múltba révedő élménybeszámoló

Te jó ég, hogyan is volt ez az egész könyvírás… tanulságos szövegáradat következik.

Még 6 évvel ezelőtt kezdtem el összeállítani egy kulturális, illetve művészeti kérdéseket boncolgató könyvet, és azt még az A rajzolás művészete amolyan folytatásának, kiegészítésének szántam. Sőt, ekkor még egyáltalán nem kapcsoltam össze a kulturális változások és a művészetek témakörét a környezeti, ökológiai dolgokkal. Egyedül csak a modernizmus kulturális megítélésén agyalva akadtam bele egy rendre visszatérő problémába. Abba, hogy ha a modern világot elfogadjuk a teljes logikusságában, prosperitásában, fejlettségében jónak, akkor mégis hogyan lehet az, hogy a művészete, és az arra nagyban építő kultúrája vállalhatatlanul szar? Kínos, mű, és azzal együtt érthetetlen, hogy amúgy a modernizáció a legfelvilágosultabb eszmerendszernek tartja magát.

Mivel én mindig is a hagyományos, látványelvű művészettel foglalkoztam, realista képeket készítettem, magától értetődően tisztában voltam azokkal a nevetséges hülyeségekkel, amelyek a modern művészetben értékeknek lettek kikiálltva. A sekélyes, bombasztikus, popkulturális, eklektikus, azaz emlékmorzsákból épülő, és a legkevésbé sem eredeti vagy minőségi ganaj, ami mindenhonnan ömlik az ember látóterébe, számomra élesen elkülönült a valódi értékektől. És a művészetelméleti, kultúratörténeti oldalról azzal is tisztában voltam, hogy ilyen ellentmondásos helyzet elméletileg nem létezhetne, hiszen a történelem során minden társadalmi fellendülés az őt kísérő művészetben is magas minőségű, különleges alkotásokat, illetve kisebb-nagyobb korszakokat teremtett. Nincs a múltban az ellenkezőjére példa egészen kb egy furcsa, 80-100 éves átmenetig, a romantika 19. századi megjelenéséig. Ezért amikor leszűkült kutakodásom az 1800-as évek e hibrid szakaszára, akkor elkezdtek feltűnni olyan összefüggések, amelyek egyre érthetőbbé tették a modernitás és a saját művészete közötti ellentmondás okait.

Természetesen anno, 2019-ben még sok részlet hiányzott a teljes képből, ráadásul akkor jöttek a minden értelemben sötét évek, a 2020, a 2020.1 és a 2020.2, a végeláthatatlannak tűnő „járványkezelés”, amelyben nem mellékesen felszámolták a kisvállalkozások lehetőségeinek jórészét, amikor lényegét tekintve megszűntették a KATA adózási formát, illetve nyílttá vált az a háború, amely az élő emlékezet ellenére nem úgy kezdődött, hogy egy nép elkezdte önmagát bombázni, hanem úgy, hogy 8 évvel korábban (!!!) beszivárogtak területükre hamis zászlós műveletek keretében. Talán még páran emlékeznek arra, amikor ezek az „idegen lények” egy BUK-kal kilőtték a maláj légitársaság egyik gépét, 298 utasával együtt (érdemes visszaolvasni ezt az akkori elemzést).

A Hübrisz egyik korai szerkezeti ábrája.

egy kultúra nélküli civilizáció

2019-ben éppen a világ vége után 20 kilométerre tartottam távolsági busszal, hogy egy 150 éves aranyozóprést megnézzek. A helyszín egy mezőgazdasági üzem volt, böszme nagy terület (hol vagy Feri? mér hagytál itt végre bennünket?), térdig sár, én meg egy házilag készített túristatérképpel próbáltam megközelíteni a helyet. 40 perc séta után találtam valakit, aki nagyjából elnavigált engem a keresett préshez, amelyről kiderült, hogy az inkább egy lemezolló, ami kicsit beállt attól, hogy egy tyúkólban töltötte az elmúlt 30-40 telet.  Elővigyázatosságból az ilyen és ehhez hasonló „expedíciókra” mindig úgy mentem, hogy a jelenvaló traumáit kivédendő, mindig vittem magammal valami különlegesen fontos olvasmányt és/vagy trendi sznekket. Ezek voltak az előzetes kompenzációk azért, hogy emberek közé merészkedem. Az aranyozóprés-trip alkalmával egész pontosan Baudrillard művészetelméleti írásait választottam szedatívumnak, és amint megpillantottam a csirkeszaros gépet, máris elindult fejemben a tekerőlant dallamára a tervezés: tarhálok egy vadabb dózis kávét, majd libbenek is a visszabuszmegállóba olvasni. Méghozzá azért, mert Baudrillard régtől fogva nagy kedvencem volt.

