csik-2.jpg
a realizmusról, a valóságról és a realitásokról

a realizmusról, a valóságról és a realitásokról

Előre bocsájtom, hogy nem szippantottam több technokol rapidot a kelleténél, csak egy hosszabb gondolatcunamit gépeltem. Tehát hideg élelmet és az NCIS letöltött 3 részét mindenki hozza magával, ha nekiindul elolvasni a posztot!

Most, hogy nekikezdtem egy újabb előadássorozatnak, ráadásul a realizmusról, realista művészetről, annak eredetéről, jelenéről, céljairól és hasonlókról, így volt alkalom, hogy nekimenjek és mélyebbre is ássam magam a témában.
Sok mindennel eddig is tisztában voltam, de olyan volt ez, mint egy sajgó fog. Az ember érzi minden kajálás előtt, hogy igen-igen, a fog. És eleinte meg is tudja oldani azzal, hogy a másik oldalon rág. Aztán már öblögetéskor is nyilall, és az időjárásra is kezd belobbanni, de még akkor is húzza a szembenézést. Hátha valami majd jól megváltozik.
De soha semmi sem változik.

 

a történet, az idea és a gyakorlat
Szóval az új kurzus. Amikor elkezdtem összerakni az anyagot - ezt az amúgy hatalmas és összetett anyagot - akkor nagy problémát jelentett, hogy hogyan tudnám átadni kellően, amit sok év alatt megértettem és amikre rájöttem a realizmusról.

Hogyan épültek fel a dolgok a művészettörténet alatt, miket ismernek félre a mű-történészek, a gyakorlati tapasztalás és a művészet mindennapos működése mennyiben más, mint az elképzelt, pátoszos unalom, ami a könyvek lapjairól csöpög, illetve a 21. században - már itt az elején - milyen olyan dolgok vannak, melyek még sok fejfájást fognak okozni a művészet világában. Hogy a lájkvadászat mennyire káros folyamat, hogy egy fiatalkorban sokat hallott szempont hogyan veszi el a lehetőséget a későbbi helyes döntésektől és hasonlók. Hogy a realizmus nem csak egy szimpla művészettörténeti stílus, hanem a valóság megértése, és mint ilyen, a szemléletmód, a gondolkodás egyik módja.

De menjünk sorba. Nem ígérek semmit, a végére úgyis minden elromlik majd.

 

tehát a történet
Maga a realizmus, mint művészeti stílus és szemlélet a valóság megismerésére, megértésére és újjáteremtésére épül. Mindig erre épült, bár néha mást és mást emelt ki a szempontrendszernek köszönhetően. A legtöbb alváltozata is csupán csak az újjáteremtés formájában tér el.

Fontos még tudni, hogy minden műalkotásnak van egy célja és egy funkciója. Előbbi azt a vágyat jelenti, amiért eleve a mű születni fog. Ábrázolni valamit, de legminimálisabban is ’ábrázolni’. Minden ezen kívüli dolog a ’nem-ábrázolás’ és pont a művészettörténet az igazolása annak, hogy a cél csakis az ábrázolás (lehetett), hiszen a művészet egyedül ebben az értelmezési térben egy létező valami. Mondhatni, ha nem ábrázolunk valamit, akkor a semmit ábrázoljuk.

A funkciót megérteni sokkal egyszerűbb, az az örök ’miért?’. Mi lesz a kép funkciója, a létének mi lesz a feladata.

