REALIZMUS

A Realizmus. - a valóság természete könyvbemutató beharangozója

„Majd kétszáz évvel ezelőtt egy ifjú természettudós, egy bizonyos Charles Darwin összerendezte meglátásait korábbi megfigyeléseiről, utazásairól és elkészítette első feldolgozását meglátásainak. 35 oldalba rendezte ezeket, de tudta, hogy felfedezései számos bonyodalmat okoznak majd, így a kivárás mellett döntött, és elkezdte felépíteni tételeihez a bizonyításokat. Ugyanebben az évben Louis Daguerre, az ember vágyódásának és szenvedélyének egyik szimbólumát helyezi találmánya célkeresztjébe, és elkészíti az első fényképét a Holdról. Röviddel utána a varázslat technikai hátterét a Francia Tudományos Akadémián keresztül az emberiségnek ajándékozza, és megszületik a fényképezés, a dagerrotípia technikája megindul hódító útjára.

Akkor, amikor a világon először használnak kőszenet vas olvasztásához, illetve az ’OK’ rövidítést első alkalommal említik írásban - egyszerűsítve vele az „oll correct” kifejezést -, egy fiatal elhatározza, hogy önálló úton, saját meglátásait követve nekikezd, hogy kialakítsa művészetét. Egy új művészetet, mely adaptálja a kor minden frissességét és a társadalmi változások előremutató hatásaihoz méltó lehet. A Louvre falain látható festmények másolásával nekilát, hogy eltanulja a művészet szakmai tudását, és megtörve az addigi dogmákat és merev szabályokat, létrehozza a modern művészetet. A fiatalt Gustav Courbet-nak hívják, és úttörője lesz az új szemléletnek, melyet a kor mozgalma és a szemlélet lényege szerint minden követője csak úgy nevez, hogy realizmus.

kocka.gif

a valóság születése

Akit a realista stílus választ, aki rátalál erre, a gondolkodásának megfelelő formanyelvre, annak minden művészeti-szakmai mozzanat egy határozott és magától értetődő logikát követ. Nem arról van szó, hogy bármit egyszerűen képes megvalósítani, hanem arról, hogy számára lehetségessé válik a szisztematikus készségfejlesztés, a valóságról alkotott megfigyelései és meglátásai egy rendszerbe képesek illeszkedni.

Számomra ez csak utólag vált érthetővé, mikor már több éve rajzoltam és kutattam a művészetünk történetét [a realizmusét]. Hiszen a képek készítése egy kétségekkel körülbástyázott, eléggé elzárt folyamat, és űzésekor sok, addig mágiának tűnő mozzanatról derül ki trükkszerűsége. Amikor először felkértek, hogy előadás formában meséljek valóságunkról, akkor egy 3 éves kalandba vágtam bele, aminek eredménye lett a Realizmus. - a valóság természete című könyv.

Egy könyv, illetve egy történet, melyet még nem meséltek ilyen hosszan és átfogó módon, kitérve az ember tudatának, körülményeinek, gondolkodásának változásaira és felfedve, hogy miért született meg a valóság filozófiája.„

D munka közben - nagy.jpg

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

nyomdában a Realizmus

Teljesen kiírtam magam! olyan szinten, hogy még egy-egy blogposzt is nehézséget jelent. :) Persze örülök neki, csak még megy az izgalom, hogy hogyan fognak reagálni a leendő olvasók. Pontosabban megy az izgalom mindenen, mert azért ez nem volt olyan egyszerű menet. Ugyanúgy érzem magam, mint egy kiállítás zárása után. A végén már nem volt se kedvem, se energiám akár csak egy oldalába is beleolvasni a könyvnek, mert akkor kényszerűen elkezdtem volna bővítgetni.

De amit terveztem, azt - szerintem - sikerült összerakni benne. A könyv tartalmával kapcsolatban eddig csak a korrektorom véleményét tudtam meg, mivel csak ő olvasta egészében, és kicsit tartottam tőle, hogy munkájából adódóan máshogyan fogja véleményezni. Hibákat keresni indult rá az oldalakra, így óhatatlanul is akadozva olvasta. Ezért is lepett meg, amikor úgy mellesleg azt írta, hogy neki rengeteg új dolgot adott a Realizmus. Hogy többször rácsodálkozott azokra az összefüggésekre, melyek láncba fűzve vonulnak végig az oldalakon. Írta, hogy több, a könyvben tárgyalt tényről maga is tudott, de egymástól távol eső, függetlennek tűnő dolgokat úgy kapcsoltam össze, hogy elgondolkoztatta. Jöttek a „jé tényleg!”-ek, és ezt a feladata mellett fontosnak tartotta velem is megosztani.

könyv kész 02.jpg

Amikor a Realizmus.-ról beszélgettem többekkel, párszor említettem (de lehet, hogy itt a blogon is), hogy azok voltak az érdekes pillanatok írás közben, amikor bizonyos részek hirtelen összekapcsolódtak. Egy ekkora anyagot nem kizárólag folyamatában lehet írni. Voltak szakaszai, amelyek önállóan készültek el, mert éppen olyan a hangulatom volt. Vagy néha még megerősítő információkat kellett gyűjtenem, ellenőriznem adatokat, és a már megírt részek átolvasásakor tűnt fel, hogy általam ritkán használt szavakat teljesen következetesen használtam. Logikus, hiszen mindet én mondtam, írtam. Sőt, még jó, hogy nem tök új fogalomkészletekkel operáltam fejezetenként. De mégis, nagyon meglepő, amikor észreveszi az ember, hogy néhány kifejezés, amit szinte sohasem használ, és 180 oldalon is csak 3-4 alkalommal kerül leírásra, akkor különböző részeknél ezek a szavak mégis össze tudnak kapcsolni egy hosszabb gondolatot.

A legtöbb felismerés úgy alakul ki, hogy egymástól elszigetelt ismeretanyagok „valahogyan” összerendeződnek. Legtöbbször kronologikusan, de néha a logika szabályai szerint. Utóbbiak az „aha” momentumok. Aha, tényleg! Akkor ez meg az ezért volt így meg úgy. Ezek az összefüggések és felismerések a megértésből adódnak, és a legnehezebb bennük, hogy ne visszamenőlegesen alakuljanak ki, hanem ok-okozati úton. Hogy ne az legyen, hogy én valamit elképzelek, és utána ehhez a dologhoz keresek legitimáló igazolást. Mert az úgy értelmetlen, illetve könnyen hazugság is lehet. Nagyon sok művészeti anyagban ezt a visszamenőleges módszert alkalmazzák, és számos félreértés és hülyeség pont ezekre épül. Könnyen észre lehetne venni, hogy mi a probléma a megállapításokkal, ha további ismeretanyagokkal is ütköztetnék a téziseket, de odáig nem terjed már a dolog. Felfedezés kell, és ha ez az elvárás, akkor lesz is.

Na, nekem ez az egyik fő parám volt. Hogy ne ilyen majdénjólmegmondom-os izé legyen a könyv. Természetesen az lesz, de nem abban az értelemben, hogy a világlátásomat szeretném rátukmálni másokra. Sok év, sok szöszölése és adatgyűjtése, értékelése után kialakult megállapításaimat állítottam össze, és a menet közben kialakult felismerések ezért is voltak olyan meglepőek. Mert igazolták, hogy ott is vannak kapcsolatok, ahol nem számoltam velük, és abba az irányba mutatnak, amerre haladni szeretnék.

könyv kész 01.gif

de vége lett

Furcsa ez, mert nagyon nehéz úgy írni a Realizmus. - a valóság természetéről, hogy eddig 2 emberen kívül senki sem olvasta az egészet. Én meg már mesélnék háttérdolgokat is, de valószínűleg nem nagyon fogok tudni, mert nem spoilerezhetem el a történetet. Sem most, sem később. Gondolni kell a majd-majd-majd olvasókra is. Mint a 7-re, aki lesz. :)

Pár napja egy ismerősömmel beszélgettem, és azt vettem észre sorai között, hogy valószínűleg ő is, a nekem megelőlegezett bizalom miatt rendelte elő a könyvet. Én meg részben meg akartam nyugtatni, hogy nem kidobott pénz lesz a költése. Próbáltam valahogy átadni, hogy ne szociális cselekedetként értelmezze azt, hogy egy „elsőkönyvestől”, vagy egy ilyen helyzetben előfinanszírozva (Early Bird) megrendel egy könyvet. Ez ugyanis nekem kellemetlen. Tudom, hogy egy maximálisan jószándékú ember, csak én nem tudok mit mondani - ebben a pillanatban - a könyvről. Később sem fogok tudni, csak akkor, ha külön beszélgetünk, és ő már elolvasta (vagy kidobta a 4. oldal után).