Laikusnak vagy nem szakmabelinek érthetetlenek az írásai, ugyanis képekben beszél, és amikor éppen nem, akkor meg csak kétértelműen tud fogalmazni. Pont úgy, ahogyan az agynak tálalni kell egy szép látványt, hogy érdekesnek találja azt. E jellemzők miatt mindazoknak egy pokol olvasni és értelmezni Baudi munkáit, akik a szórakoztatóirodalomhoz vannak szokva. De aki inkább a vizuális agyi csatornák segítségével olvas, annak ez a nyelvezet különleges csemege. És ez akkor is, a tikszaros lemezollótól hazafelé is így volt. Derékszaggatóan zötyögve vissza Budapestre olvastam a Szimulákrumról írt eredeti értekezést, és kb ekkor kötődött össze meglátásaimban a kulturális krízis az ökológiaival.

Ez nem egy aranyozóprés.

amikor az őrület valósággá válik

Röviddel ezután, 2019 májusában már kiegészítettem a modern művészeti előadásaimat (a Realizmust és az A tragédia drámáját) az olvasott anyagokkal, és már akkor arról a szürreális világról alkotott kórképről beszéltem kismaréknyi érdeklődőnek, amely aztán egy évvel később, a járványintézkedésekkel teljesedett ki totális és fantasztikus pompájában.

Az olyanoknak, mint én, a járványintézkedések nagyságrendekkel terhelőbbek voltak, mint maga a járvány és annak valószínűsített egészségügyi kockázata. Már egyszerűen azért, mert nihilistaként akkor sem tartottam olyantól, amire semennyi hatásom sincs. Nem tudtam rettegni egy virális betegségtől, amelyre nincs gyógyszer, amely ellen lényegében semmit sem lehet tenni. Nameg persze azért, mert 53 más egyéb dolog miatt jobban kellett szorongani. Oda lett két nagyon ígéretes kulturális-szakmai lehetőség, a nyomdaműhelyünk ellehetetlenült a bezárások kapcsán, kiállításokat tartani vagy közösségi programokat szervezni, létrehozni egyáltalán nem lehetett, és az intézkedések elindítottak egy olyan drágulást, amelyet máig mindenki érez ebben az országban (és amelyre a 2022-es bábválasztás csak lapot húzott… mondjuk 20-ral egyből 4 darabot). A paranoid rettegés szemernyit sem vitte közelebb a tömegeket a kultúrához vagy a művészethez, az évezredes tudatátörökítő képesség huszadrangúvá mállott a napról-napra feszengő para-ritmusban. (Bár belegondolva, nem mállott itt semmi, csak lehullott a cicoma a művészet haláláról.)

Egy dermedt állapotba süllyedt a kulturális kaszt, mindenhol elindult a tarhálás és a „kajafutárkodás”, a galériák bezártak, az érdeklődők átlavíroztak a befektetési célú mű-észetbe. Mint anno a pestisjárványoknál, a műészeti elit hirtelen ráeszmélt, hogy az élet véges, sőt, annak végén a halál van, és a bepipi mellett jobb minden „drágán vehetőt, tehát értékeset” már aznap felzabá… megszerezni, nehogy lemaradjon bárki bármiről. Nagyjából egészen 2024 második feléig semmilyen lényegi fellendülés nem következett a kultúra gyakorlati terén, és akkor is csak annyi, hogy éppen csak minimálisan vegetálni tudjanak az utolsó róninok. Mi is így tettünk, vergődésünkben nekiláttunk a műhely átalakításának, képkisöprésnek, átszervezésnek, eladtuk a felesleges dolgokat, raktárra termeltünk, betároltunk rengeteg alapanyagot (a 40-50%-os inflációt kivédendő), szereltünk és javítottunk, és persze, nekiláttam végérenézni a Szimulákrum sztorijának.

 Anélkül, hogy ebben az írásban szpojlerezném abban az írásomban, a Hübriszben foglaltakat és ráfeszülnék bemutatni a Szimulákrumot, inkább csak egy aprónak tűnő óriási jelentőségű momentumot emelnék ide, hogy érzékeltessem az összefüggést a világvége és a kultúratörténet területei között. Ez nem más, mint a „változás” totális félreértelmezése a modernizmusban, azaz a pátosztól giccsé sziruposodott *H*A*L*A*D*Á*S* eszméje. A nem létező verseny, amelyben az egyetlen induló egyedül küzd azért, hogy egy folyamatosan távolodó és előre meg sem határozott célba érve önmaga diadalittas megünneplésében láthassa az *É*L*E*T* értelmét.