Nos, a cél szempontjából már az őskortól kezdve volt egy realizáló és egy absztraháló ága a művészeteknek. Az, hogy egy barlang falára egy pontosan megfigyelt állat került fel vagy 4 vonalka és 5 pötty, az a kép funkciójából adódott. Előbbi olyan dolgok ábrázolására volt jó, melyek láthatóak, míg utóbbi az elvont fogalmak kommunikálására készült. 
A dolgok nem mindegy része - vagy első buktatója - is itt van elásva. Míg a realizálót mindenki értheti, hiszen látható, látással értelmezhető, addig az elvonatkoztatott ághoz mindig kellett egy magyarázati narráció is.
A gazella, a szarvas és hasonlók képéről minden vadász tudta, hogy az mi, és tudtak róla beszélni, viszonyulni hozzá, érzelmeket, reakciókat váltottak ki a képek az egyénekből. Mindenkiből olyat, ami benne volt. Míg az absztrakt dolgokhoz kellett a sámán hörgése, a hókuszpókusz és ilyesmik. Azok csak így nyerték el értelmüket, és jelentésük csakis ennek a narrációnak az ismeretében volt ismerhető… bár akkor sem érthető, CSAK ismerhető.
Szóval, míg a realizáló alkotás önmagában is érthető volt, addig az absztrahálót csak magán kívüli [létén kívüli] indoklással lehetett megismerni.
Persze, szakmai szemmel ez már itt egy erős ellentmondás, hiszen egy absztraháló kép esetében az összes ábrázoló eszközt (tónusokat, árnyalatokat, foltokat, …) át kell értelmezni, hiszen azok nem a látvány világából vett leképező elemek, nem ábrázolnak valamit, hanem vannak, hogy kívülről megnarrálják, hogy miért vannak.

(Kb mostanság el is veszthettem a maradék olvasótábort, de ha eddig valaki kitartott, azt csak bíztatni tudom, hogy olvasson tovább, mert megéri!)

134 1 god.jpg

Az absztrakció mellett egy praktikus szempont szólt csupán. Méghozzá az, hogy segítségével nagyon jól lehetett olyan témákat ábrázolni, melyeknek nem voltak és/vagy nincsenek látható előképei. Ha ma kellene például a Trappist bolygókon uralkodó körülmények között élő embert ábrázolni, akkor vagy egy, a földitől eltorzított, de alapjában hamis képet tudnánk csinálni a realizáció eszközével, vagy egy totál absztraktat, amin nincsenek képi „szabályok”, csak feltételezett, kitalált trappist szabályok szerinti foltok.
Hogy csavarjak még egyet a dolgon, hogyan ábrázolhatnánk egy képen a Trappist civilizáció istenét? Ugye?! Nincs képe (nem vallási értelemben), tehát bárhogyan lehet. Erre jó egy külső narráció, ami valamilyen szinten megköti a látványvilágot és konkretizálja az absztrakciót, de azért még az absztrakt értelmezés világában.

De vissza a Földre!
Ez a célbeli kettősség folyamatosan változott arányait tekintve. Hol az absztrakció dominálta le a realitást, mert elvont dolgokat kellett ábrázolni (földi isteni dolgokat, vallási képeket, spirituális jelentéseket), hol a realitás nyert teret, mert a valóság egy képe volt a cél (mert például emberi céllal, emberi megrendelésre kellett a kép, mondjuk a gyerekről, a kastélyból látható erdőről, stb).

Sok lóugrást kihagyva, de elmondható, hogy szépen lassan a célhoz vezető technika letisztította a képet és eldöntötte a realizáció dominanciáját. Szekularizált a világ, szimbólumrendszerek értelmezték a képeken látható tárgyakat, az emberek felé mozdult a témaválasztás. Szimplán a realista ábrázolás eredményesebb és szebb látványt - éspersze érthetőbbet - tudott varázsolni, mint az absztraháló.
Nem akarnék vitázni azokkal, akik ezt vitatják, mert általában valami szubjektív érdek az, ami azt mondatja az adott emberrel, hogy az absztrakt jó, és van létjogosultsága. Vagy érdekelt az absztrakt illúziójának fenntartásában, vagy van egy csak általa dekódolható narráció bizonyos absztrakt példákhoz (belelátás, „nekem ezt jelenti”).

Az e-poszt (micsoda szókép… besírok) szempontjából csak annyi a lényeg, hogy a klasszicizmus születésekor - mint oly sok minden - a művészet is átalakult és megváltozott. Az addig kialakult funkciók részben megszűntek, a megrendelői réteg átalakult alapjaiban, cél lett egy friss és korszerű művészet összerakása. De maga a művészet szakmai útja folyt tovább a maga medrében és ez a szakmai oldal kiemelkedő szinten működött már ekkor. 
Egészen a fotóig.

