banner.jpg
érezni némi zavart az erőben!

érezni némi zavart az erőben!

Éppen 100 éve történt, hogy Duchamp egy piszoárt állított ki egy múzeumban, hogy ironizáljon kicsit azokon a műértőkön, akik túl komolyan veszik magukat. Ám a világ csak hardcore-abb lett ilyen szempontból.

112 1.jpg

Hogy mi történt a világban a művészet szerepét illetőleg? Sokminden! Leginkább olyan folyamat játszódott le, hogy a művészet értelme, célja, szerepe alakult át. No, nem fejlődött, nem valami pozitív irányba haladt, hanem inkább változott egy - szerintem- torz, elérhetetlen és megközelíthetetlen katyvasszá, ami már csak nyomokban emlékeztet egykori önmagára.

A stílusbeli, az esztétikai illetve technikai határok tágításával a művészet létét jelentő szabályok számolódtak fel, vagy legalábbis szorultak háttérbe. Egyfelől jöttek a nem teljesen professzionális művészek, akik nem tudták művészetüket olyan szintre fejleszteni, hogy az a klasszikus értelemben jónak mondhatóvá váljon, így ők természetes emberi reakciókén elkezdték megideologizálni munkájukat.

A műkereskedelem persze bele is állt ebbe a dologba, hiszen ahogyan egyre csak nőtt a színvonalon aluli és értelmen kívüli művészek száma, arányaiban úgy nőtt a kritikán aluli műalkotások száma, melyeket brandinggel, marketinggel át lehetett úgy csomagolni, hogy azok eladható kvalitásúnak tűnjenek. 
Gondoljunk csak bele, egy olyan világban, ahol még a média és a kommunikáció nem pörgött úgy, ahogy ma mindennapos, ott a performance, az „élő művészeti vonaglás” totál újnak és maximálisan érthetetlennek hatott. Aztán, amikor pl politikai akciók, tiltakozások kezdték el használni a performance eszközét, máris jövőbe látó géniusznak tűntek azok a művészek, akik anno először performáltak.

úgy tűnt, hogy valami különlegesre jöttek rá 
Művésznek hívták magukat és látnokoknak hitték őket, és mivel műalkotásokat is csináltak, így a műalkotásaik művésziek és látnokiak lettek. 1 csipet pátosz, 2 csipet marketing és meg is született az új absztrakt/avantgárd/modern művészet.
Ettől kezdve pedig csak idő kérdése volt, hogy hogyan áraszt el mindent a látszólag ötletes koncepció, az érdekes élményt nyújtó mondanivaló és szorul háttérbe a „megszokott minőség”.

Aztán generációk után meg már senki sem emlékezett arra, hogy honnan indult a dolog. Mi volt egykor a művészet.
Az íratlan szabályok, a hosszú és nehéz munkával fejleszthető szakmai tudás nem volt érték azoknak, akik gyorsan és inkább nagy üzletet szerettek volna a műalkotásokból.


hozd a showt és vakítsad a népet
A Császár meztelen óta tudjuk, hogy ha eléggé határozottan és megtévesztő módon próbálunk eladni valamit, akkor azt egy idő után tényleg el is lehet adni, és ez a művészetben sem volt soha máshogy. Ha valaki belefektetett egy nagyobb összeget egy sokkal értéktelenebb dologba, akkor kapcsolatai, ügyfelei simán elhihették azt hogy az értéket képvisel, hiszen nem lehet olyan őrült valaki, hogy pénzt égessen. És szépen szőtt, áttetsző ruhát nagy biznisz volt vásárolni is, hiszen 1., eleinte még olcsó volt 2., már mások vették, tehát a csordaszellem is megmondta, hogy biztosan nem átverés (kombucha, gilisztázás, homeopátia, …) 3., nem lehet elbukni vele a pénzt, mert ezek a ruhák értékállóak, hiszen azt mondták róluk!

A határozott beszédet jól példázza az irracionális bolondság, mely ha elég megdöbbentő, akkor már kételkedni kezdünk abban is, hogy jól ítéljük e meg a beszéd lényegét. Azaz lehet, hogy nem is hülyeség. És a művészek profik lettek a meghökkentő baromságok kitalálásában. Mint például nemrég Karim Boumjimar, aki leműttette mellbimbóit és köldökét, mert úgy vélte, ma már nem elég úgy lázadni a fiataloknak, hogy piercinget lövetnek magukba, hiszen mindenkinek van olyanja!
Nem meglepő módon Karim nagy rajongója volt Stelarc-nak, aki szintén művészként CSAK ilyen hülyeségeket csinált.

 Stelarc, aki egy műfület ültettetett be a karjába

Stelarc, aki egy műfület ültettetett be a karjába

„minden férfinak joga van gyereket szülni, ha akar!”
Ahogy a híres Blájen idézet mondja. Az művészet, amit annak tartunk. És sok művészettel foglalkozó nagyember sokminden olyant tart művészetnek, amit mégtöbben nem tartanak annak.

Mint, ahogyan ez egy olasz avantgard kiállítás kurátorálásánál is történt, mikor Sara Goldschmied és Eleonora Chiari installációját kiállították. A címe az volt, hogy Hol kéne táncolnunk ma este?, és üres üvegekből, konfettiből és partykellékekből építették fel.
Ám a megnyitó után, a takarító személyzet azt hitte, hogy az installáció szimplán szemét, és akkurátusan feltakarították a dolgokat, szelektív zacskókba válogattak mindent és kirakták a szemétszállítóknak.

 az installáció

az installáció

...

De akkor mégis mi a művészet? Hiszen tényleg egy szubjektív dologról van szó, van akinek egy bizonyos alkotás tetszik, és van akinek nem. Hogy lehet ezt eldönteni? 
Az én véleményem szerint igen egyszerűen: az értékét kell nézni egy alkotásnak, és vásárolni nem befektetési szemlélettel kell, hanem olyan dolgokat, amelyek a vásárló ízlésének megfelelnek.


Zárásul még azért idebiggyeszteném az egyik kedvenc sztorim.

Múlt év végén történt a New York-i Art Baselen - az egyik legütősebb művészeti vásáron -, hogy egy nő rátámadt egy másik nőre egy faragókéssel. És a közönség csak állt és érdeklődve figyelte, amint szúrkálni kezdi az egyik hölgy a másikat, mivel azt hitték, hogy ez a jelenet valamilyen művészeti project.

kicsit el voltam havazódva

kicsit el voltam havazódva

varázslat 1954-ből

varázslat 1954-ből