A változás elgondolása talán először Darwin és Wallace evolúciós meglátásaival került a tudományos gondolkodás központjába, bár maga a természet örök mozgásban levése az animista közösségek óta része volt az emberi felfogásnak (Mozdulatlan Mozgató komáz this!). Ráadásul az evolúció változása egyáltalán nem haladás volt, hanem előjel nélküli módosulás, amely csak annak szerencsés, aki véletlenül életben marad a játék során. A modernizmust persze mindez nem zavarta, részben tudatosan a felemelkedése során a változás-alaptételből ideológiát gyártott, amely máris céllal ruházta fel a technológiai lehetőségeket. Ez lett aztán a haladás, a modern fejlődés, a végeláthatatlan szaladozás a nemlétező célt keresve.

Természetesen az új ideológia miatt mindaz, ami korábban volt, teljesen eltorzult, elinflálódott és kicsavarodott eredeti értelméből és szerepéből. Ezt érezzük akkor, amikor parasztok 20 milliós retikölből eszik a csibebüfés rántottszelet-burgert, amikor kék hajú fiúevagylányok a depidíszlet turbózása kapcsán eleve kopott feketére festik körmeiket, vagy amikor elbábozza mindenki, hogy „minden rendben, nem ég a ház”. Ez a kifordulás generálja a félreértések mögött meghúzódó okot, a dolgok eredeti jelentésének megváltozását, az illúziót. Ugyanis mivel az emberi társadalom elsősorban kommunikációs rendszereken keresztül adja át tudatát az időben, a helyes értelmezés, a jelentések, olvasatok megfelelő kialakítása létfontosságú, hogy a teljes társadalom egyben, épen maradjon és túléljen. Ha tehát a jelentés torzul, akkor az egész átadott tudás is torzul, és ez önmagában nem javítható, mert az evolúciós játékban a korrekció mindig kisebb-nagyobb kihalásokban fídbekkel.

Mindez hasonlít ahhoz, ahogyan 2008-ban vitáztam a sutyerák képzős tanszékiekkel arról, hogy a művészképzés vagy a rajzkészség fejlesztése-e a fontosabb hosszú távon. Ők úgy vélték, hogy a hallgatókból művészt kell nevelniük (de vakon voltak, aranyapám!), míg én a szakmai szempontokat fontosabbnak ítéltem az egonál, és úgy véltem, először szeretnék jól dolgozni, minőséget készíteni, majd utána ráérek megőrülni (ez persze csak részben sikerült :) ). Nem értettünk egyet, ők természetesen maradtak az egyetemen – hiszen ott adott volt az a három dolog, amely éltette őket: a kannásbor, a meg nem érdemelt fizetés és a mindennapi cerkatoldó istenkomplexus. Én pedig kiléptem onnan és elkezdtem szabadabban fejleszteni művészetelméleti, kultúratörténeti és szakmai készségeimet. Sem ők nem változtak, sem én, mind a ketten csak mélyebbre ástuk rögeszméink gödrét. Viszont azért egy különbség mégis adódott: én változatlanul látok távlati kihívásokat a szakmámban és kutatási területeket az elméleti háttérben, az antikörülmények dacára is változatlanul a szakmában vagyok, míg ők manapság oda jutottak, hogy párszázezreket tarhálnak lámpákra meg papírra mecénásoktól, mert be kellett látniuk, hogy nem tudnak hallgatóik rajzolni és ők maguk pedig kevesek a helyzet megoldásához. So sad, so-so fákingli sad!

Esetükben a „haladás”, a modernizmus csapatása, a bányászkéz finomságát igénylő barcsay-stílus, a tudományoskodó műészeti anatómia, a műészettörténet alternatív oktatása, az átértelmezett eszmék, a jelentések jelentése oda vezetett, hogy egyfelől teljesen leépült a szakmai színvonal és tudás, másfelől annyira elvékonyodott a cicomalepel rajtuk (a szimulákrum), hogy mára evidens mindenkinek, hogy voltaképp halál fogalmuk nincs arról, amit tanítanak és hót nullák a művészethez. Velük is csak az történt, ami trendként a modernizmus minden területén lejátszódott. Elámultak az új világ káprázatától, és közben elfelejtették a régi valóság bölcsességét, értékeit és realitását. És most, a modernség csatak kápszijában nem találják az értelmet, mert az nincs is benne.