134 2 fotó.jpg

A fotó kialakulása és térhódítása ugyanis az addigi képkészítési-művészeti világból vette át az egyik legfontosabb részét, a funkcióját. És napjaink „fotó alapú” technológiáival már az összes funkciót képes kiszolgálni. Zöld fal előtt felvett egyszereplős filmek, HD, majd 4K látvány, algoritmusokra épülő modellezés, 3D animálás, photoshoppolás és vektor verziók. 
Amik láthatóak sem voltak, ma már az új valóságfelfogást hordozzák. A látható realitás ma már kb bármi lehet, mert szakmailag, látványában átlépi a laikus szemnek és agynak érthetőt. Viszont ideológiai kontroll nélkül ez egy csapda is, mert a kontroll nélküli valóságteremtés visszahat a nézők realitásértelmezésére is. Ezért van pl az, hogy egy otthon megnézhető és látható lefejezős videó félelmet kelt, míg egy évi 200mrd dolláros gyakorlati hadsereg nem emeli a biztonságérzetet, vagy, hogy a politika nem levásárlásra használja a csúszópénzeket, hanem médiafelületek bekebelezésére.

Amit viszont rögzíteni kell, hogy történeti okok miatt tudható, hogy maradt a cél, és csak ez maradt.


tehát az idea
Maradt a cél és az a tudás, a szakma, amivel a valóság megismerhető és megérthető.
A sors iróniája, hogy amúgy a világ is ebbe az irányba kanyarodott. A tudományos felfedezések minden korábbi absztrakciót is felszámoltak. A sorozatos felfedezések a világ megismerése terén minden korábbi alapkoncepciót és körülményt képlékennyé tettek és ez így jól is volt/van. Darwin, a kvantumfizika, a genetika, az epigenetika és sok hasonló új ráeszmélés áthatott az emberi jogoktól kezdve az élet élésének módjára, szekularizációt indított el, vallásokat roppantott ketté, megváltoztatta az embert és eredményesen indított el egy gyorsabb fejlődést.
Ám, az önigazolásukban megcáfolt területek (pl vallások, hiedelmek, nemzeti vagy népi eszmék, pátoszos dolgok) hatalmas vákuumot hagytak maguk után és ez okozza - szerintem - a ma is érezhető erős nosztalgiát a régi csodamegoldások iránt, illetve késztet sokakat, hogy valahogy restaurálják azt, ami egyszer már elmúlt. Elmúlt, nagyon alapos és érthető okok hatására.

Valamikor, még a régi, fotó előtti művészeti világrendben, ezen folyamatok elején született a realizmus, de úgy, hogy első csúcsát már az új, fotóval együtt élő művészeti élet idején érte el.

A technika folyamatosan csiszolta magát és egyre erősebben kötődött a reális ábrázolás szabályaihoz, míg célja, az ábrázolás, önmaga lett egyben a funkciója is (a kép általunk, nekünk, magunkról készült).

Egy mondatban: A kép értelme önmaga léte.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez az önmagát igazoló kép CSAK a reális valóságból indulhat ki és csak így nyerheti el az értelmét, akkor máris érthető, hogy az általa megteremtett valóság az az ismeret, az a valóságdarab, amit máshogyan nem lehet észlelni.
A művészetfilozófia rendszerében ez kissé furán hangzik azoknak, akik nem szoktak ilyen mélységben foglalkozni filozófiával, így egy gyakorlati példát is írnék:

