből 35.000.- marad a művésznél.

Hagyok időt, illetve, kedves olvasó most pihenj rá kicsit ezekre a számokra, jó?! Mert ezek nagyon fontos számok. Ezek magukon hordozzák, hogy miért és mennyire mélyen sötét helyen is élsz. Ezért nem tudsz ugyanis egy normális kiállításra elmenni.

de nem a piac pangása a hibás

Hanem a galéria kapzsisága és korlátoltsága. 50%-ért egy galéria semmit sem ad. Évi 1 kiállítás mondjuk önmagánál, ahova senki sem megy el. 20-30 fő szokott lézengeni. Meg a facebookon posztol 2-3-at a művész kiállításáról (inkább magáról a galériáról). Katalógust már ezer éve nem készítenek, meghívót sem gyakran. A meghívók is már a titkárnők által összebiggyesztett pdf-ekben merülnek ki. Ha van hírleveles, akkor még azoknak kiküldik az infót. Persze, ezek kivétel nélkül a spam mappába kerülő, soha el sem olvasott mailek lesznek, de hát nem mindegy?

Amikor az Elysiumra készültem, minden még működő galériának írtam. Küldtem papír alapú save the date előemlékeztetőket, meghívókat, majd még 3x írtam körmailt. SENKI sem jött el közülük. Vicces volt, mert 4-en mondták is, külön telefonon beszéltük, hogy ők bizony eljönnek majd.

Azóta volt olyan, aki anno maga kérte, hogy majd beszéljünk és mikor írtam neki, hogy na, akkor beszéljünk, akkor láttam a visszajelzéseken, hogy 3x olvasta a mailem, de nem válaszolt és nem is fog.

Legutóbb, amikor beszéltem egy galériással - akitől szerződéstervezetet is kaptam -, akkor ő kiemelte a szerződésében, hogy ő vállalja a jutalékáért, az 50%-ért, hogy facebookon és hírlevélben hirdeti a kiállításomat. Gyakorlatilag ebben ki is merült a munkája. Jó-jó, a kiállítótér az övé. Akkor terveztem is egy nagyobb kiállítást, kerestem a helyét, meg ilyenek, de ide a blogra nem írtam erről, mert még kalkuláltam. Minimum 25, de azért nem sokkal több kép került volna kiállításra. Ezek közül 11 nagyméretű (1,5nm) és 14 kisebb. Beárazás szerint az eladási ára 5,4 millió körül lett volna. 5,4 millió 50%-a 2,7 millió.

WOOOWWWW! Desokpénz.

Hát annyira nem. Mindig röhögtek rajtam, hogy leszámoltam az elrajzolt grafithegyeket és írtam a rajzolással töltött időt. De ezt nem azért csináltam, mert télen, mikor inkább lehet rajzolni, akkor nincsenek hangyák és nem tudok miket enni, hanem azért, mert 25 ilyen képről ezen feljegyzések alapján tudom, hogy kb 1440 munkaórába kerül az elkészítésük és hozzá 954 rotringhegybe.

Ja! Hogy 1440 óra az havi 20 nap, 8 órás munka esetén 9 hónapot jelent?! Hogy csak a hegyek 35.775.-os tétel és ennyit külön kell hozatni már?!

2,7 millió 1440 órára lebontva 1.875.-os órabér (szinte az országos átlag). Illetve mégsem, mert a 2,7-ből még nincsenek levonva a költségek. A keretezés - melyeket ajándékba adtam volna a vásárlóknak - kb 900.000.-, a rotringhegyek 35.000.-, 9 havi adó 487.000.-, szállítás 30.000.-. Ja, hogy ez még mindig nem a vége?

Perszehogynem, hiszen a szerződésben még az is benne van, hogy 1 képet AJIBA oda kell adnom a galériának. Ez még egy átlag 135.000.- mínusz, mert nyilván valami kiemelt művet szeretne kapni. Azaz az én nettó jövedelmem egy ekkora kiállításból 1.113.000.-. Ez 772,9.-os órabér. :DDD

És a hab a szerződésen: A galéria nem garantál semmit! Lehet, hogy semmit sem ad el majd! Még csak nem is viszonteladó. Ő csak 3 hétig kiállít, kb kiküld egy spamkört és éjjel 2-kor a kiállítás előtti napon posztol valamit, üzemel 150.000.- költséggel, ami vissza is jön nagyjából az ajándék képpel.

Mindezt átláthatatlanul, bemondásra, igazolások, könyvelés, garanciák nélkül.

Jó nem?

mi jön helyettük akkor?

Az online galériák. Ami persze szintén nem jó, mert rajtuk keresztül élőben nem lehet majd megnézni a képeket. Megszűnik a jegyzettség, viszont jó esély arra, hogy visszajöjjön a vásárló általi kontroll a művészetbe.

Míg a magyar galériások 50%-ért és költségeken nem osztozva, kizárólagossággal kb 1500 főnek képesek jó esetben kiajánlani a képeket (kiajánlás = 1db facebook poszt), addig az egyik legnagyobb online műkereskedő portál több, mint 80 országba kereskedik, 1 millió katalógust ad ki alkalmanként, amit postáz is címekre, és havi szinten 1,6 millió látogatója van. Fizetési garanciát alkalmaz, nincs kizárólagosság, és ők végzik a szállítást, szerződött partnereikkel. Mindezt 35%-ért. És a művésztől vásárolhat bárki.

Hagyok időt…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Zárt Market Budapest

Már lógok egy ilyen beszámolóval, de az igazat megvallva, még mindig kicsit bénult vagyok a hatásától.

Egy megbeszélés kapcsán úgy adódott, hogy be kellett ugranom az ArtMarketre. Minden porcikám tiltakozott ellene, de nem volt más mód, hogy találkozzam az illetővel, hát bementem. De te jó ég, hogy mi fogadott ott…

Kezdjük azzal, hogy az egész miliő tisztára olyan volt, mint anno a képzőn, kipakoláskor (féléves-év végi tárlat). Csak annyi különbséggel, hogy a retek fíling miatt a képzőn a radiátorokat is műalkotásoknak lehetett nézni, annyira koszos, ronda volt az egész. Itt azért ez nem ment, de nem a minőség miatt, hanem mert nem voltak radiátorok.

Pár éve elgondolkodtam, hogy kiállítanék az AMB-en, így elkezdtem összeszedni az infókat hozzá. Első - és, mint utólag kiderült, utolsó - lépésként kértem árajánlatot egy standra. Pikk-pakk jött is a válasz, hogy csak galériák, múzeumok, azaz kulturális „szervezetek”, állíthatnak ki, de amúgy a legkisebb, 4nm-es hely nettó 600.000.-, úgy mindennel együtt kb 1 millió volt.

Teljesen ledermedtem ettől, hogy de mégis mi is van ebben az összegben a hagyományok és az 1.0-ás rongyrázáson kívül? Talán a kiállítók megveszik a Millenárist, vagy mi?

Aki még nem volt AMB-en, annak ízelítőül csak annyit mondanék, hogy ez a rendezvény is ugyan olyan látványesemény, mint a legtöbb Magyarországon. Minden fancy, minden trendi, ugyan a konnektorok hosszabbítók és csak úgy lógnak ki a falból és az összhatás szörnyen taszító, de van pénz fél épületnyi molinóra, meg tip-top rucikban járkálni, vizes palackokkal a kézben. Itt üzlet folyik… :) … persze.

