banner.jpg
ez egy ilyen izés poszt

ez egy ilyen izés poszt

Még 2018 végén szerettem volna egyfajta összegzőt írni, de végül úgy alakult, hogy nem volt hozzá energiám, és több dolog is megállt a levegőben. Azóta a helyzet természetesen nem változott sokat, szóval már most előrebocsájtom, hogy ezért ez a poszt is egy kicsit fura lesz. De hát melyik nem az?!

van egy valóság

Nem tudom, hogy említettem-e már, hogy elég gyakran foglalkozom ezzel a ’filozófia’ izével. Azzal az elméleti dologgal, ami úgy van, feltételezhetőleg létezik, hiszen olyan dolgokról szól, melyek feltételezhetően léteznek, de minimum bizonyos emberek gondolkodnak róla. Ilyen például a művészet is. Most, hogy már lassan kifut a 13. kurzus, és már 302 részvevőnek meséltem ezekről a filozófiai izékről, illetve most, hogy a Realizmus.-t is megírtam, eléggé feltuningoltam a koncepcióim. A művészetit. Régen csak sokat olvastam és informálódtam a témában és elsődlegesen a művészettörténeti oldaláról, aztán folyamatosan rákaptam arra, hogy kiterjesszem az elképzeléseimet és keresztkérdésekkel próbázzam a meglátásokat. Az említett kurzusok is kitűnő tesztelőalkalmaknak bizonyultak. Elkezdtem mesélni 1-1,5 órában, és valahányszor valamilyen kérdés merült fel, azt beépítettem az anyagba. Így szépen kialakult a 2,5-3 órás előadáshossz, és a végén már úgy éreztem, hogyha egy külső szemlélő rápillantana az előadásokra, akkor az valami ilyesmit láthatna:

szufik.gif

De gondolom nem teljesen ez volt az összkép. :) Hiszen pont az általam elmondott dolgok miatt az egész ’koncepcióm’ egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik. Erre tökéletes példa az egyik előadás utolsó témája, a „Miért nem lesz művészet 19 év múlva.”. Hosszan ecsetelem a problémákat, az ellentmondásokat, és amit 6 korábbi alkalommal felépítek, azt egyfajta katartikus megsemmisülésbe vezetem bele. Külön örömteli, hogy mindezt úgy, hogy utoljára pont a csúcsművészet alkotásait vetítgetem.

Vagy a rajz előadásokat is átalakítottam, mivel lassan bele szeretnék kezdeni az A rajzolás művészete című könyvembe - hiszen idénre még nem terveztem elő kellő mértékű veszteséget -, és ennek apropóján az előadással kísérleteztem kicsit. A vegyes társaság egy része azért jött, mert szeretne megtanulni rajzolni, a másik azért, mert kíváncsi, hogy mit mondhat egy rajzoló a rajzról, a harmadik meg egyszerűen volt a másik kettőn és kíváncsi lett erre is. Na, egyik kedves veteránomtól meg is kérdeztem, hogy hogy tetszik neki az előadás, mire egyből rávágta az alábbiakat:

 „Tetszik! Érdekes! És én biztos, hogy nem fogok rajzolni, mert ez k*rva nehéz! Annyi mindenre figyelni?!”

Mondjuk nem is tettem egyszerűvé a témát, sőt, többször kifejezetten azt magyaráztam, hogy egyszerű út nincs. Bár rajzolni egyszerű, de ettől még nem lesz könnyű. Azért tűnik ez sokak számára ellentmondásnak, mert összekeverik a rajzolás folyamatát és a kép készítését. Az előbbi „csak” eszközhasználat, míg utóbbi sokkal másabb dolog.

Ez a felvezetés, előadás, meglepődés tematika amúgyis gyakran előkerül nálam. A Realizmus. - a valóság természete is így épül fel. Többen úgy gondolták, hogy a művészetről szól a könyv, vagy legalább műalkotásokról. És tényleg ez a fő vonulat benne, csak egy kicsit máshogyan van tálalva, mivel törekedtem rá, hogy globálisan mutassam be, hogy mindez nem csak pár Drebil hadnagy festékpazarlásáról szól. Mélyebb, szervesebben a társadalmakban és az emberben élő dolog. Amolyan fentebb is említett izés valami. Filozófia. Az első nyomásból 35% el is ment, és - ahogy hallom - már akadtak 4-5-en, akik el is olvasták. Jó-jó, legyek korrekt, a borítóig sokan eljutottak!