Van egy képünk, amit egy művész kitűnően megcsinál, realista stílusú, érthető a látványa (a témája is, de itt most a látványán van a hangsúly) és amikor meglátjuk, akkor belénk ivódik, beszélünk róla, emlékeink közé épül. Ott lesz az öreg nagynéni töltött káposztája mellett, a kedvenc filmünkkel egy polcon az emlékeink, értékeink között.
Viszont, ha meg kéne mondanunk, hogy ezt a képet mitől érezzük olyan nagyszerűnek, miért gyakorol ránk akkora hatást, nem tudnánk mást mondani, minthogy olyan, mint a töltött káposzta. Nagy odafigyeléssel készült, sok-sok gyakorlással és kísérletezéssel alakult a receptje, sok alapvető és sok aktuális körülmény szerencsés összejátszása is segítette, hogy elkészüljön és ilyenre készüljön el. ÉS, nem utolsó sorban egy múló, átmeneti és önigazoló funkciója volt csak… megenni.
ÉS még volt egy fontos dolog, ami alkotja! A nagynéni iránt érzett szeretetünk, kötődésünk, kapcsolatunk, illetve a nagynéni irántunk érzett szeretete, kötődése, kapcsolata. Ez fogta össze az összes részalkotót, hogy összeálljanak a bizonyos étellé.

A képünk esetében a bizonyos összefogó pluszt a művész adja. És a realizmus esetében nem szeretetről van szó, hanem a valóság értéséről, ismeretéről, az abban elmerülés vágyáról. Minél mélyebbre merül a művész a realitásban, annál erősebb lesz a kép hatása, annál erősebb lesz a kapcsolat a valósággal.
De felmerül itt egy fontos kérdés! Méghozzá az, hogy mi gyakorolta ránk a hatást? Mi váltotta ki azt a varázslatos izét, ami miatt emlékezni fogunk a képre? A filozófiai magyarázat szerint - és a gyakorlati szerint is - ezt a hatáskiváltó okot nem a kép hordozza, hanem - hatásként - létrehívja valahogyan az adott nézőben. A hatás, a kép megszeretése, nem más, mint a nézőben kialakult érzelmek, érzések, melyeket a kép realitása, valósága hív létre. A kép egy ablak egy olyan realitásra, amely mindenki számára érthető, amiben mindenki megláthatja a saját valóságát.


Ha el kellene neveznem ezt a valóságfogalmat, akkor azt mondanám, hogy ez a szuperarchetipikus valóság… de nem kell elneveznem. :) … de ha mégis kellene, azért lenne ez a neve, mert minden ember saját valóságából egy olyan közös épül össze (ettől szuper), ami a valóságok valósága lesz, egy általános, mindenki számára alap, ős verzióként, amolyan legkisebb közös többszörösként (ettől archetipikus).

Hát ez így szép és jó (és hosszú és hablaty), de adódik a kérdés, hogy nincs más akkor? Nem tudja ezt a szuperarchetipikus valóságot más kiváltani? Hát nem! A látott valóság mindenkinél csak a saját szempontjából megfogott kép. Míg a megállított pillanat általános értéke olyan apró trükköktől és szakmai truvájoktól lesz olyan, hogy érzelmeket tud kelteni bárkiben, amiket csak egy ezzel foglalkozó >munkás< képes összeépíteni. Ez a munkás képes összehangolni a valóságok látványát - érzékelésünk legfőbb módját - és szanálni a lényegtelent az emberi eszmélés, felfogás számára.

Ez volt a céljuk eredetileg is, bár történetileg tudható, hogy néha véletlenül eredményezték ezt.

És ha most felmerül a kérdés, hogy, ha más dolgok hatására is ilyen érzelmeink váltódnak ki, akkor miért kellene ezeket pont képekkel kiváltani?
Erre az a válasz, hogy minden dolog, amely érzelmeket tud kiváltani, az csak a saját területén képes kiváltani azokat. Egy ételtől nem fogjuk a világ értelmét megérteni, ahogy egy kitűnő könyv sem fogja a munka elvégeztének örömét megismertetni az olvasóval. Képek esetében ez a terület a vizuális kultúra. Általában olyan kulturális elemek, melyek emberi mivoltunk minőségét és milyenségét emelhetik. És mindegyik alapja a legfontosabb érzékelésük, a látás. (Tyereskova Parlamentre sz*rós művészetében a szaglás.)


a realitás realitása - a gyakorlat
Van ez a fentebb összeirkált elméleti rész. Ami persze baromság, meg ezzel nem kell foglalkozni, meg pátosz és hasonlók, hiszen a képeket csak „üríteni” kell. 
De azért engem zavar. Mert ez alapján teljesen elszomorító a helyzet, ami van úgy általában.

