véget ért már a tél?

Valahányszor újra meg újra megnézem az Idétlen időkiget, a film közepe felé rendre elfog egy fura érzés. Aki még nem látta volna ezt a filmet, az mindenekelőtt nézze meg, újra meg újra. De hogy addig se maradjon senki homályban, a film arról szól, hogy egy mogorva tévériportert, Philt kiküldetik a lehetetlen nevű Punxsutawney településre, hogy ott a helyi bohókázás közepén tudósítson arról, amint a városka mormotáját, a szintén Philt megkérdezik arról, meddig tart még a tél. Ember Phil nyűglődik, semmi kedve nincs a dologhoz, eleve más tervei vannak, miközben mormota Philnek meg semmi kedve nincs előjönni, hiszen számára a tél még tart. A történet akkor indul be, amikor kiderül, hogy mormota Phil még legalább 33 évig fog visszafeküdni, és addig végig újra meg újra ugyanazt a napot kell megélnie ember Philnek.

Ember Phil ezalatt szembekerül az élet egyik nagy kérdésével, és ennek kapcsán elkerülhetetlenül, amolyan alternatív gyászfázison halad át. Eleinte nem hiszi el, hogy újraéli az előzőnek hitt napot, aztán beleveti magát az élvezetekbe, majd depis lesz, mert rájön, hogy új élete egy börtön, így hát megpróbál végetvetni neki, de halhatatlannak tűnik. Míg végül olyan önfejlesztgetésekbe kezd, amelyek talán közelebb hozzák a tökéletes napot számára, azt, amely után már mindegy, hogy a másnap mi lesz.

Nos, számomra újra meg újra azon akad le a figyelmem, hogy ember Phil kínlódása közben miért viselkednek úgy az őt körülvevő lakosok, ahogy éppen. Mert bár ők nincsenek tisztában az ismétlődéssel, azért ember Phil cselekedetei szükségszerűen mindenkire hatással vannak. Megment egy csövit a fagyhaláltól, a polgármestert a fulladástól, örömet szerez a srácoknak hócsatával, jégszobrot farag sokak gyönyörére, partiállat lesz és hasonlók. Bár mondjuk a többi ember nem azért viselkedik meglepően számomra, mert idomulnak, hanem pont azért, mert statikusak, és míg ember Phil újra meg újra valami változtatással áll elő – vagy készül valami hasonlóra, tanul, fejleszti magát –, addig a mindenki más, az eszményi riporternő, a mormota, szóval tényleg mindenki más az égvilágon semmit nem változik, nem csiszolódik jellemük, nem alakul karakterük, nem emlékeznek semmire, és így olyanok, mintha csak díszletek lennének ember Phil különössé váló életében. (Mert hát láttunk már varjún karót, sok filmtörténetben a főszereplőn kívül mindenki vagy mű, vagy illúzió, vagy mesterséges.)

ember Phil örök, egyetlen lehetősége, hogy változzon

A ma született bárány úgy gondolja, hogy a film középpontjában egy misztikus, pándimenzionális, netflixtikus időhurok lehet, egy sziszifuszi szívatás, amely pusztán keretet ad a csodálatos Phil Murray alakításának. Ám aki nem ma született, sőt, már az infulenszőr világ előtt is nézett filmeket, sőt, még vé-há-essen is, az valószínűleg kiérzi, hogy ez a forgatókönyv egy pindurkát mindig is kilógott a tipikus amerikás filmek sorából. Remek vígjáték, de ami igazán jó benne, hogy hordoz valami többletet is, hiszen akadnak benne olyan pillanatok, amikor megnyaldossa a néző lelkét valami tragikus elem. Na nem nagyon, pont csak annyira, hogy a humor által megágyazott kedélyesség így nyisson teret annak a bizonyos mélyebb értelmezésnek.