Hát, elnézve a dolgokat, illetve hallva a tapasztalatokat, én már azon meglepődnék, ha a kiállítók befektetése visszajönne.

De azért mesélnék párat, hogy milyen élmények értek idén. Előre bocsájtom, hogy sajnos nem készítettem képeket, de a neten megtaláltam Sebastian Bienek youtube videóját az itteni performanszáról, és a mellékelt kép innen van.

Bár csak 4 perc kellett végigjárni az egészet, azért tudok mondani top 3 kortárs alkotást.

3# - a kerítés

Az egyik helyen 4 olyan kép volt kiállítva, amik drótkerítést ábrázoltak. Ez nem Magyarország Kormánya által szponzorált művész volt, neki tényleg tetszett a kerítés. Fogott egy darab dróthálót, rárakta a vászonra, majd lefújta egy spray-vel, majd arrébb tette és újra lefújta egy másik színnel. Ezt 4-5x megcsinálta és kész is volt egy kép. Hát dobott hozzá másik hármat is. Nem hittem a szememnek… na jó ez kamu, pontosan ilyen és ehhez hasonló rakás sz*rokra számítottam.

2# - TV a falon

Úgy 47mp után egy olyan festményre lettem figyelmes, ami mozgott. Mikor közelebb léptem, hallani kezdtem a festményből áradó, puffogó hangokat. Aztán az 52. ott töltött másodpercben - immár közelről - láttam meg, hogy az bizony egy TV a falon, amin éppen a művészet fut.

Valami kiállítási performansz lehetett, mert az ment benne, amint egy kb 2x1m-es, falra rögzített agyagtáblát bokszol egy faszi, boksz szerkóban, bekötött szemekkel. Üti, üti, és az ütéseinek nyoma lesz maga a szobor. Amikor menekültem el az egész helyszínről, akkor még volt időm odapillantani erre a művészetre, és már újabb alkotásról készült rajta. Egy másik forma láncokkal ütlegelt, bocsánat, szobrászolt éppen egy hasonló méretű agyagtáblát. És az emberek meg ott álltak a TV körül, mind a 7-en és ámulva, megbabonázva, érdeklődve nézték, hogy hogyan születik a művészet.

De a csúcsok csúcsa nem ez volt!

1# - performansz 10/10

Soha, de soha nem nézek meg performanszokat. Miért? Mert az nem művészet. Az egy-pár kretén dühöngése, valami dadaista hülyeség, mely inkább csak arról szól, hogy olyan értelmetlenséget kell csinálni, ami legalább egy kis negatív töltésű, de hírt generáljon. Anno ezért kakszálta le a Parlamentet Tyereskova is.

Ez a sokkolás még mindig úgy tűnik sokaknak, hogy megéri, és ettől ők csak még inkább meg nem értett művészek lesznek. Őszintén sajnálom azokat, akik ezt a performanszot videózták, követték, mert ők messzebb nem is járhatnának a művészet megértésétől. Nekik egyszerűen az sem tűnik fel, ha valami nem művészet.

Node, mi is történt?!

Bemondták a hangosbemondóban, hogy hamarosan xy világhírű isten performálni kezd. Nekem akkor esett le, hogy 4 méterre állok a megadott ponttól, és már nem tudtam elmenekülni. Egyszercsak valami kísérleti hegedűdarab csendült fel, majd valami érthetetlen mormogás. És megláttam magát a performanszot. JÖTT FELÉM!

Kb 14 valaki, 1-1 kilyuggatott FADOBOZZAL A FEJÜKÖN, sorban elkezdett csoszogni (körben a kiállítótérben). Időnként mindegyik motyogott valamit, de nem lehetett érteni. Volt ott egy hölgy, aki szólt is nekik, hogy hangosabban, mire válaszoltak neki, és így egy kis diskurzus is kialakult.

Üröm az ürömben, hogy a hölgy frankón elbeszélgetett 2 dobozzal, majd a végén leesett neki, hogy ők izraeli vendégművészek voltak és egy nyikkot nem értenek magyarul, a hölgy meg nem beszélt héberül. De ez még nem volt semmi, mert a menet tagjai között időnként egy srác, 8-okat leírva biciklizgetett és csilingelgetett. Frankón! Ez a menet pedig haladt, tök lassan, motyogva, és csak ámultak a látogatók.

Én a végén teljesen megbénultam. Éreztem, hogy ettől az egész elmebajtól olyan távol vagyok, hogy már nincs is miről beszélni egyszerűen. Az AMB-en kiállítók 97%-át nemes egyszerűséggel ki kellene tiltani a bolygóról legalább.

Isszonyat volt. Gratulálok hozzá. Minden elismerésem azoknak a szerencsétleneket, akik ezt szervezik, és akik ezt élvezik.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a realizmusról, a valóságról és a realitásokról

Előre bocsájtom, hogy nem szippantottam több technokol rapidot a kelleténél, csak egy hosszabb gondolatcunamit gépeltem. Tehát hideg élelmet és az NCIS letöltött 3 részét mindenki hozza magával, ha nekiindul elolvasni a posztot!

Most, hogy nekikezdtem egy újabb előadássorozatnak, ráadásul a realizmusról, realista művészetről, annak eredetéről, jelenéről, céljairól és hasonlókról, így volt alkalom, hogy nekimenjek és mélyebbre is ássam magam a témában.
Sok mindennel eddig is tisztában voltam, de olyan volt ez, mint egy sajgó fog. Az ember érzi minden kajálás előtt, hogy igen-igen, a fog. És eleinte meg is tudja oldani azzal, hogy a másik oldalon rág. Aztán már öblögetéskor is nyilall, és az időjárásra is kezd belobbanni, de még akkor is húzza a szembenézést. Hátha valami majd jól megváltozik.
De soha semmi sem változik.

a történet, az idea és a gyakorlat
Szóval az új kurzus. Amikor elkezdtem összerakni az anyagot - ezt az amúgy hatalmas és összetett anyagot - akkor nagy problémát jelentett, hogy hogyan tudnám átadni kellően, amit sok év alatt megértettem és amikre rájöttem a realizmusról.

Hogyan épültek fel a dolgok a művészettörténet alatt, miket ismernek félre a mű-történészek, a gyakorlati tapasztalás és a művészet mindennapos működése mennyiben más, mint az elképzelt, pátoszos unalom, ami a könyvek lapjairól csöpög, illetve a 21. században - már itt az elején - milyen olyan dolgok vannak, melyek még sok fejfájást fognak okozni a művészet világában. Hogy a lájkvadászat mennyire káros folyamat, hogy egy fiatalkorban sokat hallott szempont hogyan veszi el a lehetőséget a későbbi helyes döntésektől és hasonlók. Hogy a realizmus nem csak egy szimpla művészettörténeti stílus, hanem a valóság megértése, és mint ilyen, a szemléletmód, a gondolkodás egyik módja.

De menjünk sorba. Nem ígérek semmit, a végére úgyis minden elromlik majd.

tehát a történet
Maga a realizmus, mint művészeti stílus és szemlélet a valóság megismerésére, megértésére és újjáteremtésére épül. Mindig erre épült, bár néha mást és mást emelt ki a szempontrendszernek köszönhetően. A legtöbb alváltozata is csupán csak az újjáteremtés formájában tér el.

