fúrkálódás és zajongás

Augusztus az ezer fok jegyében zajlott le és ez is teljesen lelassított minden munkát. Rajz ilyenkor kilőve, mert túl párás a levegő a papírnak, illetve akarva-akaratlanul is összeizzadja az ember a képet, ami nem a legszerencsésebb dolog. Ígyhát, megvariáltam kicsit a dolgokat és nekiláttam barkácsolgatni, illetve összedobni azokat a dolgokat, melyeket már egy ideje tervbe vettem. Voltak ugyanis olyan fejleszteni valóim, amelyekre mindig csak nyűglődve gondoltam, mert sok időt igényelhetnek, nem biztos, hogy van éppen olyan alapanyag hozzá, meg, ha 1 szöget arrébb rakok, akkor máris 28 másik dolgot is át kell pakolni, és ez mindig beláthatatlan folyamatokat indít el.

Például, már régóta le szerettem volna cserélni a rajzállványom lapját, illetve egy-két módosítást véghezvinni rajta. Vezetősíneket és támasztóvonalzót rakni rá, megoldani, hogy elforgatható legyen, illetve a papírtekercset tartó villákra és tengelyre is nagy szükség volt már. Ezek régen adottak voltak a „rajzgépeken”, de annyira azért nem kifinomult módon, hogy azok grafikusoknak is megfelelőek legyenek, hanem inkább csak a laikusoknak, a hobbirajzolóknak, egyszerűbben mondva, az építészeknek. :) Hiába, egy bauhaus házhoz azért annyit nem kell kaparászni a papírt, mint egy rajz esetében.

Szóval, voltak ezek az alap modellek, amik közül én is beszereztem egy Robotron Reis II-t, de a vonalzóját egyből leszereltem, illetve tervbe vettem, hogy majd jól lapot is cserélek rajta. Ennek pedig már úgy 7-8 éve.

Amikor eljutottam a nekifogásig, akkor rendre berendeltem a rétegelt lemezt, de általában egy fontosabb feladat felszippantotta a tábla anyagát. Alább látható is két ilyen eset:

az egyik oldalon egy játszóház látható és a másikon is

Aztán, amikor harmadikra lett volna időm beszerezni a fát, addigra meg bevezették az útdíjat, aminek hatására egy tábla árába került volna pluszban a kiszállítás is.

Namost, tudni kell, hogy nem jó akármilyen tábla a rajzoláshoz. Minden függ mindentől ugye, a tábla speciel a grafit keménységétől, a papír erejétől, vastagságától és a rajzolás irányától. Amikor valamelyik változik, akkor mindent állítani kell sajnos, és arra jöttem rá, hogy a bükk rétegelt lemez, közepesen csiszolt felülettel és akril lakkozással a legoptimálisabb… De, ugye jött az útdíj és ilyen dupla áraknál nincs egyszerűen kedvem megvenni a dolgokat, mert zavarja az agyam a 200%. Maradt tehát a régi állvány és a lassabb rajzolás, függően az időjárástól, feszengve, nyomorogva bizonyos esetekben.

Aztán egyik nap Fanni említette, hogy egy eléggé méretes táblalapot lomtalanítottak ki, és hogy nézzem meg, mert közel is van, illetve eléggé jó az állapota. És tényleg az volt! Teljesen tipp-topp, egy karcolás, fúrás vagy csavarnyom sem volt rajta és kellően nagy méret. Hazacígöltem, aztán nekiindultam konkretizálni a mit-hogyant.

szolnoki ránduláskor a reggeli prezentációm Fanninak a rajzasztal átalakításáról

Ez a lomi dolog amúgy nagy heppem lett az évek alatt. Nem eszetlenül szedegettünk össze mindent, hanem olyan szabály szerint, hogy, ha valami kicsi, akkor minimum 800.-ba kerüljön boltban, illetve ha alapanyag, akkor legalább 2.000.-ba. És megdöbbentő, hogy mennyi pénzt képesek kifizetni sokan olyan dolgokra, amiket mások kidobnak, illetve, hogy mennyi ilyen dolog van szanaszét. Szelektív napon megtelik a környék enyhén megpattant üveges képkeretekkel, amiknél 3cm veszteség árán és egy 1.200.-os, örök életű üvegvágó segítségével máris lehet egy teljesen hibátlan 1,5m2-es üveglapot nyerni (7.000.- ez övegesnél). Jó, persze, tudom, hogy mindez nudli, meg SZEMÉT - meg ahogy alter ismerőseim mondanák -, „éces”, de amikor kb nincs számottevő ipar körülöttem 200km sugarú körben, akkor a legnudlibb dolgokat SEM lehet beszerezni. Járom sorra a szerelékboltokat és nem találok alkatrészeket. Az Ájkíéja hatására pedig nincs bútorasztalosság sem, normális fához való dolgok már csak pangó készletekben vannak. Még a dolgok elnevezésére sincsenek szavak, így a keresőmotorok algoritmusai sem adnak találatot.

Így, kb néha veszünk egy 60 éves szekrénysort és szétszereljük. A vasalásaiból és a faanyagából bőven el lehet tengődni, és rengetegminden kijön. Az átalakítás képessége sokkal kifizetődőbb lett és olyan dolgokhoz is hozzá lehet jutni általuk, melyek szimplán nem is kaphatóak (már). Persze, a szabásnak a velejárója a fölös faanyag felhalmozódása, aminek kell a hely is, így elsőnek egy 4m3 kapacitású fatárolót fűrészeltem össze. Még a római függönyös esőponyvája várat magára, mert nem kapni zsinórvezetőket… ugye.

oldd meg, főleg, ha másra nem bíznád!

Sokszor említettem, hogy a keretezés mekkora macera tud lenni és, hogy ízléses kereteket és/vagy fa kereteket is csak kevés helyen forgalmaznak. Az MDF, pozdorja, kompozit keretek korszakában, ahol egy kép pár évet tölt a falon (a következő festésig), ott persze nem is szempont, hogy valami tartós legyen. Ha elunódik a rusnya van Gogh kép, akkor majd szitáztatunk valami mást vászonra, két húsgolyó közben. De, nekem ugye a papírból kifolyólag megkerülhetetlen a keretezés kérdésköre, és ha én nehezen tudom megoldani, akkor a potenciális vevők méginkább el fognak veszni a rendszerben.

Nekiláttam hát kitapasztalni a keretezést, beszereztem a kellő dolgokat, megnéztem 1-2 YouTube videót - fölöslegesen - a témában, és megoldottam magam. Persze, nem ilyen egyszerű a szitu, mert egyből tovább is akartam gondolni a keretezést, amihez már nem elegendőek a kézi szerszámok, így szükség lett egy asztalos multipadra is.

Nagyon jó! Kellő méretű és erejű ilyet már 6-700.000.-ért be lehet szerezni, INGYEN SZÁLLÍTÁSSAL, szóval gondoltam mindezt el lehetne úgy is érni, ha, mondjuk, én magam készíteném el.

Igaz, egészen addig, hogy Fanni faterja nem ajándékozott nekünk egy kisebb asztali körfűrészt, addig semennyire sem láttam élőben multit, sőt, kipróbálni meg lehetőségem sem volt túlzottan. Node, az ajándékon áttoltam 20-25m fát (a barkácsolók kedvéért: fenyőt, bükköt, tölgyet és egy trópusit), hogy megnézzem, mik lehetnek a problémák, illetve hol lehetnek a határok. Hamar ki is derült, hogy bár egy jó kis gép volt, viszont a gyártó átalakult, nincs szerviztámogatás és előbb utóbb úgyis fog kelleni egy nagyobb, pont a nagyméretű képek kereteihez. Feldobtuk hát a netre, és jött is az új tulaj, vitte is a gépet, én meg boldogan mentem be Pestre shoppingolni.

Felírtam az ex-gép adatait egy cédulára, és minden lényeges paramétert 1,5-lel felszoroztam, így kerestem az új gépeket. Tiszta szerencsémre, a Makita és a Hitachi is most alakul át céges szinten, így a régi modelljeiket elkezdték leakciózni, fillérekért (jó sok fillérért) lehetett venni felsőmarót, körfűrészt, karos vágót, fúrót, így be is gyűjtöttem egy garnitúrát ezekből. Tiszta öröm volt, amikor majd’ leszakadt a vállam a felsőmaró súlyától, hiszen ezeknél a pörgős gépeknél a súly bizony a teljesítménnyel van összefüggésben. Ahogy Fanninak áradoztam róla, „ez a maró nem kapja be az ujjad és tépi le, hanem csak finoman kiforgácsolja a szöveteket és marad időd észbe kapni és kihúzni a kezed a marófej útjából, mivel olyan erővel és egyenletesen működik!” (Erre Fanni csak annyit mondott, hogy és még visszavarrni is egyszerűbb, mert sima lesz a felület, nem?). Mikor megvolt minden, jöhetett is a szerelés, a pár éve lomizott alapanyagokat felmértem és nekikezdtem a multipad megépítésének. Ciklon por és forgácsleválasztó, nagyobb teljesítményű porszívóval, zárható szekrények, sínes derékszög vonalzó, a már alsómaróhoz porelvezetős vonalzó, nomeg az egész szerkezete, ami úgy tele van vasalva, hogy 1., nem moccan semerre sem használat közben, 2., akár viharban is lehet használni, nem kell tartani a villámoktól, hiszen olyan, mint egy Faraday kalitka.

Kellemes volt. És nagyon meg vagyok vele elégedve, mert tömör, 5cm-es tölgyfát is visz, mint a huzat, ami eléggé jó. A forgácson meg szerintem gombatelepet fogok létrehozni, mert miért ne?!

de van itt egy kis zúgás a fejben

Ahogy így a hatvan raklapnyi összeszedett cucc feldolgozását végeztem, kicsit elgondolkodtam ezen a „fogyasztás alapú társadalmi berendezkedésen”. Ennek - mondjuk - az sem tett jót, hogy mostanában kicsit ráfeszültem az ötödik kihalás témájára, azaz arra, hogy a földtörténeti korokban valószínűleg most is egy naaaagy kihalás folyik, olyan, mint ami 251 millió éve volt (Perm-Triász kihalási esemény), amikor a tengeri-vízi élőlények 96%-a, a szárazföldiek 70%-a halt ki. Csak ez éppen 60.000 év alatt zajlott le, míg a mai, az emberi tevékenység okozta 5. kihalási esemény nagyjából 150 éve tart és már most eléggé meredek számokat produkál.

Tehát, ahogy így ezeken tűnődgettem - miközben a fatelepes passziómnak hódoltam -, azért tényleg eléggé megdöbbentőnek hatott, hogy mennyire minden végzi a szemétben. És ez nem a gubizásról szól, hanem inkább arról, hogy a tartós dolgok használata mennyire nem szempont már, és minden csak kiegészítő a mindennapi életben. (Jajj-jajj, dráma, sírás, ilyenek.) A minőséggel nem nagyon foglalkozik senki, mert egyszerűbb azt mondani, hogy „nincs rá pénze”, miközben én pont azt látom, hogy dehogyisnem van itt della, csak hajlandóság nincs végiggondolni ezt-azt.

Érdekes.

(Fanni mondta, hogy legyen már valami levezetés itt, mert ez így milyenmár, úgyhoghy: Álljon szépen be mindenki egy-egy sarokba és gondolkozzon el… valamin és mobil nélkül! Ésmég: Szettevette-teremtette! :) )

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ne siránkozz, mert nem szeretik!

Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

összegző

Valamilyen összegzőt szerettem volna írni a kiállításbontás kapcsán, de mindig kicsit nehéz az ilyen, mert sok egyeztetés, ötlet és hasonló van a háttérben, miközben - amúgy - még semmi sem biztos. És én nagyon nem szeretem az ilyen nem fixált dolgokat, mert sokszor kerültem már olyan szitukba, hogy majdnem az utolsó pillanatban mondták vissza a „tuti, teljesen biztos, 100%”-ot.

jademégazelején!

A mostani kiállítás legnagyobb hozadéka számomra az, hogy több, konkrétan olyan műkedvelő ember is ellátogatott megnézni a képeket, akik eddig szinte semennyit sem tudtak a rajzaimról vagy rólam. Őket elérni nagyon nehéz az én oldalamról, mert tűk vagyunk a szénakazalban, de most legalább sikerült. És tőlük jött is szó a ház elejére, hogy ne morogjak már annyit a blogon.

Jó-jó, nem fogok, de ezzel kapcsolatban csak két apróbb gondolatot még szeretnék megemlíteni.

művészetcsinálás bonyodalmai

Van ennek az egész képzőművészeti dolognak egy mikro és egy makro drámája, mely néha át-át tud váltani tragédiává.

Tárlatvezetéskor meséltem, hogy miként alakult ki a 2 féle hegy alkalmazásának gyakorlata munkálkodásomban. Eleinte használtam 5 féle Bruynzeel ceruzát, 5 különböző keménységű heggyel és 3 féle hegyátmérőjű Rotringot, 5 féle heggyel. Aztán, amikor a Bruynzeel receptúrát (és árat) váltott, 2 féle ceruza maradt… aztán megint volt variálás, aminek hatására a ceruzát teljesen el kellett vetni. Maradt az 5 Rotring.

Node, 1-2 évvel később a Rotringot - mint márkát - eladták és megint ment a kavar a mechanikus ceruza típusokkal, illetve a hegyek minőségével. Megváltozott a műanyag, amiből a ceruzák testét készítették (sőt, azóta a keresztmetszet is új), illetve valami más lett a hegyek anyagában is. Nem volt mit tenni, maradt 2 vastagság és 3 féle keménység, amit ma használok. Ceruza testet meg rendeltem Japánból - ott erre nagyon adnak -, mivel közelebb nem találtam megfelelőt, kisúlyozottat, acélból.

Minden ilyen váltásnál napokon át megy a szinkronizálás, tónussorok rajzolása a régi és az új verziókkal, hogy hogy viselkedik, mit bír az eszköz. Tesztelés, hogy a papírceruza hogyan képes megmozgatni a grafitot, vagy rangsorolás, hogy a gyártói keménység besorolás tényleg úgy van e, mint ahogy állítják. Volt, amikor 3 ceruzát sniccerrel nullára faragtam le, hogy megnézzem, a ceruza fa külseje jól van e ragasztva, meg fog e hasadni, illetve a bélése hány helyen van széttörve, még oridzsinál állapotában.

És mindez csak 1 eszköz esete. Ugyan ezt a hóbelebanczot kellett eljátszani a radírral, a világítással és a papírral is. Amikor az EU a LED váltást bevezettette, kicsit kiakadtam, hogy most akkor szépen betárazhatok villanykörtéből is, mivel a LED nem olyan fényű, erejű, mint az izzószálas. És, kedves mérnök ismerőseim, nem, nincs igazatok, a Kelvin szám, meg a hány W fényhatás a kevesebb W fogyasztás, és hasonló megállapításoknak köze sincs a valósághoz. Értem én, hogy tudományosan, gépekkel megmérve a LED-ek ugyan olyanok és egyben sokkal jobbak, mint az izzószálasak, csak éppen a fényük nem ugyan olyan. Mintha a kandallóban égő tűz látványát próbálnánk egy TV-n látható kandallótűzzel pótolni. 2 eltérő dolog eleve nem lehet ugyan olyan.

Minden kihat mindenre. Ha váltok egy mechanikus ceruzát, akkor az kihat a papírra (hogyan tudja az felvenni a grafitot, milyen tónusok esnek ki), a radírra (milyen gyakran kell vágni a radírt, a papír szöszöli e a radírt), a fényre (a papír textúrája szórja e a fényt, tehát tompábban látom, vagy csillantja, tehát a szürke hályog feszkó miatt kicsit oldalt kell ülnöm), a hegyekre (legyen elég a rajzolás végéig), és így tovább, és így tovább.

És ez csak a mikro része.

amikor a dráma tragédiának hat

Több éve foglalkozom már a rajzolással, és a témában - mint képkészítés művészeti céllal - már mindent IS megtapasztaltam. Pályázatok, eszközfejlesztés, piac szétesése, a diszfunkciók, az egész struktúra. Ezekről, időről időre említést is tettem itt, és ennek az volt az oka, hogy a laikusabbak számára is érthetővé tegyem, hogy mik azok a nehézségek, melyek néha bizony 10 méteres betonfalként jelennek meg a semmiből. És ez néha tényleg tűnhet annak, hogy depipermetelek… mivel ezt én így élem meg. :) Amikor egy ellátóban nem tudom megmagyarázni, hogy majd én kiveszem a papírt a helyéről és becsomagolom magamnak, mert nem szeretném, hogy összezsírozzák, fogdossák és megtörjék itt-ott, vagy amikor győzködnek, hogy az új villanykörte jobb, „ki használ még régit?!” (amúgy én), vagy, amikor leegyeztetünk egy kiállítást, majd 3x megváltoztatják a megnyitó dátumát, hogy 2 hónappal a 3., végleges dátum előtt lefújják, akkor annak csak igen nehezen tudok örülni.

Adottak a körülmények, és makroszinten minden egymástól függ. Egy bonyolult szisztémát alkot, kezdve az alapanyagtól, a készítéstől, át a rendszeres ellátottságig, a kommunikációs felületekig, egészen az utolsó pontig, hogy valaki megvesz egy képet és ezzel legitimálja magát a folyamatot. És ebben az egészben nagyon sok problémát eredményezhet, ha egy vagy két részelem nemtörődömségből, lustaságból, hozzá nem értésből, vagy csak úgy, nem működik.

Persze, a képzős és galériás (az úgynevezett szakmai) rész egy kicsit más. Méghozzá azért, mert - szerintem - ott már olyan mértékűek a problémák, hogy másod és harmad folyamatok indultak el a kis diszfunkcióknak hála. Sohasem tesz jót a struktúrának, ha valahol probléma alakul ki, és, ha az nem lesz megoldva, csak felületileg kezelve, akkor minden rész ehhez a csonka megoldáshoz alkalmazkodik. Én amúgy ezért sem szeretek félmegoldásokban gondolkodni. Fél megoldás, fél probléma… bár kevesebb, mintha egy egész probléma lenne.

