gellerfipal.com

View Original

Kortárs művészet és a szakértő hozzászólások

Van pár fórum, ahol kényszeresen belepörgőrúgok a művészeti beszélgetésekbe, de a minap eljutottam odáig, hogy egyszerűen nincs kedvem újra meg újra az őskortól elmagyarázni a dolgokat, illetve a meglátásaimat. Ezeken a fórumokon jellemzően nézők vannak fent és mindig jön valami olyan poszt, komment, aminek nem bírok ellenállni.

minden ami valamiért elénk kerül, arról azt hisszük, hogy nem a véletlen műve

Ugye általában azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, vagy ami valamiért a figyelmünk elé kerül. Kivéve, ha beszélgetünk dolgokról. Akkor azzal, amit vagy mi vetünk fel - tehát nekünk érdekes - vagy más dob be témának. És ilyenkor ugye senki sem szereti a megmondó embert, aki időnként szól, hogy valamit máshogyan kell érteni, valami nem az, ami vagy hasonlók.

Az örök fikázó szerepet kijelöli a csoport neki, így már nem lesz érdekes az, amit mond, és egy defenzívába kényszeríti a közeg, mert ’szegény kérdés tárgyát megint báncsák’. Sokáig filóztam azon, hogy jó e az, ha az emberek megmaradnak a hülyeségben, ha tudom, hogy nem helyes, amit mások vallanak, amiről ahogyan vélekednek és ezt szóvá teszem, de mindig az lett a vége, hogy muszáj volt közbeszólnom. Mert miért is peregjenek sokan hülyeségeken, főleg, ha mélyen valószínűleg ők is tudják, hogy az nem igaz, csak nincs ellenvélemény, amihez nyúlhatnának.

Az internet világában ez nagyságrendekkel durvábban megy, mivel noname barát adagokkal kommunikálunk, és semmit sem az eredeti közegébe, a történetébe és a körülményeibe ágyazva kapunk. 

Kevin Nguyen és TJ Khayatan is ugyan erre a laikus szakértésre jött rá, amikor a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában járt. Már sok helyen leírták magát az esetet, azt, hogy azt tesztelték, hogy a nézők tényleg mindenben művészetet látnak-e, ami elsőre úgy tűnik, mintha tényleg művészet lenne.

Először egyikük baseball sapkáját tették a múzeum padlójára, aztán tovább vitték a bulit, és egy falfelület közepéhez lerakták Kevin szemüvegét. És láss csodát, csoportok kezdték meg az ájuldozást a művészet előtt.

Azért a kuka is kapott pár like-ot!

Most nem is Kevinék a nagy szám a történetben, hanem inkább a nézők helyzetébe kell kicsit belegondolni! Mit nem szeretnek az emberek? Hülyének lenni. Mik lesznek az emberek a kortárs művészettől? Hülyék! :)

Persze, a kognitív disszonancia megvédi őket, mert látni fognak értelmet abban, amiben csak ők látnak, hiszen, ha ez nem így lenne, akkor az 1700 évnyi filozófiai fejlődés már rég mindenki számára érthető lenne, és nem beszélnénk például vallásokról.

De beszélünk, és egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az önámító, önbecsapó habitustól.

És ez miért gond? Egyszerű, és egyben nagyon szomorú.

Nem számít a szakmaiság, a tudás, a józan ész. Még véletlenül sem szeretném a ráció mindenek felett állóságát hozni érvként, mert a művészet nem objektív, hanem szubjektív irányzat úgy összességében. De fontos lenne megérteni, hogy ez a szubjektivitás nem egészében jellemző a művészetre, hanem a részalkotói között, a racionális, objektív faktorok mellett vannak szubjektív elemek is.

A szaktudás, a szakmai fejlődés, a technika az egyik ilyen. A meghatározás, a definíció a másik. Az esztétikai része, azaz a művészet filozófiájának aktuális szintje szintén hosszú, észérveken és szellemi munkán alapul, míg mondjuk az árszabás, a témaválasztás és adott nézők hozzáállása, kulturális háttere, ízlése már a szubjektív faktorok közé tartoznak.

Ha szeretnénk, hogy legyen még művészet pár évtized múlva, és olyan rangon és funkcióval, amilyenre az ki lett találva, akkor fontos, hogy az objektív pillérek megmaradjanak.