Fontos még tudni, hogy minden műalkotásnak van egy célja és egy funkciója. Előbbi azt a vágyat jelenti, amiért eleve a mű születni fog. Ábrázolni valamit, de legminimálisabban is ’ábrázolni’. Minden ezen kívüli dolog a ’nem-ábrázolás’ és pont a művészettörténet az igazolása annak, hogy a cél csakis az ábrázolás (lehetett), hiszen a művészet egyedül ebben az értelmezési térben egy létező valami. Mondhatni, ha nem ábrázolunk valamit, akkor a semmit ábrázoljuk.

A funkciót megérteni sokkal egyszerűbb, az az örök ’miért?’. Mi lesz a kép funkciója, a létének mi lesz a feladata.

Nos, a cél szempontjából már az őskortól kezdve volt egy realizáló és egy absztraháló ága a művészeteknek. Az, hogy egy barlang falára egy pontosan megfigyelt állat került fel vagy 4 vonalka és 5 pötty, az a kép funkciójából adódott. Előbbi olyan dolgok ábrázolására volt jó, melyek láthatóak, míg utóbbi az elvont fogalmak kommunikálására készült. 
A dolgok nem mindegy része - vagy első buktatója - is itt van elásva. Míg a realizálót mindenki értheti, hiszen látható, látással értelmezhető, addig az elvonatkoztatott ághoz mindig kellett egy magyarázati narráció is.
A gazella, a szarvas és hasonlók képéről minden vadász tudta, hogy az mi, és tudtak róla beszélni, viszonyulni hozzá, érzelmeket, reakciókat váltottak ki a képek az egyénekből. Mindenkiből olyat, ami benne volt. Míg az absztrakt dolgokhoz kellett a sámán hörgése, a hókuszpókusz és ilyesmik. Azok csak így nyerték el értelmüket, és jelentésük csakis ennek a narrációnak az ismeretében volt ismerhető… bár akkor sem érthető, CSAK ismerhető.
Szóval, míg a realizáló alkotás önmagában is érthető volt, addig az absztrahálót csak magán kívüli [létén kívüli] indoklással lehetett megismerni.
Persze, szakmai szemmel ez már itt egy erős ellentmondás, hiszen egy absztraháló kép esetében az összes ábrázoló eszközt (tónusokat, árnyalatokat, foltokat, …) át kell értelmezni, hiszen azok nem a látvány világából vett leképező elemek, nem ábrázolnak valamit, hanem vannak, hogy kívülről megnarrálják, hogy miért vannak.

(Kb mostanság el is veszthettem a maradék olvasótábort, de ha eddig valaki kitartott, azt csak bíztatni tudom, hogy olvasson tovább, mert megéri!)

Az absztrakció mellett egy praktikus szempont szólt csupán. Méghozzá az, hogy segítségével nagyon jól lehetett olyan témákat ábrázolni, melyeknek nem voltak és/vagy nincsenek látható előképei. Ha ma kellene például a Trappist bolygókon uralkodó körülmények között élő embert ábrázolni, akkor vagy egy, a földitől eltorzított, de alapjában hamis képet tudnánk csinálni a realizáció eszközével, vagy egy totál absztraktat, amin nincsenek képi „szabályok”, csak feltételezett, kitalált trappist szabályok szerinti foltok.
Hogy csavarjak még egyet a dolgon, hogyan ábrázolhatnánk egy képen a Trappist civilizáció istenét? Ugye?! Nincs képe (nem vallási értelemben), tehát bárhogyan lehet. Erre jó egy külső narráció, ami valamilyen szinten megköti a látványvilágot és konkretizálja az absztrakciót, de azért még az absztrakt értelmezés világában.

De vissza a Földre!
Ez a célbeli kettősség folyamatosan változott arányait tekintve. Hol az absztrakció dominálta le a realitást, mert elvont dolgokat kellett ábrázolni (földi isteni dolgokat, vallási képeket, spirituális jelentéseket), hol a realitás nyert teret, mert a valóság egy képe volt a cél (mert például emberi céllal, emberi megrendelésre kellett a kép, mondjuk a gyerekről, a kastélyból látható erdőről, stb).

Sok lóugrást kihagyva, de elmondható, hogy szépen lassan a célhoz vezető technika letisztította a képet és eldöntötte a realizáció dominanciáját. Szekularizált a világ, szimbólumrendszerek értelmezték a képeken látható tárgyakat, az emberek felé mozdult a témaválasztás. Szimplán a realista ábrázolás eredményesebb és szebb látványt - éspersze érthetőbbet - tudott varázsolni, mint az absztraháló.
Nem akarnék vitázni azokkal, akik ezt vitatják, mert általában valami szubjektív érdek az, ami azt mondatja az adott emberrel, hogy az absztrakt jó, és van létjogosultsága. Vagy érdekelt az absztrakt illúziójának fenntartásában, vagy van egy csak általa dekódolható narráció bizonyos absztrakt példákhoz (belelátás, „nekem ezt jelenti”).

Az e-poszt (micsoda szókép… besírok) szempontjából csak annyi a lényeg, hogy a klasszicizmus születésekor - mint oly sok minden - a művészet is átalakult és megváltozott. Az addig kialakult funkciók részben megszűntek, a megrendelői réteg átalakult alapjaiban, cél lett egy friss és korszerű művészet összerakása. De maga a művészet szakmai útja folyt tovább a maga medrében és ez a szakmai oldal kiemelkedő szinten működött már ekkor. 
Egészen a fotóig.

A fotó kialakulása és térhódítása ugyanis az addigi képkészítési-művészeti világból vette át az egyik legfontosabb részét, a funkcióját. És napjaink „fotó alapú” technológiáival már az összes funkciót képes kiszolgálni. Zöld fal előtt felvett egyszereplős filmek, HD, majd 4K látvány, algoritmusokra épülő modellezés, 3D animálás, photoshoppolás és vektor verziók. 
Amik láthatóak sem voltak, ma már az új valóságfelfogást hordozzák. A látható realitás ma már kb bármi lehet, mert szakmailag, látványában átlépi a laikus szemnek és agynak érthetőt. Viszont ideológiai kontroll nélkül ez egy csapda is, mert a kontroll nélküli valóságteremtés visszahat a nézők realitásértelmezésére is. Ezért van pl az, hogy egy otthon megnézhető és látható lefejezős videó félelmet kelt, míg egy évi 200mrd dolláros gyakorlati hadsereg nem emeli a biztonságérzetet, vagy, hogy a politika nem levásárlásra használja a csúszópénzeket, hanem médiafelületek bekebelezésére.

Amit viszont rögzíteni kell, hogy történeti okok miatt tudható, hogy maradt a cél, és csak ez maradt.

tehát az idea
Maradt a cél és az a tudás, a szakma, amivel a valóság megismerhető és megérthető.
A sors iróniája, hogy amúgy a világ is ebbe az irányba kanyarodott. A tudományos felfedezések minden korábbi absztrakciót is felszámoltak. A sorozatos felfedezések a világ megismerése terén minden korábbi alapkoncepciót és körülményt képlékennyé tettek és ez így jól is volt/van. Darwin, a kvantumfizika, a genetika, az epigenetika és sok hasonló új ráeszmélés áthatott az emberi jogoktól kezdve az élet élésének módjára, szekularizációt indított el, vallásokat roppantott ketté, megváltoztatta az embert és eredményesen indított el egy gyorsabb fejlődést.
Ám, az önigazolásukban megcáfolt területek (pl vallások, hiedelmek, nemzeti vagy népi eszmék, pátoszos dolgok) hatalmas vákuumot hagytak maguk után és ez okozza - szerintem - a ma is érezhető erős nosztalgiát a régi csodamegoldások iránt, illetve késztet sokakat, hogy valahogy restaurálják azt, ami egyszer már elmúlt. Elmúlt, nagyon alapos és érthető okok hatására.