Ember Phil egy olyan loopba kerül, egy olyan (idő)hurokba, amely látszólag talán egy sokkal hatalmasabb valami, miközben ember Phil számára érthetően mindez úgy is tűnik, hogy csak róla szól és kizárólag az ő élethelyzetében okoz megakadást. Ilyen formán ő egyszerre van egyedül a világon, csak a saját életében, és egyszerre kapcsolódna mindenki máshoz, hogy ne legyen magányos. Ez a „jelenség” pedig onnan lehet ismerős a véháeseseknek… akik olvastak fárasztó filozófiaelméleti szöszmörgéseket is, hogy Nietzsche valami hasonlóról írt, amikor „ugyanannak örök visszatérését” említi főművében. Példájában egy démonról szól, aki megkérdezi a magányos embertől, hogy az mit tenne, ha az egész addigi és további életét, annak minden keserűségével és örömével újra meg újra át kellene élnie. A nietzschei talány szerint egy hasonló gyászfolyamat mellett az egyénnek az egyetlen „értelmes” lehetősége az lenne, ha a kérdés megértését, felfogását követően változtatna, hovatovább a továbbiakban megpróbálna javítani életén, magán, erkölcsein, hogy azok újraélésekor is jól menjenek dolgai (az elgondolásban itt van átkötés az Übermensch felé). A démoni kérdés pedig egy olyan világmindenség-működést feltételez, amely a történés- és cselekvéskombinációk, a lehetőségek végtelen játékára épül, de úgy, hogy abban amúgy nem üzemel semmiféle kezdet vagy vég (Alfa és Ómega, szóval itt van az átkötés az „isten halott” tengelyre). Végtelenszer végigélhető élet során a végtelen javítás és tökéletesedés végül egy ponton el kell, hogy érje magát a tökéletességet, és onnantól kezdve a tökéletesség fog a végtelenségig újra meg újra megélődni.

Ami még fontos részlet, hogy ez a mi kis Nietzsche-i, folyamatosan reinkarnálódó, Punxsutawney világunk, bár hasonló a keleti filozófiákban megjelenő újraszületés-elgondolásokkal, de ez azoknál sokkal inkább európai. Nietzsche-nél nem a keleti ismétlődés van, ahol az egyén jelentéktelenségében a háttérbe simul, hanem inkább az ellenkezője történik vagy ellenkezőjének kell történnie. Ebben a flóban az embernek van lehetősége fejlődni, csiszolódni, hiszen csak így nyer értelmet az, hogy felismervén az ismétlődést és az abban rejlő kb lehetőséget, egy „értelmes” utat járhat be élete során. A kérdés tehát így már az: akkor is van annyira jó az élet, ha azt újra meg újra át kell élni? (Innen üdvözölném az Érkezés Louise Banks-ét, aki a heptapodok önmagába visszatérő logogram írását tanulmányozva képessé válik megválaszolni ezt a kérdést.)

egy nyugati Bodhidharma a Szimulákrumban

Mondjuk üdvözölhetnénk a loopban a Mátrix fekete, déja vu macskáját is, de történetünkben a körülmények ténylegesen csak egy alkalommal változnak meg és frissülnek, csak a film végén, míg a Mátrix képes többször rebootolni. Míg ember Phil újra és újra megéli a napot, amely elvileg újra és újra marad ugyanaz a statikus környezet, a „mindenki más” mégis változik, csak éppenséggel ezzel nincsenek – és nem is lesznek – tisztában sokáig. A megakadás számukra egy amolyan passzív időhurok, mondjuk a Langolierek világában eltöltött időn kívüliség, 33 év, amelyet egy nap alatt átugranak. És amíg az elvileg ugyanazt és ugyanolyan napot éli mindenki más is újra meg újra, az a nap nem mellékesen teljesen átalakul és megváltozik. A biztosítási ügynök befut, sikeressé válik, a csövi visszatér családjához stb. Sok lépésen keresztül tehát addig másolódik le a nap, hogy az végül már a legkevésbé sem fog hasonlítani az elsőre, és ennek a világmegváltoztatásnak a kulcsa ember Phil, aki mindvégig szabadon dönthetett. Mondjuk pont csak úgy, ahogyan Schopihaver mondaná, annyira szabadon, amennyire az Akarat, a szükség az előre elrendeltetett körülmény-lehetőségek útvesztőjében megengedte neki. (Valahol felsír egy ELTE.)

a megváltozott fogyasztói szokások miatti átszervezés

Valószínűleg minden embernek vannak valamennyire hasonló időtlen időperiódusai, amikor azt érzi, hogy egy monotonitásba rekedt, a napok azonosnak tűnnek, vagy a hetek csak úgy múlnak. A megannyi mém, amelyek a szürke idő szétfolyására mutatnak, például amikor felhívják a figyelmet arra, hogy már csak 13 hét és 2027-et írunk (tényleg amúgy!), na ezek egyaránt erre a fura ismétlődésre mutatnak rá.