Mert mit mondhatnék róla? Hogyan ajánlhatnám mások figyelmébe? Nincs se konkrét témája, se semmi, amivel fel tudnám címkézni. A hashtag-ekkel is bajban lennék, mert vagy 150-et kellene használni, vagy egyet sem. Egyszerűen nem lehet bekategorizálni az anyagot úgy, hogy az ne legyen félrevezető, vagy hibás, hamis.

Mondanám, hogy olvassa el mindenki, akit csak kicsit is érdekel az emberi gondolkodás, a szellem története. Aki tényleg érdeklődik az iránt, hogy a ráké’ van az ember, egyáltalán milyen értelme van bárminek. Meg, azok is vágjanak bele, akik szeretnének a művészethez közelebb kerülni, ahogy… ahogy eddig még biztosan soha nem jutottak. Nekik különösen meglepő lesz az egész. Ahogy én észrevettem, az esetek többségében még a művészetrajongók sem tudják, hogy mi is rajongásuk tárgya. Nem látják az összefüggéseket, és nem gondolnak bele abba, hogy a művészet egy 4 ezer éves gondolkodási forma. A tiszta, legmagasabb szintű művészet értelmében. De ha nagyon liberálisan nézzük, akkor van ez 35 ezer éves is (a tudományos gondolkodás meg kisPista a kb 7000 évével).

hogy most mit várok tőle?

Nem volt különösebb célom a megírásával. A 2. napon már el kellett vetni a könyveladásokból meggazdagodás kósza elképzelését is. Szóval ez még csak kicsit sem vezetett. Összességében is kb 50%-os veszteségnél járok, de - ahogy egy kedves ismerősömtől (nem az „altertól”, hanem a másiktól) megtanultam - nem úr az, aki nem pazarol. Jó, hát vannak, akik moziba járnak, meg utaznak, én meg könyvet írok, míg Fanni meg elvisel. :)

Amit én vártam a sok gépeléstől az inkább az volt, hogy a több éves jegyzeteimet - melyeket már az Intézet idején is írtam - végre összegezzem. A művészettörténet és realizmus előadások anyagait maximumra bővíthessem, és így egy egységes olvasatot alakíthassak ki magamnak. A rajzikázásban is eljutottam oda, hogy a működési konstrukció talán végre ki tud alakulni, hogy a háttéripar is felállt végre. Két szegmens, a filozófiai-elméleti, és az életmódbeli viszont még mindig hiányzott. És most az előbbi végre megoldódott. Nem kell tartani attól, hogy kompromisszumok vagy kényszeres önismétlések torzítsák el a rajzokat. A következő rajzokat.

Úgyhogy most végre visszatérhetek a papír elé.

könyv kész 04.gif

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

füstöl a billentyűzet!

De elkészült a könyv. Már mondjuk napok óta, csak ellenőrzések folytak. Mostmár nyugodtan hátradőlhetek, és várhatom, hogy a korrektor mikor hív fel sírva!

kész 01.gif

365.700 karakter, de még ez nem a végleges szám. Hawkingot azért lekörözi. :) És csak 160-szor szerepel benne az isten szó, 49-szer meg a realizmus valamilyen formában. És úgy egyszer sem, hogy mondjuk „isteni realizmus”. Hát hiába, a történeti rész adva vagyon, azon sokat nem lehetett mit módosítani.

Most, hogy újra találkoztunk - billentyűzet nélkül, csak ketten -, Fanni kérdezte, hogy mi a top legjobb és legrosszabb dolog a könyvírásban, és gondoltam ide is megírom. Kinyíllott a pitypang! A jó az, hogy segít egységesíteni, rendszerezni a gondolatokat, amik azért sok év alatt eléggé kuszává lettek. A téma eleve átfogó, és más, ha egyben lehet kezelni, és úgy következtetni. Bizonyos összefüggésekre nem figyeltem fel én sem, amikor valamilyen részletében beszéltem vagy foglalkoztam egy-egy témával. Így, egyben viszont jobban kijön, hogy például mennyire nem hosszú az emberi kultúratörténet és történelem. Hogy a tudományos fejlődés milyen kis semmi, ha a korát vesszük.

A nyelvi dolgok szintén meglepően működnek írásban. Gépelni folyamatosan 12 órákban segít, hogy tényleg lényeges mondanivalókat alkosson a beszélő, és ne dúsítson. Hogy mondjuk vissza legyenek egyszerűsítve az alanyok a mondatokban. Mert nem lehet pontosan körüljárni bizonyos dolgokat, írásban nem fér bele azok leírása. Egyszerűbb formában, pár szóban kell megadni ezeknek a valamiknek a meghatározását. Ez azért probléma is, mert a (szép)irodalom pont erről a dúsításról szól, illetve, hogy az egyszerűsítés sokszor a jelentést is haikuzza. Leírásokat alkalmaz, hogy a fantáziát pörgesse, közben meg megköti a képeket. Általában ehhez az egyszerűbb leíráshoz vannak inkább hozzászokva az olvasók, szóval nekik talán nehezebb lesz olvasni a könyvet. Node, majd meglátjuk.

kész 02.gif

viszont akadtak érdekes és meglepő pillanatok is

Egy ideje foglalkozom a realizmussal, és nagyon meg is lepett, amikor az adatok visszaelleőrzésekor azzal kellett szembesülnöm, hogy mennyi mindent máshogy, de leginkább sehogy sem tanítottak. A történelmi összefüggések terén, még hírből sem lehet hallani fontos részletekről. Mintha lemaradt volna mindenki 52 lépéssel az aktuális ismeretek világában. Oktatási szinten. És ez elég nagy gond, mert az oktatásban eltöltött évek után már nem nagyon foglalkozik ilyen kérdésekkel senki. Bőven megutáltatják vele a régmúltat, mire felnő. A végére már egyenesen összeesküvés-elméletként kezdtem szemlélni a helyzetet, hiszen az tényleg nem normális, hogy történt valami, és annak egy nagyon visszabutított és részdarabkáját ismerik sokan, mint egészet. Főleg a mai világban, amikor mindenki nagyondetudja a tutit, és vérre menő harc megy szöszmösz apróságokon. Hogy kamu-e az a kép, amit igaznak vélünk a múltat illetően? No, hát például ilyesmikről írtam.

A másik, ami fura volt, hogy kiemelt témákban járatos egyének, akikre szakértőként tekintenek a társadalmak, szerintem nem teljesen értik azt, amiről beszélnek. Amikor a tér és idő összefüggéseiről soroltam a sorokat (mert ezt a témát IS érintem), akkor többször is rákerestem az aktuális megállapításokra. És olyan ömlengős észosztásokra találtam, hogy az csak na! Embereket kérdeznek a tér és idő témakörében a fizika, természettudományok teréről, és ők meg hadoválnak össze-vissza. Tisztelet a kivételnek, de olyan komplikáltan és bonyolultan válaszolnak a kérdésekre, hogy kizártnak tartom, hogy maguk értenék válaszaikat. El tudják mondani a valahol olvasottakat, kikutatottakat, de azzal, hogy átfordítani, vagy máshogyan megfogalmazni már nem képesek, nekem azt sugallják, hogy nem értik a témát. Tudják, de nem értik. Ugyanis mindenki valahogy el próbálja képzelni a teret és az időt - főleg a kvantumfizika és az asztrofizika szintjén -, és senkinek sem tűnik fel, hogy pont azért nem kerülnek hozzá közelebb, mert próbálják elképzelni. Volt is vitám ezen a területen olyanokkal, akik a keresztkérdéseimre mindvégig azzal jöttek, hogy megismételték a korábbi mondataikat. Csupa fizikai kifejezéssel, jelöléssel és ákombákommal. Ezek persze úgy is vannak, csak a tudomány nyelvén. De ha nem képletekben kell elmondani a lényeget, akkor megállt a tudományuk. Szívesen lelődözném a poénokat, de nem tudom, mert ezekről amúgy oldalak szólnak.