Valamikor, még a régi, fotó előtti művészeti világrendben, ezen folyamatok elején született a realizmus, de úgy, hogy első csúcsát már az új, fotóval együtt élő művészeti élet idején érte el.

A technika folyamatosan csiszolta magát és egyre erősebben kötődött a reális ábrázolás szabályaihoz, míg célja, az ábrázolás, önmaga lett egyben a funkciója is (a kép általunk, nekünk, magunkról készült).

Egy mondatban: A kép értelme önmaga léte.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez az önmagát igazoló kép CSAK a reális valóságból indulhat ki és csak így nyerheti el az értelmét, akkor máris érthető, hogy az általa megteremtett valóság az az ismeret, az a valóságdarab, amit máshogyan nem lehet észlelni.
A művészetfilozófia rendszerében ez kissé furán hangzik azoknak, akik nem szoktak ilyen mélységben foglalkozni filozófiával, így egy gyakorlati példát is írnék:

Van egy képünk, amit egy művész kitűnően megcsinál, realista stílusú, érthető a látványa (a témája is, de itt most a látványán van a hangsúly) és amikor meglátjuk, akkor belénk ivódik, beszélünk róla, emlékeink közé épül. Ott lesz az öreg nagynéni töltött káposztája mellett, a kedvenc filmünkkel egy polcon az emlékeink, értékeink között.
Viszont, ha meg kéne mondanunk, hogy ezt a képet mitől érezzük olyan nagyszerűnek, miért gyakorol ránk akkora hatást, nem tudnánk mást mondani, minthogy olyan, mint a töltött káposzta. Nagy odafigyeléssel készült, sok-sok gyakorlással és kísérletezéssel alakult a receptje, sok alapvető és sok aktuális körülmény szerencsés összejátszása is segítette, hogy elkészüljön és ilyenre készüljön el. ÉS, nem utolsó sorban egy múló, átmeneti és önigazoló funkciója volt csak… megenni.
ÉS még volt egy fontos dolog, ami alkotja! A nagynéni iránt érzett szeretetünk, kötődésünk, kapcsolatunk, illetve a nagynéni irántunk érzett szeretete, kötődése, kapcsolata. Ez fogta össze az összes részalkotót, hogy összeálljanak a bizonyos étellé.

A képünk esetében a bizonyos összefogó pluszt a művész adja. És a realizmus esetében nem szeretetről van szó, hanem a valóság értéséről, ismeretéről, az abban elmerülés vágyáról. Minél mélyebbre merül a művész a realitásban, annál erősebb lesz a kép hatása, annál erősebb lesz a kapcsolat a valósággal.
De felmerül itt egy fontos kérdés! Méghozzá az, hogy mi gyakorolta ránk a hatást? Mi váltotta ki azt a varázslatos izét, ami miatt emlékezni fogunk a képre? A filozófiai magyarázat szerint - és a gyakorlati szerint is - ezt a hatáskiváltó okot nem a kép hordozza, hanem - hatásként - létrehívja valahogyan az adott nézőben. A hatás, a kép megszeretése, nem más, mint a nézőben kialakult érzelmek, érzések, melyeket a kép realitása, valósága hív létre. A kép egy ablak egy olyan realitásra, amely mindenki számára érthető, amiben mindenki megláthatja a saját valóságát.

Ha el kellene neveznem ezt a valóságfogalmat, akkor azt mondanám, hogy ez a szuperarchetipikus valóság… de nem kell elneveznem. :) … de ha mégis kellene, azért lenne ez a neve, mert minden ember saját valóságából egy olyan közös épül össze (ettől szuper), ami a valóságok valósága lesz, egy általános, mindenki számára alap, ős verzióként, amolyan legkisebb közös többszörösként (ettől archetipikus).

Hát ez így szép és jó (és hosszú és hablaty), de adódik a kérdés, hogy nincs más akkor? Nem tudja ezt a szuperarchetipikus valóságot más kiváltani? Hát nem! A látott valóság mindenkinél csak a saját szempontjából megfogott kép. Míg a megállított pillanat általános értéke olyan apró trükköktől és szakmai truvájoktól lesz olyan, hogy érzelmeket tud kelteni bárkiben, amiket csak egy ezzel foglalkozó >munkás< képes összeépíteni. Ez a munkás képes összehangolni a valóságok látványát - érzékelésünk legfőbb módját - és szanálni a lényegtelent az emberi eszmélés, felfogás számára.

Ez volt a céljuk eredetileg is, bár történetileg tudható, hogy néha véletlenül eredményezték ezt.

És ha most felmerül a kérdés, hogy, ha más dolgok hatására is ilyen érzelmeink váltódnak ki, akkor miért kellene ezeket pont képekkel kiváltani?
Erre az a válasz, hogy minden dolog, amely érzelmeket tud kiváltani, az csak a saját területén képes kiváltani azokat. Egy ételtől nem fogjuk a világ értelmét megérteni, ahogy egy kitűnő könyv sem fogja a munka elvégeztének örömét megismertetni az olvasóval. Képek esetében ez a terület a vizuális kultúra. Általában olyan kulturális elemek, melyek emberi mivoltunk minőségét és milyenségét emelhetik. És mindegyik alapja a legfontosabb érzékelésük, a látás. (Tyereskova Parlamentre sz*rós művészetében a szaglás.)

a realitás realitása - a gyakorlat
Van ez a fentebb összeirkált elméleti rész. Ami persze baromság, meg ezzel nem kell foglalkozni, meg pátosz és hasonlók, hiszen a képeket csak „üríteni” kell. 
De azért engem zavar. Mert ez alapján teljesen elszomorító a helyzet, ami van úgy általában.

Nekem nem tűnik úgy, hogy az embereket (nézőket) nagyon érdekelné a valóság, amiben vannak. Részben, mert a saját valóságuk teljesen megfelel számukra, mindent abba integrálnak, és a Facebook, Google, nemes egyszerűséggel csak azinternet-nek nevezett valami be is csomagolja őket a kis buborékvilágukba. Soha nem voltak az emberek ennyire távol egymástól, mint ma, mert az információk külföldről, más kultúrákról túlnyomó részt csak virtuálisan érnek el mindenkit. 
Sokan magyaráztak már erről az elmúlt 2-3 évben, főleg a Brexit és a Trump történések kapcsán. Hogy az információk belső buborékokban pörögnek és mindenkit önerősítenek és önámítanak. Nem derül ki, ha rossz az információ, nem cáfolódik meg a hamisság. A saját valóságban minden új dolog viszonyulási kérdés lesz. Elhiszem vagy sem, továbblájkolom vagy spam-esítem. És a kommunikáció is ugyan ebben a térben zajlik, így a legkiélezettebb esetekben, a buborékok háborúiban is maximum egymás leugatása a cél, nem pedig a közös valóság megértése.

A valóság megélése helyett a virtuális látszatért élés a cél.

Amikor a művészettel találkoznak manapság az emberek, akkor vagy felkeresnek egy honlapot és ott végignézik az alkotásokat, vagy lájkolgatnak, emotikonolgatnak egyet-egyet és annyi. Egy virtuális térben találkoznak egy valódi alkotással, így pedig a virtuális valóság csodaelemének kezelik azt. 2-3 másodperc megállás az átpörgetésben a művészet mai értelme.
Hány olyan fb oldalt vagy honlapot tudunk mondani, ami csak erről szól? A virtuális lenyűgözésről és egyben a valóságból kizárásról. Sajnos ugyanezért nem jár senki kiállításokra, közömbös a műalkotások élvezetében és telepszik inkább a kijelző mögé.