Én például 16 év után újra a parlamenti közvetítést hallgatva rajzolok, hiszen amikor régen fejlesztettem magam, akkor a hétfőkön, keddeken és szerdákon nem találtam érdekesebb rádióműsort vagy hallganivalót, így közérdeklődésem ebben a perverz formában talált magára. Most, hogy újra van közvetítés, és abban nagyjából érdemi kommunikáció zajlik legalább egy oldalról, tiszta nosztalgia a munkálkodás. Olyan, mint egykor, amikor a szakmai fejlődésem szempontjából fontos képek készültek. Pont, mint most.

Persze, ugyanakkor magától értetődően az évek alatt minden alaposan át is alakult, eltorzult, de legalábbis megváltozott. Teszem azt 16-20 éve nem volt egyszerűen annyi kép, vizuális elem, mint amennyi ma vesz körbe mindenkit. A képernyőidő átalakult monitoridővé és legalább a duplájára nőtt a legtöbbeknél. Mesterségesen alakított képeket anno gazdaságosabb volt úgy létrehozni, hogy valódi beállítások és díszletek alapján készített fotókat csiszoltak képekké, míg most mesterséges képekből alakítanak valóságtól független tartalmakat. És ahogy látom, a fejlődés egyre díszesebb illúziója mindez idő alatt inkább csak elfedte, hogy amúgy egyre értelmetlenebb túlpörgésbe hajszolódik mindenki, egyre inkább az értelmükből kiforgatottabbá válnak a dolgok, és hasonlóan Phil világához, a végén egyszer csak egy teljesen új napra virradunk monotonitásunkban. A bökkenő ebben szerintem az, hogy azon a napon nem valami jobb fog következni, hanem valami rosszabb. Rút, amely sohasem jelentett még szebbet (parafrász á Nietzsche, hiszen a démon valójában nem kérdez, hanem felhívja a figyelmet!). Vigaszul pedig csak remélhetjük, hogy mi legalább Phil-ek leszünk a történetben és nem a mindenki más, aki az egész sztori alatt fel sem fogta, hogyan változott meg szinte „egy nap” alatt minden.

trú-trú-trú, again, again, again

10 évvel ezelőtt volt a bemutatkozó kiállításom, amelyre akkor sokáig gyűjtöttem a forrásokat és támogatókat. Visszatekintve talán a legnagyobb trükk az volt, hogy meg tudtam oldani, hogy egy fél évig dolgozhassak a képeken, illetve a körülményeken, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a 70x100cm-es mérethatár meghaladásához. Ekkor szereztem be és alakítottam át az első rajzállványomat. Akkor elképesztően nagy ugrásnak tűnt a dolog, mert még fogalmam sem volt arról, hogyan és mely pontokon kapcsolódnak össze a professzionálisabb rajzolás technikai feltételei. Hiszen csak papírról, grafitról, pontosabban rotring hegyekről, radírról és ezek mechanikájáról volt szó, nomeg egy lámpáról, és a hajlakkról, amivel fixálni lehet majd a képeket.

Na ja! Amit akkor nem tudtam, hogy a papír szerkezete elképesztően meg tudja keseríteni az ember életét, mert ha a hordozó erős, tartós anyag, akkor nehezebben veszi fel és tartja meg a grafitot, ha viszont kevésbé erős, akkor bár sokkal finomabb tónusokat lehet felépíteni rá, a kép maga sérülékenyebb, kell alátéteket használni a tábla és a papír között, illetve minden apróság be tudja koszolni, és nehezebb radírozni is, mert egyszerűen sérül. Az előbbi esetben lehetőség van például egy részt óvatosan elővázolni vagy radírozni, de utóbbinál csak nagyon fokozatosan és biztos kézzel lehet haladni. És olyan is van, hogy az egész papírt, 100x150cm méretben első lépésben teljesen szét kell radírozni (!), hogy a papír mesterségesen kialakított textúrája valamennyire visszasimuljon síkba. Ez úgy 4 órát és 5-6 nagyobb radírt vesz igénybe.