A harmadik sokkolódás a nyelv terén ért. Na nem az, hogy egy idő után már a rádióban hallott szövegeket kezdtem javítgatni, vagy az egyik valóságsóban elhangzó nyelvi hibákon anyáztam. Ez is humoros volt, de most inkább arra szeretnék utalni, hogy teljesen tök fölösleges volt irodalom és nyelvtan órákra járni. Ez nem ilyen sulikibeszélő-világfájdalom poszt, csak szeretném érzékeltetni, hogy mennyire kevés a közoktatás. Érettségi tantárgy volt mind a kettő, de hogy minek? Avítt szar az egész, amit anno tanítottak, az irodalmi nyelvből meg maximum a vámpírosregény-színvonalú szövegek értelmezését lehetett felszívni. A hosszú mondatok para! Hogy a nyelv egy sokkal összetettebb dolog, mint egy mindennapos eszköz? Naná! De alig használják így páran. A korrektorom, mikor megkerestem és átküldtem pár oldalt, ujjongva írt vissza, hogy mennyire örül, hogy összetett alanyokat és bővített állítmányokat írok, és hogy meghaladja a szókészlet az 500 szót, mert mostanság ilyenekkel nem nagyon szokott találkozni.

A részletesség pont azért fontos, mert így az egyik beszélő tematizálni tudja a másik olvasó gondolatait. És ez nem a bővítés-egyszerűsítés szitu, amiről előbb írtam. Egyszerűsítéssel együtt marad bő a téma. De közben az irodalmi nyelv is teljesen rossz - szerintem. Mert az meg a másik véglet. Több írásba is beleolvastam még a sajátom elkezdése előtt, és érthetetlenül hülyeségnek találom néhány top író szövegformálását. Most lendüljünk túl azon, hogy első könyv meg, beleugatolok más SZAKMÁJÁBA. De tényleg rossz sok agyonsztárolt sztár sztárstílusa. És itt nem az időjárásjelentő nő könyvére (Amikor eljött a dér) vagy a focikommentátor meseregényére (Szotyi, az elgurult labda), vagy egy műsorvezető élettörténetéről szóló könyvre gondolok (Buci, Balázs, Én - személyiségek zavarában). Ájuldozós, sálas írókról van szó, akik fájdalmasan terjengő sorokban gépelnek a semmiről. Nem kell ehhez irodalmi Nobel, hogy észre lehessen venni. Elég, ha valakinek drága az ideje és 40 sorból kell bemérnie, hogy elolvas-e valamit vagy sem. Kötött keretekben próbálnak határokat tágítani, és kicsit öncélúvá válik az egész, amit csinálnak. Mintha az Aranyember első oldalát kellene 50x elolvasni, egymás után, majd véget érne a regény. Saját szakmámból pontosan tudom, hogy lényeges mondandó, témaválasztás nélkül nincs értelme akármilyen gyönyörű művészetnek sem.

Úgyhogy, remélem nem fogok csalódást okozni.

 

persze, ami egyszer kész, az valójában sohasem

És ez most is így van. Amint elkészült az anyag, és kezdtem előkorrektúrázni, hát nem egyből 26 új ötletem támadt? De! Az az érzésem alakult ki, hogy valami hiányzik még a könyvből.

kész 03.gif

 Úgyhogy grátiszból írok pár sort hozzá. Tudom, tudom, hogy ez általános jelenség, és szinte mindenki így látja, aki hosszan dolgozott egy íráson. Nem volt egyszerű összerakni az anyagot úgy, hogy az egységes maradjon, ne csapjon bele túl sok témakörbe és részbe, valamint - remélhetőleg - érdekes is legyen. De mégis szükséges 3 plusz kitekintést beletenni, így ez majd még hozzájön a 365.700-hoz.

A realizmus előadások alkalmával, az utolsó 3 órában (1 alkalom 3 óra) a „Miért nem lesz művészet 20 év múlva?!” a téma. És ez a plusz pár oldal azért is szükséges, mert nagyon akartam olyen véget kreálni a könyvnek, mint az előadásoknál szokott lenni. Olyan depiset. Szerencsére sokkal másabb lett eleve a könyv zárása, de nem elég konkrét, ezért írok még hozzá egy kicsit. Pátosz, nyálka, szirup és egyéb ragacsoktól mentes már így a történet, de valami kompaktabb véget kell kerítenem a dolgoknak. Persze biztos, hogy néhányaknak ez is sok lesz, de azzal meg nem tudok mit kezdeni, és nem is kell. Majd jól nemolvassák el, azt kész.

Úgyhogy december elején megjelenés! A nyomdától függ, de kb 10-e körül.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Chopin sem klimpírozott ennyit!

Háttal nem kezdünk mondatot! De ha már muszáj, akkor miért ne! Zsúfoltan alakulnak a napok, ez a könyvírás eléggé nagy prodzsekt. Nem azért, mert nehéz, hanem az összetettsége olyan, hogy néha nem bírja a szarka farka.

Volt egy elgondolásom a legelején, hogy mi mindent lenne jó egybeépíteni, bemutatni, de tegnap már ott tartottam az agyalástól, hogy a Survivor 11 játékosának neve is próbára tette felfogóképességem. És amikor Buci - a műsorvezető - kérdezgette őket egymásról, már Fanninak kellett fordítania.

De miért? virnyogja be a szünetben a fluimucil gyerek, és még többen mailen és kommentekben. Miért van a cím után pont, miért ilyen a szöveg stílusa és hasonlók. Úgyhogy itt a remek alkalom, Descartes története kicsit pihizik, és a gifpark kinyitja kapuit.

munka.gif

Cirádás fogalmazásomon is érződik, hogy kicsit meghajtott a Realizmus. készítése. Okozott egy kisebb krízispillanatot, amikor panaszok érkeztek a nyelvtani és stilisztikai hibákra, és ettől annyira megakadtam, hogy válságtanácskozást hívtam össze. Érdemi munkát nem végeztünk, mert 3mp és némi cefre után, inkább a világvége hangulatában filozofálgatni kezdtünk a magyar létigékről és a rossz irodalomról. De azért hasznos volt a dolog (ez úton is köszi nektek, akik kollaboráltatok velem a minap!).

Ami feltűnt, hogy a mai marketing irányította világlátásban nem jellemző, hogy a nézők, olvasók több lehetőségben gondolkoznának. Mindennek van egy formája, amit készpénznek és készpénzen vesznek, és csak az és úgy lehet. Egy könyv előrendelési időszakában a könyv már tuti készen van. Biztos. Egy könyv beleolvasós része betonba van öntve, és nem fog változni. Biztos. A helyesírás és a stílus fix, és ha már reklámozgatják a könyvet, akkor az nem kerül korrekcióra. Biztos. A gyakorlat viszont tök más. Adott pár nap felszabadítható idő, vannak körülmények a könyvkiadás világában, valahogy meg kell oldani a könyv ismertetését is, és ezekkel lehet kezdeni valamit. Egyfajta keretek ezek. Mivel a könyvkiadás is üzlet, így minden részletében egy fogyasztói igénynek akar megfelelni. Olyan nyelven szól a lehetséges olvasóihoz, amit ők látni szeretnének, olyan kötésben jelenik meg, ami jól mutat a karácsonyfa alatt. Hatméteres mosolygó fej van a borítón, ami akár aranyérkenőcsöt és túrórudit is egyszerre el tudna adni.

Gyanakvásra adhat okot, hogy az árat a lehető leginkább leszorítják, mert a sok marketingen azért az olvasó át tud látni. Ő jár piacra is, ahol 1 kiló paradicsomból tudja, hogy 30 deka rohadó félben lesz, de nem is baj, hiszen neki csak 60 deka kell. A könyveknél is ez megy. Erre is utaltam, amikor valahol a megelőlegezett bizalomról írtam. 10 könyvből 5 egy sz*r, 3 túlélhető, 1 jó és 1 szekszicsokoládé.