 Ez tehát a közös kapocs, ami miatt a modern kor fatális gőgjét előbb tudja egészében értelmezni egy kultúratörténettel és művészettel foglalkozó „másolóiparos”, mint a modernizmus papságából kiemelkedő, agyonspecializálódott, tudományosas szájentiszt.

egy a millióból, amely képes letörni a hülyeséget

Azért persze a fundamentalizmusnak is van szerepe. Amikor 2019-ben a The Tricks of the Magician kiállításom, illetve az akkor bemutatott Realizmus. – a valóság természete cé könyvem kapcsán én voltam magam halkan ünnepelt csillaga és a ünnepi kiállítássorozat Patyolat-béli ajtónálló portársa is, az egyik vasárnap délután kb fél négy körül beugrott egy fiatal pár. Jól emlékszem rájuk, hiszen az 5 hét alatt összesen 9 látogató volt. Megkérdezték, hogy be lehet-e jönni, tényleg van ott valami kiállítás és fizetős-e vagy sem. Mondtam nekik, hogy természetesen ingyé van, menjenek nyugodtan és ha kérdésük van, ülök rendelkezésükre. Én azt hittem, hogy valahogy kiderült számukra, hogy én vagyok a méltán fel nem ismert művész, de alábecsültem láthatatlanságom mértékét. Olvasgattam tovább a Nietzsche-t, sírtunk közösen a világ halála kapcsán, amikor a páros visszajött, és lelkendezve elköszönt. Nem telt el két szempillantás és újra előttem voltak, a srác egy 2000-est rongyolgatott ki markából, majd átadta nekem, azzal a szöveggel, hogy: „Helló! Nem tudjuk, hogy ez hogy szokás, vagy ilyesmi, de szeretnénk valamit visszaadni a kiállító művésznek, mert ez kurvajó kiállítás volt! Kérlek, továbbítanád neki ezt!”, majd átnyújtotta a kétezrest. „Tudom, ez semmi, adnánk többet is, de nincs nálunk készpénz, és a környéken sincs automata. Csak lejöttünk délután, mert a párom mondta, hogy ne otthon üljünk, nem is tudtuk, hogy van itt kiállítás, tök véletlen futottunk bele. És hát nagyon jó volt, teljesen megszépítette a mai napot. És most meg beülünk valahova vacsorázni.”.

Mondtam, hogy átadom a bankót a felismeretlennek, és elköszöntünk egymástól. Pár óra múlva zártam és hazaindultam. Közben végig azon agyaltam, hogy mit kezdjek a 2000-essel (’höhö, piáre vagy cigira költsem?’). A vonat természetesen késve indult, de nem zavart, mert elővigyázatosságból én mindig a következőre szállok előbb, így engem ez a probléma eleve nem érint. A tervezett induláskor már egy másik vonalon utaztunk Nietzsche-vel a depiparipán, amikor a kallert megszólította az egyik utas, csak úgy érdeklődően, hogy szerinte egyszer majd lesz olyan, hogy egy vonat időben indul neki kalandos útjának? A kaller annyit válaszolt, hogy ő ezt nem tudhassa, ez nem az ő dolga, a forgalomirányítást kell kérdezni. Ő már a perceket sem érti, hogy azokból miért annyi van, amennyi, „miért 60, és miért nem inkább 100?!”. Nietzsche ekkor váratlanul félbehagyta mondatát, és én is megakadtam. Úgy éreztem, hogy muszáj lenne megszólítanom a kallert, hogy a talány feloldásával is segíthessem az államvasutak működését. És tényleg rápörögtem a dologra, mert pont a Realizmusban. írok a 60 kérdéséről, hogy azért ennyi másodperc egy perc, és ennyi perc egy óra, mert a sumérok anno képesek voltak egy kezükön 60-ig elszámolni, miközben a piacon alkudoztak. Ezért amikor a csillagokat és a napszakokat mérték, a 60 és a 12 szakaszaira osztottak mindent (12-es számrendszerben nyomták és a pulzushoz igazították a számolás ütemét).

Végül lett értelme a 2000-esnek.

A Hübrisz története tehát így indult. Már a legelején benne volt a végeláthatatlan intifáda, amit a képzős söpredék ellen indítottam, ahogy azok a fundamentalizáló momentumok is, amelyek modern értéke mindössze 2000 forint volt, de bölcsen használva mégis többet lehetett rajtuk nyerni.