Ha rangsorolnom kellene, hogy mindenmindenminden probléma közül mi a top5, akkor azt mondanám, hogy a szakma hozzá nem értése, a sekélyesség, az igénytelenség, a technikai színvonaltalanság a rajzi-szakmai oldalon és a felületesség. Ez nem azt jelenti, hogy összességében katasztrófa van és nincs remény, hanem azt, hogy ezek a feszkók vannak, és eléggé jelen vannak. És muszáj szétválasztani és megkülönböztetni a dolgokat - nekem legalábbis muszáj - jóra és rosszra, mert ha nem így történik, akkor a jó elértéktelenedik, a rossz pedig megvezet mindent. Minél mélyebben megy bele egy készítő, egy galéria, egy vásárló, egy néző adott dologba (gyűjtés, alkotás, mecenatúra, bármi), annál inkább szükséges, hogy ne a saját segget mentve kelljen dolgozni, ellátni a funkciót, és ne mundérozgatás menjen, mert különben rengeteg idő és energia pocsékolódik el.

de akkor mondok pozitívat is

Azért valami feltűnt!

Méghozzá az, hogy általában 3 féle érdeklődő jelenik meg a képeim körül. Az első csoport amolyan újra felfedezőkből áll. Nekik megtetszenek a dolgaim, és ezen keresztül újra vagy először nyitni kezdenek a művészet felé. A második csoport az agnosztikusok, akik nem foglalkoznak a művészettel, mint nagy izével, hanem ők a tipikus ösztönszerűen gondolkodók, akiknek, ha megtetszik valami, akkor az tetszik és az iránt érdeklődnek. És vannak a konzervatívak, akik amúgy nem is sejtik, hogy ők maguk - amúgy - nagyonis modernek.

Ők szeretik a kifinomult, sziszifuszi, munkás dolgokat. A szakmailag kitalált „termékeket”. A minőséget, vagy, ahogyan köreikben hívják: a kvalitást (ami a minőség szinonimája, ugye). Bár, náluk azért előfordul néha, hogy egyfajta múltba fordulást eredményez igényességük, és ezért vannak konzervatív vonásaik. Ezen konzervatív vonások terén - szerintem - esetükben nincs másról szó, mint, amiről gyakran siránkozni szoktam, hogy túlontúl ritka a kvalitás manapság. És, ha egyszer valaki belekóstol a minőségbe, az nem fogja lejjebb adni. [A szomorú ebben az, hogy egyre ritkábban lehet majd a minőségre bukkanni, hiszen egyre több kell ahhoz, hogy valami minőségnek számítson. De a boldogító az, hogy a nagy nevek folyamatosan fejlődnek, emelik a minőséget, ahogyan a műkereskedelem is - az árak emelésével - segíti ezt a folyamatot.]

Mind a három fenti csoportban vannak galériások, vevők, érdeklődők, fiatalok és idősebbek egyaránt. Mindegyiktől ugyan úgy kaphatok érdeklődést és segítséget, ha arra van szükségem, és - remélhetőleg - a képeim mindegyiküknek adnak valami pluszt, tehát rendeltetésük szerint funkcionálnak. De, azért azt szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy, ahogy én kilógok a tapasztalataimmal és a meglátásaimmal, véleményemmel a sorból, ők legalább ugyan ennyire kilógnak, csak éppen a néző, a fogyasztó, a galériás, a bármi szerepükben. És az, hogy felveszik a depimet, az azt mutatja, hogy ők is érzik ezt a depit. Tudják, hogy van. Szóval, csak arról van szó, hogy van e értelme kimondani, ha probléma van. (Ez már amúgy a pozitív rész!)

Most úgy tűnik számomra, hogy többen és szélesebb körben vannak olyan érdeklődők, akikkel együtt is lehet működni, illetve, akik fogyasztóként is szívesen „komázzák” a képeimet. És ez megnyugtatóan jó

Bár nagy kényszert érezek, hogy reálértékelést mondjak, most csak 3 pontban hagyom a dolgot, és annyit mondok, hogy: összességében jól alakult a kiállítás ...

Volt képvásárlás, több megrendelés is bejött, ráadásul a várthoz képest nagyobb érdeklődés is alakult, aminek hatására a novemberi kiállítás is kezd bekerülni sokak látóterébe. Sőt, úgy tűnik, hogy normálisabb körülmények között lehet ráállni a munkálkodásra. Ez pedig igencsak ritkaság, hiszen már kb 5-6 éve nem volt olyan, hogy minden többé-kevésbé rendben legyen ahhoz, hogy nagyobbat lehessen dobni.

Plusz, ha minden igaz, akkor sikerült megfelelő nagyméretű papírt is találni! A tesztelése is 80%-ban készen van, így már csak kicsi gondok merülhetnek fel, melyekre lehet megoldást találni menet közben. Ebből adódóan a legnagyobb szakmai akadály is elhárult a Tricks of the Magician elől.

Szóval, ezekre igyunk!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

gyere kicsi pádáván!

No, csak egy gyors bejegyzés.

Lement a tárlatvezetés is, így már az utolsó hétnek indul neki a kiállítás. De azért, aki szeretné, az még július 13, péntek 18:00-ig meg tudja nézni a képeket.

Viszont!

Gondoltam tartok egy kisebb trendkívüli sütiosztást. Ha szentimentáliskodni akarnék, akkor azt mondanám, hogy valami olyasmi gesztust szerettem volna tenni, mint ami Japánban, a kardkovácsok körében szokás. Egész pontosan, ha egy tanonc a hosszú évek alatt megtanulja a kardkészítés mesterségének minden csínját-bínját, és készít egy saját mesterdarabot - ami meghaladja mestere tudását -, akkor a hagyományaik szerint a mester átadja a szerszámait a tanoncának. Ennek jegyében amúgy másoknak is szokás a tiszteltet kifejezéseként odaajándékozni a készítéshez szükséges eszközöket, nem feltétlenül kell ez a mester-diák viszony.

Persze, tekintettel arra, hogy nincs ilyen szokás a szamurájkard kovácsok körében (különben eléggé hamar be kellene fejezniük a szakmát vagy soha senkit sem tanítanának, ugye), így nem szentimentáliskodom. :)

Ettől függetlenül gondoltam arra, hogy annak a három illetőnek ajándékozom a rotringokat, akiknek különösen fontos szerepük volt művészetesdimben az elmúlt ½-1 évben, és akik erről nem feltétlenül tudnak vagy - ahogy az ügyészség szokta mondani - a tudatuk nem fogta át kellőképpen a valóságot.

Már úton vannak a képek, és remélem örülni fognak nekik.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

banzai

Említettem, hogy mindenről vezetek statisztikákat és, hogy ez IS a heppem. Viszont ennek van más előnye is, ami nagyon jól jön akkor, amikor például egy novemberi kiállítást szervezek.

Öveket becsatolni, állakat szigszalagozni, bepillantunk a fundamentális rajzolás motorházteteje alá!

The Tricks of the Magician

(Az olvasáshoz javaslom aláfestő zenének ezt!)

Említettem már itt, meg itt, hogy egy új kiállítási koncepción dolgozom. És hogy ennek jegyében elindult a helykeresés, sok vicces szituval (mintha Monthy Python világában lenne az összes galéria és ilyesmi), de nem is ez az érdekes.

Hanem az, hogy már nagyon régóta készülök rá, és ilyenkor folyamatosan teszem magamnak magasabbra és magasabbra a lécet, mígnem már elfelejtem azt is, hogy minek is tettem annyira magasra. De hát hiába, ez szokott lenni, amikor kezdek ráfordulni egy hosszabb munkaperiódusra és megindul a befundamentalizálódás. Szépen lezárok minden egyéb melót, kicsit megcsúsztatom az időbontást, hogy a ’késésben vagyok’ parám is bekapcsoljon, és hajrá.

Ugye a léc. Sikerült oda tornásznom, hogy már most tiszta feszkó vagyok, pedig mikor lesz itt a november… 117 nap múlva. Tudom, mert, ahogy az előkalkulálásokat, terveket rakom össze, kiszámoltam, hogy mire mennyi időm van, és a rendelkezésre álló kb 140 nap a novemberi kiállításig pont necces. Fontos fejlesztésekre elmegy kb 19 nap, melyek keretében elkészítem az új rajzállványom, valamint teljesen összerakom a keretezőműhelyt, gérvágó pulttal, illetve asztalos multipaddal (alsómaróval, szögbe állítható körfűrésszel, tolósínekkel, ciklon leválasztós elszívóval), valamint beüzemelem az új gépes infrastruktúrát, új íróasztallal, mert már nagyon ideje van. És közben kell időt szakítani még minden marketing és kommunikációs tevékenységre, videós anyagokra, mindenféle fotóra, az Insta csatorna elindítására. Meg persze nem ártana a képeket is előkészíteni.

Ami nem lesz akármilyen mutatvány, hiszen látványban valami nagyon érdekeset szeretnék készíteni, jobb, részletesebb, tónusgazdagabb világot, mely olyan témákat mutat be, amik önmagukban is meglepőek. A trükköket, melyekkel a valóságot próbáljuk értelmezni és, melyek teljesen megvezetik gondolatainkat és minket magunkat. A valóság illúziója lesz a fő csapás, de mindez bemutatva a realizmus keltette illúzióval… persze, azért még kell néhány ponton csiszolnom az erről folytatott beszélgetéseimet/írásaimat, mert azt vettem észre, hogy sokan elvesznek a sorok között. :) Van is listám erről:

- kerüld a 40 szónál hosszabb mondatokat!

- nem kell mindent elmondani, ami „erről jut eszedbe”!

- a görög, latin és egyéb antik eredetű szavakból maximum kettőt használj 10 percben vagy 2 oldalon

- bár nagyon szép, hogy a realizmus, realitás, reális, realizálás, reál, realizál, és a valódi, valóság, valóságos, való szavakat eltérő jelentésük szerint használod, de valószínűleg mások nem… :(

- ha valaki beugrik hozzád és megkérdi, hogy mi van veled, akkor nem biztos, hogy a tömegspektrométer működési elvére és a szürke tónusokból álló, fény visszaverődési témájú, összehasonlító disszertációra kíváncsi, 15.000 karakter terjedelemben… bár, kétségtelen, hogy izgalmasabb lenne, ha pont akkor ez IS érdekelné

és a kedvencem, melyre Fanni világított rá:

- „Tudod, azért nehéz követni, amiről beszélsz, mert az ember mindig várja, hogy majd lesz a mondatban egy pont. De aztán rájön, hogy nem… nem lesz.”

Realizmus. a valóság természete

A fentebb vázolt ipari méretű tennivalóval párhuzamosan - amikor az idei 2, röpke rándulásunkon vagyunk (Fannival) - összeállítom a Realizmus.-t is. Mely megírására például 14 napot szánok, miután hazajövünk (remélem már érthető, hogy mik ezek a léctologatásaim). Hiszen - heppem jóvoltából - ennél is kiszámoltam, hogy 400-440.000 karaktert kellene írnom, ha egy A5-ös, és minimum 1,4cm vastag könyvet szeretnék eredményül, így hamar kijött, hogy akkor, ha napi 14 oldalt pötyögök le átlagban, akkor ez a mennyiség simán össze is jön 9-10 nap alatt. És még marad is 4 nap! Ami igazán fontos tény, mert ezekben a megmaradó plusz napokban lehet minden mást csinálnom novemberig! Ezek a megmaradó napok lesznek a hétvégék, a pihik és bármi egyéb, mert máshogy nem lehet tartani az ütemtervet.

Úgyhogy előre is elnézést minden ismerősömtől, de egy darabig nem nagyon leszek elérhető, csak naponta 19:00 és 23:30 között.

Anno Károly egyszer azt a feladatot adta ki rajzolás közben az egybegyűlteknek, hogy „Ha már úgy gondoljátok, hogy eleget tudtok, akkor kezdjetek azon is agyalni, hogy mindezt hogy tudjátok visszacsatolni a társadalomnak! Mert enélkül eléggé nincs értelme a dolognak.”.

Már itt a blogon tettem róla említést, hogy - szerintem -, amiken tűnődtem, mások számára is hasznosak lehetnek. Én azzal foglalkozom, hogy hogyan szemléljük a dolgokat és abból mit látunk meg végül. Arról a játékról szólnak a művészetek, ahogy közvetlen és eredeti gondolkodásunk és megismerésünk, megértésünk működik. Az érzékelt információk feldolgozásáról és rendszerezéséről tudatunk számára, hogy az képes legyen valami mindenkit körülvevő rendszert építeni és abban tájékozódni, ahhoz alkalmazkodni. És nagyon meglepő tud lenni, hogy mennyire nem a valóságot látjuk az esetek többségében, hanem csak részleteket, kitöltve minden fiktív hülyeséggel, amit csak beilleszt oda az agy. Amikor a tudatunk akarja determinálni az őt körülvevő környezetet, hogy az legyen olyan, mint amilyennek ő a realitást képzeli.

Valami ahhoz hasonló állt össze bennem is, amire Anil Seth, a híres neurobiológus mutatott rá, illetve amiről Mark Fisher, társadalomtudós és filozófus is oly sokat magyarázott. Valóság nincs, csak egyéni, szubjektív realitások, melyek csonkák, pontatlanok és ez az ember működéséből adódik.

nagy a hangzavar, ott bent a toronyban

Mondhatjuk, hogy elborult az agyam, mert valahol tényleg erről IS van szó. 10 éve rajzolok, és sok olyan köztes megoldást kellett hoznom, amiknek eleve nem is voltam a híve. És, amikor a mensás kurzusok mentek, közben jöttem rá, hogy lassan szeretnék már olyan dolgokat is csinálni, melyeket nem szedálnak le a körülmények, hanem tényleg a saját ritmusomban tudok velük haladni. Hogy ez mennyire és mire elég, azzal nem foglalkozom, mert ha ez sem elég, akkor fölösleges bármi művészetesdiről beszélni és mondhatom, hogy mindent megtettem. De, ha ez bejön, akkor meg meg van találva a kellő… izé. És az nagyon jó, mert régóta keresgélem.

Most írhatnék ide mindenféle szónoklatokat a belemerülős életérzés-munkálkodásról, a FLOW-ról, de azzal, hogy valami kap egy új címkét, még nem lesz senki számára érthetőbb, csak a fogalom - melyre használjuk - kap egy kis pikantériát és érdeklődést másoktól. De, hogy ne magamnak írkáljak, azért kibontom a dolgot:

A fejlesztésekhez, a könyvhöz, az új képekhez és a tálalásaikhoz nagyon kell koncentrálni majd. Sőt, annyira tudni kell már az elején az egészet egyben látni - részletekbe menően -, hogy ez ad egy különleges hangulatot.

A minap hallottam valakitől, hogy „mennyire jó érzés, amikor elkészít valamit az ember”. Hát igen, és milyen jó érzés az, amikor kb 40-50 ilyent készít el, viccből, mert egy nem kötné le kellő szinten. Sohasem értettem, amikor az életük fő dobására készültek bizonyos emberek vagy ki tudták jelenteni, hogy ez vagy az a munkájuk, tettük volt életük csúcsa. Én nem így fogom fel a dolgokat, és a rajzolás miatt eleve nem is lehet egy pillanatba csúcsosítani az egész életet.

Szerintem folyamatok vannak, melyek úgy egyszerűsödnek, tisztulnak le, hogy közben - egy külső szemlélő számára - egyre összetettebbé és részletezettebbekké válnak. Én úgy gondolom, hogy a világ nem bonyolult, hanem csak dús, sűrű, ami nem átláthatatlan és végképp nem felfoghatatlan. És minél több dolgot értünk meg belőle (sajátítjuk el a dolgok ismeretét), annál kevésbé fogjuk zavarosnak látni és annál inkább látjuk majd rendezettnek.

Amikor valaki elképzeli, hogy milyen lehet összeállítani egy ilyen hosszabb távú prodzsektet, akkor az építő elemeinek sokaságától könnyen meg tud ijedni, és inkább több emberes munkára bontja szét, látva a határidőket. De a gyakorlat teljesen más. Előre adja magát. Mint a rajzolásnál. Nincs soha az a kérdés, hogy hol kell elkezdeni egy képet, mert mindig bal felül, különben elmosódik a grafit.

Ilyen jellegű munkákhoz kitalált részletek kellenek, hogy pontosan idomuljanak a mindennapi feladatokhoz. Óramű pontosságú időbeosztás, függetlenül a hét napjaitól. Konstans alaphangulat, hogy ne variálja meg a képeket és ne mozdítódjak ki a gondolataimból. Bizonyos féle ételek, melyek nem terhelnek le, nem lassítják a rajzolást, minden nap 2 óra edzés (végre újra), hogy lehessen fizikálisan bírni, és hasonlók.

nincs más hátra, mint előre

Dr. Motte

145 nap, 92 nap rajzolással töltve, ami kb 828, órákban számolva, 19 nap intenzív műhely és kellékfejlesztés, 5 nap keretezés és kiállítási munkálatok, 12 nap marketing 14 nap könyvírás és 3 nap ráhagyás, progresszív ős house összeszedve Dr. Motte-tól, idők összeállítva, jegyzetek egységesítve, indulhat a banzai! Izgi lesz! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mitől is hihetetlen a valóság?

Mint kb mindenről, úgy a kiállítási előkészületekről is vezetek statisztikákat. Nem azért, mert ezekből aztán jól levonom a következtetéseket, hanem mert ez IS az egyik heppem. Mi mennyi időbe telik, mi hogyan viselkedik éles helyzetben, az előfeltételezések, prekoncepciók hogyan és mennyiben teljesülnek a gyakorlatban, stb.

Ennek azért van nagy szerepe, mert régóta gyanítom, hogy a gyakorlott és (nem nyálveretős értelemben) profi képkészítő mivolt ezekben az apróságokban rejlik. Ezekben IS! Bár eltérő mértéket tulajdonít ezek szerepének a gyűjtő, a menedzser, a készítő, a helyadó, és persze mindig mindenki nagy szeletet hisz magáénak az egész eseményből, de, mivel most én írom ezt le először, így nekem lesz igazam! Mit nekem lesz, nekem van! :)

készíts képet és mutasd be

Ez az egyszerűnek számító folyamat olyan szinten tud összetett lenni, hogy több év kell hozzá, hogy kellően átlássa a rajzoló. Egy kép elkészítése csak nagyon az első lépése a folyamatnak, és annak ellenére, hogy mindenki erre fókuszál, ezt emeli ki, sőt ezért jön el megnézni egy kiállítást, azért a munkánknak csak egy kis része ez. Sajnos, de ez van.