De mivel az egészet egy kiadó-kereskedő dobja a piacra, így a minőség jelentette kockázat szétterül a 10 könyvön. Ennek hála, az ár is lejjebb tud menni. Látszólag mindenki jól jár. Persze, egyszerűbb lenne, ha egy kiadó minőségi szempontok szerint venne be könyveket, de ne legyünk telhetetlenek. A minőség szubjektív… Viszont így a ’könyv’ már nem az, ami volt. Nem gondolatok közvetítésére szolgál, hanem egy közigény átlagára áll be. És teszi ezt minden elemében. Egyféle betűtípus, hogy jól lehessen olvasni, szégyenteljes papírlapok (azok sokszor nem a környezetvédelem miatt gagyik), könnyített borítók, gyártási hibák. Kaptam egy vágyott könyvet 3 napja, és kinyitva látom, hogy hát nem sikerült a borítóragasztása. Rosszul lett beállítva a kötőgép a nyomdában. Fanyar volt, főleg a könyv tartalma miatt (Pulitzer díj, napjaink legfontosabb kérdését járja körül, stb). És ezt az egyik legnagyobb magyar kiadó láttamozta le… De nem zavar, mert nekem a könyv csak forma, hogy a benne foglalt gondolatokhoz hozzá tudjak férni.

Én is gyűjtöttem régen őket, de már nem, mert megdrágultak és nem tudom eldönteni, hogy jó lesz e az adott darab vagy sem. Borító alapján nem lehet meghatározni, az ár már nem mond semmit, de még a beleolvasás is olyan, hogy nem látszik - ha van benne - az átfogó koncepció. Írás közben vettem észre magamon, hogy ennek sok jelentőséget tulajdonítok. Elindul egy szöveg a-ban, és 180 oldallal később a ZZZÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ-ben kell befejeződnie. Nem simán a b-ben, hanem a fanfárokkal teletűzdelt nagy z-ben. A lötyögős sztorikat sohasem szerettem, mert nem a lényegen vonulnak végig. Így viszont tényleg nem lehet mit mondani a Realizmus.-ról, mert előzetesben mégsem tölthetem fel a 90%-át.

magánban nyomulni kicsit más

Jobb, mert minden eszköz, lehetőség és részlet a könyv tartalmát szolgálja. Rosszabb, mert minden más ponthogy nem. A stilisztika parákat hallva annyira nem tudtam megérteni, hogy mi lehet a probléma, hogy Wikipédián kellett kikeresnem már a stilisztika jelentését is. Irodalmi nyelvünk szépen szóló szajkócserregésére lenne szükség? Vagy a tagmondat tagmondatának tagmondatai között elvész a határozói igenévből alakított, főnevesült alany? Sok filozófiai könyvet olvastam, és sok nem író által született publikációt is. És arra jöttem rá, hogy azok tetszettek, melyekben dúsnak tűnő, de pontosan megfogalmazott mondatok vannak. Ugyanakkor nem egy folyamatos elképzelésre kényszerítenek. Zavar, ha nem lehetek biztos abban, hogy értem, amire a „költő gondol”! Zavar, ha nincs darabkába gondolva egy írás, ha nem veszi egy szerző a fáradságot, vagy nincs tekintettel arra, hogy az olvasónak nem biztos, hogy van 52 egybefüggő órája olvasni. És nem azért nincs, mert könyvektől elfordult bunkó, hanem mert nem ő van a könyvért.

még 3 nap.jpg

A forma is ilyen. A könyv esetében minden adott, és az CSAK úgy lehet a megszokott, a jó. De én pont nem egy megszokott könyvet szeretnék. Nem akarom, hogy felnyitásakor Mozart csendüljön fel, nem akarom, hogy simán el lehessen olvasni. Szeretném, ha a fontos pillanatokban, egy furán írt szó megakasztaná az olvasót, hogy agya beérhesse a gondolatokat. Jobb lenne, mert nehéz 4000 év teljes szellemi fejlődéséről átfogóan írni. Úgy szeretnék szólni benne, hogy az önmagát egybites lumpen elemnek tekintő véglény is meg tudja érteni a mindent felszántó descartesi tételt. Ennek fényében pedig nem érdekel túlzottan a hagyományos stíl. Rajzból tudom, hogy ez a fakezűek útmutatója, amiről azt hiszik, hogy megmenti őket a kreativitás hiányától.

Maúni! Tiszta idegbe vagyok!

hát lásd meg, amit mondok!

Korrektúra lesz. Mert magam is tudom, hogy kell valaki, aki átnézi. A külső szemlélő nagyon fontos az írásnál, mert az író ugye a gondolatait hallja, a külső szemlélő pedig a betűket olvassa. De azért lektor nem lesz, mert nem szűrni és moderálni szeretném magam, hanem érthetővé tenni. A kurátorok is saját magukat helyezik a művészek elé, a lektor is ezt csinálja… szerintem. A címben marad a pont. Ha valakit zavar, akkor - szerintem - túlfeszüli a formákat és nem mosolyodik el azon, hogy a realizmus egy önmagát definiáló dolog, egy filozófiai és gondolkodási mód. Egy fogalom. Nem igényli, hogy nyitott maradjon, mert kerek, egész. Realizmus és pont.

De, ha valakit tényleg ez a pont zavar, akkor inkább ne is olvasson bele, mert lesz még sokkhatás számára itt-ott.

Hogy másegyébbel is van gond, az annyira nem probléma, mert minden párhuzamosan fut, és folyamatos alakulásban van. Nincs több időm sajnos, de ez elég lesz, nem kell megijedni. Például most is írom a könyvet (nem tudom abbahagyni, meg 1 hét alatt 30 oldalnyi új ötlet merült fel), és majd csak ez után jön a korrektúra, tördelés és a többi. De közben meg szükséges volt bemérni, hogy mennyi érdeklődő várható, milyen költségekkel kell kalkulálnom, stb. A madárkáknak föl kellett repülniük.

a siker.gif

mit adnak nekünk a Lómaiak?

Magamat is meg tudtam lepni sokszor a fejezetek építése során. Én ugye gyakrabban találkozom a könyvbe kerülő elgondolásokkal, így nem vártam túl meglepő fordulatokat az írástól. De mégis akadt pár. A folytonos eredet és adatellenőrzéseket végig kellett járnom, és ilyenkor el-elkalandoztam az internetben. Ami nagyon jó, mert frissebb és pontosabb példákra is bukkantam, nomeg számomra is megmosolyogtató összefüggésekre.

Remélem tetszeni fog az olvasóknak a könyv… ha nyomtatásba is kerül. Mert még van a mai meg 2 nap az Early Bird szakaszból. Alakul a kritikus tömeg, hogy neki lehessen vágni a nyomtatásnak, de még azért nem vagyok nyugodt.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Early Bird-ök, avagy egy könyv kiadásának rajtjáról

Na, jönnek e a fecskék, melyek elhozzák a tavaszt, illetve, esetemben érkeznek e a varjak, akik a télbe kormányozzák az időt?

Nekilendültem a könyvírásnak, és mivel a magánkiadás mellett döntöttem, így egy nagy adag munkát is bebiztosítottam még mellé. Persze, ez igazán szükséges volt, hiszen a kiadókkal egyeztetésnek szerintem soha sincsen kölcsönösen kielégítő eredménye elsőkönyves szerzőnél vagy fiatal írónál. Nézegettem sok statisztikát, de mindig arra jutottam, hogy a kereskedelmi és partneri modelljük annyira nem működőképes a szerző szempontjából. Fokozatosan szétkopott és elmarketingesedett a könyvajánlás, könyvmegismertető rendszer, az újságírók olyan könyveket olvasnak el és ajánlanak, amik mellé 500.000.- és 1.500.000.- közötti motivációt biztosítottak a kiadók, és még így sem tudnak sokszor nagyobb példányszámban eladni.

Nemrég egy kerekasztal beszélgetésen az egyik legnagyobb kiadó vezetője mesélte, hogy egykori konkurense mezei könyvárus volt, aki fólia alól az utcán árulta a könyveket és a hidegben jött arra rá, hogy akkor lenne ez az egész jó buli, ha ő maga nyomtatná, szállítaná, szervezné és adná ki a könyveket, hiszen „abban van a nagy pénz”. És fel is építette a birodalmát, sikeres is volt. Sőt, a modell annyira működött, hogy a sovány magyar piacra az ilyen kapacitás és erőkoncentráció hatására 3-4 hozzá hasonló kiadóóriás alakult, akik így már képesek voltak behozni külföldi szerzőktől is műveket. Ám, mint minden ilyen centralizációnak, így ennek is lettek hátulütői. Méghozzá az, hogy nem fizettek „sokat” a szerzőknek, akik így a szokásos módon reagáltak, visszavettek a teljesítményből.