 Home erectus

Azért a sztori nem ennyire szentimentális és pacsuli. Mert mialatt én azon kínlódtam, hogy a könyv legyen jó, és hogy „mindenki” számára érthető legyen, úgy gondoltam, hogy egy korrektor képes levenni a könyv-formában megjelenés bizonyos terheit a vállamról. A magánkiadás költségvetése feszes volt, és amikor már a 3. korrektor is visszadobta váratlanul az előzőleg elvállalt feladatot, akkor utolsó lehetőségként jutottam el ahhoz, aki hosszú tapasztalattal, aprólékos precizitással rendelkezett, kiadóknak is dolgozott, sőt, könyvek terén is otthon volt. Ám ő csak egy saját tördelővel volt hajlandó elvállalni a feladatot, mert csak így látta biztosítottnak, hogy minőséget adjon ki kezei közül és az utókorrektúra is hibátlan legyen.

Megegyeztünk, bár eredetileg én akartam tördelni a könyvet, hiszen nem volt keret arra, hogy ezzel megbízzak valakit. Elő-előrendelést hirdettem, és még a semmiből is érkeztek támogatók, hogy megoldják az újabb anyagi parát. Így az első kötet, majd a második kéziratát is leadtam és vártam, hogy meglássam miként dolgozik „a” korrektor. Hát szarul! 2,5 hónap alatt csak az első kötetet nézte át, de abban is benne hagyott szarvashibákat, és ami parásabb volt, nem ment számára a tulajdonnevek helyesírása. Nekem kellett elmagyarázni neki, hogy a Knósszoszi Palota nem knósszoszi palota, és mivel a görögben nincs hosszan ejtett o, így Diwonuso sem lehet Diwonusó (főleg, mert lineáris A-t eleve nem hangzás szerint írunk át). Eleve számoltam csúszással, és amikor az első kötet kéziratát elkészítette és átadta, augusztus utolsó heteiben rákérdeztem, hogy mennyi időre van a teljes munkához szüksége. Akkor úgy fogalmazott, hogy szeptember első hetében kész lesz mindennel. Közben elindult az első kötet tördelése és a könyv formai meghatározása, kialakítása. Látszólag ezzel nem volt gond, mert előre leegyeztettem mindent a tördelővel, a névmutató felépítését, a betűtípust, és hasonlókat… de a rossz érzetem megmaradt.

Végül a szeptember első hete október második hetének végére esett. És mivel hónapokkal korábban már köttettek előrendelések, a kiadást nem nagyon lehetett hova halasztani. Mert ha leállítom a korrektúrát, akkor 3-4 hónap megy a kukába, egy új korrektornak elölről kell kezdenie mindent (ha vállalja), és csak aztán lehet a tördelésnek nekiindulni, majd nyomdát keresni. Azaz október 8-án arra redukálódott a helyzet, hogy a lefoglalt nyomdaidő miatt vagy október 22-e lesz a megjelenés napja, vagy a 31-ből valamelyik nap januárban. És ráadásul úgy, hogy addig valahogyan el is kell jutni, mert ekkora csúszás nem volt beárazva a költségvetésbe. Úgyhogy bé megoldásként végül én tördeltem a köteteket, rohamtempóban és utókorrektúra nélkül. Ami persze azt eredményezte, hogy a kötetekben lettek nemszép megoldások. De így legalább 37 perccel a határidő előtt le tudtam adni az anyagot a nyomdának és megjelenhetett a Hübrisz.

Ám az csak ezután derült ki, hogy a korrektor mennyire rossz munkát végzett.

Az első visszajelzések alapján kb oldalanként van hiba az első kötetben (hihetetlen szám!), és nagyon nem tudom ezt hova tenni. Legszívesebben mindenhol felhívnám a figyelmet a korrektor kilétére és minősíthetetlenül szar munkájára, de nem tudom, hogy ezzel mit érnék el. Úgyhogy ezért azt kérem a kedves olvasóktól, hogy a Hübrisz olvasásakor inkább a tartalomra figyeljenek, mint a formára. Hiszen ez eleve segít, hogy ne essenek a jelentés csapdájába.