Vagy ott van a grafit esete. Számos mechanikus ceruza esett már szét a kezemben rajzolás közben, mert a folyamatos sraffozás és satírozás rezgését nem bírja a heggesztett műanyag. Vagy biztosan mindenki búcsúzott már el azért egy mechanikus cerkától, mert a hegyénél lévő kis gumi biszbaszt egy apró, megsemmisülést jelentő mozdulattal véletlenül kiejtette a földre, egyenesen Aliz nyúlüregébe. Na az a kis izé amúgy arra szolgál, hogy egyfelől csökkentse a hegyet érő rezonanciát, így az ne pattanjon el, illetve hatására ne csússzon ki teljesen a mechanikusceruza-irónbél (hívják azt így is!) minden hegytöltésnél. Ám 10-15 cerka után lépésenként az ujjak fájdalmával, az állandó hegyelpattanásokkal, a nap végére enyhén homályossá váló látással felismerhetővé válnak, hogy a problémák mögött gumibiszbasz-szintű nüanszok húzódnak meg, és egy ideális mechanikus cerka milyen. Hogy annak bevonata tartósan és teljesen fekete, könnyű, fém, PONT nincs benne gumiizé, csúszásmentesített felületű, nincs csíptetője. De még ekkor is megmaradhat az a probléma, hogy a papír épp nem kompatibilis azzal a hegytípussal, amelyiket használná az ember, és ezért majd valamelyik gumibasz-fogaskereket megint cserélni kell. És ha megvan ez a pótbeállítás, akkor meg majd ehhez kell igazítani az állvány tábláját és annak alátétezését, a papírhoz és grafithoz kell szerezni megfelelő keménységű és szemcsézettségű radírt satöbbi.

Tulképp ez a folyamat lenne maga a szakmai felfejlődés egy olyan pontra, ahol már nem kell mással foglalkozni, mint, hogy mi legyen a képeken, mi legyen azok témája, látványvilága. Viszont balszerencsémre az én Punxsutawney-mban a fejlődés úgy haladt az elmúlt tizenévekben, hogy minden ilyenirányú fejlesztésem a jelenből visszatekintve arra tűnik elégnek, hogy ugyanott tartsak, mint egykor. Mert például mára annyira lecsökkent a kézzel és papírra rajzolók száma, hogy egyszerűen nem kapni bizonyos méretekben megfelelő minőségű papírt.

Az ideális papír régen a már ősinek mondható ’dipa’ volt, amely végtelen kreatív nevét a DIósgyőri PApírgyárról kapta és eredetileg a mérnöki tervezés igényeihez idomult. Kapható volt például 150cm széles és 10-20m hosszú tekercsben, hogy a rajzállványokra illesztve egyszerű legyen lerolnizni őket papírfeszítéskor. De mivel a tervezés számítógépessé vált, és remek ötletnek tartotta a modernitás, hogy a tervezőktől már nem is követeli meg, hogy a komplex térlátás kifejlesztéséhez rajzolni változatlanul tudniuk kelljen, így a kellő minőségű dipák, majd műszaki rajzlapok szépen feleslegessé és kivezetetté váltak. Majd egy újabb hullámban ismét túl kellett jutni egy „termékfejlesztésen”. Ekkor azt vettem észre, hogy már a teljesen sima, enyvezett felületű papírok is kezdtek eltűnni, hiszen a sutább kezek munkája látványosabb érdes papíron, és a hozzá nem értés miatt a ceruzapapír képe összekapcsolódott a textúrlált felülettel, így a gyártók váltottak a megváltozó piaci igényeknek megfelelően. A sima felületű papír háttérbe szorulásával, illetve a billentyűzetek és (érintő)gombok hatására a mechanikus ceruzákra sem volt már olyan igény, mint egykor, ezért a szűkülő piacon a nagy márkák elkezdték saját piaci kannibalizmusukat, hogy így kerüljék el a részvényesi profitwarningokat. Az eredmény a termékpaletta szétválása volt trendi-de-tufa és trendi-de-túlzás opciókra: egyszerűen rossz, de jónak tűnő eszközökre, drágáért és jónak tűnő, de értelmetlenné alakított, kontraproduktív modellekké.