Ugyanis minden kép köré kerül egy paszpartu, a kivágott takaró és merevítő lap, mely rögzíti a képet a keretben és egyben védi is, valamint elfedi a „tükröt”, a kép körüli szabadon hagyott papírfelületet. Paszpartuzni pedig igen korán meg kell tanulni, mert 1-1 mozdulattal bármikor el lehet rontani az eredményt. Ha ehhez hozzátesszük, hogy 100x150cm-es méreteknél és 1-2mm vastag paszpartu papíroknál ez mennyire idegtépő tud lenni, akkor nagyjából érezhető, hogy ez nem az a barkács dolog. Vágj egyenesen, vágj összefolyóan, hogy ne látszódjon hol emelted fel a pengét, számolj pontosan és a vonalzót mindig merőlegesen vezesd a papíron, mert 30°  eltérés 1-2 mm csúszás, amitől már ferde lesz a kép. És hasonlók.

de a paszpartu is kerül valamibe

Az Elysium előtti egyik legnagyobb macerám az volt, hogy megfelelő keretezőt keressek. Bár már akkor is magam akartam készíteni a kereteket, sajnos egyéb külső okokból kifolyólag (folyamatos külső szakértés 1 személy szakértő beleszövegelésében) le kellett passzolnom a feladatot. Ennek előnye az volt, hogy legalább ezzel nem kellett foglalkozni, de hátránya, hogy a keretezés költsége kb 2 teljes keretezőműhely infrastruktúráját emésztette fel.

No, idén már ehhez nem volt kedvem, inkább a Postán égetem el a pénzem, mint keretezőszalonokban. (Bár nem sikerült még összerakni az asztalos multipadomat, de azért már az eszközök rendelkezésre álltak, hogy a kereteket magam készítsem.)

A hihetetlen, szürke valósághoz például 59 méter fát kellett profilmarni, csiszolni, vasalni, pácolni, lakkozni, majd ezekhez kb 6 négyzetméter üvegre volt szükség (kb 6nm üveg 55kg-ot nyom).

Ilyenkor ezek védett helyen tartása, illetve az üvegek mosása sem olyan laza időtöltés, és mindezt 32°C-ban csinálni nagyon próbára tudja tenni az embert.

Jaigen! Néha említem, hogy én az a generáció vagyok, aki még a net elterjedésének elején lett 4:3 függő. Anno rengeteg infót halászgattam össze szörfölés közben a wájd-weben, de a legnagyobb hasznát máig az adja ennek, hogy 1-2 megfigyelésre meg tudok jegyezni dolgokat, illetve darabos információkból is ki tudom következtetni a mit-hogyant. Ezért öreg hiba engem beengedni egy műhelybe, vagy hagyni, hogy nézzem, hogy egy szakember hogyan dolgozik, mert onnantól kezdve már megoldom én magam. :)

Így kezdtem el keretezni is, azt a pár fogást nem kellett kitapasztalni, sőt, a keretfa marását elég volt egyszer esti fél 2-kor megnéznem a Hogyan készült? egyik epizódjában.

munkavédelmis műsorokat, razziákat nem szoktam nézni, így nem is érdekel az egész téma!

csak majd küldj egy mailt, ha lesz valami!

De a Sysiphos-i munkák mégsem ezek, hanem a kommunikáció. A digitális és a papír marketing közül a netes csak kicsit fárasztó, mert mindig önteni kell a dolgokat és erről sokszor magyaráztam már itt, de a papír alapú sokkal munkaigényesebb. Kitalálni a mit, beszerezni a papírt, klisékészítés, nyomtatás, nyomtatás, nyomtatás… mindig annyiszor, ahány nyomóforma van egy fajta nyomatra. Ebben sokat segít Fanni, aki ilyenkor egy bőrönd élelemmel és váltóruhával, meg szerintem egy instant kutyával bevonul a Trafikba és nyomtat… és nyomtat, meg nyomtat.

Node! Ám! Kiállításra lehet a népet csak szétküldött, összetákolt és spamtárolókba kerülő körmailekkel is invitálni. Még akkoris, ha ezek 99%-ban megnyitás nélkül a kukába kerülnek vagy promócióknak érzékeli a’ IN-TER-NET. De azért - szerintem - jobb, ha papír meghívók mennek ki. Igen, csakhogy ehhez kellene valami infó, hogy hova legyenek postázva, amit még előtte a hírlevelesektől meg lehet kérdezni, viszont hírlevélre csak kevesen iratkoznak fel, mert ugye ott a Facebook. „Majd arról tájékozódunk.”

A hihetetlen, szürke valóság előtt láttam meg például ezt a fb üzenetet az admin felületemen:

Itt az látható, amint a Mr. és Mr. Türkiz, és másik 5 ember lájkolta az egyik posztot, majd azt a tippet adja a FB, hogy ajánljam nekik az oldal kedvelését, hogy ne maradjanak le semmiről. Az első türkiz az egyik ős szponzorom, ő éppen csak 2,5 éve követi a lapot, a másik pedig az egyik ősrajongóm. Jó-jó, lehet, hogy beállítási hiba… vagy bármi. De fentebb lehet olvasni, hogy Fanni és a Mr. Kék szintén lájkolt, és jön a tanács, hogy akkor gyorsan ajánljam nekik az oldalt, majd legfölül ugyan ez, de már csak Fannival… miközben a fb oldalam másik adminja maga Fanni. :)

Ezt csak azért írom, mert soha nem hiszik el, amikor a FB megbízhatatlan, parazita stílusáról panaszkodom. Na, ez ilyen a gyakorlatban. Hazudoznak, ahogyan csak lehet, hogy a laptulajdonos be legyen parázva és költsön arra is, amit amúgy már elért. Természetesen, ha küldök ajánlásokat, akkor azok soha nem érkeznek meg az illetőkhöz, de felém azt kommunikálja az algoritmus, hogy dekirály vagyok, mert visszaigazolták.

Szóval, csak megint hangsúlyoznám a hírlevélre feliratkozás fontosságát.

de akkor mitől is hihetetlen?

Rátérve a lényegre, attól hihetetlen, hogy a megnyitók után mindig rájövök, hogy mennyire daráló egy ilyen kis performánsz. Előtte 2 hétig megy a 14 órázás, és utána 2 hétig a lenyugodás. Pontos, részletes terv nélkül teljesen anarchiába fordul a szervezés, és nem is nagyon lehet mellette mást csinálni. És segítők nélkül meg nem is megy. Úgyhogy szeretném megköszönni mindazoknak, akik eljöttek a megnyitóra, vagy megnézik a kiállítást, hogy eljöttek a megnyitóra és meg fogják nézni a kiállítást. :) És külön azoknak is, akik akár egy kicsit is hozzátettek a dolgokhoz, mert - bár nekik nem mindig esik ez le, de - nagyon sokat számít minden apró részlet egy nagy tennivalócunamiban.

Köszi!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

tárlatvezetés

A megnyitókban egy dolgot nem szeretek, méghozzá azt, hogy akárhogyan is szeretném, alig van időm beszélgetni az ellátogatókkal. A tömeg, az idő rövidsége eleve nem teszi lehetővé, hogy hosszasan lehessen egy-egy kérdés végigbeszélni, de eleve 150 főre átlagosan 1-1 perc jut egy ilyen alkalommal.

Éppen ezért szoktam „tárlatvezetéseket” tartani. Na, nem olyan ’mi látható a képen és milyen trauma ért, amikor ezt rajzoltam’ alapon, hanem főleg háttérinfókról, érdekesebb részletekről szeretek beszélni - természetesen, a felmerülő kérdések megválaszolásán túl.

Például, hogy a mechanikus ceruzás grafit rajz, az tényleg nem a ceruza rajzot jelenti, és ez azért fontos, mert, ha ezzel tisztában van valaki, akkor nem keveri össze a rajzokat fotókkal mondjuk - mint, ahogy volt már erre példa. Vagy, hogy a lehető legvékonyabb hegyekkel dolgozom a rajzok teljes felületén, ugyanis, ha variálnám a 0.3-at, 0.5-öt és 0.7-et, akkor foltos lenne végül a kép. Ennek oka, hogy a grafit színe változik a hegy átmérőjétől függően és ez nem a H, B, 3B, stb keménységek miatt van, hanem a grafithegy receptúrája adja. Inkrediböl!

Szóval, most is lesz tárlatvezetés, ahova terveim szerint leviszem pár eszközömet, mert az estompé még mindig egy érthetetlen mütyűr mindenkinek (aki eleve hallott már róla), illetve összeszedem pár korábbi rajzom, vázlatom a mappámba és azokat is megmutatom az érdeklődőknek.

De szó lesz - illetve lehet szó, ha érdekesnek találja a közönség - a novemberi kiállításról, a készülő Realizmus. könyvemről, vagy akár a vásárlásokról, képeladásokról is lehet csacsogni.

Úgyhogy, akit érdekel egy ilyen tárlatvezetés, azt örömmel várom július 7-én, 15:00-tól a Magyarság Galériában!

A program Facebook eseménye pedig ide kattintva látható. És köszönöm, ha jelzitek, hogy ’ott lesztek’ vagy ’érdekel’ titeket, illetve, ha be tag-elitek, meghívjátok azokat, akiket érdekelhet, mert ez sokat segít hírét vinni a dolognak. ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

dobjuk fel a nappalit!

Mint általában - a kiállítások körül - megszaporodnak a rendeléssel, képvásárlással kapcsolatos kérdések, és, bár törekszem rá, hogy folyamatosan egyszerűsítsem a lehetőségeket és az opciókat az érdeklődőknek, azért mindig van egy-egy új kérdés, ami viszi a prímet. A mostani legaktuálisabb ilyen kérdés a képrendelés.

ez tetszik, lehetne kicsit nagyobb, színesebb és ugyanez szoborban?

Amikor felmerül rendelés kérdése, akkor egy kicsit mindig meg szoktam ijedni, mert ez azt jelenti, hogy a megrendelőnek van egy konkrét ötlete arra, hogy mit ábrázoljon a kép. De nem arra, hogy milyen hangulatú, látványvilágú, hanemhogy milyen témájú legyen. És, mivel én a témát egyfajta keretezésnek tartom, ami apropó egy látvány bemutatására, ilyenkor az esetek többségében már borítékolom, hogy a technikámmal szeretnének valamit viszontlátni. De a bökkenő az, hogy ez a legmacerásabb, legnehezebb és leglehetetlenebb dolog, amit kérni lehet.

Amolyan ’találd ki mire gondolok, de még én sem tudom’ szitu, amiből ráadásul nekem is nehéz kiindulni.

A látvány nagyon bonyolult módon épül fel, és a „mondanivaló” vagy az a’ izé, amit minden néző maga kap egy képtől, az benne születik. Kicsit olyan ez, mint egy nonfiguratív tetoválás, amit nem hord valaki, hanem visel. Nem díszíteni akarja vele magát - miközben a tetkó azért díszítő funkcióval is rendelkezik -, hanem viselni akarja, mert számára az jelent valamit. És magát a jelentést, a tuti, ’ez a jelentése’ jelentést csak ő ismeri és ő tudja másoknak dekódolni.

Egy kép esetében is így van. Annak van valamilyen témája, egy kerete, paszpartuja, de senki sem ezt a tárgyat vásárolja, hanem a számára jelentett jelentését. Ezért van, hogy néha csak úgy megtetszik egy kép valakinek. A hangulata, a részletek, összhatása ragadja meg és a téma szinte harmad vagy negyedrangú lesz.

Szóval, aki rendelni szeretne, annak én az alábbi 5 kérdést ajánlom a figyelmébe:

- Milyen hangulatú képet szeretne? Mondjuk inspirálót, elvarázsolót, keményet, sokkolót, bonyolultat vagy letisztultat, (vagy, amire volt már példa, „odab*szósat” ;) ), stb?

- Milyen fogalmakkal tudja leírni, hogy mit szeretne viszontérezni a képet szemlélve? Teszem azt, szeretetet, pátoszt, maximalizmust, keserédességet, emlékeztetődni, stb?

- Milyen méretben lenne ideális? Egy intim kisebb, egy közepes, ami mobilis, de szép, nagy a keretével együtt vagy egy olyan, amely ledominálja az egész teret, ahova kerül?

- Melyik a leginkább tetsző 5 rajzom (az eddigiek közül)?

és

- Mennyit szán rá?

Utóbbi kérdéshez van egy kis magyarázat, mivel ez tud feszengős lenni. A rajzok árait munkaidőben kalkulálom ki. Ez nagyon más, mintha egy konkrét rajznak az árát mondanám. A meglévő, nem rendelésre készült rajzok árai adottak. Azok, mondjuk egy kiállításkor kapnak egy induló árat, valamint idővel változnak, de a rendelés ilyen szempontból szabadabb dolog.

Megrendelésnél mindegy, hogy konkrétan mi van rajzolva, mert nincs könnyebb vagy nehezebb téma, kb ugyan annyi időt vesz igénybe bármilyen téma. Ebből adódóan a mérete és a részletessége a leginkább meghatározó. Ahol homogénebb háttér van, ott gyorsabban lehet haladni, ahol részletes valami, ott lassabban. Szóval, munkaórákban egyszerűbben ki tudom találni, hogy mi és hogyan legyen a képen, akár téma szinten is.

Ja, és van még egy fontos dolog, minden rendelés esetében előleget kérek, mert már sajnos futottam bele abba, hogy berendeltek egy képet, aztán inkább mégsem kellett, és néhány ötletnél komoly gondot tud jelenteni az, hogy új vevőt kell találni rá.

vegyünk, rendeljünk vagy Golden Ticket?

De, mivel most egy új anyagot is készítek, ami kicsit prioritást is élvez, így jó lehetőség - szerintem - a Golden Ticket vásárlás. Ez egy vásárlási utalvány, amiről ez alatt a link alatt írtam bővebben. Megrendelés esetén (vagy ha új, eddig még nem látott képet szeretne valaki) ez lehetőséget teremt, hogy még a publikálás, a bemutatás előtt lefoglaljanak, megvásároljanak a ticketesek egy-egy képet. Ugyanis ők előbb látják meg, ha valami elkészül, így ha nekik tetszik egy rajz, akkor azonnal be is tudják váltani a Ticketjüket.

A Golden Ticketet annyiért tudják megvásárolni, amennyit szánnak egy képre, de rá is tudnak fizetni, ha például egy új kép drágább vagy meggondolják magukat és nagyobbat szeretnének. Így nincs az, hogy a megváltott értékű Ticketeket nem lehet levásárolni, illetve előlegként is tudnak működni, ha a képre szánt összeg mondjuk 50-70%-ért vásárolnak képet.

És, ami külön fontos, hogy ez által én is és a vevők is jobban tudnak tervezni. Én tudom, hogy kik milyen és mekkora képet szeretnének (az 5 kérdés alapján), és a vevőknek meg nem kell 1-1 képen izgulniuk, mert adott időn belül több közül is választhatnak, melyek frissebbek, összetettebbek és - reményeim szerint - látványosabbak. És a képek publikálódnak, kiállításra is kerülnek, ami által értékhordozók lesznek.

Szóval, azoknak, akik gondolkodnak képvásárláson, csak egy dolgot mondanék még. :) Ezt:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rendezzünk kiállítást ismét!

No, de milyet? Mert gyakran kell csalódni a művészeti eseményekben. És ez oly nagy probléma manapság, hogy fontosnak éreztem összeírni kicsit, hogy mit lehet majd várni A hihetetlen, szürke valóságtól.

Ugye, ez egy kettős esemény lesz, mert a megnyitóval egybekötve kerül átadásra a Művelődési Központ megújult kiállítótere, a Magyarság Galéria és mellette nyílik a kiállítás is.

Én valami olyasmit képzeltem el, hogy egy átfogóbb anyag kerüljön ki tőlem, részben olyan munkákból, melyek már 8-10 évesek, és részben olyanokból, melyek egy fokkal összetettebbek és frissebbek. Ebből adódóan kerül ki a Hellén sorozat, és pár új, megrendelésre készült kép. A Cápáról már sok szó esett, illetve a videója is elkészült, de még lesz 3 másik kép is, amik a lehető legfrissebbek lesznek, mivel megrendelőik is a kiállításon fogják őket először látni élőben. Nomeg szeretnék némi bepillantást engedni mindazon egyéb, de művészeti dolgokba, melyekkel foglalkozom, illetve azt is bemutatni, ahogy foglalkozom a rajzolással és a realizmussal.

És, hogy ne legyen unalmas és száraz a sok cénpor a falon, folyamatosan látható lesz egy kisvideó arról, hogy az elejétől a végéig pontosan hogyan készül egy kép, olyan betét részekkel, melyekből pár érdekesebb részlet is kiderül a szakmai „kulisszatitkokból”. Ha minden jól alakul, akkor ezzel összesen 4 videón lehet majd látni rajzok készülését, ami még azért ad némi izgulnivalót az utolsó napokra.

Írott háttéranyagok természetesen több képnél is lesznek, főleg a blogra készült szövegekből, egy kicsit átszerkesztve, illetve, amit igazán ritkán szoktam, hogy láthatóvá teszem azokat a fényképeket is az egyik képnél, melyeket a készítésekor használtam. Az örök vesszőparipa ez a fotókról rajzolás, de ha bárki maga előtt láthatja a fényképeket, ami felhasználásra kerül egy kép készülésekor, akkor valószínűleg mindenki számára megérthetővé válik, hogy miért sem olyan egyszerű dolog ez a realista rajzolás.

Úgyhogy száz szónak is 19 másik a vége: én már kíváncsian várom a megnyitót, még úgy is, hogy - szerintem - én tudom leginkább, hogy mik lesznek majd láthatóak! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egy hét a műhelyben

Hosszas kínlódás után - ami leginkább a gépem elavult videokártyájában és az időhiányban nyilvánul meg - végre sikerült összerakni a cápás rajz werk videóját.

Nem is igazán werk videó ez, hanem amolyan „hogyan készült” próbavideó, amely az új kamerával lett folyamatosan fotózgatva (percenként).

És még én sem nagyon látom, hogy hogy lehetne a legideálisabban összerakni a fázisfotókat egy egységes videóvá, ugyanis az audiovizuális fogyasztási szokások és a munka, feladat sajátosságai eléggé egymással szembe menő dolgok. Hiszen neten nem nagyon lehet kisfilm 3-4 percnél hosszabb a marketingatyaúristenek szerint, mert elunják a nézők, viszont, ha percenként le van fotózva egy rajz és az mondjuk 74 óráig készül, akkor nem nehéz kiszámolni, hogy az bizony 4320 fénykép, ami ha csak 0,1 másodpercig látszik, máris 7:12-es film, de alatta mindenki epilepsziás rohamot fog kapni a vibráló képektől.

A Cápa esetében is csak a rajzolás egy hetéből lett végül kisfilm, mert - szerintem - ez is bőven kielégítő lehet bemutatni a feladat komplexitását.