Nem rinyálni szeretnék a gonosz, sátáni technikáról, hanem csak arra rámutatni, hogy a net önszórakoztató szerepe amúgy mindent beszánt, ami a valóságban van és érték, fontos céllal rendelkezik, hiszen ma már a net valósága alakítja a valódi valóság képét is. Gondoljunk csak Nigella - amúgy szörnyű - gasztrokirálynőre. Felépített brand, nulla receptek (rántott Snickers és Bounty), rengeteg eladott, de soha kétszer ki nem nyitott szakácskönyv, főzőműsorok, amik alatt lehet chipset enni. És amikor kiderül hogy a férje többször megverte, illetve, hogy rendszeresen ivott és kokainozott, akkor az nem megy át a Nigella-látványba.
Nem véletlen, hogy a net kitalálója, Sir Tim Berners-Lee is a minap siránkozott arról, hogy elszakadt a háló attól, amire létrejött és radikálisabb módszerekkel kellene visszazárni Pandorát az ő kis routerjébe.

Ami meg marad például a művészetből, az a skanzen értelmezésben látható művészettörténet, aminek napjainkban értelmezhető jelentése nincs már (régi korok régi jelenének termékei). Persze, múmiák élhetnek a nemvolt múltban és csinálhatnak házi aranykort, de ez sokkal károsabb úgy, ahogy teszik, mintha képeket égetnének helyette (Magyar Múmiatároló Akadémia).

Egy szó, mint száz, nincs igény a művészetre, nincs igény a valóságra, nincs igény a művészet céljára, funkciójára.
Sokan megkérdeztek anno a netadós tüntetésekkor, hogy szerintem miért váltotta ki a lakosok haragját, hogy adót akartak kivetni az internetre? Szerintem úgy érezte mindenki, hogy a buborékvilágukat érte támadás. A mindennapok valósága már nem érdekes, a virtuális, na az, ahol élünk.
És innen csak egy szöszmösznyire vagyunk az igazságon túli világtól… illetve voltunk.

az igazságon túli világ valójában a valóságon túli világ
Itt megint hosszan gépelhetnék arról, hogy a valóság és az igazság hogyan függ össze, de az már tényleg sok lenne (meg miről írnék a könyvben akkor?!). Bár, annyi nagytudású, gagyi médiaribanc elénekelte már a magáét ilyen témákról, hogy megérne egy misét belemenni ebbe is. De most nem lesz úrvacsora!

Amikor mindenki azt hiszi, hogy ért egy nyelvet, ami nem az anyanyelve, akkor többé nincs szükség tolmácsokra, és, amikor félreértések adódnak beszéd közben, akkor csak utoljára fog mindenki arra gondolni, hogy lehet a nyelvet nem ismerte eléggé ahhoz, hogy megfelelően használja. Így van ez a valóság értésével is.
Ez nagyon nagy para számomra.

A legtöbb probléma és feszültség mindennapjainkban - én úgy veszem észre -, hogy abból adódik, hogy senki sem szereti a saját valóságát. Vagy, mert az kellemetlen, nem kiforrott, nem teljes és nincs megbékélve vele, vagy, mert butasága okán nem kíváncsi rá, sőt, nem is tudja, hogy az csak egy csonka látszat, amit elhisz. Tisztelet a kivételeknek. Az így létrejött látszatoknak pedig nincs közös alapja. Valami ilyesmit neveznek értékválságnak is, amikor a közösnek hitt értékek amúgy egyáltalán nem közösek, vagy amikor szubjektívvé, saját szempontból értelmezhetővé válnak egyetemes dolgok.
Gyors példa erre a menekült-mingráns-gazdasági bevándorlós pörgés, amelyre, ha mondjuk művészeti választ kéne adni, akkor egy olyan képet képzelnék el, amin 3 legatyásodott, koszos, láthatóan nincstelen ember van. Egy szomorú menekült, egy közömbös migráns és egy mosolygó gazdasági bevándorló. Mivel nem mindenki vizuális alkat, el is magyarázom miért ezt a képet látom magam előtt. Sok gittrágás megy, hogy minek nevezzük őket. Vagy ezeket, mert néha még az emberi mivolt is kétséges sokaknak.
Egy gazdasági bevándorló számításból jön, tudja, hogy miért jön és az jobb lesz számára. Egy migráns nem tudja, hogy jobb lesz, de ahonnan jön, ott neki nem jó, ezért nincs mit veszítenie. Egy menekült pedig maximum reméli, hogy neki valahol jobb lesz, mert számára szörnyű volt ott, ahonnan jön.

Csak a látszat hátránya, hogy olyan, mint a csillámpor. Elhomályosítja mindazt, ami előtt szórják, és egysíkúvá teszi a látványt.

egy létező top termék, tip-top promóképe

a kis kocka megvehető, benne van az összes földi természetes elem (aki érti valamennyire a fizikát/kémiát, az tudja, hogy ez mekkora értelmetlenség, aki a kvantumfizikáról már hallott az egyenesen sír)

És akkor álljon itt egy kis tanmese arról, hogy a valóság megértése miért is fontos, miért szükséges az a szuperarchetipikus valóság.

Emberek egy tábortűz körül ültek, mikor meglátogatta őket egy elefánt. Nagyon sötét volt, mert a tűz fénye nem világította meg a vendéget. Ígyhát mindegyik ember külön-külön megtapogatta az állatot. Mikor visszaültek a tűzhöz, úgy döntöttek, hogy megbeszélik, milyen lény lehet az elefánt.
Az első azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy és vastag kígyó. Ő az ormányát fogta meg. A második ekkor közbeszólt, hogy „dehogy, az elefánt minden bizonnyal olyan, mint egy vastag és égig érő fa”. Ő az elefánt egyik lábát fogta meg. A harmadik kinevette az előzőeket. „Az elefánt sem nem kígyó, sem nem fa. Hogy lenne az?!’ Az elefánt egy papírvékony lap, ami könnyedén libben ide-oda a levegőben.” Ő az elefánt fülét fogta meg.

Így ment a beszélgetés az emberek között, akik azóta is azon vitáznak, hogy milyen állat is az elefánt.
Na, így állunk manapság is a közös valóság nélkül.

nem* lesz több** kiállítás
Miért e hosszú poszt? Mint kezdtem, bele kellett merülnöm a fájó fogam rejtélyébe. És arra jutottam, hogy nincs szükség és igény arra, hogy művészkedjek. Ahogy ezt anno a gimiben mondták: ez egy szomor.

Sok egyéb szempont is belejátszik a dolgokba, mivel problémák vannak a műkereskedelemben, a kereskedelmi struktúra kifejezetten káros, az absztratkt-vákuumtemető-homeopátia felfogás teljesen kiirtja a művészet maradék tekintélyét, a közlustaság elaltatja a megértés és megismerés iránti vágyat.
De az alap elvi-ideológiai olvasatok önmagukban elég súlyosak, hogy erre a belátásra jussak.