Gondolom ez a kedves olvasónak banálisnak tűnik, de ha hozzávesszük, hogy például esetemben a rajzolás minden alkatrészét külföldről kell hozatnom, látatlanban vásárolni, állandóan szinkronizálni és tesztelni, akkor talán érthetőbbé válik, hogy a fejlesztés egy idő után inkább csak egyfajta kiszolgáltatott adaptálódás a körülményekhez. Mechanikus ceruza Japánból, papír Belgiumból, a frankoktól és Ausztriából, grafit Németországból, radír a csehektől érkezik. Nevetséges, hiszen ez nem sznobéria, 10 éve csak Németország és Magyarország jött szóba!

Frissen gyártott szürkelemez, amely manapság inkább hasonlít a régi „olvasgatós” vécépapírokra, mert már ezeknél is megengedett, hogy bizonyos mértékben ne csak papírt tartalmazzanak, hanem – mint a képen is – alufóliát.

olyan érzés dolgozni, mint ember Philnek őrlődni

Méghozzá azért, mert minden fejlesztés ellenére érzetre helyben topogás van. 10 éve egy kiállítást 11 képpel nehéz volt összehozni. Ma 33 képpel nehéz ugyanez, hiába építettem keretezőműhelyt, tanultam meg, hogyan kell csinálni azt, vagy mondjuk tűrhetőbb videókat készíteni. Hiszen az állandó – és szerintem tök értelmetlen – technológiai fejlődés hatására mindent újra kell szabni. Ugyanazt a cicomát nyomja mindenki, csak több és sokkal drágább eszközökkel, és egyre kevesebb idő van az érdemi tevékenykedésre. És it át is lehetne kötni arra, hogy a fejlesztések vajh’ tényleg szolgálnak bármit, vagy csak a tőkegyártás rendszerében az infláció elnyomására alkalmazott, amúgy értelmetlen mantrák. (Innen is csókoltatom az AI tőkepiaci lufit, amit – ha szerencsénk van –, már jövőre megízlelhetünk.) Na de nem kanyarodok el a dühkór irányába!

Számomra az igazi kihívás ebben az egész loop dologban, hogy úgy tudjak ténylegesen a szakmai fejlődésre fókuszálni, és ezáltal a jobb képek készítésére, hogy a haladás ne arról szóljon, én hogyan idomulok a hülyülő környezethez. Mert olyan kompromisszumokkal, mint amilyeneket a közízlés torzulása, a szórakozni vágyó hóbort, a kereskedelmi galériák vagy képkalmárok néha erőltetnek, nem lehet bizonyos szint fölött értelmesen dolgozni. Viszont, ha a vevők fogyasztani akarnak inkább, vagy más mű-vészek vállalják a rossz kompromisszumokat, akkor a körülmények fognak annyira eltorzulni, hogy nehéz lesz versenyben maradni vagy eleve láthatónak. Elég ehhez csak utalnom a másik bejegyzésemben írt realista-absztrakt, galériás szembenállásra. A termelékenység, a bombasztok gyártása, a megtérülési szempont, a képárkalkulálási faktor – mert mint megtudtam, van már ilyen is – a folyamatos modernkedés, a gondolatiság, a fókuszálni képtelenség, a türelmetlenség vagy hirtelenség és a többi… ezek mind tönkreteszik a művészeteket! Mert a játék lényege pont az lenne, hogy visszatérjen a kontempláció. Varázsolni eredeti, de mégsem létezőt az egyetemes, ősi nyelven. Na, de erről majd talán legközelebb.

Remélem, hamarosan eljön a tökéletes nap és véget ér a tél, főleg, ha már majdnem annyi fejlesztést beleöltem, mint ember Phil az ő napjába.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!