Valószínűleg a későbbiekben mindenről 2 videó lesz, egy rövid és egy hosszabb a türelmesebb embereknek. :)

De álljon akkor itt a videó is:

A június 22-én nyíló A hihetetlen, szürke valóság kiállításon a Cápa is ki lesz állítva, sőt, akinek a film is bejön, annak külön kiemelném, hogy azon dolgozom, hogy ez és más filmek (a rajzokról, nem az Alienekről és Predatorokról) is láthatóak legyenek majd kivetítőn vagy monitoron, sőt, még készül egy másik videó is, kifejezetten részletesre.

Aki nem tette volna eddig, de kedvet érez rá, az kedvelje, „ott leszek”-ezze, ossza meg a kiállítás eseményét! Nagyon hálás vagyok minden ilyen segítségért!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

megoszt, lájkol, feliratkozik és beszél róla!

Egy kicsit offtopic, de gondoltam összeírom, hogy miből is áll a selfmarketing manapság a kulturális életben. Na, nem a GDPR faxnizás késztetett erre, hanem inkább az, hogy elkapott az a bizonyára másokban is gyakran előtörő érzés, hogy teljes erőből megy az egy helyben topogás.

De mindez olyan kifinomult trükkök hatására, melyek - szerintem - egyedül a marketing osztályokon tűnhetnek jó ötleteknek.

Az egyfős menedzsmentnek vannak előnyei és hátrányai. Az előnye, hogy lehet közvetlenebb, konkrétabb módon kommunikálni, lehet merészkedni és tesztelgetni, mert nagyot nem lehet bukni vele. A hátrányai viszont, hogy egy főnek az ideje véges, és a mai álomvilágban mindenki ahhoz van hozzászokva, hogy ömlik az info, a kép, videó, gif, stream, történet, blog, írás, insta, stb. a telefonra, mailfiókba, vagy minden létező mütyűrre. Persze, ezek töredékét nézi csak meg mindenki, mert egyszerűen sok. Viszont a tartalomelőállító oldaláról meg muszáj tolni az anyagokat, mert könnyen lemarad a versenyben bárki… illetve nem, mivel nincs verseny. Esetemben csak arról van szó, hogy minél szélesebb körbe lehessen eljuttatni a hírét egy kiállításnak, azaz, egy szolgáltatásnak, történésnek vagy bármi olyasminek, amit valaki valamilyen szempontból értékesnek/érdekesnek, tehát relevánsnak tart és reméli, hogy más is.

egyszer réges-régen, amikor még volt vége a Google találatoknak

A posztolgatások és állandó kalibrálás mellett feltűnt, hogy mintha valami nem teljesen működne a Google kereséseknél, illetve a Facebook is megvariálja a dolgokat. Ráadásul a technológiai cégek is rendre a saját rögeszméik szerint variálják a szabványokat, fittyen hányva a fogyasztói igényekre. Nem világmegváltó észrevétel volt, szimplán csak elgondolkodtam, amikor magától tűnnek el FB követők, amikor kiküldött meghívók sohasem mennek el, de a rendszer visszajelzi, hogy már reagált is rá a címzett és hasonlók.

Vagy amikor keresek, böngészek valamit Google-lel (nem ugye a Google-BEN) és korábbi találataimból látok egyre statikusabb válogatást, mivel azokat inkább előresorolja a kereső, pusztán azért, mert azokon már jártam egyszer.

Volt több vitám is informatikusokkal (akik a racionalizmus pápáinak érzik magukat, de a sót meg a cukrot már nem tudják ízről megkülönböztetni) arról, hogy jó e az algoritmusokra ennyire ráfeszülni. Olyan képletekre, melyek alatt „olyan megengedett lépésekből álló módszert, utasítás(sorozato)t, részletes útmutatást, receptet értünk, amely valamely felmerült probléma megoldására alkalmas”. Ahogy a Wikipédia írja. Mert anno úgy indult, hogy a számítógépek működéséhez kellettek az algoritmusok, kiszámolni bonyolult műveleteket, eredményeket találni bonyolult folyamatokra. Aztán most ott tartunk, hogy a számítógépek algoritmusok segítségével az emberi viselkedést, akaratot, ilyesmiket szeretnék „könnyebbé tenni”.

De mi ez a könnyebbség? Merthogy minden startup könnyebbé szeretné tenni a VILÁG életét, holott az szerintem pontosabban leírja a gondolataikat, hogy inkább a siker eléréséért éppen nem könnyíteni szeretnének másokon, hanem másokon szeretnének, könnyíteni. Úgy értve. Anno, amikor még nagyon gyerekcipőben járt a net, akkor a böngészés egy kapu volt a világra, de nem szűkítette azt össze (hogy a mai véleménybuborékokat ne is említsem). Szörfölni lehetett a neten, hogy idebiggyesszek egy akkori kedvelt kifejezést. De úgy veszem észre, hogy a felgyorsult életmód és a hírfüggési paranoia kapcsán is, ma inkább tartalom előállítás megy, tényleges tartalom nélkül. Valahogy fontosabbá vált beszélni akármiről, minthogy egyáltalán legyen valami, amiről beszélni lehet.

Mi a különbség ma egy ember nagyon saját - és ebből adódóan - csonka világába zárkózottsága között, és a között, hogy ezt tudtán kívül sok-sok algoritmus szabja rá. Aki begyepesedik a saját univerzumába, az abban teljesen el is van. Régen érték volt nyitottnak lenni és kíváncsiskodni, tudást szerezni és ezek az értékek tartották féken a begubózást. Most meg látszólag teljes a nyitottság, mégis magától, a kommunikációs csatornák alapműködésétől gubózik be mindenki.

minek írom ezt a sok hülyeséget?

Ugye, kiállítás szervezésben vagyok épp, és megint szembesülnöm kell azzal, hogy nagyon nehéz hírét vinni a dolgoknak, mert ha értesülnek is róla bárkik, az alapvető passzivitás uralkodik mindenkin. Legtöbben nem akarják telekoszolni a hírfolyamaikat vagy, hogy valamelyik ismerősük megmorogja őket a kéretlen tartalom kapcsán. De azért a ’melyik kutyusra hasonlítasz?’ játék eredményét legtöbben kiteszik és a ’szív vagy like, te kinek szurkolsz?’ jellegű tartalomgeneráló posztokra is mindig van idő, energia. Ilyen struktúrában, mint a szocmédia (nem a kádári, hanem a Zucki) és a mindent leuraló fizess, ha élni akarsz modelleknek köszönhetően gyakorlatilag komoly költség nonprofit dolgokat hirdetni. Egyfelől nincs olyan, hogy nonprofit, hisz valahol munka végződik, így valamit biztosan termel, profitál, másfelől meg van nonprofit, amikor pl valaki maga finanszírozza a saját kiállítását a keretektől, meghívóktól, munkától kezdve minden téren.

Nem sírni akarok, csak fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy a kb 10 év alatt teljesen megvariálódott médiafogyasztás és merketing kommunikációnak hála, ma a nem óriás vagy középcégeknek csak nagyon nehéz egyáltalán eljutniuk és hírt adniuk magukról. Nonprofitoknak, kulturálisaknak meg szinte lehetetlen. 2008-ban egy kiállítás beharangozója abból állt, hogy készültek meghívók, talán pár plakát, volt még az anyahonlapja a helynek és egy másik az illetőnek és ennyi. Az emberek szóltak egymásnak.

Ellenben ma minimum kell lenni 3 héten át csak a facebookon legalább 3 napi posztoknak (9db), eseménynek saját tartalommal (7db), egyéb kiegészítőkkel (5db). Persze, blognak is kell mennie (6 bejegyzés), hiszen az más közeget fed le. Anno hülyének tartottak, hogy minek írok hosszas blogbejegyzéseket, meg számolom a grafithegyeket. Hát pl azért, mert amikor újat kell mondani, akkor el tudom mondani, hogy tudták, hogy egy m2 rajzon úgy 52-54 0.3-as grafithegynyi rajz van? Vagy pl el tudom mondani - de tényleg, mert kiszámoltam, és át is ellenőriztettem egy antikváriussal -, hogy:

1db 0.3-as grafithegyben annyi szénatom van, mint amennyi CO2-t átlagosan kifújunk 1,69 másodperc alatt! -és ez tényleg így van

Máris jobb nem? Ja, megigen, hogy minek küldök ki papír meghívókat, miközben az egy csomó pénz, a posta is rizikófaktor, meg ilyenek, holott elég lenne csak mailben vagy - ha már van -, akkor hírlevélben. Na persze, amikor elég lenne erre annyit mondani, hogy egyszerűen egy meghívó szebb, igényes bélyeggel, stb. De azt még hozzá lehet tenni, hogy egy GDPR beúszása, és huss hírlevelesek 70%-a. Mert majd jól megnézik facebookon a híreket, nem iratkozik fel senki még egyszer. Fárasztó, hiszen az egész napos alibimobilozás után még 3 kattintás kellett volna...

Így marad az, hogy 32 platformon 75 különböző anyagot kell előállítani, hogy annak is tessen és értesüljön az újdonságokról, aki mindegyiket nézi, és az is, aki csak egyiket. Pedig ehelyett lehetne rajzolni is.

mit lehet ilyenkor csinálni?

A kávézáson kívül mondjuk megkérni mindenkit, hogy ha teheti - és tartja elég jónak a tartalmakat -, akkor mindig likeolja, ossza meg a a posztokat, olvassa a hírleveleket (miután feliratkozott rájuk), ügyeljen arra, hogy a neki tetsző vagy számára fontos dolgok mindig a látóterében legyenek. Nem kell izgulni, nem fogja elárasztani ismerősei falát a tartalom, mivel az ő megosztásai is szűrődnek.

De ez a konkrétabb és közvetlenebb tartalomfogyasztás sokaknak rengeteget segít közvetlenül is és áttételesen is. Minőségi szelekció alakulhat ki, illetve azok, akik minőséget próbálnak létrehozni, gazdag visszajelzéseket és eredményeket kapnak, így fejlődni tudnak.

Röviden: megoszt, lájkol, feliratkozik és beszél róla!

És még mit lehet csinálni a hírlevélre regisztrálás, facebook likeolás és blogolvasáson túl?

Lehet ideírni egy humorosabb sztorit, amit ilyen morgó-borgó bejegyzéshez tartogattam. Karácsonyra megvásárolták ezt a képem:

Ez ugye egy hármas kép 3. része, de nem is ez a lényeg, hanemhogy a 2 ünnep között felugrott a cset és a tulajdonos elmesélte a naaaagy premierjét a rajznak:

- Helló Pali!

- Szasz!

- Egy vidám sztorival szórakoztatnálak! Tegnap nálunk jártak rokonaink, és az egyikük ránézve a képedre azt kérdezte, hogy ”Ezt te festetted?”

- :) És mit mondtál rá?

- Hát mondtam, hogy nem, hanem egy MŰVÉSZ.

- És?

- Hát erre elkezdett húúúúzni, hogy „de hát ilyet te is tudsz! Jól megfolyt a festék, nem volt valami ügyes az a festő…”

- :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

vége a világnak!

Anno kitaláltam, hogy nagy méretekben is fogok rajzolni. Mindezt azért, mert miért ne, nomeg azért, mert az 1:1-es realista lépték szükségessé teszi. Mentem, mendegéltem, és kerestem megfelelő papírt, ami ugye minimum A0-nál nagyobb kellett, hogy legyen, ha szeretném, hogy ne csak magzatpózban legyenek ábrázolva egész alakok.

És rátaláltam az egyik kedvenc papíromból olyan formában, ami 160cm szélességben volt feltekercselve, de 20 méter hosszan. Akkor ez nagy szám volt, mert csak ez az egyféle sima papír volt ilyen kiszerelésben, és már láttam lelki szemeim előtt, amint Feszty-körkép szerű rajzokat csinálok. Erről azért még nem tettem le, mert biztosan érdekes lenne egy 6,4m átmérőjű körterembe belépni és megnézni egy körkép rajzot. És ugye tudjuk, hogy imádom az érdekes élményt nyújtó dolgokat.

Mint említettem, akkoriban ez nagy szám volt… és ha ma lenne, akkor mégnagyobb lenne!

Ugyanis vészesen közeledett az a pillanat, amikor kifogynak a papírkészleteim. Még valamennyi van, de a boltok nagy kalmárkodása oda vezetett, hogy mostanra már maguk sem tudják a gyártói nevét a papíroknak, hiszen az TITOK (???), és mindenféle fantázianéven árusítanak csak. Van ’eznagyonjótushoz’ papír, van olyan, hogy ’vanaFabrianonakegynagyonjópapírja’ vagy például én gyakran találkozok az ’ezisnagyonjó,sokanszeretik’ papírokkal. Jó, túlzok, de az, hogy odaírják, hogy Fabriano, vagy Accademia, azzal semmire sem megyünk, mert ez az anyavállalat neve, nem a konkrét papírtípusnak. Hogy a felhasználási területek szerinti rendezést ne is tegyem szóvá.

DE! Ne kalandozzak el nagyon, szóval bementem az egyik legnagyobb ellátóba, és feltettem a kérdések kérdését… nem, nem az élet értelméről kérdeztem, hanem csak annyit, hogy kapható Önöknél olyan enyhén tört színű, de fehér, felülenyvezett, selymes fényben csillogó felszínű, magas cellulóztartalmú, nagyjából 180 és 220g közötti súlyú, műszaki, szerkesztő vagy dipára hasonlító lap, mely hengerelt formában van és hosszabbik oldala nagyobb, mint 2 méter?

„öööö, hát, szerintem nem, de ez is nagyon jó, sokan szeretik”

Jött is a válasz egy kis szalvetta méretű papírt mutatva.

Szóval, nem volt mit tenni, elkezdtem felkutatni a gyártót. Ugye, felkerestem a műszaki rajzlap egykori Fellegvárát. Annak a műszaki rajzlapnak, amit az egótól ittas építésznövendékek csak úgy ismertek, hogy dipa. Szegény párák nem nagyon tudták, hogy ez nagyon égő elnevezés, hiszen a műszaki rajzlap volt a neve a papírcsaládnak, amit - meglepő módon - műszaki rajzok készítéséhez fejlesztettek. És ezt ki gyártotta? Hát a DIósgyőri PApírgyár. :) Írtam is nekik, egyből jött a válasz, hogy 1990 körüli időkig gyártották ezt a papírt, sajnos nem tudnak segíteni, mert utána már csak egy miskolci cég gyártotta, ők nekik adták át ezt a feladatot.

Nagyon jó. Tovább keresve megtudtam, hogy ki volt a forgalmazója a papírnak, írtam hát oda is, hogy tudnak e valamit. Ők is gyorsan válaszoltak, hogy áhá, igen, tudják, melyik papírról van szó, de azt már nem gyártják 2011-2012 óta… és ők már nem is kereskednek csak közvetítenek papírokat. Szerintük nincs már sehol…

Elindultam hát megkeresni a gyártót. Ez sokkal rövidebb kör volt, hiszen mikor megtudtam, hogy a Bükki Papír Kft., akkor már nem volt sok reményem, ugyanis ők 4-5 éve zártak be teljesen.

Önnön börtönébe zártam magam ezzel a nagy méretesdivel, de nem baj. Most írok szépen mindenkinek az országban, hátha valahol, valami világvégi Ápiszban még teng-leng ilyen rollni papír az egyik sarokban.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

adásunkat megszakítjuk!

Már korábban írtam róla, hogy kicsit nehézkesen megy a helykerítés egy kiállításnak, és annak ellenére, hogy korábban több ígéretem is volt, mégis vagy a nevetséges bérleti díjak, vagy a penetráns állapotok, vagy mondjuk egy a kiállítótéren átfolyó időszakos patak (nem vicc!!!) meghiúsította a dolgot. Így volt ez Keszin is, mivel szépen fel lett újítva a művelődési központ kiállítótere, csak éppen a világítás maradt le a tatarozásból, így múlt évben például ezért nem is volt kiállítás (10%-ban ezért, a maradék 90% olyan dolgok miatt volt, amikről hosszan és bizonyára unalmasan írtam itt meg itt). DE! Lett világítás, és ismét megkeresett az egyik kedves programszervező hölgy, hogy na, akkor ugorjunk neki.

Ha minden igaz, akkor a Múzeumok helyi Éjszakája keretében fog megrendeződni a kiállítás, bár ez csak amolyan plusz. A megújult Galériát/kiállítóteret a kiállítás kapcsán adják át, és tőlem pedig egy átfogóbb anyag kerül majd a falakra.

a hihetetlen, szürke valóság

Szóval, azok, akik véletlenül elkövették azt a megbocsájthatatlan bűnt ( :) ), hogy nem jöttek el az előző kiállításra, az Elysiumra, azok is megnézhetik az 5 nagy képet (A Melpomene-t, az Erato-t, a Morpheus-t, a Hypnos&Thanatos-t és a Prometheus-t), de lesz néhány újdonság is A hihetetlen, szürke valóságon, illetve olyan képek, amik még nem voltak kiállítva közfalon, vagy a kiállításig a blogra sem kerülnek fel. Szeretnék egy-két háttérinfót is bemutatni, meg amolyan műhelytitkokat, bár ahhoz még azért nincs türelmem, hogy a kiállítótérben színezgessek. De valami lesz, Bob Marley is megírta Ritának, mikor kiborultak a lelakott bungalóban, Seven Mile-ban, hogy mindig van valahogy.

Úgyhogy, akinek van kedve majd jönni a megnyitóra, az jegyezze fel, hogy június 22, 18:00, Dunakeszi VOKE József Attila Művelődési Központ, mivel ott lesz a kiállítás és - értelem szerűen - a megnyitó is. De, ha csak erre jár valaki, akkor 3 hete biztosan lesz, hogy megpillantsa a falakat.

De, az emlékeztetésnek van még 2 nagyon jó módja! Az egyik, hogy az alábbi gomb elnavigál a kiállítás FB eseményére, ahol az ’érdekel’ vagy ’ott leszek’ gombokkal lehet kedvelni és emlékeztetődni, valamint, természetesen hírlevélben is küldök majd értesítést és háttéranyagokat a készülődésről, szóval mindig nagyon hálás vagyok, ha hírlevélre is feliratkoznak (a poszt alján lehet ezt megcselekedni). Ez nagyban segíti a munkám!

Üdv,

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

(Ez a kép meg főleg Fanni miatt IS kellett.)

úgy tűnik, hogy retró napok vannak!

Méghozzá zsinórban. Ugyanis sorban olyan képeket kértek tőlem, amelyek régebbi rajzok újrarajzolása vagy újra önadaptálása - már, ha lehetséges az ilyen képzavar. Ami persze mindig egy kicsit fura érzés, mert ilyenkor jobban észre lehet venni a tól-ig változásokat, és nekem is jobban feltűnik, hogy mi hogyan tér el a régi, illetve az újabb megoldásaim terén.