De ezen (már) nem is rugózom, mert tényleg olyanra sikerült, hogy vagy tudja olvasni az ember, vagy nincs olyan pillanata, amikor nyugodtan neki tudna fogni. Csak meglepett, hogy ennyire nincs az embereknek nyugis pillanata.

Házi átalakítgatásokkal is eljutottam oda, hogy van egy trendi nyomdaműhely, van egy dolgozó-raktárszoba, meg van az élettér, és most viszonylag minden rendezett, kitalált. Az orchideáim és a kancsókám költöznek az új floráriumukba, nem kell a földön paszpartuznom, mert van megfelelő asztal hozzá. Még a nagyméretű képek kereterzéséhez is beérkezett a marófej, mely úgy duruzsol, amikor felpörög, mintha egy anyahajó beröffentené az egyik atomblokkját. Rengeteg új eszközzel, géppel, apró kiegészítővel bővült a műhely, így előrébb tudok lépni a kellékek, rajzhoz kellő eszközök, keretezés frontján is. Végre!

van egy gyakorlat

És a helyzet az, hogy közben a one-man-show változatlanul halad tovább. Eleinte főleg arra láttam az irányt, hogy fejlesszek egy megfelelő minőséget, és ezt folyamatosan tudjam hozni. De szépen lassan eljutott minden oda, hogy már számos egyebet is kell csinálni, és a legnagyobb kihívás jelenleg ez. Jéghegy a Titanic előtt, de úgy, hogy esetemben a kapitány tudja, hogy nekimehet a hajó, és akkor biztos, hogy báj-báj Szása lesz, csak közben már azt is kell mérlegelnie, hogyha nem megy neki, akkor fognak-e egyáltalán emlékezni rájuk (segítek: nem! Ahogy az Olympic és a Britannica is a ködbe veszett a jeges víz helyett.).

A három legfontosabb dolog egy rajzoló vagy festő pályáján - szerintem - a minőség, a megismertetés és az árszabás. A három szempont szoros kapcsolatban áll egymással… egy olyan világban, ahol a minőség jelent bármitis, a megismertetés nem pénz kérdése és nem Dávid és Góliát szerű kihívás, míg az árszabás függ még a piactól és minden aspektusától. Egyszerűen mondva, én csinálok valamit, kiállítom, szólok róla, majd megnézik, és akinek tetszik, az megveszi a képet. Jobb esetben többeknek is tetszik és megemelik az árat.

Kb 2008 körül ez volt a helyzet, és akkor is készítettem ezt-azt, pályáztam sok fronton, teszteltem technikákat, kerestem kiállítási lehetőségeket. Aztán elsuhant 10 év, és a megváltozott körülményekhez igyekeztem folyamatosan alkalmazkodni. Bár már nem pályázom, mert teljesen értelmetlen, sok idő megy vele és csak keserű szájízt eredményez, de szintén keresek kiállítóhelyeket, ahova be tudok jutni, nem kerül lehetetlen összegekbe a szervezés, és nem egy bontásra érett szakközép pozdorjaparavánjaira kell ráaggatnom a képeimet. A megismertetés menete a körímélről váltott a FB rendszeres kínzására, fizetett hirdetésekre, videós tartalmak készítésére, másodpercenként fotózott anyagok előállítására, papír alapú marketing nyomtatására, honlap üzemeltetésére egy folyamatosan átalakított neten, és ilyesmik. Mintha egy kartondobozban üvöltöznék, hogy valaki nyissa már ki lécci-lécci. Minél jobban, annál több ember nem nyitja ki, node meghallják, nemde?! Erről van szó!