* - Semmit sem lehet persze biztosan kijelenteni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy túl nagy áldozatokat kell hozni egy-egy kiállítás összerakásához. Ilyenkor mindig egy-egy autó árát emészti fel a képek készítése. Kb 1000 óra a munkaidő és olyan 2-3 millió forint az, hogy nullszaldóra kijöjjön… hagyok időt… Persze, mindez úgy, hogy feltételezzük a 100%-os eladást. A szervezés, a logisztika, a keretezés, a marketing és sok hasonló eleme egy tárlatnak akkora volumenű, mint maga a képkészítés.
És számomra ez már nem megoldható… sajnos. Nincsenek fölös autóim elégetni őket, és nincs is miért felgyújtani őket.

Mint írtam nincs elég érdeklődés rá, a Facebooknak meg nem akarok reklámpénzeket generálni.

** - több… hm… ezt úgy értem, hogy Iszkaszentgyörgyön nem lesz, ez már biztos. Már lefújtuk Arival, pont a költségek és a körülmények miatt. Az volt az érzésem, hogy ez neki legalább annyira rossz érzés volt, mint nekem, de mind a ketten ugyan arra jutottunk. Azért zsepiosztás nem volt, de ő azt láthatta rajtam, amit én rajta. K*rva nagy gáz van és rossz korban élünk. Csendben néztük a falakat, mivel egyikünk sem tud csellózni, és nem találtunk Pesten süllyedő hajót éppen.

Még a dunakeszi kiállítás kérdéses, mert még nem fejeződtek be a kivitelezési munkák, így - most úgy néz ki -, hogy mégsem indul el a kiállítási szezon nyárig.

Úgyhogy most átállok csak az alkalmazott rajzolásra. Hamarosan megújul a honlap és a blog is ennek jegyében.
Mellette pedig nekikezdek egy szekrény átalakításának, hogy alkalmassá tegyem képek tárolására és annak fogok rajzolni. Úgy passzióból.
A könyvet is összerakom, úgy passzióból. Annak lesz egy külön fiók a szekrényben.
És majd, ha a világ úgy változik, akkor előszedem ezeket.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egyből kettő

Agyalok egy új kiállítási anyagon már egy ideje.

Teljesen új képek, az Elysiumhoz képest is frissebb látványvilággal, sok, színfalak mögötti infóval, videóval meg ilyesmikkel. Szóval igazi csinnadrattával a Facebook népének is.

Ám kicsit engem is meglepve közben jött két lehetőség, két új kiállításra, így mostmár be lehet jelenteni, hogy június elején nyílik egy retrospektívebb kipakolás Dunakeszin a Művelődési Központban. Bár még bizonytalan kicsit a dolog, mivel a frissen felújított (és amúgy nagyon igényesre sikerült) központban a kiállítótér világítása még nincs kész, de reméljük addig beszerelik.

Itt 3 teremben újra megnézhetőek lesznek az Elysium sorozat képei, a korábbi munkák és pár, eddig nem kiállított korábbi rajzom.

Aztán rögtön utána pedig az Ari Kupsus Galéria nyári galériájában, Iszkaszentgyörgyön a kastélyban nyílik az újabb, július elején!
Részben a fentebb említett képek kerülnek újra ki, viszont a 4 teremből ezek csak a felét fogják alkotni, a tervek szerint készül majd 2 kisebb sorozat is, egyik a Finn Köztársaság 100. évfordulójára, valamint a tervezett ’újanyagos’ kiállítás előzeteseként egy kis ízelítő.

Úgyhogy indul az új szezon… már csak két kérdésem maradt. Az egyik, hogy miért nincs 0,3-as B-s rotringhegy sehol az országban és…

…miért nincs kávé lefőzve?

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Otto Hansolo Wagner, a látnok időutazó

Azért nagyon jó mindenféle kurzusokat tartani, mert néha olyan meglepő felfedezésekkel találkozok magam is, amikre nem is gondolnék soha.
Az egyik ilyen volt például, hogy amikor rajzon a perspektíváról magyaráztam, akkor óra végén - kompenzálandó az átláthatatlan és érthetetlen szövegemet - elővettem amolyan kedvcsinálónak egy Otto Wagner munkáiról szóló könyvet, hogy ámuljanak és bámuljanak a jelenlévők a régi építészeti ábrázolás, látványtervezés hangulatán.

Így is lett, kis kupacban nézzük a könyvet, mikor ketten elkezdik fotózni az egyik épület alaprajzát. Még mondtam is magamban, hogy 'sejj, mekkora rajongók, hogy egy nem túl izgi alaprajzból plakátot csinálnak majd otthon', majd pár perc múlva kiderült, hogy mi is van a dologban.
Erről a képről van szó:

Ugyanis az a lényeg, ami az emberiség jelentős részének EGYBŐL érthető a fenti képet látva, hogy ez bizony az Ezeréves Sólyom alaprajza, mondhatni az első, 130 évvel ez előtti építési tervrajza.

Itt már véget is érhetne a sztori egy félmosoly kíséretében, de nem, hiszen másnap reggel már kaptam is egy linket, ami azért jól mutatja, hogy ez az összefüggés bizony egyértelműen megalapozott és egyben eléggé népszerű szerte a bolygón és a Star Wars univerzumban.

Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a hajtómű reaktora miatt időközben a lépcsőházat át kellett rakni az épület másik oldalára az alaprajzon!

az Ezeréves Sólyom

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a probléma

Belefutottam egy elég komplex problémába. Nem, nem, nem vonattal szerettem volna bejutni Pestre 2mm-es hóban… ebben az esetben megszoktam, hogy 40 perccel illik korábban kimenni az állomásra, mert előfordul, hogy a szerelvény Miskolc érintésével megy Dunakesziről Budapestre. És ha valaki azt gondolná, hogy ha nem a MÁV a probléma, akkor bizonyára NAV-os ügy lesz. Éppenséggel az is lehetne, hiszen manapság leveleznek velem, hogy megtudják a postacímem. De ez sem ’A’ probléma. Esetükben ugyanis várok még 2 levelet, hogy szövegkiemelővel kihúzzam azokon is a címem és visszapostázzam nekik.

HANEM! 
Ugye csapatok 2 előadást már egy ideje mensás csoportoknak (művtörit és rajzot). És felmerült az igény, hogy mondjam tovább a művészettörténetet, mint ameddig a kurzuson szó van róla, meg ameddig szerintem tartott. Egész pontosan úgy hangzott a kérés, hogy:

- Akkor a következő kurzuson találkozunk.
- De nem lesz következő, ez volt az utolsó alkalom.
- Hát akkor beszélj másról. Mindegy miről, biztos jó lesz!

Na, mondom, így jó előadást összerakni, repülőrajttal. Dehát mit lehetett tenni, nekikezdtem kiagyalni, hogy miről lehetne szó.

Adott ugyanis egy olyan világ, amiben az igazság alternatív, ahogy szokás manapság megnevezni, ez az ’igazságon túli világ’. Ez persze eléggé központi probléma már most is, de még 57x nagyobb lesz hamarosan. Ezt a jelenséget magam régebb óta felismertem már, mert a művészettörténet, illetve a művészet alakulásának folyamata már úgy 80-100 éve torzul hasonló okokból kifolyólag. Most már kb itt tartunk:

Hogy mégis miért és merre megy a torzulás azt itt nem bontanám ki, mert sok órában lehet csak összefoglalni, és nem érdekelne senkit 5 perc után, ráadásul minden érdeklődőnek kellene ismernie az alapokat és egy cseppet nagyobb tiszteletet vagy több mérlegelést tanúsítani a téma iránt… Most, hogy így visszaolvasom, hát, végülis, össze is írtam a feszkó lényegét: nem ismert az eredet, valójában nem érdekel senkit, túl hosszadalmas megérteni és már úgyis mindenki hozzá tud szólni és véleményt alkotni róla.