Vegyük például ezt a régebbi képem:

Ugye ez a halas-citromos képem volt az első, melyet már magam is képnek tartottam. Rövid, de kalandosnak sem mondható Rémzőművészetis kárriérem egy olyan állomása, amikor kezdett derengeni, hogy bent nem nagyon fogok tudni senkivel sem szót érteni a felettesek közül, mert nekem az ő dolgaik, nekik meg az enyémek nem jöttek be. Ígyhát a fölös ide-oda vonatozgatást felhagytam, és inkább csak a délutáni, elméleti órákra fókuszáltam, ennek jegyében vettem fel a tárgyakat és hasonlók. Itthon rajzoltam. A varázsszó az autodidaktizmus volt.

Aztán egy karácsonyi héten, az igazi halászlés előkészületekkor kölcsönvittem pár halat és elkészítettem többek között ezt a beállítást is, majd január körül nekikezdtem a rajzolásának.

aztán eltelt 10 év

És flashback-ként utolért egy régi kritika:

- Miért adtad el a halas képet? Hiszen mondtam, hogy megvenném!

- Nem, az árát kérdezted meg. Miért, annyira megtetszett? Megrajzolhatom újra!

- Aha. OK, akkor arra vevő lennék, de ne ugyan az legyen, hanem amikor úgy elkap az ihlet vagy a pillanat, akkor egy olyat csinálj! Hogy olyan különleges legyen, mint az volt.

Hát persze… utóbbiak azok a szavak, melyekkel mindig gondom adódik, mivel nem hiszem, hogy van vagy létezik olyan, hogy ihlet, nehéz elképzelnem az ’újrarajzolás’-t és a ’ne ugyan az legyen’-t, és az ’olyant csinálás’ meghatározása is nehézkes. Szóval ilyenkor megpróbálok elindulni egy irányba, aztán majd jól kidobom párszor a rajzokat és kb 3. nekifutásra jön össze valami tényleges rajz. (Ez a gyakorlatban azért lehet idegesítő másnak, mert megbeszélt, képátvevős időpontot bármikor visszamondok szemrebbenés nélkül azért, mert széttéptem a már kész képet elégedetlenségemben.)

Ennek is 4x kellett nekifutni, bár ebből csak 3 volt krízis, ugyanis egyszer a papírt kellett lecserélni, mert rossz volt a minősége és nem vette fel a tónusokat.

Viszont a másik 3 eset ez a mementó dolog volt. Nem nagyon tudtam, hogy mi lesz majd az eredmény, és részeit meg már sokszor lerajzoltam ennek a képnek (a citromot vagy öt alkalommal). Szóval, számomra már kihűlt rajzi értelemben az a kép. Ráadásul, egy nagyon jó helyre került, aminek külön örülök is, de most meg egy másik - számomra - jelentőséggel bíró megrendelő szeretné a régi képet (mindig megdobogtatja a szívem, amikor festmények közé helyeznek egy igazi képet! ;) ). Illetve, nem a régit, hanem egy újat, de olyant. Na, eleinte figyelembe is vettem a megrendelői kéréseket, aztán rájöttem, hogy befőttet sem a lapkától indulva teszünk el, szóval 2x ki lett dobva sok napos meló, és nekiindultam ennek a képnek.

akkor legyen két hal, legyen több alu, sőt, a citromot is emeljük ki kicsit…

… meg háromszögeljük át a teret, borítsuk meg a síkját, legyen kicsi víz, emelkedjen szét a tükröződéstől, áttűnésektől, csillogástól és a textúráktól a citrom. Meg, a régihez képest legyen még 10-12 tónus rajta. És, ha lehet, jelentéktelenítsük el a hátteret. Merthát, egyszer élünk, nem?!

A 10 éves halak

Ezek a változtatások nudlinak tűnnek, viszont sok szerepük van. Egyfelől, monitoron sajna nem látszanak, viszont élőben egyből előtűnnek és sokkal több részletet biztosítanak. Másfelől pedig olyan eltérések ezek a megszokott komponálási szabályoktól, amik inkább a szabályokat erősítő kivételekként funkcionálhatnak. És ennek örülök, mert nem szeretem a szabályokat. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

hol van a remény?

Teszi fel a kérdést a pompásanvirágzóKELETRŐL a fertőhanyatló Nyugatra látogató. Hiszen senki sem erőszakolt meg kint, nem gyújtottak fel, nem áldozták fel a májam törzsi, pogány szertartás keretében a feketeemberek, sőt, még az Atocha Pályaudvar terrortámadási emlékművénél sem tüntetett senki, hogy lőjék agyon a határon az összes jövevényt. Bár gyermekrabló-szerű nagyik mindenfelé voltak, akik láthatóan biztosan lenyúlták valaki gyermekét, hiszen a saját és a kicsik bőrének színe másmilyen volt. De a rendőrök semmit sem tettek, hiába voltak kéziágyúkkal felszerelkezve. VALAMI nem működik ott, gondolhatná az elmúlt 8-10 évben Magyarországon élő, Madridba látogató… avagy nem is! VALAMI nálunk nem működik!

sírva vigad a magyar

1 nap után feltűnik, hogy bármilyen poénkodás, humor, amit reflex-szerűen mondogatunk egymásnak - magyarok -, azok amúgy teljes mértékben vagy megalázó dolgok vagy nagyon súlyos problémákra épülő igenis gáz közhelyek. Bödőcs idézetek, irónia, szarkazmus, és ilyesmik… vagy azon viccelődünk, hogy mennyire kontrasztos, hogy máshol bezzeg minden működik, vagy azon, hogy milyen mosolyogtatni való az alkoholizmus, a szegénység, a butaság.

Hiába, a magyar sírva vigad. A turulhagyományos túlélési ösztönünk, hogy a jég hátán is megélünk (csak éppen 5 centi hó kihívásokat szokott okozni), a nagy mi pottyantottuk a spanyolviaszt egónk vak abban a világban, ahol mindenki már csak csetel és mailezik (ha képzavar támadna kedves olvasómban, akkor hadd homályosítsam fel a lenézés szikrája nélkül: a spanyolviasz a pecsétviasz régi elnevezése. a cinóber festette pirosra, az jórészt a spanyoloktól jött, míg a sellak adta az állagát).

A magyar nem veszi komolyan a problémákat, röhög rajta, mintha nem is volnának, és inkább úgy tesz, mintha azok jelentéktelenek lennének. Nem foglalkozik velük, nem viszonyul hozzájuk. Nem előremutatóan gondolkodik, hanem a jelenben él, melyet múltbéli - önámító, sohasemvolt, nomeg kit érdekel - legendáiból eredeztet. Nálunk van a világbajnok kolbász, a kitűnő fehérliszt. Ja, hogy mindenhol máshol nyugatra ezek eladhatatlanok, mert nem kiszámítható a minőségük, illetve sokszor minőségnek is erős nevezni termékeink legjavát? Az nem érdekes.

Persze, általánosítok, és sarkítok, de tényleg fura érzés egy elmegyógyintézetből átkerülni egy olyan közegbe, ahol mindenki mindenkivel csacsog, ahol olyan tisztaság van a sok „színes” ellenére, hogy a 11-12 éves srácok szieszta idején, a közpark füvén pihennek és olvasnak, a fiatalok ugyanitt pedig napoznak, hogy a 65+-os mamikák röhögcsélnek és dumcsiznak séta közben az arborétum méretű Buen Retiro-ban, ahol senkinek sem jut eszébe Néprajzi Múzeumot betonozni a 150 éves fák helyébe. Boldogan ellötyög egy skót dudát kínzó papa, a teljes burkában sétáló anyuka mellett, akinek férje viszi hordozóban a babájukat. Gazdasági bevándorlók a földön ülve és zenehallgatás közben szorgosan tanulnak spanyolul, vagy a csöves-szabású és kullancs ragaszkodású kéregető romák - akiket amúgy a ZARA őshazájában eléggé nem kedvelnek -, na, még őnekik is kihozták a maradék kaját a tapas bárból, ha kértek, mert az emberség nem halt ki teljesen.

Hamar kínos lesz, hogy az itthoni antigenderhiszti, a migránsozásmarketing mennyire gáz dolog. Nem tudja senki, hogy mi megy itt, mert - bár nehéz feldolgoznia a magyaroknak - a világon senkit sem érdekelnek. De azért mégis rosszul éreztem magam (és Fanni is), hogy egy olyan helyről jövünk, ahol ezek a műbalhék témák lehetnek, akármennyire is mi, magunk amúgy egyáltalán nem értünk egyet a propagandával.

bolhapiaci részlet az El Rastro negyedben - szanált csillárok alkatrészei, hogy a hiányosakat épre lehessen pótolni

#503 hibakód, a szerver átmenetileg nem érhető el

Amikor a baszk sráccal beszélgettem a hazai helyzetről, akkor volt egy pont, aminél éreztem, hogy már mindegy mit fogok mondani, mert úgysem hiszi majd el. A szociális helyzetről volt szó, pontosabban arról, hogy vannak dolgok, amikben minden párt egyet ért náluk (ők még az elavult többpárt rendszerben élnek), és ezek a szociális témák (egészségügy, oktatás, szociális háló), illetve a környezetvédelem. Ezért nem retteg senki, hogy elveszíti a munkáját, mert azonnal egy nagyon kooperatív, fejlett rendszer segíti fel a földről és tartja a társadalmi helyén.

A gyakorlatban ezek olyan dolgok, hogy a múzeumokat és könyvtárakat minden munkanélküli ingyen látogathatja például. Vagy, hogy munkanélküli segélyt minimum 4 hónaptól maximum 2 évig kaphat a rászoruló, és akkor is kapja 3 hónapig, ha egy másik országban próbál munkát találni magának. Ha valaki börtönből szabadul vagy 52 évnél idősebb vagy MIGRÁNS, akkor egy plusz pótlék juttatást is kap (féltől másfél évig), de ha valaki 45 évnél idősebb tartós munkanélküli, vagy hosszabb ideig külföldön dolgozott MIGRÁNS, vagy szexuális erőszak áldozata, akkor neki még jár egy integrációs pótlék is (maximum 11 hónapig), hogy vissza, illetve be tudjon illeszkedni a társadalomba. Ez kb 660-830 euro ellátás havonta. Na, ezt fejeltem meg azzal, hogy megemlítettem, nálunk a munkanélküliek egyszerűen slaves of the government-ek (kormányzati rabszolgák) vagy havi 100 eurót kapnak.

#503

A környezetvédelem egy különösen fájó pont volt számunkra. A szelektív gyűjtés tényleg szelektív. Nem randomszerű, ha van kedvem akkor csinálom, amúgy kit érdekel módon megy, hanem az utcai szemetet is válogatják, naponta mossák a kukákat (elsőre azt hittük, hogy a kukákat is kidobják minden nap és valahonnan mindig hozzák az új aznapi kukát), röpül a bünti, ha valaki rosszul szelektál. A köztisztaságiak elegáns egyenmunkaruhában dolgoznak, megcsinált hajjal, ékszerekkel, jó kedélyűen és parfümfelhőben. Alig van szemét (kivéve a bárok és étkező helyeket, ott nem tökölnek kukákkal, egyszerűen ebédidő után jön egy kocsi, ami feltisztítja a környéket). A lehetőségekhez képes minden virágzik, rengeteg a növény és a fa.

pihenni mentünk, de inkább feltöltődtünk

Mint írtam, felszállni Ferihegyről 3 nappal a választás* után eléggé furcsa érzés volt.

*: azért milyen már, hogy a választásokon egy olyan „program” nyert, mely azt hirdette, hogy ha 8-án rám szavaztok, már másnaptól nem lesz baj. 9-re már teljesítették is a 4 éves kormányprogramot. 10-én pedig elkezdett mindenki gondolkodni, hogy aha, és most akkor mi is lesz? Semmi sem fog változni?

Számos ismerősünket és kortársunkat foglalkoztatja a MIGRÁLÁS. A rosszul bemért magyar probléma ugyanis nem a be, hanem a kivándorlás. Sokan sokféleképpen vélekednek a dolgokról, és ez így teljesen jó, viszont tényleg nagyon elgondolkoztatja az embert, hogy nyugaton legyen inkább kuli, mintsem itthon őrült.

Sokan „nyugatoznak”, úgy beszélnek a Nyugatról, hogy az más, mert itt, nálunk viszont ez van. Holott pont az az érdekes, hogy a nyitott Nyugaton nem kizárólag nyugatiak vannak, hanem multikulturális a nép, rengetegen integrálódnak és nagyon változatos kavalkád építi a Nyugatot. Nincs hegemón kultúra, illetve van, csak azt össztársadalomnak hívják és minőségi, igényes elvek szerint épül. Nincsenek kifejezett nyugatiak, illetve bárki az lehet, aki az szeretne lenni.

Ez inkább csak nálunk koncepció, hogy ha ide jólbejön bárki idegen, akkor vége lesz mindennek. És a rendőrség? És a törvények? És a közigazgatás? Azt véletlenül nem erre tartjuk? Hogy az itt élők szabályait tartassa be? Vagy már ebben sem bíznánk, mert itt mindig csak EZ van?

Mások azt mondják, hogy kint sincs kolbászból a kerítés. Ami azért szintén hamis feltételezés, mert senki sem a kolbászkerítés miatt szeretne kimenni, hanem egy normális élet miatt. Vannak vágyai, vannak céljai, értékei, teljesíteni akar, illetve a munkájával, életével elérni valamit. Ha mást nem, boldog lenni. És utóbbit különösen nehéz egy folyamatosan háborúzó, patyomkinvilágban megélni, ahol a munka, a teljesítmény egyre kevesebbet ér, ahol szerezni kell mindent (lomokból, gagyiból, uniós pályázatból, hűségből). Ott sincs kolbászból a kerítés, ez tény, viszont itt soha nem is lesz - jelen állapotok szerint -, míg kint kemény munkával sokkal inkább elérhető a társadalom többségének. Hiszen, ha egy 12 egy tucat MIGRÁNS meg tud élni, akkor egy képzett, európai kultúrából jövő magyar miért ne tudna?

just keep loving

ezt akár le is moshatták volna, de nem teszik, mert mindenki egyetért az üzenettel

Olyan volt az egész, mintha 2018-ban utaztunk volna ki, és 1988-ban jöttünk volna vissza. Sokmindent át akartunk gondolni, mert érződik, hogy nem mennek jól a dolgok, és már nagyon kimerítő a mindennapos hétről-hétre küzdelem, a tervezhetetlenség, a folyamatos visszaszorulás (aki nem érzi így, annak örülök, de más viszont így érzi, és az lenne a jó, ha senkinek sem kellene így éreznie).

Olyan ez az egész minden itthon, mintha évszázadok óta tartana, mintha minden fixen és örökre elrendeltetve adva lenne, változtathatatlanul. Mintha a cár döntésének hatására mindenki élete is el lenne döntve és kész. De vajon tényleg van hatása a cárnak? A mindennapi életre, a célokra tekintettel vagy úgy egészében? Az állam csak konjunktúrát szabályoz, azt menedzseli és ezért is képtelenség megmondani fölülről bármitis. Hiszen amíg van kereslet, addig van kínálat is. Az emberek vágyait, személyiségét betiltani, megmondani nem lehet.

Ugyanakkor vannak dolgok, melyek elérése manapság igen komplikált lehet egy átlagember számára. Lakhatás, stabil munka, nyugdíj, gyermeknevelés, egy bizonyos szint feletti életminőség, egészségügy. Csupa állami feladat, melyeket most megvédtünk a migránsoktól, de akkor lehet, illetve akkor tessék most továbbgondolni az egészet!

Néha eltűnődök, hogy mi lenne, ha minden polgár, aki ezeken a kérdéseken aggódik, megírná havonta egyszer a félelmeit a közigazgatásnak… ismerős?

amúgy

Igencsak sírhatnékja van az embernek, amikor kimegy a repülőtérre az egész hetes kulturális és mentális fellendülés után és a budapesti közvetlen járat várójában, a földön ülő honfitársakat látja meg, akik előkapnak egy 60dkgos pár chorizot, illetve valamilyen hasonló méretű érlelt szalámit, és 2-2 zsömle kíséretében, ökölre fogva elkezdik harapva zabálni azokat. Már vártam, hogy előkerüljön a karikás ostor vagy a falba töröljék a kezüket. De lehetett fokozni, hiszen az érkező járattal jött egy Herr Walter, aki az első megrökönyödés után felismerte a két fiatalt, és odaszólt nekik, hogy ’ááá vurstli, gut kolbász?!’, majd még németül pár sort mondott nekik. Valószínű a német a főnök volt, aki üdvözölte állatkáinkat.

Hazaúton koraeste jöttünk, és végig nézegettük az éjszakai fényekben virító nagyvárosokat. Toulouse, Lyon, Genf, Lousanne, Graz, majd jött a vakfolt, a magyar-osztrák határ után, ahonnan az irgalmatlan méretű lámpamezők hirtelen halovány kis pislákolásokká redukálódtak. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy bizonyára azért, mert teljes kapacitáson működhettek az elios-lámpák, ezért inkább nem mondom ezt. Az eliosos városok nem is látszódtak! :)

Amikor egy 3 órás repülőút alatt szétunja magát bárki, akkor eljön az a pillanat, amikor már a leglényegtelenebb számolós játékok is tök nagy felüdülést jelentenek. Mennyi jöhet össze a repülőn árusított mindenféléből? Van 45 sor, átlag 5,5 fővel, azaz, ha csak 1 eurót számolunk fejenként, és tippeljük, hogy hány járata lehet naponta a légitársaságnak, és hasonlók. Vagy, hogy hány gomb lehet a mennyezeten? Utasonként 1 lámpa, és 2/3 hívógomb. Akkor 45 sor, ja, de ott meg ott csak két ülés van… Vagy, hogyha 790 km/h-val megyünk - hiszen Magyarország felől szembeszél fúj, bár szerintem az inkább csak ellenszél volt -, akkor lehetséges az, létezhet az, LÉ-TEZ-HET-AZ?!?!?!????, hogy a határtól 16 perc alatt Budapesten is lehetünk? Komolyan ekkora kis nudlik vagyunk, hogy egy 3 órás úton az országon belül 16 perc az összes röpdösni való? Tényleg keresztben fél óra az egész ország, utasszállítóval, szembeszélben, amikor már majdnem 3 órája jövünk? És most komolyan, azért kell 30 perc alatt elérnünk a határtól Budapestet, hogy A REPÜLŐ LE TUDJON LASSÍTANI A LESZÁLLÁSHOZ?

túlélési tippjeim laikusok számára

Mégis mit lehet tenni akkor? Kell egyáltalán tenni valamit vagy mitmivan? Mindenki agyal, mert itt annyira minden rendbe lett 8-a óta, hogy az csak hétszentség. Ezért gondoltam összeállítok egy kis listát a rekreációs gondolkodás után, hogy szerintem mit lehet tenni. No nem politikai okokból, hanem hogy hogyan lehetne visszatalálni bárkinek az értékelvű élethez és kipaterolnia a penetráns politikát.