Nekem nem tűnik úgy, hogy az embereket (nézőket) nagyon érdekelné a valóság, amiben vannak. Részben, mert a saját valóságuk teljesen megfelel számukra, mindent abba integrálnak, és a Facebook, Google, nemes egyszerűséggel csak azinternet-nek nevezett valami be is csomagolja őket a kis buborékvilágukba. Soha nem voltak az emberek ennyire távol egymástól, mint ma, mert az információk külföldről, más kultúrákról túlnyomó részt csak virtuálisan érnek el mindenkit. 
Sokan magyaráztak már erről az elmúlt 2-3 évben, főleg a Brexit és a Trump történések kapcsán. Hogy az információk belső buborékokban pörögnek és mindenkit önerősítenek és önámítanak. Nem derül ki, ha rossz az információ, nem cáfolódik meg a hamisság. A saját valóságban minden új dolog viszonyulási kérdés lesz. Elhiszem vagy sem, továbblájkolom vagy spam-esítem. És a kommunikáció is ugyan ebben a térben zajlik, így a legkiélezettebb esetekben, a buborékok háborúiban is maximum egymás leugatása a cél, nem pedig a közös valóság megértése.

A valóság megélése helyett a virtuális látszatért élés a cél.

Amikor a művészettel találkoznak manapság az emberek, akkor vagy felkeresnek egy honlapot és ott végignézik az alkotásokat, vagy lájkolgatnak, emotikonolgatnak egyet-egyet és annyi. Egy virtuális térben találkoznak egy valódi alkotással, így pedig a virtuális valóság csodaelemének kezelik azt. 2-3 másodperc megállás az átpörgetésben a művészet mai értelme.
Hány olyan fb oldalt vagy honlapot tudunk mondani, ami csak erről szól? A virtuális lenyűgözésről és egyben a valóságból kizárásról. Sajnos ugyanezért nem jár senki kiállításokra, közömbös a műalkotások élvezetében és telepszik inkább a kijelző mögé.

Nem rinyálni szeretnék a gonosz, sátáni technikáról, hanem csak arra rámutatni, hogy a net önszórakoztató szerepe amúgy mindent beszánt, ami a valóságban van és érték, fontos céllal rendelkezik, hiszen ma már a net valósága alakítja a valódi valóság képét is. Gondoljunk csak Nigella - amúgy szörnyű - gasztrokirálynőre. Felépített brand, nulla receptek (rántott Snickers és Bounty), rengeteg eladott, de soha kétszer ki nem nyitott szakácskönyv, főzőműsorok, amik alatt lehet chipset enni. És amikor kiderül hogy a férje többször megverte, illetve, hogy rendszeresen ivott és kokainozott, akkor az nem megy át a Nigella-látványba.
Nem véletlen, hogy a net kitalálója, Sir Tim Berners-Lee is a minap siránkozott arról, hogy elszakadt a háló attól, amire létrejött és radikálisabb módszerekkel kellene visszazárni Pandorát az ő kis routerjébe.

Ami meg marad például a művészetből, az a skanzen értelmezésben látható művészettörténet, aminek napjainkban értelmezhető jelentése nincs már (régi korok régi jelenének termékei). Persze, múmiák élhetnek a nemvolt múltban és csinálhatnak házi aranykort, de ez sokkal károsabb úgy, ahogy teszik, mintha képeket égetnének helyette (Magyar Múmiatároló Akadémia).