De! Ilyenkor jön a ráparázás érzet, hogy akkor valaki, aki mégis ezzel foglalkozik, minimum a szakmai részét ismeri a dolognak és foglalkozik vele napi szinten, az miként viszonyuljon a jelenséghez? Tehet e valamit, tegyen e valamit, és ha igen, akkor mit tehet, hogy valahogyan visszaterelje a realitásba a dolgok menetét?
A bizonyos igazságok ugyanis a szakértő, tudományos, kutatói, stb megközelítésekből adódnak, míg az igazságon túliak pont a szakértőket, a tudományos gondolkodókat és kutatókat kérdőjelezik meg azzal, hogy kétségbe vonják a megállapításaikat.

Már kb 1-2 hónapja agyalok ezen a problémán, hogy miként kellene reagálni a helyzetre, mikor az egyik mensás művtörin beleakadtunk egy kis nézőpontbéli cicaharcba. Nálam nem meglepő módon, a vallási témájú művészet tárgyalásakor kaptam kritikát, hogy „megdöbbentően rossz” az aktuális előadásom, a többihez nem mérhető. A kritikák arra irányultak, hogy ténybeli hibák vannak benne, sértő másokra nézve (pl Jehova tanúira nézve*). Lerendeztem volna egy kis mosollyal és egy sajnálommal, de nagyon lehangolt a dolog.
Nem az a része, hogy egy 3 órás előadás szünetében odajönnek hozzám közölni, hogy szar az egész, de azért végigülik (1 főről van szó a 40-ből), hanem az, hogy - mint utána ki is derült számomra - a maguk vallásos érzületét érezték megsértve.

Nekem még most sem érthető, hogy miért volt a kiakadás, hiszen nem hitbéli dolgokról beszéltem, hanem vallási aspektusokat karikíroztam, ráadásul mivel én ismerem a következő előadások anyagát így eleve furcsa helyzetet szült, hogy olyan részeket kezdenek kritizálni, ami nem egy végkövetkeztetés, hanem egy előkészítése egy sokkal nagyobb izének. Az igazságon túli világ (illetve esetünkben az igazság előtti) odajött hozzám, és leszarozta azt, amiről neki már kialakított véleménye volt és amire valójában nem is volt kíváncsi, nem is volt nyitott.

Szóval, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

Úgy éreztem, apa hasnyálmirigye vagyok.
Ilyen életérzés közepette - és készülve a következő kurzusra - olvastam egy interjút Sándorfival, amiben ő hasonló problémáról magyarázott.

Egész pontosan a kultúra kisiklásáról és a festészet [síkművészet] megváltozott szerepéről. A lényege annyi, hogy mivel az elsődleges, a létét megalapozó feladata megszűnt a festészetnek, így az teljesen funkciótalanná vált. Viszont, ettől függetlenül a festészet alapja nem szűnt meg, az a törekvés, hogy a valóságot síkra transzformálják, az még mindig élő dolog. És ez a realizmus [mint önmeghatározás, nem mint művészettörténeti skatulya] egyik fő mozgatórugója. És ezzel én is teljesen egyet tudok érteni. Bár, annyiban máshogy látom a dolgot, hogy szerintem ez a mozgatórugó sokkal nagyobb és bonyolultabb, sokkal fontosabb, mint ahogyan Sándorfi említi. Valószínű, hogy ő is értette ezt, hiszen erről a rugóról több ezer oldalon írt AMÚGY feljegyzéseiben, de azok nem kerültek kiadásba eddig és egyelőre nem ismertek a leírtak.

Viszont, a művészet összes fontos kérdésére választ ad, ha valaki ismeri ezt a rugót és érti az összefüggéseket, amik közé illeszkedik. Mi a művészet célja, mi eleve a művészet? Hogyan segíti a tudományokat, a megismerést, mi a szerepe az ember életében? Mi a valóság és mi nem valóság, miként lehet a valóságot definiálni, mi az idea, az eszmei valóság és mi a szubjektum, az egyén szabadsága?
Hosszan lehetne sorolni ezeket a kérdéseket, de valószínűleg nem itt, egy blog formátumban. Talán majd írok ide is részleteket erről, csak előtte rendszereznem kell a dolgokat és lefordítani közérthetőbbre. :)

Nincs mit tenni, muszáj lesz nekikezdjek a világmegváltó gondolataim egységes rendszerbe rendezésébe, egy könyv formájában.

* Jehova tanúi: 
Arról beszéltem, hogy egyszer az állomáson várva (nyár volt, a hóhelyzet miatt csak 30 percet késtek a vonatok) odajöttek hozzám, hogy tájékoztassanak, nemsokára jön az apokalipszis, amiben MINDEN el-fog-PUSZTULNI!

- Elnézést, hogy megszólítom, de tudta ÖN, hogy közeleg a végítélet és hamarosan eljön a vég?
- Igen?
- Igen! Min-den-el-fog pusztulni, és csak az igazak juthatnak át a Mennyek Országába, Krisztus urunkhoz.
Minden el fog pusztulni.
- Minden? - kérdeztem „rémülten”
- Igen, minden? 
- Még a MÁV is?
- MÉG A MÁV IS!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

megnyílt a TypoTrafik!!!

Csak eljutottunk idáig is!
Korábbi posztjaimban már meséltem arról, hogy mennyire összetett dolog úgy csinálni a munkáinkat, hogy azokkal jussunk is valamire. És pár hónapja már gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne átalakítani mindent olyan formára vagy konstrukcióba, hogy az kellően raj legyen.

ilyen az, ami kellően raj

Végiggondoltuk, hogy miket készítünk általában, mikhez értünk és hozzáadaptáltuk a céljainkat. Szeretnénk például illusztrációkat is készíteni és nem akarunk rendszeresen lehangolódni a mesekönyv piac siralmas minőségén. Jó lenne termékeladással is foglalkozni, ugyanakkor a rajzot is szeretnénk csinálni. Minden falon magasnyomott képeket szeretnénk látni. MINDENKINÉL! :) Szóval fordítottunk egyet a dolgok szemlélésén és azokat a kérdéseket tettük fókuszba, amiken a mindennapokon általában megakadunk. Kevesen értékelik a természetet? Hát vigyük közelebb mindenkihez. Szürkék és fakók a hétköznapok? Hát készítsünk olyan tárgyakat, emlékeket, amiktől színesebbé válhatnak. Túl távolinak érzi mindenki a művészetet? Túl elérhetetlennek? Hát vigyük azt is közelebb.
Ebbe csak pluszként csatlakozott be a rajzok értékesítésének gyakorlati problémái. A nehéz elérése a piacnak, illetve a piacnak hitt díszlet üressége, mint a legnagyobb baj. Aztán pedig az eladás csatornái, amiken vevőkre találhatnánk. (Azt azért remélem, hogy nem a rajzok minősége az, ami miatt szorul a rendszer, hanem ez előbbi kettő dolog a ludas.)