# Írj listát! 10 olyan dologról, ami a legfontosabb probléma, cél, feladat számodra, illetve 10 olyanról, amik a „jó lenne, ha” témakörbe tartoznak. Ha ezzel megvagy, akkor haladj sorban a megoldásuk, elérésük felé. Egy jótanács ehhez: a kellemetlen tennivalókat végezd el gyorsan, a kellemeseket nyújtsd el hosszan.

# Beszélgess! Arról, ami neked fontos, és ne mások véleményéről. Csiszold saját gondolataid és álláspontod, hogy jobban megértsd a világot, amiben élsz, vagy segíthess másoknak, hogy ők megértsék a sajátjukat.

# Érzékelj! A legfontosabb. Érzékeld az időt, a valóságot, ami körülvesz, és amiben élsz! Unatkozz, hogy célt találj magadnak és töltsd értelmesen a napjaid! Szerencse, hogy az, amit te annak fogsz tartani, az lesz számodra értelmes dolog.

# Sportolj, főzz, menj ki a természetbe! Ezekkel ugyanis hosszabb lesz egy nap, teljesebb, gazdagabb, érzésekkel dúsabb. Érezni a test működését, megszagolni, ízlelni valamit nagyon jó, és igényességre tanít. A természetben pedig magad lehetsz. Nincs leuralt, átszarkavart gányé (értsd: problémák), ami túlnyomó részt körbevesz. Menj le egy patakhoz, nézegesd a parkban a hangyákat, menj ki valahova, hogy visszasétálj onnan.

# Minőséget fogyassz! Legyen az étel, ital, információ, kultúra. Mert az igénytelenség a legkárosabb dolog, ami létezik. És ezen a téren ne is köss kompromisszumokat!

# Ne olvass híreket, csak max papír alapú újságon! A hírcunamik jelentős része fölösleges. Minden percben történik valami, és ezekről a legkevésbé sem kell tudni. Főleg, mert semmit sem lehet kezdeni ezekkel a hírekkel. A hírek jelentős része már amúgyis inkább csak vélemény, melyeket nem lehet forrásellenőrizni se pro, se kontra egy olyan országban, ahol felszámolódott a média. Ráadásul, amíg a történésekről olvasunk, addig nem mi alakítjuk őket.

# Ne olvass kommenteket, ne érdekeljen boldog-boldogtalan véleménye! Ez részben a FB-ra is igaz, de minden egyéb kommentelésre is. Csak annak a véleményével foglalkozz, akiére adsz is. De azt is fogadd kritikus szemmel!

# Töröld vagy igencsak minimalizáld a Facebook használatát! Tölts fel tartalmat, ha szeretnél, mert a kapcsolatot így lehet tartani, de találd meg az értelmes egyensúlyt a FB (közösségi média) használatában. Buborékba zár, félre tud siklani a véleményed és egy olyan hamis képet alakít ki a világról, ami sokkal inkább a belső paráidra és elképzeléseidre épül, mintsem a valóságra.

Végezetül pedig a fő mottómat tudom ajánlani mindenkinek:

A művészet a tudomány vallása. A kultúra pedig a kettő egysége.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

a trendkívüli beszámoló második része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Madrid is elesett

Mint korábban említettem, nem vagyok az a szokványos turista. Átsuhanok kiállításokon, hogy a kellően minőségi 2-3 képet nézzem csak meg, kortárs galériák bejáratánál szitkozódom meg ilyesmik. Vagy, ahogy madridi vendéglátónk egyszer fogalmazott „mert te egy kib*szott troll vagy!”.

Madridra sem feszültünk máshogy, Fanni jó előre felkészült a rapid nézelődésekre és már teljesen immunis a kulturális morgásaimra.

Tehát leszállt a gépünk, és belevetettük magunkat a másfajta klímába, ráadásul frissen a berlini élményektől ittasan. Az első, ami mindenkinek eszébe jut Madridról, az a chorizo, a spanyol kolbász, a jamón, a spanyol sonka és a Prado, a helyi Szépművészeti. Kedves honfitársaim, a Real Madrid, flamenco és a bikaviadal ott olyan, mint nálunk a Barátok közt, a felsőalsókisdöngiceicsűrfaragóbedöngölő néptánc és a jurta. Nem ezek a nagy dolgaik!

az a kutya egy Laár András!

chorizo és jamón

Egyik kedvenc ételünk, amit kb félünnepeken főzni szoktunk - főleg, ha tengeri mindenféle is kapható -, az a paella. A spanyol, sáfrányos rizsa, öntvény edényben főzve-sütve. Nem bonyolult, de könnyű elrontani. És, hát naná, hogy az őshazájában is ezzel nyitunk. Viszont egyből belefutottunk két feszkóba: az egyik, hogy a decimális rendszer nem működik kint. Ha fél kilót kérsz valamiből, akkor azt EGY és fél kilónak fogják érteni, ha negyven dekát kérsz tintahalból, akkor azt 40 darabnak fogják fordítani. Így jártunk most is, 40 deka helyett 1,5 kiló tintahalat (30db) sikerült vásárolni. OK, nem baj, láttunk már karon budai kutyavásárt, nem akartam a lelkébe gázolni a halas fószernak, maradt a 1,5 kiló.

A másik gond viszont nekem volt a stresszesebb, ugyanis házigazdánk meginvitálta egyik lakótársát is, aki történetesen baszk (nekünk egyszerűen csak spanyol). Szóval, éles próba lesz, a főztöm a la mamma de San Fernando-éval fog versenyezni. Vacsora közben beszélgettünk is Enríkével (nevezzük csak így), aki az egyik percben megemlítette, hogy néha szokott mesélni vendéglátónk neki a magyar dolgokról, és onnan is hallotta már, de a minap pedig olvasott róla egy kis cikkben, hogy van valaki, akit a kormányzat épp sároz, és hogy „valami történés van vele kapcsolatban”. Majd kérdőn ránézett vendéglátónkra, hogy segítse ki, hogy ki is lehet az, mert nem jut eszébe a neve.

- „Soros.”

- Ááááá, yes, Soros!

Soha nem hallott róla, se az alapítványokról, meg a világhálózatról, ami a Marsról fog betelepíteni jupiterieket, meg hasonlók. Csak annyit, hogy az újságban megemlítették, hogy mi van Magyarországon.

Kicsit megfagytam, amikor hallottam ezt. No, nem azért, mert, hogy még ott is erről van a szó, hanem azért, mert ami nálunk létküzdelem sokak szemében, maga a katolikus, erkölcsös, honvédő háború, az a határnál olyan szinten megáll, hogy az csak na. Senki sem tudja Spanyolországban, hogy ki az a Soros György, ellenben olyan kevert etnikum él a legnagyobb harmóniában egymás mellett, hogy azt öröm nézni.

Node, a kolbász és a sonka!

Kulturális különbségek még olyan apróságokban is kijönnek, hogy Madridban nem nagyon van túró, tejföl és zsír. Már többször találkoztam ezzel a jelenséggel és a jelenség magyarázata, sőt, ránk nézve kicsit gáz mivolta még a sok éve kint élőknek sem esik le. Ugyanis azért nincs elsődleges feldolgozottságú tej és húsipari termék, mert sokkal minőségibb élelmiszereket készítenek. A disznyókat nem a zsírjukért tartják, hanem a húsukért, amit mértékkel és élvezeti fogyasztásra szánnak, nem pedig tepertőnek meg vizesbékönnek. A tejföl és túró teje pedig sajtok alapanyagává alakul, nem csak szétköpülődik. Nagy különbség ez, ha az ízek kifinomultságát és a mezőgazdaság előre tervezhetőségét, ütemezését, színvonalát nézzük. Persze, lisztből is 6-7 féle van, sikértartalom és felhasználás szerint, és rizsből is legalább 6 félét találni minden kis nudli boltban is. Bár kétségtelenül van bája a téglaporozásnak és a szétpaprikázásnak, de azért nagyon más megízlelni egy olyan kolbászt, amiben véletlenül sincs porcőrlemény, illetve érlelt húsból van, nem pedig zsírmozaikos és fűszer ízű.

a Prado és a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando

Ha Madrid, akkor természetesen a művészeti központok sem maradhatnak ki, hiszen rengeteg művészeti kiállítás, program van mindenfelé. A legjobbak természetesen a Prado 20. század fordulójának képei, illetve a történelmi képek, ami kb 6 teremben van a 80-ból. Sokan mennek ájuldozni a Goyákhoz, illetve a Rubens, Tiziano és hasonlókhoz, pedig nagyságrendekkel szebb munkák is vannak, kisebb marketing tolással.

Raymundo de Madrazzo vagy Sorolla sokkal különlegesebb, a ’nemzeti festőik’ mellett. Hosszú percekig lehet előttük mosolyogni, míg a többi felhalmozott festmény napjainkban már túl öreg és távoli a látásmódunktól… szerintem. Barokk, ráadásul spanyol barokk habosbabos krémesek, pontatlanul festve.

Madrazzo festménye, mahagóni táblán, 2m magassággal és egy kicsit megvadított, aranyozott fa keretben

Goya… az indokolatlanul felkapott név. Nem értem miért tolják még mindig, de mindegy is. Viszont talán neve miatt megéri beugrani a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando-ba. Első csalódásomra kiderült, hogy a remélt ’real’ jelző nem a REALIZMUS rövidítése, hanem a ’királyi’ spanyol megfelelője, pedig teljesen be voltam pörögve, hogy Madridban minden realista! :) Realista Madrid focicsapat, Realista Akadémia, Realista család Palotája és hasonlók… Nem az. Csak királyi. De azért az akadémia különleges kiállítással rendelkezik. Nekem a Mintarajzi Tanoda (Képző elődje) jutott eszembe róla, de éppenséggel a régi hagyományokra és értékes szakmai munkára épülő akadémia 350 éves, míg a Mintarajzi és már Képző max 140.

Itt tanult Goya is (valószínűleg igen keveset), és csak pár apróságot emelnék ki a kiállításból, ami nekem nagyon megtetszett.

Sokszor beszéltem a művészettörténeti és realizmus előadások alkalmával arról, hogy vannak műalkotások, melyek korszakokat képesek indítani, melyek annyival kvalitásosabbak koruk többi termékénél, hogy képesek megváltoztatni az ízlést. És ez a jelenség méltatlanul kevés említést kap az oktatásban, holott az egyik legfontosabb jelensége a művészeti fejlődésnek. Vagy, még azt nehéz megérteni, hogy miért nyúltak vissza rendszeresen a művészek és a megrendelők évszázadokkal korábbi műalkotásokhoz és miért inkább azokat adaptálták újra (lásd a klasszicizmus művészetét, a napóleoni vagy cári empírt, esetleg a reneszánsz újjászületést). És az Akadémián ezeket érthetően és érezhetően mutatják be. Mivel kronologikusan van felépítve a tárlaton az akadémia története, így meglehetősen szemléletesen követhető, hogy a barokk pénzbőségében kb minden csicsára volt della, és ahogy fejlődött az Akadémia, úgy bővítették a kincseiket, melyeket összeszedtek a tanuláshoz. Szobormásolatok, festménymásolatok kezdtek felhalmozódni a nagy mesterművekről, melyek alap kiindulópontok lettek az újabb és újabb művészek számára.

a Paradicsom kapuja és a madridi másolatok

Hogy a Firenzei Paradicsom kapu Ghibertitől miért indítja a reneszánsz korszakot? Hát mert annyira nagyot szólt, hogy például a spanyolok is gipszlenyomatokat készíttettek róla, amiket visszaöntöttek pozitívba, és elérhetővé tették a tanulóknak. Így a nebulók aztán törhették a fejüket, hogy technikailag, komponálás szempontjából hogyan lehetett azt elkészíteni, és a saját újításaik máris Ghiberti meghaladását tűzték ki célul. Sokan nem tudják elképzelni, hogy lehet úgy rajzolni, mintha fotóznánk, holott lehet úgy is, hogy az eredmény jobb legyen egy jó fotónál. Ahhoz viszont, hogy ez már korán irányt tudjon mutatni a leendő művészeknek, hogy már pályájuk tanuló fázisában értsék, hogy milyen szakmai szint van még, ami elérhető, ahhoz az kell, hogy lássanak ilyen példákat. Ez nagyon fontos.

Én is úgy tanultam anno, hogy láttam 1-1 ütős példát és meg akartam haladni azokat. Hisz, ha xy képét meg lehetett csinálni, akkor egy fokkal jobbat is lehet. És mindig van egy újabb egy fok, ami meghaladható. Amikor a Paradicsom kapujának repróját átvitték (folyamatosan, megannyi római-hellén szobor másolatával együtt), akkor etalonokat állítottak a saját tanulóiknak.

És így terjedhetett az eszme, a látásmód, a stílus és a minőség.

mégis akkor mi okozta a barokk bukását és a klasszicizmus születését

Klasszicizmus, azaz a klasszikus értékek etalonként kezelő, azok által meghatározott esztétikai és stilisztikai szempontokat alkalmazó korszak. Az egyik kedvencem ez a stílusváltási periódus, ahogy a barokk megakadt és a klasszicizmus megjelent, mivel olyan nagy a távolság a két korszak között, mint a chorizo és a gyulai között, és, mivel nem fejlődésről van szó, hanem váltásról.

Társadalmi oldalról a Francia Forradalom és a demokratizálódás, illetve a racionalizálódás volt a kulcsa a történésnek, de kulturálisan egy teljesen más folyamat játszódott le. Akkoriban kezdik ugyanis feltárni Pompeii-t, és gyorsan szétfutott a híre az ott talált alkotásoknak, leleteknek, eszközöknek. Egyszeriben kiderült, hogy vannak I Konstantin császár előtti korokból csodálatos alkotások, és amit addig antik, ősi szépségeknek hittek, és amiket a reneszánsz, majd barokk fejlődéssel meghaladottnak véltek, azokat váratlanul új versenytársak ingatták meg.

A későgörög műveket felváltó hellén, illetve római műalkotások mellé bekerültek a korábbi görög, azaz a klasszikus görög művek, melyek addigra vagy nagyon szétszóródtak a kontinensen, vagy megsemmisültek. És láss csodát, Pompeiivel egy időkapszula egyszerre nagy mennyiségben dobja felszínre ezeket. Addig úgy gondolták, hogy volt egy antik korszak, majd egy sötét gót középkor, a reneszánsz és a jelen fény kora, a barokk. És egyszerre a római előtti időkből előkerülnek a klasszikus (antik előtti) alkotások. Winckelmann esztétikai műveket ír ezekről, Piranesi metszetkönyvekben ábrázolja és adja ki a leletekről készült „fotóit”, Napóleon meg összemazsolázza az útjába akadókat. És huss, szétfutnak az új etalonok a kontinensen.

Az akadémián is látható egy darab abból az időből, amikor még a kapszula nem nyílt meg, de már lehetett látni 1-1 különlegesebb darabot. Ez a Silenus-t ábrázoló szobor ráadásul egy skopas szobor. Skopas kései görög szobrász volt, aki egy kisebb stílust is teremtett kortársainak. Amikor már hanyatlott Athén, akkor elkezdtek csavart, megbillenő, „imbolygó” szobrokat készíteni a mesterek, élükön Skopassal (ezért hívják ezeket skopas szobroknak). Ám saját koruk végén, más központokban jelentek meg a Nagy Sándor ízlését megtestesítő hellén alkotások is, így mondhatjuk, hogy Skopasék munkái adják az utolsó tisztán görög szoborstílust.

Konkrétan ezt 1569-ben, a barokk kor elején találták meg, állították ki és nagyon hamar közkedvelt mű lett. A megbillenő, csavarodó beállítása példa lett a barokk művészeknek, így ők is megcsavarták, megtekerték alakjaikat. Majd jött az időkapszula 1748-ban és a rádöbbenés, hogy mennyi minden lehet még nem felfedezve és nekiindultak a klasszikus szépségek összegyűjtéseknek. Napóleon sógora aztán ezt a Silenus-t megvásárolta a rekvirálgató császárnak, miközben - tudtán kívül - az már javában építette az új stílus alapjait, az empírt és a klasszicizmust. Így történt, hogy egy barokkban központibb műkincs a későbbi felfedezések hatására egy történeti lelet lett, míg a frissen előkerült alkotások új műkincsekké váltak. Ironikus, hogy a pompeii leletek amúgy fejletlenebbek, későbbiek voltak a Skopas féle szobroknál, mégis, az utókor az előbbieket tartotta szebbnek, mivel egyszerűen a „skopas-os” barokk reprókra ráunt.

azért nem minden arany, ami Duchamp

Persze, azért nem minden van rendben Madridban sem. Ott is akad probléma bőven. Például voltunk egy Duchamp kiállításon. Akinek nem mondana semmit ez a név, az adjon hálát az égnek, de akinek igen, az ne csóválja a fejét és ne is röhögjön rajtam, ugyanis nem azért mentünk be, hogy Duchamp kukaművészetét megnézzük, hanem azért mert úgy hirdették, hogy Dalí, Magritte és Duchamp lesz a kiállításon…

Na, 1-1 nagyon korai és kevésbé jelentős Dalíval és Magritte-tel le is tudták a plakátok marketingkamuját, és ezek mellett csak, csupa nagybetűs RETEK volt kipakolva. Házigazdánkkal 3-asban mentünk, és mivel Fanni még hisz abban, hogy hátha van szikrányi értelem ezekben a lomtalanítási installációkban, így ő lemaradt, míg mi inkább előre mentünk, hogy a későbbi, normális festményeknél időzzünk inkább… aztán annyira előresiettünk, hogy kijöttünk a kiállításról véletlenül. Ugyanis semmi művészet nem volt kirakva, csak a dadaista szemét, a szenny, a kosz, a piszok. Felakasztott mellény, belógatott teafilterek, használt wcpapírnak tűnő festmények és hasonlók

A nagy marketing kiállítás lehetősége nekem azért szemet szúrt már előre, mert nagyon nem akarták a beharangozókban feltüntetni, hogy mégis mik kerülnek ki, és csak 1 festmény fotójával operáltak a plakátokon is, de az ilyen töménységű hülyének nézésre még én sem voltam felkészülve.