Egyre debilebb könyvek jöttek ki, egyre csillámporosabb kötésekben, és szinte csak a legkeresettebb területekre mentek rá. Gasztro, gyerekkönyvek, rongyirodalom, celebritásfelnyalás. Sőt, a kedvencem az, amikor egy celebritás egy szellemíróval megíratja a kedvenc receptjeit, kamu háttértörténetekkel, és ezt a főzőcskekönyvet fellazítva még azt is a papírra diktálja, hogy a gyerekeinek milyen meséket szokott mondani lefekvéskor. Rányomják a borítóra, hogy XY sztár, a háziasszony és anya, és máris ömlik a sok érdeklődő. Még az sem szúr senkinek szemet, hogy egy hasonló méretű könyv, ami kicsivel konkrétabb, de sokkal hasznosabb dolgokról szól, és 14 pontos (gyermek) helyett 10 pontos (felnőtt) betűkkel van írva, szóval, hogy egy ilyen JOBB könyv miért kerül feleannyiba. A celebritásnak ugyanis minden utolsó, metróaluljáróban eldobott rágógumi alatti szutykon is négyzetméteres plakáton kell szerepelnie, hogy tudhassa meg mindenki, ő a szárgasztromutter. Félreértés ne essék, én is megvenném a Curtis Majkától (asszem ez a teljes neve ;) ) a Kutatásaim a kvantumfizika területén című művét, vagy a Tilla a Tillától a 365 gondolat az űrhajózás történetéből című könyvét. Tehát itt nem kifejezetten a celebekkel van gond. Meg lehet, hogy nincs is gond, csak én reagálom le így. Na, mindegy.

early varjaknál tartottunk

Nekem tehát ez a modell nem jön be, főleg, mivel a képek terén ezt a „működjünk együtt, fizess rá és eladom a cuccaid nagy jutalékkal” dolgot már jópárszor benéztem.

Akkor már legyen a Kickstarter és hasonló közösségifinanszírozós rendszerekre építve a kiadás. Bár, ezzel meg az a gond, hogy ilyen hazai és működőképes felületek nincsenek, a külföldiek meg nem tudnak mit kezdeni a magyar adószabályokkal, devizával és alap struktúrákkal, szóval ebből is ki kellett hagyni a lényegi elemet, a külső partnert.

Nembaj! Jöjjenek a varnyúk, mert mindegyik számít, sőt, még ari gif-eket is rakok ide róluk!

blog EB 3.gif

Mi lehet olyan bonyolult ebben a magánkiadásban? (Hú, de fogok sírni, mikor rámpenészel majd a 2 raklap könyv… amit ki sem fogok tudni nyomtattatni.)

Hát az, hogy könyvet mindig bizalmi alapon vesz az ember. És pont ugyan ezért nem vesznek már, csak igen kevesen, hiszen sok volt a csalódás, drága pénzen. És én is mit tudnék mondani előre, hogy dejó lesz a könyvem (amúgy igen, nagyon jó lesz!)? Vagy, hogy nagyon megéri már előrendelni is, hiszen 25% kedvezmény van rá (és igen, nagyon megéri, mert mi az a 3.000HUF amúgy)? Vagy netalán ajándékozzak mellé ingyenes átvételi lehetőségeket Budapesten (lesz az is, méghozzá 5 helyen!!! Ilyet?! És még Dunakeszin is egy pont!!!!!)? Nem! A megoldás, hogy dedikálni fogom őket, és már most olyan mennyiségű oravecznóris és páolókoellós mottóm van, hogy Laár András is megnyalná tőlük mind a 10 csakráját.

De, komolyra fordítva a szót, én nem szeretek tukmálni és győzködni másokat, hogy demennyire én. Viszont minden marketinges ismerősöm azt tanácsolja, hogy menjek ebbe bele, mert ez kell a mai világnak. És, mivel sohasem hallgatok másra, most azért megfogadom a tanácsaikat, hogyha mégsem alakulnának jól a dolgok, akkor 2 ujjal is mutogathassak rájuk. Úgyhogy kis ajánlót is gépelnék ide:

A Realizmus. - a valóság természete egy két könyves ötletem első része. A másikról is tettem már említést itt a blogon, az lesz A rajzolás művészete. Persze, nem kapcsolódik a két könyv, mert utóbbi kifejezetten rajzi szakkönyvnek készül, míg ez, a Realizmus. közfogyasztásra, mindenkinek (mondjuk 16 év felett, bár a mai fiatalság egyre korábban válik ivaréretté). Évek óta tesztelgetek szinte mindenkit a művészet értelmezése terén, és a mensás előadások alkalmával is már vagy 300 individuum hallgatta meg a véget nem érő barokk körmondataim… meg is sértődtem kicsit, amikor irodalmi Nobelt kapott egy olyan könyv, amiben több száz oldalon van egyetlen mondat végigvezetve. Hát én 0-24-ben így beszélek! Más is megmondhassa! Külön ügyeltem rá, hogy az elkalandozó történetmesélésem - például barokk körmondatokról - a könyvben ne kapjon teret, mert néha nem lehet követni, így ígérem, egy vonalon vonul végig változatos variáltsággal gondolatmenetem, és az ilyen 5db ’v’-vel kezdődő költői képekből is csak keveset talál majd az olvasó, mert, bár engem szórakoztatnak, másokat nem. :)

blog EB 2.gif

 

nasszóval, minden IS lesz a könyvben!

Persze, vakon venni könyvet nem az igazi, úgyhogy fokozatosan, a kampány hevében fel fogok tölteni pár részt belőle, hogy ízelítőt adhassak a hangulatáról.  És azért még ide is idegépelem, hogy milyen előnyökkel jár a korai varnyú lét:

- számukra a majdani 3950HUF helyett, 25% kedvezménnyel, 2950HUF-ért kapható a könyv (minden október 6. és 20. között leadott előrendelés esetében)

Aki az alábbi link legalján elküldi elérhetőségét nekem, azokat 20-án értesítem, hogy mi lett az eredménye a kampánynak és, hogy elindul e a nyomtatás, vagy várni kell tovább a csodát. Ha a csoda 20-ig mégis megtörténik, akkor az értesítő üzenetben minden fizetéssel kapcsolatos információt és részletes időbontást megküldök. Technikai okokból kifolyólag csak bankkártyás, online fizetésre lesz lehetőség!

- ingyenes átvételi lehetőségük is lesz Budapesten és Dunakeszin

Előbbi 5 helyen, szétszórva, hogy minél nagyobb területet le lehessen fedni, illetve Dunakeszin pedig nálam. Itt olyan különlegesség is jár majd a könyv mellé, hogy személyesen én viszem majd ki a kapuig… valószínűleg. :)

Természetesen, kérésre az is megoldható, hogy a könyveket postázzam, de a karácsony közeledte, illetve a szokásos kézbesítési problémák miatt ezért nem tudok felelősséget vállalni, és csak teljes szállítási áron tudom küldeni a könyveket.

- ha szeretnék, szívhez szóló szép üzeneteket is írok a könyvbe és még alá is írom

Szóval, dedikálást is lehet kérni. Ez amolyan plusz, ha valaki ajándékozni szeretné, vagy olyan megelőlegezett bizalmat érez a könyv iránt, hogy már most tudja, hogy tuti nagyon fog neki tetszeni, akkor magát is meglepheti vele.

 

Végezetül, induljon akkor a téboly, kezdődjön a 2 hét kampány!

Ja, ő itt pedig egy másfajta crow:

másik crow.gif

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

ne siránkozz, mert nem szeretik!

Kicsit Trainspotting hangulatban vagyok mostanság, mert annyi minden kavarodott meg augusztusban, hogy ilyenkor rendszeresen a ’90-es évek körüli kulturális élményeimből kezdek visszatáplálkozni, hogy lenyugtassam az agyam.

SAV - filing.gif

Hiába, akkor nőttem fel, fogyasztottam a televíziót, vettem és kaptam cédélemezen zenealbumokat, lettem horrorrfilm rajongó. A Trainspotting azért lett különleges élmény számomra, mert abban a lemaradt világban, egy olyan, gondoktól terhelt köznapi életben adott teret Renton életének zajlásához, ami sok tekintetben ma újra és ismét teljesen jól érthető.

