A minap elrándultunk a Csernus kiállításra. Éshát eléggé vegyes érzelmekkel jöttünk ki.
Maga a kiállítás elég nagy, sok olyan kép van kiállítva, amit ritkán lehet látni, sőt, még mennyiségre is okés az egész.
viszont!
Bár nem olvastam el a mű-történészi kiírásokat, mert 10-ből 9x hülyeség, az az 1 meg sok újat nem adna nekem (gyűjtök minden információt, és követem az összes hírt Csernusról már úgy 10 éve). Mondhatni úgy néztem végig, ahogy bárki tenné, hiszen a galéria nem könyvtár, nem olvasni mennek oda az emberek.
Első és legszembetűnőbb probléma - leszámítva a hiányos útirány jelöléseket -, hogy a kurátor valahogy elfelejtette tematikus sorrendbe helyezni a képeket (vagy nem ismeri Csernus életét). A múltból jövünk, aztán ugrunk egyet, majd egy technikai csoportosítás következik, majd megint ugrunk egy nagyot az időben, utána kicsit vissza, és a végéhez érünk. Gondolkoztam a dolgon, hogy mégis miért sikerült így összerakni a kiállítást, de nem jutok másra, minthogy a kurátor futott vakvágányon. Vagy megkapta feladatnak a rendezést, miközben ő maga annyira nem rajong Csernusért. Így érthető lenne a kavarodás.
Csernusról előadásokon is mesélek, és ott mindig elmondom, hogy az életútjának ismerete nagyon fontos, hogy meg lehessen érteni a képeit. Mikor evett hangyát, mikor rettegett éppen és mitől, mikor fordított hátat saját kora magyar topművészetének. Ezek az ő esetében lényegesek, különben könnyen félre lehet magyarázni a képeit. Mint ennél a kiállításnál. Szemlélődőpartneremnél is teljesen jól lejött ez a szitu. A tárlat végére már hangot is adott annak, hogy nem érti miért készített olyan képeket Csernus, mint amilyeneket a halála előtt. Bár jártas a művészetekben, és - számomra érthetetlen módon - a színeket is szereti („Zolikám”! Szeretsz?), az öreg késői festményei kicsit kiakasztották. Ezért is lett volna jobb, ha a., minimum egy szakmabeli is beleszólhatott volna a sorrendbe, b., nem egy kortárs világtalant, egy kurátort kérnek fel a koncepciózásra. Én mondtam - ahogy mindig szoktam -, hogy az utolsó képeket le kell választani a Csernus életműről. Azokat egy pánikban lévő, magányos, elfeledett öregember munkáiként kell kezelni. Nem az egykori hiperrealista, majd realista (vagy szintén egy sötét elme szavaival élve: neokaravadzsisztikus) festő művészi koncepciójának beteljesedését kell látni azokban. Inkább a főnixet, aki visszatér, hogy újra megsemmisüljön a tűzben, miközben tudja azt, hogy többet nem támadhat fel.
az öreg megtoldott ecsetje
de a kurátor az kurátor
Nem azért szeretjük mert… illetve, nem szeretjük. Mert a saját hülyeségeit erőlteti rá a nézőkre, akik emiatt teljesen elveszítik a lehetőségét is, hogy valami újat, érdekeset láthassanak. Csúcspéldája ennek egy tárló, amibe „összehányták” Csernus rajzait, vázlatait. Az áltis szinten gondolkodó kurátor ebben bizonyára húdenagy ötletet látott, miközben eszméletlen nagy hülyeséget csinált. Nem írták ki, hogy melyik rajz mikori, hanem úgy mindent egyben odaszekszeltek a nézőknek. Az egyik papíron egy alak szerkezeti rajza volt, mely stílusában, elgondolásában egyáltalán nem volt jellemző Csernusra. A vonalakból látni lehet, hogy azt a rajzot egy nagyon gyakorlott illető készítette, aki olyanokat is jelölt a figurán, melyek neki biztosan nem hordoztak információkat. Ilyen vázlatokat azok készítenek, akik bizonytalanok még a kezükben, vagy jegyzetelnek egy látványt. Egyből meg is jegyeztem, hogy az a rajz egy kicsit más. Magamban persze üvöltöttem, hogy minek kell egy sz*ros zsepit a rajzok közé tenni. A képen ugyanis az amerikai iskola (mint művészeti ízlés, elgondolás) jellemző emberszerkesztésének minden eleme látható volt. Csernus pedig az európait űzte. Ez akkora különbség, mintha valaki tűzifát akarna tankolni a kocsijába.