Régen volt egy olyan szempont a képzőművészetekben, amit csak úgy neveztek, hogy a ’nehézség keresése’. Ez arról szólt, hogy egy művész kvalitásosságát az is adja, hogyha mindig egyre összetettebb, bonyolultabb, nehezebb alkotásokkal jön elő. Magához képest is és a konkurenciáihoz képest is. Ez a szempont serkentette a szakmai fejlődést és egyben a műalkotások minősége is folyamatosan javult, haladt előre.

A XX. században, ilyen olyan okok miatt ezeket a pilléreket kezdte a kortárs művészet kirúgni. A határok tágításával kezdődött a dolog, mígnem sikerült olyannyira túltolni a határokat, hogy azokra már rá sem lehetett ismerni (ez a jelenség akár ismerős is lehet a mindennapi politikai történésekből is). Amikor pedig ezek a túltolások összeálltak egy kritikus tömegbe, akkor elérkezett az idő a hozzá nem értés, a dilettantizmus diadalához.

Damien Hirst és a tigriscápa

Kerestem valami jó példát az előbbiekre, és az Ómenből is jól ismert Damienre esett a választás. Damien Hirst egy magamutogató férfiszerszám, aki azzal lett világhírű, hogy hamar ráérzett a 80’-as 90’-es évek alakuló vákuumára, és tekert egyet az abszurditás kapcsolón, de úgy, hogy még Laár András is hiába teleportálgatta magát aznap, amikor megnyílt a cápás kiállítás.

Damien művészetében - meglepő módon - központi helyen szerepel a halál. Az épelméjű nézők az agyukon érzik is ezt, de Damien nem erre gondolt, amikor mindenféle állatot kiállított nagy, formalinnal töltött tározókban, hogy bemutassa: 1., azok állatok formalinban, 2., azok műalkotások úgy cakumpakk, 3., a halálról szóló műalkotások.

Jó nem?

Az egyik csúcsdarab egy leölt tigriscápát mutatott, ami plexi tárolójában, formalinban úszott… mitagadás, így is lehet egy cápás műalkotást készíteni, de ez nem annyira művészet szerintem, és alkotásnak is csak nehezen tudnám titulálni.

Sokan tudják rólam, hogy gyűjtöm az állati koponyákat, de mindig csak elhullott tetemekből gyűjtött alkatrészeket preparálok. Szimplán azért, mert nem látom értelmét ezért leölni az állatokat és teljesen mindegy az eredmény szempontjából, hogy hogy múlik ki egy-egy entitás. Ezért is borult el az agyam, amikor még régebben hallottam a kiállításról, és arról, hogy a „művész” simán, nem túl sok előkészület után helyezte tiszta formalinba a tetemeket. Aki már illatolt formalint, az tudja, hogy tömény és szövetroncsoló hatása van, ezért sem szokták mindig tisztán alkalmazni. Főleg akkor nem, ha hosszú időre akarnak valamit konzerválni, ugyanis a formalin roncsolja a szöveteket.

Nem meglepő módon Damien dögkút kiállításán is így történt, szépen minden állat elkezdett oszladozni a tárlókban.

ez volt a koncepció

Amikor évekkel később ez kiderül, mármint mindenki számára evidens lett, hogy a cafrangok a löttyben nem a művészi pátoszhoz szükséges konfettieső, hanem a tetemek foszlányai, akkor megkérdezték Damient, hogy ez így most mi? Mire ő elmondta, hogy hát maga a koncepció. A halál jelenségét akarta bemutatni, és ezért DIREKT így csinálta az alkotásokat, hogy a formalinban szépen lassan elbomoljanak.

Pár évvel ezelőttig még reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen orosz vagy szaúdi oligarcha, aki megpénzmosta 50.000 angol fontért (majdnem 18 millió forint) a cápát, az viccből továbbgondolja Damien halál koncepcióját és bebetonozott lábakkal szabadon engedi egy hajóról a művészt, hogy keressen még pár egyedet, de sajnos nem így történt.

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a posztot, mert nem lenne szabad ilyesmikről írnom. Nem a kortárs művészet szarozására gondolok, hanem valami nagyon másra, a sorok között. A művészetnek nem feladata a direkt véleményalkotás, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet szó nélkül elmenni a szakmai, objektív pillérek elbontása mellett. Mert nem mindegy, hogy mindenki maga alakítja a valóságát, vagy a valóság alakítja őt.

Ezért kérem azokat, akik nagyjából egyetértenek a fenti sorokkal, hogy most kicsit gondoljanak bele a saját valóságukba, és figyelmesebben olvassák végig újra a fent írt részt, ezt:

 

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!