Szóval ennek jegyében kerültek e posztba a képek és a gif.

szenvedélyük a szórakoztatás

Még tavasszal adódott egy jónak ígérkező lehetőség, egy újabb pályázat, mely nagyban dobta volna meg a lehetőségeket. Mint, a felütésből is kitűnik, a pályázat nem jött össze. De, azért fetrengenék a témán még egy kicsit, mert ugye múltkor már kérve is lett, hogy ne tegyem, és velem meg lehet beszélni. :)

 Szerintem azért kell szót ejteni ezekről a dolgokról is, mert vannak, és mert tapasztalataim szerint, aki nem jár egy konkrét valamilyen cipőben az nem mondhat semmit arról a cipőről, pusztán arra alapozva, hogy egyszer, anno, az ő - amúgy tök más - topánkájában, hogy és hol dörzsölődött ki a lába ujja. A beszélgetések (értsd: a szitukban, amikor hangokat hallunk, vagy nézünk valami történést… beszélgetés már alig van) túlnyomó részében hangulatpörgetés meg ráolvasás van. Mindenki TUD valamit IS. Hiába nem szakértői a témának, nem ismerik a helyzetet, nem is kérdezték a véleményüket, a ráolvasásuk megtörténik.

Én rendszeresen megkapom az adott munkáimmal kapcsolatban ugyanezt a folyamatos 5 mondatban összefoglalt megoldás puffert, és néha (pillanatok erejéig) le is akasztanak ezek. Egy ilyen kulturális pályázatra, banki hitelre, fejlesztési hitelre, startup varázslatra, kollégavadászatra, eu-s pályázatra sok idő felkészülni, ha tényleg komolyan veszi a pályázó. Rengeteg munka maga a felkészülés és az összerakása, ha erre nincs külön keret vagy 4-5 ember. Gyakran hallgatom, hogy ilyen-olyan pályázatírók demilyen jól tudnak pályázatírni, illetve hogy „hogy megy ez”, de a gyakorlat meg az, hogy ezek a tipikus ráolvasások olyan szinten köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal, hogy az nem is igaz. Ráolvasás van, értelme nincs.

Említettem egy illetőnek nemrég, hogy egy könyvön dolgozom. Már egy órája hallgattam a panaszkodását és nyarvogását a mindennapi életében előforduló gondjairól, és gondoltam javaslom neki, hogy kezdjen valami olyanba, ami motiválná, kikapcsolná, hogy le tudjon nyugodni és hideg fejjel felszámolni a problémáit. 15 percig dumcsiztunk a könyvről, illetve inkább arról, hogy szerinte hogyan kellene SZERKESZTENI majd azt a könyvet. A 10. percben már ki is tértünk arra, hogy a könyv amúgy miről fog szólni. „Szerintem bonyolult ez a cím, hogy ’realizmus’, mert szinte senki sem fogja érteni, és így eladhatatlan, mert nem lehet tudni, hogy miről szól pontosan.” Próbáltam rávilágítani, hogy az, hogy egy könyv miről szól - jó esetben - akkor derül ki, ha elolvassák, de minimum beleolvasnak. És, ha valaki nem tudja értelmezni a realizmus szót és ezen meg is akad, akkor szerintem tök mindegy neki, hogy olvas e egyáltalán. Nomeg, nem a világ összes emberének szándékozom könyvet írni. A beszélgetés végére - ahogy jött a 15. perc -, már ott tartottunk, hogy szerinte hülyeség ilyesmiről írni, „művészetről meg filozófiáról”, mert keveset, de főleg mást olvasnak az emberek, miért nem úgy írok és olyat, amit szívesebben olvasnának, és adom inkább el (???) egy kiadónak és akkor enyém a pénz.

Nagyjából valahogy így zajlott a végső érvelése, mire én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy igaza van… bár nem tudom, ő egy könyv formájában fizetne és elfogyasztana egy tál szart? Mert, ha igen, akkor az új célközönségem első példányát meg is találtam.

Vagy, egy másik példát hozva, egy egyetemi ismerősöm, akivel többször dumáltunk anno és - hogy stílusos szót használjak -, egy „galleryben” jazz-eltünk, megkérdezte, hogy a könyvben a köszönetnyilvánításnál kiket fogok megemlíteni. Én mondtam, hogy bár Erdős Virág lelőtte a régi tervem, azt, hogy a köszönetnyilvánításhoz csak annyit írt „Köszi!”, de én nem feltétlenül szeretnék ilyet, mert így megköszönni egy könyvet (megint, függetlenül attól, hogy az miről is szól) olyan fura nekem. Fura=hülyeségnek tartom, de illedelmes módon nem ezt írom egyből. Azt mondtam neki, hogy maximum a Genius cégnek az új, csendes billentyűzetét köszönöm meg, mert teljesen jó lett, és 4.000.-ért tök megérte a cserét. „NEMÁÁÁR Pali! Nem is említed meg a képzős társaságot?”. Nem. Mit említenék rajta?! Hogy ismertem xy-t régen, majd elsuhant 5-6 év és egy témában megírtam egy könyvet? (Megint, figyelmen kívül hagyva, hogy az a könyv je e egyáltalán.)

SAV---loo.jpg

Szóval az ilyen és ehhez hasonló folytonos kérdezgetések és ráolvasások adták meg az amúgy is bonyolult és zsúfolt teendőknek azt az alaphangulatot augusztusban, hogy megint, ezredszerre is kalibrálni kell. Mert egy hosszabb lélegzetvételű anyagot nem lehet csak úgy, bármilyen hangulatban kiköhögni a monitorra. Erről írtam is múltkor, hogy mi az a konstans, fókuszált állapot, aminél ez megy. De ezt onnan is lehetne sejteni, hogy belegondolunk abba, hogy egy könyv miért is lehet értékes. Nyilván nem csak összeírkálják (most a könyvekről van szó, nem a marketing-dokumentumokról), hanem az egy nehéz és összetett meló eredményeként születik és általában van valamilyen haszna is az olvasók számára.

Nem lehet pl fejlesztéseket is ütemezni, ha nem várt ötletek zavarják be a képet. És ilyen a kiállítás is. Meg a képkészítés. Meg a vállalkozás, meg a barkácsolás, meg a filozófia, meg az elméleti tudás, meg az előadások, meg sok minden olyan dolog, ami csak úgy megy, ha „odafigyelve van” közben. És, ha van olyan háttere, ami elő tudja ezt finanszírozni.

Tricks of the Magician

A kiállítás kapcsán ez a pályázat egy igen fontos lehetőség lett volna. Illetve a kiállítás körülményeihez, mivel ez nem csak arról szól, hogy fel van akasztva pár kép, aztán szevasz. Egyszerűen rengeteg új feladat került elő, amik megakasztották az első ütemet is, és így borítékolhatóvá vált, hogy nem jönne össze, hogy ezért csúsztatni kell, úgyhogy nem novemberben lesz, hanem majd 2019 első negyedévében. Most inkább a könyvet vettem előre, hiszen az inkább időhöz kötött, míg a rajzok mellette is készülhetnek.

Ja, de volt két érdekesebb jelenség a kiállítással kapcsolatban is!

Az egyik, hogy ebben a témában is voltak izgi beszélgetéseim, méghozzá a képek eladását illetőleg tudtam meg, hogy csak „fel kell tölteni őket a netre” és „nem kell túlgondolni egy kiállítást”. Más, fontosabb dologgal foglalkozzak inkább, amik >> fontosabbak << és max 1 vagy 2 képpel kevesebb lesz kiállítva. Hogy mikor, hogyan csinálom meg azt a maradék jópár képet, illetve azokon mi lesz majd látható, hogy honnan fogja bárkiis tudni, hogy vannak ilyen képek és, hogy a neten hol fogják majd jól megvenni, azok csak - általam túlfeszült - részletkérdések.

Tiszta szerencse.

Nem tudom, én sokat foglalkozom a dolgaimmal, de még mindig nem tudom 5 perces, „na gyorsanösszefoglalva” felvázolni és megoldani az aktuális feladatokat. Pénz, paripa, fegyver, mondja a régi mondás, és ez teljesen korrekt is így, bár én inkább pontos vesszővel írnám, pénz; paripa; fegyver… vagy úgy, hogy Pénz. Paripa. Fegyver. Akkor. Amikor. Mert ezek egyszerre ritkán állnak össze.