A kiállítás utolsó részén látható a teljes párizsi műtermének rekonstrukciója. Ezt még anno Kovács „KogART” Gábor vásárolta meg és hozatta Magyarországra, és pontosan úgy lett kiállítva, ahogy az Párizsban is volt. Én még azért elviseltem volna, ha egy kordont köréhúznak, mert se teremőr, se kamera nincs itt, és ahogy látom a kiállításról készült fotókon, azért hozzányúlnak a látogatók és átrendezik a tárgyakat. BÁRMIT EL LEHET ITT LOPNI! De sorolhatnám még a problémákat. Sőt, sorolom is!
Mi az úréletért kell két csomagmegőrző bekeretezett kulcsait kiaggatni a falra úgy, hogy nem írják oda, hogy mi volt a csomagmegőrzőkben, azok miért fontosak. Feliratok, háttérinfók nélkül bármit ki lehetne pakolni oda. Remélem nem arról van szó, hogy eddig ez senkinek sem esett le, és 5-10 festmény egy párizsi pályaudvar szekrényeiben penészedik éppen.
Vagy mióta szabad egy festő hagyatékából a festékpigmentjeit kiállítani? Hahó! Ez szakmai infó! Innentől kezdve nagyon jól lehet majd hamisítani a képeit, hisz az anyagokból látszik, hogy például az általa használt festékek, a 2 kerülettel arrébb lévő művészellátóban is megtalálhatóak.
Vagy ha már kiállítanak egy tv-t, amin megy az egyik utolsó Csernus interjús kisfilm, akkor legalább arra figyeljenek, hogy szedjék le a jutúbról újra, mert így nem kellene a néha arra kószáló biztonságinak elmondania minden azt néző vendégnek, hogy a film rossz, néha megakad, de sajnos ez van.
És mégegy! Ha már ki van rakva egy fotó a műterem installációjában, akkor ugyanmá’ írják oda, hogy kik vannak rajta és miért érdekes. Én elmondom, a három lényegtelen alak (őket cenzúráztam is az alábbi képen) mellett balra Csernus, jobbra Sándorfi látható. És egy sajtótájékoztatón készült, amikor a Párizsban élő magyar művészeket összehívták, hogy jól rájuk lehessen csodálkozni, és megkérdezni, hogy miért nem ismerünk titeket (Csernusnál ennek külön sztorija van).
slussz poén
Kicsit szét is estem a műteremben. Nem segített az, hogy egy migrén-epizód végén voltam, de az egész kiállítási káosz sem. Így ott már teljesen dezorientáltként nézelődtem. De azért annyi lélekjelenlét még volt bennem, hogy felfedezzem a műhelyasztalon a korábban látott rajzos kavarodás eredetét. Mármint azt, hogy miért csinálhatott Csernus egy olyan vázlatot, ami az amerikai iskola jellemzőit hordozza magán.
Hát azért, mert böngészte az Art in America magazint, az egyik legismertebb amesz művészeti folyóiratot, amiben gyakran vannak ilyen vázlatok is. Fellapozta, látott benne egyet, majd kipróbálta. ENNYI! Nincs varázslat, hogy ő így meg úgy rajzolt. Az a rajza, a zsepi, csak egy zsíros csomagolópapír, amibe a lecsókolbászt tekerték a boltban, és otthon meg elfelejtette kidobni.
Nekem ez nagy fájdalom, mert így lehet tök jól elhülyíteni embereket. És ezért mondom mindig, hogy a kurátoroknak semmi közük a művészethez.
Elfelé menve nem tudtuk eldönteni, hogy a 2000.-/fő sok vagy kevés ezért az egész hókamókáért. Önmagában megéri megnézni, ha felkészül a látogató arra, hogy randomszerűen vannak kirakva a képek. De tudva, hogy se a Hattyúk, se a tisztán realista képek közül nincs kint 2-nél több… úgy már azért fogszíjjós a dolog.
És még a kazánházba berendezett múzeumshop sem vígasztalt! Mert 35°C-ban eleve nem voltam vásárlós kedvemben, de nem is volt kellő kínálat. Pedig vettem volna egy Hattyúk-os fürdőkacsát vagy valami ilyesmit, de csak régi, eladatlan művészeti könyvek voltak a Szépművészetiből meg a Galériából.
A kiállítás linkje itt található!
Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!