Ilyen hibák fel nem ismeréséhez azért istentelen f*sznak kell lenni!

egy köbméterből 95 deka

Mindent összevetve és lényegében – illetve 8 órás munkanapokba visszaszámolva – nagyjából 4,5 év volt a tényleges munka, amit ezzel a kis szösszenettel töltöttem. Minden ami ez idő alatt történt, kezdve az előadások összerakásával, megtartásával és azok felvételeinek videóvágásával, a kb egy köbméternyi forrásanyag feldolgozásán át, a kiegészítő munkákig, az végül egy 95 dekányi, három kötetben, és másfél millió karakterből álló könyvben csapódik le. Azt is mondhatnám, hogy aki megveszi a Hübriszt, az legalább 2-3 évnyi intenzív olvasgatást „úszhat meg” és kezdheti a továbbgondolást egy haladóbb pontról. Sőt, a harmadik kötet utolsó előtti részében egy olyan tényleg működő megoldási opciót írtam össze, amely megismerésével mindenki le tudja szűrni, hogy mennyire kivitelezhető egy tényleges zöld átállás és a túlélés min múlik valójában. Persze mindemellett azt is igyekeztem világossá tenni, hogy az átállásnak az ökológiai összeroppanás az alternatívája, amit nem pusztán valamiféle „rosszabb időjárásban” kell elképzelni, hanem az élelmiszerhiányban, a munkalehetőségek elvesztésében, a szociális és társadalmi biztonság komoly romlásában, valamint kritikus méretű háborúkban. Éppen ezért az ismertetett megoldási koncepció az energetikai, termelési, környezeti kérdések mellett mindezekre IS megoldást jelentene.

Tehát a könyv egy kicsit roncs formába öntött, de ajánlható mű lett, mindent tud, minden benne van, Biblia 2.0, hasonlók, de persze azért nem. Természetesen nem tudok róla objektívan nyilatkozni, de azt le merem fogadni (nem-nem, soha), hogy ilyen vetületben, kulturális olvasatban még biztosan nem született hasonló elemzés az ökológiai kihívásokkal kapcsolatban. Sőt, valószínűbbnek tartom azt is, hogy a kötetek bemazsolázása után az olvasóban a légköri szén-dioxid mennyisége csupán a sorban a sokadik problémává fog töpörödni megannyi más para mögött.

Hardcore hónapok után vagyok, és szeretném ezredszer is megköszönni a segítséget azoknak, akik támogatták őrületemet. Annak az 5 nagyon jófej embernek (ábécé sorrendben Botond, Gábor, Kriszta, Krisztián, Péter) a hatalmas, és annak a másik 4 embernek (Balázs, Balázs, Szabolcs, Péter) kisebben hatalmas támogatását. Nélkülük semennyire nem lenne könyv. Remélem nem fogtok tikkelni, miután elolvastátok mihez adtatok zsetont! És köszönet mindenkinek, aki rendelt könyvet! Ők ezzel ugyancsak segítették, hogy olvasható formát öltsön a Hübrisz.

A szék éppen átveszi a kötelespéldányokat az Országos Széchenyi Könyvtárban.

és mi lesz aztán, hogy a világnak vége?

Hát, remek kérdés. Még nem tudom biztosan, mert kb a következő hónapok sem láthatóak előre. Még van az első kiadásból pár kötet, és nem tudom, hogy lesz-e második vagy külsős kiadás. Elment pár kiadónak a felvetés, hogy akár ők is megpörgethetnék a Hübriszt, de nem űzök hiú ábrándokat. Ez az Á opció. Bé megoldásként abban reménykedek, hogy elmegy ez a még meglévő pár kötet, és akkor készíteni tudok egy új, javított kiadást, jobb korrektúrával (előre is köszi Krisztának és Jucikének!), türelmesebb tördeléssel (köszi a én!). És akkor marad magánkiadásban, de legalább lesz annak a pár érdeklődőnek is, aki később akad bele valahol a könyv hírébe.

Persze az intifáda mindvégig nem ért véget és nagyon kacérkodik a fatalista részem azzal, hogy összerakjak egy dúsabb elemzést, értelmezést, anyázást a modern művészetről és az A rajzolás művészetét is felturbózzam. Természetesen a szokott hóbort szerint, hót veszteségesen, önfelőrlő módon, senki által nem olvasott formában. Mert bár lement a járvány szefóföldön, lett aranyozóprésünk, az előadások véget értek a Mensán (és a tagságom is megszűnik érdeklődésem hiányában), azért most megint itt van fél köbméter infó a művészet elméletéről, történetéről, a szakmáról, és az elmúlt 130 év visszaéléseiről és bicskanyitogató húzásairól. És hát triggerel az a pakk! Szóval a 6 évvel ezelőtti tekerőlant változatlanul ütemel, és a grafit is kezd újra felizzani.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!