De, a másik kiállításos szitu is meglepő volt! Egyszerűen nincsenek modellek! Bár mindenki egyre cafrangabb fürdőruhákban flangál a strandokon, folyik az erkölcstelen fertő az utcákon, bezzeg a szeksz meg a szipu, de egy rajzhoz modellkedés már nagyon meredek mindenkinek. Még úgy is, hogy nem lesznek publikusak a fotók, és magukon a képeken sem lesz semmi villantva. 2 női modellt keresek már egy jó ideje, de olyan lehetetlen küldetésnek kezd kinézni ez is, mint a megfelelő papírt megtalálni, és néha már várom, hogy zaklatásért csöngessenek a kupakosok, a YARD, mert 1 db mailt írtam egy ismerős ismerősének.

Úgyhogy, kalibrálás van és most várunk…

SAV---várakozás.jpg

a Realizmus.

A könyv azért készül. Kb a jegyzetek összefésülésével a tervezett 186 oldal úgy látszik, hogy egy olyan 300-on elférő anyaggá alakul, így kicsit húzni is kell majd, de azért készül. Érdekes módon, ez a project viszi leginkább a prímet a közöny terén. Holott, szerintem pont ez az egyik legérdekesebb az összes tevékenységem közül. No, majd meglássuk, hogy mi lesz. Minden esetre, kellemes pötyögni, és meglepő, hogy 40-50 ezer karaktert gépelni egyáltalán nem fárasztó dolog. És még közben böngészésre, forráskeresésre is van idő, aminek hála 1-1 ilyen kitérővel 5-10 oldalnyi plusz anyag kerül be a jegyzetekbe.

 

Bár, már most rettegés van, hogy ennek is olyan erős early bird akciót (elő-előrendelést) kell csinálni a semmiből, majd pedig egy előrendelésit, hogy egyáltalán kiadásra is kerülhessen, hogy ihaj.

 

***

(Ez most az unalmas, visszatekintő szóhasmenős rész lesz!)

Említettem fentebb ezt a visszanyúlást a ’90-es évek idejére. És, így szöszmörögve rajta, tényleg úgy tűnik, hogy azért az mák volt, hogy pont akkor nőttem fel. Mert tudatosabb, határozottabb fiatalkoromtól kezdve (ami nálam 5-6 évesen kezdődött, rokonaim bánatára) olyan 22-23 éves koromig mindig olyan környezet, körülmények vettek körül, amik egyfajta célorientáltságot adagoltak. És itt nem azt értem, hogy olyan húdenagyon megtanulhattam az értékes élet titkait, hanem inkább azt, hogy lehetett találkozni azzal az opcióval, hogy vannak/lehetnek értékek. Hogy például jót csinálni - bármilyen értelemben - nem azért… jó, mert segít másokon vagy tapasztalatot ad, ilyesmik, hanem azért, mert annak hoz hasznot, aki csinálja. A fárasztó munka eredményeket szülhet, a látszólagos előnyök viszont nem feltétlenül előnyök közepes vagy hosszabb távon, a tervezés egyfajta megismerése és irányítása a jövőnek, meg sok-sok hasonló szöveg.

Egyszerűen mondva, jót tenni önző, önös érdek, mely amúgy nem jár senkinek a legminimálisabb károkozással sem.

Most nem azért írom ezt, mert beszélni akarok az állatokhoz és egy szál pendelyben a pusztába menni, hogy ott dejól legyek, hanem ennek kapcsán elgondolkodtam a fiatalabb generációkat körülvevő világon. Ma nem nagyon látni sarkított vagy kontra vagy nem szélsőséges világképeken kívül semmi egyebet. És sokan így nőnek fel, ez lesz az alap álláspont számukra, ha elakadnak az útvesztőben, akkor külön szólni kell majd nekik, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is. Lehetett volna jól is csinálni a dolgokat, senki sem állította, hogy az, amit alapjáraton élnek, az a jó. Nem valamilyen értékrendszert értve, átérezve járják az útjukat, hanem bonyolult kompromisszumhálókon keresztül, sokszor a személyiségük problémáinak folyamatos elrejtésével foglalkozva. És ezzel annyira sok időt és energiát pazarolnak el, hogy amúgy már azt sem fogják fel sokan, hogy merre, meddig és hova szeretnének eljutni.

Természetesen, ez nem a „mai fiatalokkal” kezdődött, hanem sokkal előbb, kb a ’80-as években születetteknél már előjött, csak a gyors változások elfedték az első intő jeleket. Ahogy látom, ez már 40-50 éve itt van, és sok generáció ebben a hömpölygő, és súlyától önjáróvá vált problémahalmazban él.

Egy tütükézéskor kérdeztek - mint a kíméletlen, szadomazo, idegkorbácsos, megmondóembert -, hogy hogyan oldanám meg az xy élethelyzetében beállt problémát. Anélkül, hogy nagyon ismertetném a szitut, csak annyit fednék fel róla, hogy egy 6 ember érintő helyzetről van szó, amiben kb 2-3 főbb álláspont van a problémák beazonosítása terén és a megoldások tekintetében is. Amikor meghallgattam, hogy miről van szó - hosszan, nagyon hosszan -, és tágra nyílt pupillákkal várták a választ, akkor csak annyit tudtam tanácsolni, hogy bizony sokat jelente, ha nem egymás f*szával vernék a csalánt, hanem mindenki visszavonulna a saját kis cellájába és ott élné ki a hatalmas energiáit. Egy probléma ugyanis nem azért van, hogyha megszűnik, akkor egy újabbat kreáljunk, hanem azért, hogy megoldjuk és utána a többi minden, de már jó dologgal foglalkozhassunk. Mert a cél nem egy alaphelyzet folyamatos menedzselése, hanem a fejlődés (pozitív eredményű változás).

Próbáltam rávilágítani xy-nál arra, hogy szerintem eltérő fontosságban értékelnek dolgokat, és inkább azon vitáznak ők, hogy kinek-kinek a saját fő problémájára adott saját válasza miért a jobb megoldás a másik által, egy totál eltérő másik problémára adott válaszánál. Viszont a konfliktusaik meg olyan helyzetekből adódnak, amik adott illetők másokra kivetített saját gondolataik, saját problémafelvetéseik.

Nagyon szépen látszott az a jelenség, amit már írtam, hogy a legtöbben értékmeghatározások nélkül élnek, miközben úgy hiszik, hogy mindenhez is értenek egy magasabb szinten. Sőt, nagyon sokan olyan célokat követnek, amit mindig körülmények vagy mások miatt vállalnak fel, és ilyesfajta kompromisszumok által legitimálják a dolgaikat.

Ezzel amúgy nincs semmi baj, egészen addig, amíg ezt mindenki „otthon, a saját hálószobájában csinálja”.

SAV - listázás.gif

Fura volt kicsit, hogy a 6 fős probléma xy-ja és a könyves beszélgetés egy alkalommal játszódott le, és hazáig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen értelme is volt részükről. Ők kérdezték a véleményem, mire énrám lett ráolvasva a tutiság.

Mindegy. Ez van, ezzel lehet valamit kezdeni.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

banzai

Említettem, hogy mindenről vezetek statisztikákat és, hogy ez IS a heppem. Viszont ennek van más előnye is, ami nagyon jól jön akkor, amikor például egy novemberi kiállítást szervezek.

Öveket becsatolni, állakat szigszalagozni, bepillantunk a fundamentális rajzolás motorházteteje alá!

banzai.gif

The Tricks of the Magician

(Az olvasáshoz javaslom aláfestő zenének ezt!)

Említettem már itt, meg itt, hogy egy új kiállítási koncepción dolgozom. És hogy ennek jegyében elindult a helykeresés, sok vicces szituval (mintha Monthy Python világában lenne az összes galéria és ilyesmi), de nem is ez az érdekes.

Hanem az, hogy már nagyon régóta készülök rá, és ilyenkor folyamatosan teszem magamnak magasabbra és magasabbra a lécet, mígnem már elfelejtem azt is, hogy minek is tettem annyira magasra. De hát hiába, ez szokott lenni, amikor kezdek ráfordulni egy hosszabb munkaperiódusra és megindul a befundamentalizálódás. Szépen lezárok minden egyéb melót, kicsit megcsúsztatom az időbontást, hogy a ’késésben vagyok’ parám is bekapcsoljon, és hajrá.