A csúcs az volt, amikor kitaláltuk vendéglátónkkal, hogy a levegőcserélő aggregátort kezdjük nézni, hátha azt is majd jól Duchampnak nézik. Sajnos nem volt türelmünk végigvinni a bulit, de a kiállítás végén azért egy tűzcsapot gondoltam lefotózok ide, a blogra képmellékletnek. Így is lett, mikor véletlenül belépett a terembe egy másik turista, és látva, hogy egy ritka Duchit fotózok, ő is jól megnézte magának a csodát…

Duchamp után mindig kell egy kis idő, így a harmadik részhez érkezve tartunk egyet.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Berlin elesett

Hát, úgy esett, hogy megesett, Fannival kiugrottunk Berlinbe, hogy onnan tovább ugorjunk Madridba. Még a tanúinktól kaptuk frászajándékba az utazást, és mivel egyikük Madridban él, így szinte alap volt, hogy nála szállunk meg. De, mivel ugyanő kényszeres röpködő, így feldobta ötletnek, hogy mehetnénk átszállással is. Ez jó ötletnek tűnt, mivel én szeretek elrugaszkodni meg landolni repülővel, így már ezért lett kedvem a dologhoz, és a felajánlott Bejrút, Moszkva, Sármellék, Berlin átszállási lehetőségek közül az utóbbi meg is tetszett.

Fontos tudni a körülményeket, hogy hogyan is indultunk ki.

Ugye 3 nappal korábban voltak az országgyűlési választások itthon (8 éves, megelőző kampány után), amik úgy alakultak, ahogy. Nem titok, hogy magam sem voltam feldobva az eredménytől, hiszen én már csak egy amolyan „konzervatív” ember vagyok, aki szeret pártprogramokat olvasni. Illetve a számomra releváns kérdések az eredmények láttán (fiatalok lakhatási támogatása, környezetvédelmi szempontok és minisztérium, egészségügyi rendszer reformja, 2030-tól várható nyugdíjszabályozás, könyvpiac visszaliberalizálása, művészeti és kulturális bármi, vállalkozóbarát politika, esetleg pályázati pénzek a kkv-khez is csepegtetése, bankadók megszüntetése és a vállalkozói hitelezés újraindítása, bürokrácia… eleve működtetése, normális adóhatóság, stb…) sajnos, valószínűleg továbbra is megoldatlanok maradnak.

Szóval, hallgatva a kormányzati világképre, bepakoltuk a GV2-es vegyvédelmi ruháinkat és egyéb felszereléseket, hogy a pokol egyik migribugyrába alászálljunk, ráadásul az egyik legjelentősebbe, MerkelMuttihoz, Berlinbe. Volt némi gond a repülőtéren, mert - felkészülve a lángokban álló, elesett, lehanyatlott városra - a poroltóinkat nem akarták átengedni a fémkapun. Végül azok maradtak is, de szerencsére nem is volt szükség rájuk. Ja, honnan tudod, hogy magyarok is utaznak a gépen? Leszálláskor minden 5. elkezd tapsikolni! Én nem értem ezt, ugye a tapsikolással mindig gondjaim vannak, de ez vagy valamilyen volt rendszer beli „nemlehetutazni” életérzés vagy a középkori világlátásunk hatása, mely szerint bizonyára valami varázslat emeli meg a repülőgépet. És pont leszálláskor kell csinálni? Miért, a tapsolók amúgy mit hisznek, hogy a pilóta direkt meg akar halni minden útja végén és majd jól belegravírozza a gépet az aszfaltba? (Mondjuk a BrájenAir 2-ből 2-szer hozta is a hogyan NE tedd le a gépet fílinget. Szerencsére, a landoláskor lekapcsolják a fényeket, hogy halkabban sikítsanak az utasok.)

Node, a lángoló város helyett meglepődve vettük észre, hogy bizony kék…

…Berlin felett az ég!

[Kis segítség, azoknak, akik nem néznek avítt filmeket, a Berlin felett az ég a Wim Wenders féle Angyalok városa (utóbbi készült az előbbiből).]

Német felmenőkkel is rendelkezve, semennyire sem gondoltam, hogy bármi is el lenne romolva Németországban, de még nekem is meglepő volt, hogy mennyire működik minden. OK-OK, összesen 6 órát voltunk ott, de azért sokmindent le tud szűrni az ember abból, hogy a Reichstag előtti füves placcon 55+-os, elegáns hölgy fekszik a fűben és napozik, vagy, hogy a héven egy közel keleti kinézetű Komisszár Rex rendőr segít nekünk, hogy hol és hogyan érvényesítsük a jegyet és merre kell majd menni. Mindenhol kávéznak, fagyiznak, sütiznek a fiatal anyukák, 6-7, egymás mellé parkoltatott babakocsi mellett. Az éttermek tele vannak, a teraszokon feltuningolt rántott húsra facsarják a citromot a Günterek és Jürgenek, miközben vagy pénzügyekről vagy a legújabb Audi összeszereléséről beszélgetnek.

Vittünk bakancsot, mert igencsak féltünk, hogy tetanuszért kell majd menni a szeméthegyeken keresztülgázolástól, de… NEM VOLT SZEMÉT! Sőt, nagyon tiszta a belváros… lehet, hogy például azért is, mert a kutyaszargyűjtő kukák egyben hamutartós kukák (a kaka veszélyes hulladék, ezért nem lehet akárhogyan begyűjteni), oldalukon a QR kódos „értesíts-minket-az-appon,-ha-megtellik!” szöveggel. Nekem az ilyen apróságok sokat számítanak, illetve ezek szoktak érdekelni igazán. Az én turista fotóim is általában téglákról, kukákról, anti témákról készülnek, viszont, így nekem pl egyből feltűnik, hogy sem Berlinben, sem Madridban nincsenek villanyvezetékek és oszlopok, aminek hatására például az épületek látványa nagyon jól érvényesül. Apróságok, melyeknek nagy súlyuk van.

Egyszer egy turisztikai felmérésen a hozzánk látogató nyugatiak azt mondták, hogy azt hiányolják, hogy nálunk nagyon egysíkú a térburkolás, a térkövezés. Na, ez még a térkő reneszánszunk előtt volt, amikor még nem az uniós támogatások 30%-a ment viakolorozásra. Én nem szeretem a tarka térkövezést, de - látva a kinti állapotokat -, valószínűleg az esélyegyenlőségi térkövezésre gondolhattak a turisták, és nem a tarkaságra. Ugyanis még a véletlenül kinyíllott a pitypangra is külön rovátkolt térkő figyelmezteti a vakokat.

node, kulturálódni mentünk, nem a jövőt siratni

Megnéztük gyerekkorom kultikus helyét, a Brandenburgi kaput, és konstatáltam, hogy a négy világállapotot jelképező lovak semerre sem haladtak [a lovak ősi babiloni koncepció utóhatásai, mely szerint 4 világállapot követi egymást: az aranykor, az ezüstkor, a bronzkor és a vaskor. Az első három már elmúlt, és a világ az utolsó stádiumában van, mely után egy megtisztuló apokalipszis fogja összeolvasztani az arra méltókat (a győzelem jegyében).].

De nem is kockaföldén lennénk, ha a környező épületek ne lennének penetránsan rondák. Hiába, a Bauhaus (a stílus, nem az áruház!) nem múlt el áldozatok nélkül.

Szóval, miután elvonultunk a Love Parade-ek útvonala mellett, ellátogattunk a Természettudományi Múzeumba. Berlinben ez kötelező, hiszen itt őrzik azt az emléket, mely alaposan megváltoztatta a tudományos és eredettel kapcsolatos gondolkodást.

nekem ne magyarázza senki, hogy a tirex a tikbű lett!

Mindenkinek ismerős, hogy a kisgyerekek már milyen korán és mennyire tudnak rajongani a dinoszauruszokért. És, ahogy gyakran látom, ők nem úgy tekintenek a dínókra, hogy azok egyfajta különleges állatok, hanem inkább mesebeli lények, szörnyek, melyek képzeletükben élnek, és, amik talán sohasem voltak, leszámítva a mesekönyvek lapjait, és a kínai gumijáték gyárak tervezőcsapatainak elméit. Bár kétségtelenül egyszerűbb a dínókról mesélni, mint a romantika vámpírjairól vagy farkasembereiről, vagy a középkor szent szelleméről, de azért vicces, hogy ami a felnőtteknek természettudományos lelet, az a kicsiknek ugyan úgy, egyszerűen csak: SZÖRNY! :)

A Museum für Naturkunde - természetesen - nem megy bele a tudománytalan varázslásba, hanem inkább ezt a problémát helyezi egy megfelelő kontextusba. A főcsarnokba lépve ugyanis rádőlnek a látogatóra az óriási csontvázak, kivetítőkön mennek az animált dínós kisvideók, kőlenyomatok szegélyezik az ösvényeket, majd hirtelen feltűnik az egyik sarokban egy ábra, amin egy csirkét és egy egykoron röpdöső hüllő csontvázát hasonlítják össze. Sokan nem tudják, hogy a tyúk vagy a tojás elsőbbségének kérdése nem is akkora hülyeség, mint ahogy szokás beszélni róla. Ugyanis a tojás volt előbb. A dínóké. És mivel bennük és velük alakult ki a tojci, így csak egy közös lelet kellett, ami igazolja, hogy volt átmenet a madarak és a dínók között. Ezt a szükséges kapcsot régóta sejtették, tudták, hogy lennie kell, de a berlini Archaeopteryx lithographica-ig nem volt bizonyított. Ez volt a tű a szénakazalban, pontosabban a toll a kőzetrétegekben, az első, nagyon ép, tollas dinoszaurusz maradvány!

A magamfajta retrográd természetrajongónak ez a lelet egyfajta szent grál, persze, annyi különbséggel, hogy ez létező relikvia. Egyszerre bizonyítja a nagy kihalások megtörténtét, az evolúció elképesztő ütemét és a tudományos gondolkodás és az ész jövőbe látó képességét. Nekem, aki Attenboroughon cseperedtem, majd Darwint olvasva lazítottam két rajz között, én, aki a gyöngyösi Természettudományi Múzeumból kapta az első 40 rovartűjét és aki tudja, hogy a csíkbogarat a 130W-os, a legyeket a 160W-os higanygőz lámpa csalizza, nekem az egyik vágyam volt ezt a kőtáblát látni (igazából a vágyam az volt, hogy koccintsak a kőtáblával és egy pohár kólával, de ezt meggátolta egy 8 centis golyóálló üveg). Ez a kőtábla többet jelent, mint egy 2x5 soros, mert egy árnyalatnyit régebbi és igazi. Egy kődarab, mely eldugva, visszafogottan hirdeti a múzeum nyitótermében, hogy készülj az utazásra, ami a többi teremben vár.

És akkor szépen végigsétálhattunk a légkört átalakító stromatolith-ektől kezdve a Föld geológiai folyamatain át a csillagászati, rendszertani, evolúcióbiológiai vonulatain. Nem fárasztok senkit, neten, 2000 után írt könyvekben mindent megtalálnak. Viszont! A gépszíj akkor szakadt el, amikor a preparációs terembe léptünk be. Mintha a Walhallába kerültem volna! Míg Fanni ájuldozott a kitűnően mesélő preparátumok előtt, én már azon agyaltam, hogy egy fiktív jövőben, a saját nappalinkat így kéne berendezni, és, hogy másnaptól kezdve a döglött állatkákat is gyűjteni kell, mert preparálni szeretnék. Ki volt állítva a ’30-as évektől kezdve a Berlini Állatkert elpusztult állataiból egy válogatás, mint például egy 100 éves gorilla a nemrég elpusztult jegesmedve Knut mellett.

minden az oktatást és az ifjú generációkat szolgálja

Míg nálunk trancsírszadinak minősülne egy ilyen kiállítás (hiszen MI környezettudatosakként tiltjuk a természettudós terepmunkát, míg Natura2000-es lápokat lignitbányászunk és szintén N2000-es erdőket szociálistüzeltetünk el), addig Berlinben az arapapagáj kiállításon egy apró tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen fontos a gyűjtés, hiszen van olyan faj, aminek egykori létét már csak 3 preparátum őrzi a bolygón… külön kemény ez annak fényében, hogy Knut, a jegesmedve is ki van állítva.

A termek kitűnően, igényesen, művészien vannak összerakva. Olyan varázslatos hatást keltenek, hogy kis kocsikon kell a látogatóknak maguk mögött hurcibálniuk a leesett állukat. Az egyik legjobb ötletnek azt tartottam, hogy itt-ott híres természettudósok portrészobrainak másolatai vannak asztalokon, és nagyon halk motyogás hallatszódik körülöttük. Közelebb lépve pedig látható egy kis kép, ami felhívja a látogató figyelmét arra, hogy könyököljön a szobor elé, a megadott karikákra és helyezze tenyereit a fülére.

És láss csodát, amint ezt kipróbálja valaki, egyből beszélgetésbe elegyedhet az életre kelő szoborral! Ugyanis az odakönyököléssel egyből szemtől szembe kerülnek, és a látogató könyökein keresztül felvezetődik a hang a füleihez, amit csak ő hall, csak neki mesél a tudós a felfedezéseiről.

De ki vannak állítva a kutatási gyűjtemények ugyan úgy, mint egy kőtár, vagy mondjuk az ovisoknak tervezett foglalkozás, melyen saját lenyomatokat vehetnek, kézműveskednek dínórégészetet, mesél nekik egy múzeumi fickó a dolgokról és teljesen lekötve vannak - szerintem - minimum egy napig.

világok háborúja - one world one future/csak a Mi

Miközben az át és visszaszállásunk előtt sétáltunk még kicsit, leültünk elfogyasztani egy tradicionális berlini menüt, egy dönert. És a VW Bogár méretű szendvics majszolása közben már járt az agyam az antitémákon, azaz a számokon. Mert nagyon nehéz elmesélni azt, ami kint van, és egyből érezhető. Nem önámítás ez, hanem elképedés, mely, ha csak tized annyira igaz, mint érzi az ember, akkor is nagyon szomorú a magyar viszonylatból nézve. És én meg ilyen vagyok, versenyelvű, értékelvű roncs.

8EUR a beugró a múzeumba, ami az itthoni viszonylatokhoz képest sem vészes 2480.-. Ez annyi, mintha Pestről valaki elugrana Nagymarosra vonattal, mert ott egy pohár sört szeretne inni (milyen gáz már ez?!). A Naturkunde évi 500.000 látogatót fogad, annak ellenére, hogy nagyon kicsi, klasszikus épület. 500.000 látogató nálunk 2014-ben mondjuk az egyik leglátogatottabb múzeumban, a Szépművészetiben volt, ami legalább a duplája a MfNK-nek.

No, egy ilyen múzeum felhúzása a nulláról kb 15-20mrd forint lenne, de akkor már teljesen hi-tech és csúcsszuper, és jópár cuccot is lehetne bele vásárolni. De ne aprózzuk el, számoljunk 25mrd-dal! És mivel vicces kedvünkben vagyunk, építsünk egyet-egyet Debrecenre, Szegedre, Pécsre, Kecskemétre, Sopronra, Felcsútra, Miskolcra, Szolnokra, Szombathelyre, Szekszárdra, Nyíregyházára, Kaposvárra, Dunaújvárosra, Győrre, Keszthelyre, Ceglédre és persze Budapestre. Azért vagyunk amúgy vicces kedvünkben, mert a MfNK épp most újul meg, frissítik a gyűjteményt és a kiállítási tematikákat… abban a Németországban, ahol 8x több ember él, de annyi GDP-t termelve, mintha 21x többen lennének, mint a magyar lakosság.

Na, ezt elképzeltük rendesen? Ezt a sok új, magyar természettudományi múzeumot? Mert ha ezt megcsinálnánk, akkor pont kijönne a tao-val eddig focira költött hazai pénz. 18 darab, MfNK kaliberű múzeum, a nulláról felépítve (konzervatívak kedvéért ez az összeg harminc EZER Nokiás dobozba férne bele). De az igazán szép, hogyha a 18 múzeumba összesen 500.000-en mennének el (ami valószínű, mert egyetlen egy ilyen múzeum teljesen elegendő), akkor máris 6,5x többen szórakoznának, mint egy évben focimeccseken, a Magyar Bajnokságon.

Mindegy. Berlin él és teljesen rendben volt, láttunk nagyon űberkőnig földi csodákat, de suhannunk kellett tovább, hiszen hamarosan Madridban volt jelenésünk...

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kis olvasnivaló

A minap eszembe jutott, hogy még nem is ajánlottam a figyelembe az egyik legjobb hazai művészeti újságot. Jó-jó, van némi hátránya is, méghozzá az, hogy kb 90-100 éve nem adják ki, de, mind időkapszulaként, mind művészeti magazinként máig kellemes olvasnivaló.

a Művészet

Élt régen egy Lyka Károly nevű művészettörténész, kritikus, aki festéssel is foglalkozott. Ő a tökéletes megtestesítője volt annak, hogy milyen az, ha valaki történeti oldalról is körül tudja járni a témákat, illetve szakmai rálátása is van. És ráadásul a kortársait véleményezte, az ő munkájukat, hátterüket írta meg a saját idejükben. Az életrajza már önmagában érdekes olvasmány, mivel úgy hozta az élet, hogy nagyon belekerült a művészeti világ sűrűjébe.

Legtöbben a monográfiáit ismerik, antikváriumokban szép számmal lehet ezekre rábukkanni és fillérekért megvásárolni, de ez alkalommal egy másik, jelentős munkáját emelném ki, méghozzá a Művészetet. Ezt a magazint 1902-től szerkesztette, és rendszeresen, gazdagon illusztrálva mutatta be a Budapestre készülő, illetve az országos jelentőségű szoborterveket, a festők műhelyeiben kalandozott, vázlatokat publikált, szóval mindent azoknak, akik a konkurenciáról szerettek volna tudni, vagy éppen a művészeti élet után érdeklődtek. Mindezt a szecessziós és historizáló, nemzeti romantikus és klasszicista Magyarországon.

És, hogy hol lehet ezeket az írásokat megtalálni?  Papír formában csak könyvbe kötve, de a Képző mellett működő Lyka Könyvtár sok éve digitalizálta a kiadványokat és ingyen elérhetővé is tett az alábbi linken: KATT IDE!