A legfontosabb hiányzó láncszem a honlap készítése volt, de szerencsére sikerült egy jó megoldást találni rá, és összhatásában is remélem, hogy elnyeri mindenki tetszését.

ajándék emlékek
De az újdonság mégiscsak a termékeink. Semmi olyan bárhol kapható, sorozatgyártott mütyűr, hanem csak arts and craft, kézműves alkotás.
Mostanában fejeződött be művészettörténeti előadás sorozatom, és elég érdekes volt a Trafik elindításának munkálatait a művészettörténet oktatással párhuzamosan csinálni. Egész pontosan a szecesszió tárgykultúrájának - és magának a stílusnak - a kialakulása volt az, ami pont összecsengett azzal, amit mi is szeretnék. Anno ugyanis annyira leült a művészet és a technikai forradalom meg annyira felpörgött, hogy általános igényként jelentkezett a szecesszió alapjait jelentő hármas koncepció. 1., Nyújtson minden tárgy esztétikai élményt. 2., Legyen bonyolult, összetett és kimagasló a technikai megvalósítása, azaz manufakturális vagy kézműves kivitelezéssel szülessen meg (értsd: készítője a szakmája legjobbját nyújtsa terméke elkészítésekor). 3., Ugyanakkor maradjon funkcionális a tárgy, de csak a másik két szempont mellett.

Én ugyanennek az igényét látom most is. Technikai forradalom kipipálva, művészet padlófogása kipipálva (és kipipálva és még egyszer kipipálva), szaktudás hiánycikk, így ha beleállunk, és nem kíméljük magunkat a termékeink készítésekor, akkor elérhető az a cél, amit tervezünk velük. Hogy termékekből emlékek legyenek, tárgyakból pedig kultúra. Ezt IKEAvilágban senki sem kapja meg, és Apple(kom)formatervezésben soha sem fog visszaköszönni. Pedig az ember veszi magának a tárgyait és nem a tárgyak bérelnek embert maguknak.

Amikor egyeztetjük Fannival, hogy milyen termék legyen a következő, amit elkészítünk, akkor az alábbi szabályok alapján döntünk:

- legyen kézműves, de távolról se hasonlítson se tarsolylemezre, se kürtőskalácsra, végképp ne jurtára
- elkészítése igényeljen anyagismeretet, szakirányú tudást, és ha lehet, akkor jelentős hozzáadott értéket. Azaz kartonból nem készülhet asztal, polc vagy ilyesmi.
- ne legyünk öntelt dizájnbohócoknak azzal, hogy „alkotunk” 4 vektoros szemetet, majd gittegyletben örüljünk tőlük, magunknak
- elérhető árakon kerüljenek a polcokra a dolgok, még akkor is, ha 5x többet is lehetne kérni értük
- legyen varázsuk, legyenek esztétikusak, legyenek ötletesek… egyszerre. Mert mindenki csak az egyikre fókuszál.

rajzok for sale 
És az induló honlapra költöznek kisebb méretű rajzaink is, folyamatosan feltöltve, hogy bármikor böngészhetőek legyenek. Természetesen keretezve, és a számlázásnak köszönhetően regisztrálva és értéktartóan.
Gondolom, nem kell említenem, hogy ez mit jelent, ha azt nézzük, hogy 50-ből 1-1 képkészítő képes valami hasonló formációt összehozni és nem kövek alá szorulva kínlódni, hogy eladjon bármit.

Ígyhát nem marad más hátra, mindenkit csábítanék a másik honlapunkra és webshopra!

katt ide, és irány a Trafik!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a minap volt 4 éve!

Hogy nekilendültünk a gépvásárlásoknak, illetve, hogy megaukcionáltuk az elsőt. Most könnybe lábadna a szemem, ha ez nem egy akkora és olyan hosszadalmas projecté vált volna, mint amekkorává. Még most is vannak olyan ipari csodák, melyekre nyitottak vagyunk, szóval így utólag belegondolva az első gép megvásárlása inkább egy teljesen új életmódra való áttérés volt, mint egy szentipillanat.

Amúgy vicces is, hogy az első Adana után 3,5 évvel sikerült vennünk egy sokadikat, de már magunknak… amiről Fanni még nem is sejti, hogy az is csak átmeneti, mert már kinéztem az újat helyette… óóóóó, elírtam magam.

Szóval, 4 éve, hogy elkezdtük a vállalkozás alapját lerakni, és máris eljutottunk oda, hogy beüzemeljük a Trafikot. Mellette pedig kitaláltunk egy olyan támogatásgyűjtő és bemutatkozó akciót, ami igazán kedvünkre való és büszkén fel is vállalható. Ugyanis valamilyen támogatói tevékenységet már régebb óta szerettünk volna csinálni, és a karácsony jó apropót is ad ennek, de én ellenzem az „embersegítést”, mivel szerintem ahhoz, hogy effektíve hatásos legyen egy ilyen dolog, ahhoz előtte rendszer szinten kellene rendbe tenni az alapokat. Mondom ezt úgy, hogy több évig rengeteget költöttem az Unicef boltjában.
Legyen ez hajléktalan ügy, szegénységet célzó beavatkozás vagy oktatássegítés, szerintem ezeken mind elforgácsolódnak az energiák. (Arról nem is beszélve, hogy ezekben a civil tett kb 10%-ban ha tud változtatni, míg az operatív politikai szint 90%-ban lenne képes megoldani a gondokat.)

Viszont van olyan terület, aminél életeket lehet megváltoztatni egy csapásra, és ez a kutyás állatvédelem. Persze, némi ráhatása volt Fanninak is e téren a hozzáállásomra - mint, amikor 3 kiskutyát hazahozott vagy 1 Rockyt -, és most sem mondom azt, hogy a kóbor, illetve a kidobott kutyák támogatása megoldás lenne a helyzetre. Nem is az ő életük megváltoztatásáról van szó.
Hanem mindazokéról, akik emberek és kapcsolatba lépnek velük. Az, ahogy az állatainkkal bánunk arról szól, amilyen humánummal rendelkezünk. Hogy mennyire vagyunk képesek értékeinket fontosnak tartani és kivetíteni. És ha valaki képes megetetni, rokonszenvet érezni vagy segíteni egy nélkülöző kutyát - akinek családja és alrendje kizárólag az ember és tevékenysége hatására jött létre -, az ugyanezt meg tudja tenni egy másik emberért is. Szerintem, egy kutya van annyira távol egy embertől, hogy bennük bárki egyszerűbben és tisztábban képes meglátni mindazt, ami emberré teszi őt magát

És így jutottunk el a Vigyél Haza Alapítványig. Ők az Illatos utat segítő alapítvány, akik hatalmas munkát végeznek az állatvédelem terén, és ez az új gazdik toborzásától az ügy kommunikálásáig és szervezéséig bezárólag így van.
Ígyhát úgy döntöttünk, hogy első körben nekik próbálunk segíteni és készítünk egy képeslapcsaládot, a mi egyik saját, hosszú távú márkánk első családját, melyek eladása után 400-400.-tal támogatjuk az Alapítványt.

Nem sok, de azért népnevelő hatása van és ez az összeg (is) TÉNYLEG sokat segít. És számít.
Ráadásul szerintem nudli a karácsonyi költségvetésekben.

Úgyhogy aki úgy gondolja, hogy beszállna az össznépi csakranyitogatásba, de nincs kedve Dobogókőig menni ezért, az vásárolja képeslapjainkat, ossza meg a TypoTrafik ilyen témájú posztjait, rendeljen mailben tőlem/tőlünk és egyeztetjük a részleteket! Ráadásul pár nap múlva elindul webshopunk is. És, aki még mindig úgy érzi, hogy van benne tettrekészség, az vigyen haza egy kutyust! ;)

És mindez itt még:
https://www.facebook.com/typotrafik/

info@typotrafik.com
info@gellerfipal.com

Még olvasnivaló itt:

http://vigyelhaza.hu/

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!