A szűken vett kiállítás áll a keretezésből (és ez egy hosszú-hosszú téma lehetne már magában is), szállításból, „biztosításból”, megnyitó rendezvény részeiből (vendéglátás, megnyitó enbör, tárlatvezetések, bármi történhet életérzés). És az árszabásba ezeknek mind bele kellene épülniük, ha a piac említett aspektusaira most külön még nem is térek ki. Utóbbit annyiban lezárnám, hogy olyan értékmegítélés van jelenleg, aminél előbb vesz valaki a panelek között egy Batman-es minidrónt vagy egy kanapégarnitúra felét, mint ugyanennyiért 3 képet.

Hogy érthetőbbé tegyem a dilemmát, kicsit számszerűsíteném. Jajj-jajj, „magyar enbör pénzről nem beszél!”, de látjuk is, hogy ez milyen hülyeségeihez vezet. Tehát!

Tekintettel arra, hogy 11-13 kép kiállításának költségei a 10 év alatt a sztenderd 300.000.-ről úgy 1.200.000.-re növekedtek, ez azt jelenti, hogy egy képen anno 23.000.- költség volt, míg ma 92.000.-. Ha mindegyik elmegy. Mintha minden második kép csak azért készülne, hogy legyen kiállítás. És ez NAGYON-NAGY-PARA! Ha súlyozom azzal, hogy ez időben sem egy hónap alatt megy le, hanem minimum 4 kell hozzá, ami saját költségfaktorral rendelkezik, akkor az ominózus szám megint módosul. Mondhatni, egy kép bekerülési költsége 125.000.- fölé kerül. Na, nembaj! Adózás vagy jutalékot most direkt nem számolok hozzá, ezek eléggé pontatlanná teszik a számolást. De nagyjából egy 30%-ot mééég rá lehet tenni egy képre. 125.000.- költség és az eladási 30%-a a jutalék. Ha egy 375.000.-es képről beszélünk, akkor 1/3-1/3 arányú az egész kiadások - kereskedő és állam - én viszonyban. (Ilyenkor szoktam megkapni, hogy hát mindenhol ez van, de én nem tudom, hogy hol van még 60%-os különbözet és hol kapnak fizetést 4 havonta.)

A sok-sok-sok fejlesztés ezt a számot javította, hogy valahogy kivitelezhető legyen a működés. Én nem hiszek abban, hogy szituációk, dolgok egyszerűen nem tudnak működni. Mindig van egy megoldás, de sokszor ráadásul több is.

***

Visszajutottam korábbi galériás egyeztetésemre. Egykoron, 3 éve mindent leegyeztettünk, arra vártam, hogy a nyaralásból (decemberben) hazatérve átküldjön a partner egy szerződést, és lebeszéljük az ottani bemutatkozó kiállítás részleteit. Aztán 2 hónappal a megnyitó előtt kiderült, hogy abban az időben, amikor én 50 képet raknék ki, aminek a részleteit terveztem már egy negyed éve, na ott pont falunap lesz… majd megérkezett a szerződés is, ami gyakorlatilag 30-70%-os arány kötött volna meg. Én kaptam volna 30%-ot. Mondtam, hogy ezt így nem lehet vállalni.

Még egy félév eltelt, javítottam sok területen, hogy jobb arányok, gyorsabb képkészítés, felépítettebb marketing legyen, azaz eredményes együttműködés, de akkor meg már a galériás dobta be a törülközőt azzal a szöveggel, hogy 1,5 évre előre ő le van kötve (nem volt). Jött a nagy agyalás, hogy akkor merre? Hogyan? Tovább?

És ebből egy állandóan visszatérő problémakupac lett. Most is lement egy ilyen kör, amivel azért kalkuláltam, de végül nem lett eredménye a próbálkozásnak. 3/4 év elment, és nem nagyon tudom, hogy mit kellene hogyan máshogy csinálni (a kellett volna kérdésnek nincs értelme). Illetve nem nagyon lehet máshogyan. Vannak mindenféle adott körülmények, amikhez csak alkalmazkodni lehet, előre felkészülni rájuk nem. Én meg - a 229 egyéb teendőm mellett - eleve nem tudok még ezekkel is foglalkozni, csak maximum kezelni őket.