És, ha valakinek ez kevés lenne a hétvégére - vagy amúgy -, akkor neki külön öröm, hogy Magyar Művészet címen a ’20-as években is szerkesztett egy sorozatot, mely szintén digitalizálva olvasható a Könyvtár oldalán: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Kortárs művészet és a szakértő hozzászólások

Van pár fórum, ahol kényszeresen belepörgőrúgok a művészeti beszélgetésekbe, de a minap eljutottam odáig, hogy egyszerűen nincs kedvem újra meg újra az őskortól elmagyarázni a dolgokat, illetve a meglátásaimat. Ezeken a fórumokon jellemzően nézők vannak fent és mindig jön valami olyan poszt, komment, aminek nem bírok ellenállni.

minden ami valamiért elénk kerül, arról azt hisszük, hogy nem a véletlen műve

Ugye általában azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, vagy ami valamiért a figyelmünk elé kerül. Kivéve, ha beszélgetünk dolgokról. Akkor azzal, amit vagy mi vetünk fel - tehát nekünk érdekes - vagy más dob be témának. És ilyenkor ugye senki sem szereti a megmondó embert, aki időnként szól, hogy valamit máshogyan kell érteni, valami nem az, ami vagy hasonlók.

Az örök fikázó szerepet kijelöli a csoport neki, így már nem lesz érdekes az, amit mond, és egy defenzívába kényszeríti a közeg, mert ’szegény kérdés tárgyát megint báncsák’. Sokáig filóztam azon, hogy jó e az, ha az emberek megmaradnak a hülyeségben, ha tudom, hogy nem helyes, amit mások vallanak, amiről ahogyan vélekednek és ezt szóvá teszem, de mindig az lett a vége, hogy muszáj volt közbeszólnom. Mert miért is peregjenek sokan hülyeségeken, főleg, ha mélyen valószínűleg ők is tudják, hogy az nem igaz, csak nincs ellenvélemény, amihez nyúlhatnának.

Az internet világában ez nagyságrendekkel durvábban megy, mivel noname barát adagokkal kommunikálunk, és semmit sem az eredeti közegébe, a történetébe és a körülményeibe ágyazva kapunk. 

Kevin Nguyen és TJ Khayatan is ugyan erre a laikus szakértésre jött rá, amikor a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában járt. Már sok helyen leírták magát az esetet, azt, hogy azt tesztelték, hogy a nézők tényleg mindenben művészetet látnak-e, ami elsőre úgy tűnik, mintha tényleg művészet lenne.

Először egyikük baseball sapkáját tették a múzeum padlójára, aztán tovább vitték a bulit, és egy falfelület közepéhez lerakták Kevin szemüvegét. És láss csodát, csoportok kezdték meg az ájuldozást a művészet előtt.

Azért a kuka is kapott pár like-ot!

Most nem is Kevinék a nagy szám a történetben, hanem inkább a nézők helyzetébe kell kicsit belegondolni! Mit nem szeretnek az emberek? Hülyének lenni. Mik lesznek az emberek a kortárs művészettől? Hülyék! :)

Persze, a kognitív disszonancia megvédi őket, mert látni fognak értelmet abban, amiben csak ők látnak, hiszen, ha ez nem így lenne, akkor az 1700 évnyi filozófiai fejlődés már rég mindenki számára érthető lenne, és nem beszélnénk például vallásokról.

De beszélünk, és egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az önámító, önbecsapó habitustól.

És ez miért gond? Egyszerű, és egyben nagyon szomorú.

Nem számít a szakmaiság, a tudás, a józan ész. Még véletlenül sem szeretném a ráció mindenek felett állóságát hozni érvként, mert a művészet nem objektív, hanem szubjektív irányzat úgy összességében. De fontos lenne megérteni, hogy ez a szubjektivitás nem egészében jellemző a művészetre, hanem a részalkotói között, a racionális, objektív faktorok mellett vannak szubjektív elemek is.

A szaktudás, a szakmai fejlődés, a technika az egyik ilyen. A meghatározás, a definíció a másik. Az esztétikai része, azaz a művészet filozófiájának aktuális szintje szintén hosszú, észérveken és szellemi munkán alapul, míg mondjuk az árszabás, a témaválasztás és adott nézők hozzáállása, kulturális háttere, ízlése már a szubjektív faktorok közé tartoznak.

Ha szeretnénk, hogy legyen még művészet pár évtized múlva, és olyan rangon és funkcióval, amilyenre az ki lett találva, akkor fontos, hogy az objektív pillérek megmaradjanak.

Régen volt egy olyan szempont a képzőművészetekben, amit csak úgy neveztek, hogy a ’nehézség keresése’. Ez arról szólt, hogy egy művész kvalitásosságát az is adja, hogyha mindig egyre összetettebb, bonyolultabb, nehezebb alkotásokkal jön elő. Magához képest is és a konkurenciáihoz képest is. Ez a szempont serkentette a szakmai fejlődést és egyben a műalkotások minősége is folyamatosan javult, haladt előre.

A XX. században, ilyen olyan okok miatt ezeket a pilléreket kezdte a kortárs művészet kirúgni. A határok tágításával kezdődött a dolog, mígnem sikerült olyannyira túltolni a határokat, hogy azokra már rá sem lehetett ismerni (ez a jelenség akár ismerős is lehet a mindennapi politikai történésekből is). Amikor pedig ezek a túltolások összeálltak egy kritikus tömegbe, akkor elérkezett az idő a hozzá nem értés, a dilettantizmus diadalához.

Damien Hirst és a tigriscápa

Kerestem valami jó példát az előbbiekre, és az Ómenből is jól ismert Damienre esett a választás. Damien Hirst egy magamutogató férfiszerszám, aki azzal lett világhírű, hogy hamar ráérzett a 80’-as 90’-es évek alakuló vákuumára, és tekert egyet az abszurditás kapcsolón, de úgy, hogy még Laár András is hiába teleportálgatta magát aznap, amikor megnyílt a cápás kiállítás.

Damien művészetében - meglepő módon - központi helyen szerepel a halál. Az épelméjű nézők az agyukon érzik is ezt, de Damien nem erre gondolt, amikor mindenféle állatot kiállított nagy, formalinnal töltött tározókban, hogy bemutassa: 1., azok állatok formalinban, 2., azok műalkotások úgy cakumpakk, 3., a halálról szóló műalkotások.

Jó nem?

Az egyik csúcsdarab egy leölt tigriscápát mutatott, ami plexi tárolójában, formalinban úszott… mitagadás, így is lehet egy cápás műalkotást készíteni, de ez nem annyira művészet szerintem, és alkotásnak is csak nehezen tudnám titulálni.

Sokan tudják rólam, hogy gyűjtöm az állati koponyákat, de mindig csak elhullott tetemekből gyűjtött alkatrészeket preparálok. Szimplán azért, mert nem látom értelmét ezért leölni az állatokat és teljesen mindegy az eredmény szempontjából, hogy hogy múlik ki egy-egy entitás. Ezért is borult el az agyam, amikor még régebben hallottam a kiállításról, és arról, hogy a „művész” simán, nem túl sok előkészület után helyezte tiszta formalinba a tetemeket. Aki már illatolt formalint, az tudja, hogy tömény és szövetroncsoló hatása van, ezért sem szokták mindig tisztán alkalmazni. Főleg akkor nem, ha hosszú időre akarnak valamit konzerválni, ugyanis a formalin roncsolja a szöveteket.

Nem meglepő módon Damien dögkút kiállításán is így történt, szépen minden állat elkezdett oszladozni a tárlókban.

ez volt a koncepció

Amikor évekkel később ez kiderül, mármint mindenki számára evidens lett, hogy a cafrangok a löttyben nem a művészi pátoszhoz szükséges konfettieső, hanem a tetemek foszlányai, akkor megkérdezték Damient, hogy ez így most mi? Mire ő elmondta, hogy hát maga a koncepció. A halál jelenségét akarta bemutatni, és ezért DIREKT így csinálta az alkotásokat, hogy a formalinban szépen lassan elbomoljanak.

Pár évvel ezelőttig még reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen orosz vagy szaúdi oligarcha, aki megpénzmosta 50.000 angol fontért (majdnem 18 millió forint) a cápát, az viccből továbbgondolja Damien halál koncepcióját és bebetonozott lábakkal szabadon engedi egy hajóról a művészt, hogy keressen még pár egyedet, de sajnos nem így történt.

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a posztot, mert nem lenne szabad ilyesmikről írnom. Nem a kortárs művészet szarozására gondolok, hanem valami nagyon másra, a sorok között. A művészetnek nem feladata a direkt véleményalkotás, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet szó nélkül elmenni a szakmai, objektív pillérek elbontása mellett. Mert nem mindegy, hogy mindenki maga alakítja a valóságát, vagy a valóság alakítja őt.

Ezért kérem azokat, akik nagyjából egyetértenek a fenti sorokkal, hogy most kicsit gondoljanak bele a saját valóságukba, és figyelmesebben olvassák végig újra a fent írt részt, ezt:

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Menthetetlen a helyzet

Legalábbis annak tűnik, és ami annak tűnik, az legtöbbször az is, ha nem keresünk még időben valami megoldást rá.

nem halad a kiállítási helyszín megtalálása

Ez egy szomor, ahogy Kati néni mondta anno. De azért nem feszülöm túl a helyzetet, mert nem is nagyon reméltem mást. A kereskedelmi galériákat ugye kilőttem, mert - mondjuk úgy - nem partnerek a művészetben. Viszont az összes többi hely vagy nem válaszol, vagy 2073-ig le van kötve.

Na, mindegy, ez annyira nem is lenne lényeges, ha nem futnék bele a cápás problémába, hogy a rajzaim túlnyomó részét nem lehet részleteikbe menően élvezni pusztán a netre digitalizált formában. Régebben próbáltam digitalizáltatni a képeket, el is ment pár rajz egy „szakértő” fotóshoz, de sajnos elvérzett a project akkor, amikor visszaküldte nekem a 40megás reprókat és szóvá kellett tennem, hogy jók lettek, de legközelebb figyelhetne arra is, hogy mondjuk a grafit ne csillanjon be a képeken.

Ezt követően ment némi kísérlet azon is, hogy akkor csináljuk azt, hogy több képből fotózom össze a rajzot, de akkor meg vagy annyi utómunka kellett a végeredményhez, hogy az már eltért az eredeti képtől vagy csak simán nem tudtuk megfelelően összeállítani az 29. próbálkozásra sem.

Ha viszont nincs kiállítás - ráadásul rendszeresen -, akkor nem ismerik meg a rajzokat, és akkor nem gurul a szekér sem, szóval a kígyó végül a farkába harap.

és mi lesz akkor a művészeti élettel?

Bár vannak kezdetleges kísérletek a naaagy megmentésre, nekem az a benyomásom, hogy ezek is már paródiákba kezdenek fordulni.

Művészeti terápiák alakulnak fakezűeknek, felnőttek járnak rajzolni tanulni az egész napos taposómalom mellett, és a legkülönfélébb agyféltekés rajzkurzusok is szép számmal szaporodnak… sőt, mostmár van jobb agyféltekés nyelvtanulás is. Összességében úgy elveszettnek érzem kicsit a szellemi tartalmat. Mert milyen már, hogy mindent művészetnek hívnak, amikor valami ecsettel őrjöngést csinálnak. És ezekért - túlnyomó részben - ráadásul még fizetnek is a résztvevők (értsd, dolgoznak, hogy pénzt költsenek arra, ami nem fog semmit sem osztani-szorozni életükben, de legalább addig sem kell mással foglalkozni).

A minap a Mensa Suli programjába hívtak, hogy meséljek a csemetéknek a rajzról, és ez alkalomra készítettem mindenkinek egy talpakon álló üveg állványt, amivel lehet fejleszteni az ügyességüket. A feladat lényege, hogy különböző tükröződéseket kell lerajzolni, de most nem is ez az érdekes a sztoriban, hanem az, hogy miközben a 12db vastag üveglapot elkezdtem kicsomagolni előttük, akkor hirtelen bezsongtak a gyerekek, hogy mi az-mi az?

- Azok micsodák? - kérdezte az egyik srác

- Hát minek tűnnek? - kérdeztem

- Azok tabletek?!!!?!?!?!??!!!!!

- Hát persze, az új Ipad 8, ami nemrég jött ki! Ezen fogtok rajzolni. - mondtam

- Igeeen?! Húúú! - szólalt meg a moraj

- Nem is tudtam, hogy már kijött a 8-as! - tette hozzá az egyik kislány

(Hangsúlyozom, hogy üveglapokról van szó!)

- Hát azért hoztam… Jajj, ne őrüljetek már meg, ezek üveglapok!

- ÉS AZOKON FOGUNK RAJZOLNI? - kérdezték a legnagyobb megdöbbenéssel.

Ugye, a gyerekeknél gyakran előfordul, hogy egy tip-top ajándékot 3 másodperc alatt félredobnak, de a sarokban a szöszökbe ragadt, döglött légy kieső lábaival hetekig el tudnak játszani. Hát itt is így volt, kijelzőkaparászás helyett az üveglap vitte a prímet (az 1-et, 2-t, 3-at, 5-öt, 7-et, 11-et, stb). Minek hatására, óra végére elő is került 1-2 rajz, illetve el is került 3-4. Amivel büszkélkedni akartak azzal inkább mégsem, illetve, amivel eredetileg nem mertek, azzal mégis. És amiket megmutattak, azok mindegyike optikai trükkökről szólt (Escher féle, illetve logikai problémákról). És elgondolkodtam, hogy tejóég, tényleg 11-12 éves lárvák optikai trükkökkel szórakoztatják magukat? Mármint simán, valaminek az egyszerű rajzolása már olyan kevés lenne? Hogy fogják így megérteni a lágy, finom érzékiséget egy képen, ha még ki sem fog tudni fejlődni a látásuk?

könyvet írtam már? nem?! akkor majd most!

A kiállítótér keresgéléssel párhuzamosan a szokásos életparázgatás is haladt. Hogyan tudunk majd egyről a kettőre lépni, mit kell még csinálni, hogy forrásokat szerezzünk a vágyainknak. Én szeretnék hidropóniát meg táptalajon növényeket laborozni, de Fanni is mutat képeket időnként egy szigetről, ahol csak kóbor kutyák élnek, ott alakítottak ki nekik egy menedéket, full ellátással, szóval azt gyanítom, hogy ő meg szeretne egy saját kutyamenhelyet.

Amikor ezek a befeszülések vannak, akkor nem csinálunk mást, mint visszanyúlunk a korábbi ötletekhez és újraadaptáljuk őket a realitásokhoz, hogy hátha most majd jól meg lehet csinálni azokat.

Így jött a könyvírás ügye is. Egészen pontosan könyvek írása, mert bár a Realizmus.-ról blogoltam már, de van egy másik koncepcióm is. Még rémzős koromban gyakran látogattam a Lyka Könyvtárat, ahol van 2 polc a rajzos könyveknek. Oda kerülnek a tipikusan a ’hogyan lehet rajzoli’ témájú könyvek, és ugye azzal sokat el is árultam, hogy ez a téma összesen 2 polcon van, de mellette kiemelném, hogy ez a Rémzőművészeti Egyetem könyvtára… talán ott többet várna az ember.

Vannak tragikusabbnál tragikusabb művek (Művészeti anatómia, A ló anatómiája, az Ember anatómiája, Kis rajziskola, stb), melyek már a fetisizmus határait súrolják a Rajzi tanszék oktatógárdájának lelkében, de engem egyik könyv sem kötött le igazán.

A felépítésük pocsék. Mindig a szerző saját, önálló rajzai vannak benne, melyek vagy csak nagyon lengén kapcsolódnak a tárgyalt témához, vagy semmi közük hozzá, és lehet érezni, hogy kellett a nyomdai ívhez az üres helyeket valamivel feltölteni. Soha nem egy rajzolni vágyó helyébe képzelve épül fel a könyv. Nincs szó gyakori hibákról, nincs szó valamilyen a-tól z felé tartó koncepcióról, hanem csak úgy ’nesze, örüjjé!’ alapon jönnek egymás után az oldalak. Szép példa erre a megcsináltságra, hogy egy rajzolásról szóló könyvet, amiben csak fekete-fehér ceruzarajzok vannak, azt mégis színesben nyomtatják, mert az úgy jó!

Már akkor felmerült bennem, hogy kéne egy normális könyvet összehozni, egy szakkönyvet, ami segítheti az autodidakta fejlődést, de nem korlátozza értelmetlen és íratlan szabályokkal a rajzolni vágyót.

Ekkoriban persze még nagyon tartottam attól, hogyha kiadom a titkaimat, akkor gyorsan jól leelőznek majd, aztán idővel megértettem, hogy egyfelől, ezt ott nevelték belém, hiszen ott a (szak)tudás tényleg könnyen elsajátítható, mert annyira nulla, illetve másfelől nincs még egy olyan hülye, aki rászánna annyi időt a rajzolásra, amivel be tudna előzni. Nomeg, akárhogy is nézem, abba korba értem, amikor már kis bolyongás után akár világegyház is épülhetne meglátásaimra, szóval, gyakran elgondolkodtat, hogy lassan illene átadni a saját meglátásaimat olyanoknak, akik talán hasznukra fordíthatják. Meg hamar elszáll az a még 20 év, és én nem akarok az útjába lenni a következő generációknak.

A rajzolás művészete… jó-jó ez csak munkacím egyelőre

Úgyhogy a 117. helyre felkerül a teendők listán A rajzolás művészete megírása. Egy kb 180 oldalas, A4-es méretű könyv, mely a gyakorlási lehetőségektől, tippektől, trükköktől kezdve elvezet egészen a képek felépítésének részletes útmutatójához is. És nem amolyan ’így KELL’ csinálni módon, hanem bemutatva a szakmai szempontokat. Valószínűleg majd kitérek benne az összes olyan egyéb eljárásra is, melyeknek semmi értelme sincs (jobb agyféltekézés például) vagy a haszna nem abban áll, hogy belelátunk mindenfélét (anatómia).

Aztán megnézzük, hogy mi lesz.

Most úgy néz ki a dolog, hogy november körülre készül el, illetve a nyomdából akkor jön ki, és addigra fut fel a marketing kampánya is, ami azért eléggé meredek és nagy kunszt lesz, mivel nem tervezek semmilyen kiadóval együtt működni. Nincs nagy szükségem arra, hogy Stahl Judit vágja a hagymát a könyvön vagy valamelyik szelebritás énekeljen a könyvvel kiadott DVD-n, és az sem jön be, hogy még 30 ember indokolatlan fizetését én álljam, úgyhogy inkább a magánkiadásra gyúrok.

Nomeg, ugye a Posta és a pályázatok mellett a 3. hobbim a pénzégetés. És ez bővelkedni fog az antiliberális fordulatban, amiben Deák Liberál Ferencnek többször is a seggire fogok égetni.

De, hát egyszer élünk. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!