134 3 selfie.jpg

Egy szó, mint száz, nincs igény a művészetre, nincs igény a valóságra, nincs igény a művészet céljára, funkciójára.
Sokan megkérdeztek anno a netadós tüntetésekkor, hogy szerintem miért váltotta ki a lakosok haragját, hogy adót akartak kivetni az internetre? Szerintem úgy érezte mindenki, hogy a buborékvilágukat érte támadás. A mindennapok valósága már nem érdekes, a virtuális, na az, ahol élünk.
És innen csak egy szöszmösznyire vagyunk az igazságon túli világtól… illetve voltunk.


az igazságon túli világ valójában a valóságon túli világ
Itt megint hosszan gépelhetnék arról, hogy a valóság és az igazság hogyan függ össze, de az már tényleg sok lenne (meg miről írnék a könyvben akkor?!). Bár, annyi nagytudású, gagyi médiaribanc elénekelte már a magáét ilyen témákról, hogy megérne egy misét belemenni ebbe is. De most nem lesz úrvacsora!

Amikor mindenki azt hiszi, hogy ért egy nyelvet, ami nem az anyanyelve, akkor többé nincs szükség tolmácsokra, és, amikor félreértések adódnak beszéd közben, akkor csak utoljára fog mindenki arra gondolni, hogy lehet a nyelvet nem ismerte eléggé ahhoz, hogy megfelelően használja. Így van ez a valóság értésével is.
Ez nagyon nagy para számomra.

A legtöbb probléma és feszültség mindennapjainkban - én úgy veszem észre -, hogy abból adódik, hogy senki sem szereti a saját valóságát. Vagy, mert az kellemetlen, nem kiforrott, nem teljes és nincs megbékélve vele, vagy, mert butasága okán nem kíváncsi rá, sőt, nem is tudja, hogy az csak egy csonka látszat, amit elhisz. Tisztelet a kivételeknek. Az így létrejött látszatoknak pedig nincs közös alapja. Valami ilyesmit neveznek értékválságnak is, amikor a közösnek hitt értékek amúgy egyáltalán nem közösek, vagy amikor szubjektívvé, saját szempontból értelmezhetővé válnak egyetemes dolgok.
Gyors példa erre a menekült-mingráns-gazdasági bevándorlós pörgés, amelyre, ha mondjuk művészeti választ kéne adni, akkor egy olyan képet képzelnék el, amin 3 legatyásodott, koszos, láthatóan nincstelen ember van. Egy szomorú menekült, egy közömbös migráns és egy mosolygó gazdasági bevándorló. Mivel nem mindenki vizuális alkat, el is magyarázom miért ezt a képet látom magam előtt. Sok gittrágás megy, hogy minek nevezzük őket. Vagy ezeket, mert néha még az emberi mivolt is kétséges sokaknak.
Egy gazdasági bevándorló számításból jön, tudja, hogy miért jön és az jobb lesz számára. Egy migráns nem tudja, hogy jobb lesz, de ahonnan jön, ott neki nem jó, ezért nincs mit veszítenie. Egy menekült pedig maximum reméli, hogy neki valahol jobb lesz, mert számára szörnyű volt ott, ahonnan jön.

Csak a látszat hátránya, hogy olyan, mint a csillámpor. Elhomályosítja mindazt, ami előtt szórják, és egysíkúvá teszi a látványt.

 egy létező top termék, tip-top promóképe  a kis kocka megvehető, benne van az összes földi természetes elem (aki érti valamennyire a fizikát/kémiát, az tudja, hogy ez mekkora értelmetlenség, aki a kvantumfizikáról már hallott az egyenesen sír)

egy létező top termék, tip-top promóképe

a kis kocka megvehető, benne van az összes földi természetes elem (aki érti valamennyire a fizikát/kémiát, az tudja, hogy ez mekkora értelmetlenség, aki a kvantumfizikáról már hallott az egyenesen sír)

És akkor álljon itt egy kis tanmese arról, hogy a valóság megértése miért is fontos, miért szükséges az a szuperarchetipikus valóság.