Egy teljesen tökéletes illusztrációt kerestem ehhez a körülmények tengerében show-záshoz, és úgy bukkantam rá erre:

Elsőre mindenkinek úgy tűnhet, hogy decsudi, amit leművel a lila figura (majd, zöld, kék, piros, stb, ahogy az LSD effekt bekúszik), és „jajj, de nagyon csapatja”. Milyen jó, hogy van ilyen, nem?! És tényleg, tök jó, hogy vannak ilyenek, meg lehet mit nézni a telón, amikor hazafelé tartunk a melóból. És bizonyára az ilyenek is maguktól üzemelnek, mindenféle külső ráhatástól mentesen és függetlenül ropják a tutit. Varázsolnak különlegeset. Persze, a lényeget meglátni már nem annyira kézenfekvő dolog. Hogy a táncosbohócunk egymaga utazik le a helyszínekre, ahova hívják - rosszabb esetben, ahova be tud férni -, ráadásul gyalog. Csomagol magának a fellépésekre kis uzsit, sminkcuccokat, sátrat, folyamatosan javítja és csinosítja a táncos rucit, hogy azzal ne legyen gond, és még az egész életét is ahhoz szabja, hogy mikor dobja fel neki valaki, hogy „nem táncolnál egyet nekünk?”.

A maszkból ő nem lát ki sokat, de nem is a közönség megfigyelésével foglalkozik szerintem, hanem koncentrál arra, hogyha csinálni kell a tudományt, akkor az kifogástalan legyen. Hogy például egy kavics, amire ráléphet (és esetében ez másodpercenként mondjuk 29 rálépés is lehet), az ne mozdítsa ki a ritmusából. Végülis, neki ennyi lenne összesen a feladata, varázsolni a tudományával.

és van a helyzet

A helyzet meg közben az, hogy az esetek jelentős részében, a táncos bohóc csinál kb mindent. Szerintem úgy érezheti, hogy ő egyfajta otthagyott emléke egy kornak, amikor még létezését és feladatát szükségesnek tartották, de legalábbis értékelték. Nagyon szimpatizálok ezzel a zaouli táncossal, mert míg mindenki 30 másodpercre, de rápillant a róla készült videóra, és megmosolyogja, addig apróságokra már nem fordít időt.

zaouli.jpg

Nem látni, hogy mennyire minimál körülmények között csinál valami különlegest, hogy a háttérben a szél kavarja a szemetet, hogy a nézők egy jórésze csendben, messziről szemléli csak. Nem tapsolják meg vagy nem segítik saját szórakozásuk működését, mert a táncos „magáért csinálja”. Sőt, vannak, akik hávájozni ülnek csak le a mobilfrigó tövébe, nekik csak alapzaj és keret nélküli TV a táncos művészete. Közben egy olyan világban történik mindez, amiben a semmibe csomagolt semmit is szétszponzorálják, ezzel értéket adva a semminek. A bohóc esetében pedig maximum arra terjed ki a támogatás, hogy beengedik egy kavicsos pusztára… ahol nézők jelenléte nélkül, üres székeknek ropja. És akik még jönnének megcsodálni, azokat is elzavarja a biztiőr, miközben pont mögötte éppen bontják a díszletet. Míg Jancsibohóc kiszárad a tűző napon a jelmezben, addig közönsége kellemes árnyékből, hűtött italokat fogyasztva szemléli. Nehéz megérteni, hogy Jancsi mégis miért csinálja ezt az egészet akkor, de valószínűleg azért, mert ő egyedül az, aki tisztában van a tudományával.

Ez van, miért menne másként a világ, mint a fától az erdőt?!

(éz egy szomor!)

 

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY!

Tudtad, hogy a hírlevelesek tovább élnek? Ráadásul a Facebook sem a világ! Iratkozz fel a gellerfipal.com hírlevelére, mert így biztosan nem maradsz le semmi olyanról, mely a művészetemmel kapcsolatos! És én nem is adom el adataidat az internetben. ;)

The Tricks of the Magician

The Tricks of the Magician

Ráció és emóció

Ráció és emóció