Emberek egy tábortűz körül ültek, mikor meglátogatta őket egy elefánt. Nagyon sötét volt, mert a tűz fénye nem világította meg a vendéget. Ígyhát mindegyik ember külön-külön megtapogatta az állatot. Mikor visszaültek a tűzhöz, úgy döntöttek, hogy megbeszélik, milyen lény lehet az elefánt.
Az első azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy és vastag kígyó. Ő az ormányát fogta meg. A második ekkor közbeszólt, hogy „dehogy, az elefánt minden bizonnyal olyan, mint egy vastag és égig érő fa”. Ő az elefánt egyik lábát fogta meg. A harmadik kinevette az előzőeket. „Az elefánt sem nem kígyó, sem nem fa. Hogy lenne az?!’ Az elefánt egy papírvékony lap, ami könnyedén libben ide-oda a levegőben.” Ő az elefánt fülét fogta meg.

Így ment a beszélgetés az emberek között, akik azóta is azon vitáznak, hogy milyen állat is az elefánt.
Na, így állunk manapság is a közös valóság nélkül.

134 5 elefántok.jpg

nem* lesz több** kiállítás
Miért e hosszú poszt? Mint kezdtem, bele kellett merülnöm a fájó fogam rejtélyébe. És arra jutottam, hogy nincs szükség és igény arra, hogy művészkedjek. Ahogy ezt anno a gimiben mondták: ez egy szomor.

Sok egyéb szempont is belejátszik a dolgokba, mivel problémák vannak a műkereskedelemben, a kereskedelmi struktúra kifejezetten káros, az absztratkt-vákuumtemető-homeopátia felfogás teljesen kiirtja a művészet maradék tekintélyét, a közlustaság elaltatja a megértés és megismerés iránti vágyat.
De az alap elvi-ideológiai olvasatok önmagukban elég súlyosak, hogy erre a belátásra jussak.

* - Semmit sem lehet persze biztosan kijelenteni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy túl nagy áldozatokat kell hozni egy-egy kiállítás összerakásához. Ilyenkor mindig egy-egy autó árát emészti fel a képek készítése. Kb 1000 óra a munkaidő és olyan 2-3 millió forint az, hogy nullszaldóra kijöjjön… hagyok időt… Persze, mindez úgy, hogy feltételezzük a 100%-os eladást. A szervezés, a logisztika, a keretezés, a marketing és sok hasonló eleme egy tárlatnak akkora volumenű, mint maga a képkészítés.
És számomra ez már nem megoldható… sajnos. Nincsenek fölös autóim elégetni őket, és nincs is miért felgyújtani őket.

Mint írtam nincs elég érdeklődés rá, a Facebooknak meg nem akarok reklámpénzeket generálni.

** - több… hm… ezt úgy értem, hogy Iszkaszentgyörgyön nem lesz, ez már biztos. Már lefújtuk Arival, pont a költségek és a körülmények miatt. Az volt az érzésem, hogy ez neki legalább annyira rossz érzés volt, mint nekem, de mind a ketten ugyan arra jutottunk. Azért zsepiosztás nem volt, de ő azt láthatta rajtam, amit én rajta. K*rva nagy gáz van és rossz korban élünk. Csendben néztük a falakat, mivel egyikünk sem tud csellózni, és nem találtunk Pesten süllyedő hajót éppen.

Még a dunakeszi kiállítás kérdéses, mert még nem fejeződtek be a kivitelezési munkák, így - most úgy néz ki -, hogy mégsem indul el a kiállítási szezon nyárig.


Úgyhogy most átállok csak az alkalmazott rajzolásra. Hamarosan megújul a honlap és a blog is ennek jegyében.
Mellette pedig nekikezdek egy szekrény átalakításának, hogy alkalmassá tegyem képek tárolására és annak fogok rajzolni. Úgy passzióból.
A könyvet is összerakom, úgy passzióból. Annak lesz egy külön fiók a szekrényben.
És majd, ha a világ úgy változik, akkor előszedem ezeket.

134 5 Jack.gif
Zárt Market Budapest

Zárt Market Budapest

egyből kettő

egyből kettő