Ugye a léc. Sikerült oda tornásznom, hogy már most tiszta feszkó vagyok, pedig mikor lesz itt a november… 117 nap múlva. Tudom, mert, ahogy az előkalkulálásokat, terveket rakom össze, kiszámoltam, hogy mire mennyi időm van, és a rendelkezésre álló kb 140 nap a novemberi kiállításig pont necces. Fontos fejlesztésekre elmegy kb 19 nap, melyek keretében elkészítem az új rajzállványom, valamint teljesen összerakom a keretezőműhelyt, gérvágó pulttal, illetve asztalos multipaddal (alsómaróval, szögbe állítható körfűrésszel, tolósínekkel, ciklon leválasztós elszívóval), valamint beüzemelem az új gépes infrastruktúrát, új íróasztallal, mert már nagyon ideje van. És közben kell időt szakítani még minden marketing és kommunikációs tevékenységre, videós anyagokra, mindenféle fotóra, az Insta csatorna elindítására. Meg persze nem ártana a képeket is előkészíteni.

Ami nem lesz akármilyen mutatvány, hiszen látványban valami nagyon érdekeset szeretnék készíteni, jobb, részletesebb, tónusgazdagabb világot, mely olyan témákat mutat be, amik önmagukban is meglepőek. A trükköket, melyekkel a valóságot próbáljuk értelmezni és, melyek teljesen megvezetik gondolatainkat és minket magunkat. A valóság illúziója lesz a fő csapás, de mindez bemutatva a realizmus keltette illúzióval… persze, azért még kell néhány ponton csiszolnom az erről folytatott beszélgetéseimet/írásaimat, mert azt vettem észre, hogy sokan elvesznek a sorok között. :) Van is listám erről:

- kerüld a 40 szónál hosszabb mondatokat!

- nem kell mindent elmondani, ami „erről jut eszedbe”!

- a görög, latin és egyéb antik eredetű szavakból maximum kettőt használj 10 percben vagy 2 oldalon

- bár nagyon szép, hogy a realizmus, realitás, reális, realizálás, reál, realizál, és a valódi, valóság, valóságos, való szavakat eltérő jelentésük szerint használod, de valószínűleg mások nem… :(

- ha valaki beugrik hozzád és megkérdi, hogy mi van veled, akkor nem biztos, hogy a tömegspektrométer működési elvére és a szürke tónusokból álló, fény visszaverődési témájú, összehasonlító disszertációra kíváncsi, 15.000 karakter terjedelemben… bár, kétségtelen, hogy izgalmasabb lenne, ha pont akkor ez IS érdekelné

és a kedvencem, melyre Fanni világított rá:

- „Tudod, azért nehéz követni, amiről beszélsz, mert az ember mindig várja, hogy majd lesz a mondatban egy pont. De aztán rájön, hogy nem… nem lesz.”

Realizmus. a valóság természete

nov - flyer.jpg

A fentebb vázolt ipari méretű tennivalóval párhuzamosan - amikor az idei 2, röpke rándulásunkon vagyunk (Fannival) - összeállítom a Realizmus.-t is. Mely megírására például 14 napot szánok, miután hazajövünk (remélem már érthető, hogy mik ezek a léctologatásaim). Hiszen - heppem jóvoltából - ennél is kiszámoltam, hogy 400-440.000 karaktert kellene írnom, ha egy A5-ös, és minimum 1,4cm vastag könyvet szeretnék eredményül, így hamar kijött, hogy akkor, ha napi 14 oldalt pötyögök le átlagban, akkor ez a mennyiség simán össze is jön 9-10 nap alatt. És még marad is 4 nap! Ami igazán fontos tény, mert ezekben a megmaradó plusz napokban lehet minden mást csinálnom novemberig! Ezek a megmaradó napok lesznek a hétvégék, a pihik és bármi egyéb, mert máshogy nem lehet tartani az ütemtervet.

Úgyhogy előre is elnézést minden ismerősömtől, de egy darabig nem nagyon leszek elérhető, csak naponta 19:00 és 23:30 között.

Anno Károly egyszer azt a feladatot adta ki rajzolás közben az egybegyűlteknek, hogy „Ha már úgy gondoljátok, hogy eleget tudtok, akkor kezdjetek azon is agyalni, hogy mindezt hogy tudjátok visszacsatolni a társadalomnak! Mert enélkül eléggé nincs értelme a dolognak.”.

Már itt a blogon tettem róla említést, hogy - szerintem -, amiken tűnődtem, mások számára is hasznosak lehetnek. Én azzal foglalkozom, hogy hogyan szemléljük a dolgokat és abból mit látunk meg végül. Arról a játékról szólnak a művészetek, ahogy közvetlen és eredeti gondolkodásunk és megismerésünk, megértésünk működik. Az érzékelt információk feldolgozásáról és rendszerezéséről tudatunk számára, hogy az képes legyen valami mindenkit körülvevő rendszert építeni és abban tájékozódni, ahhoz alkalmazkodni. És nagyon meglepő tud lenni, hogy mennyire nem a valóságot látjuk az esetek többségében, hanem csak részleteket, kitöltve minden fiktív hülyeséggel, amit csak beilleszt oda az agy. Amikor a tudatunk akarja determinálni az őt körülvevő környezetet, hogy az legyen olyan, mint amilyennek ő a realitást képzeli.

Valami ahhoz hasonló állt össze bennem is, amire Anil Seth, a híres neurobiológus mutatott rá, illetve amiről Mark Fisher, társadalomtudós és filozófus is oly sokat magyarázott. Valóság nincs, csak egyéni, szubjektív realitások, melyek csonkák, pontatlanok és ez az ember működéséből adódik.

nagy a hangzavar, ott bent a toronyban

elgurult.gif

Mondhatjuk, hogy elborult az agyam, mert valahol tényleg erről IS van szó. 10 éve rajzolok, és sok olyan köztes megoldást kellett hoznom, amiknek eleve nem is voltam a híve. És, amikor a mensás kurzusok mentek, közben jöttem rá, hogy lassan szeretnék már olyan dolgokat is csinálni, melyeket nem szedálnak le a körülmények, hanem tényleg a saját ritmusomban tudok velük haladni. Hogy ez mennyire és mire elég, azzal nem foglalkozom, mert ha ez sem elég, akkor fölösleges bármi művészetesdiről beszélni és mondhatom, hogy mindent megtettem. De, ha ez bejön, akkor meg meg van találva a kellő… izé. És az nagyon jó, mert régóta keresgélem.

Most írhatnék ide mindenféle szónoklatokat a belemerülős életérzés-munkálkodásról, a FLOW-ról, de azzal, hogy valami kap egy új címkét, még nem lesz senki számára érthetőbb, csak a fogalom - melyre használjuk - kap egy kis pikantériát és érdeklődést másoktól. De, hogy ne magamnak írkáljak, azért kibontom a dolgot:

A fejlesztésekhez, a könyvhöz, az új képekhez és a tálalásaikhoz nagyon kell koncentrálni majd. Sőt, annyira tudni kell már az elején az egészet egyben látni - részletekbe menően -, hogy ez ad egy különleges hangulatot.

A minap hallottam valakitől, hogy „mennyire jó érzés, amikor elkészít valamit az ember”. Hát igen, és milyen jó érzés az, amikor kb 40-50 ilyent készít el, viccből, mert egy nem kötné le kellő szinten. Sohasem értettem, amikor az életük fő dobására készültek bizonyos emberek vagy ki tudták jelenteni, hogy ez vagy az a munkájuk, tettük volt életük csúcsa. Én nem így fogom fel a dolgokat, és a rajzolás miatt eleve nem is lehet egy pillanatba csúcsosítani az egész életet.

Szerintem folyamatok vannak, melyek úgy egyszerűsödnek, tisztulnak le, hogy közben - egy külső szemlélő számára - egyre összetettebbé és részletezettebbekké válnak. Én úgy gondolom, hogy a világ nem bonyolult, hanem csak dús, sűrű, ami nem átláthatatlan és végképp nem felfoghatatlan. És minél több dolgot értünk meg belőle (sajátítjuk el a dolgok ismeretét), annál kevésbé fogjuk zavarosnak látni és annál inkább látjuk majd rendezettnek.

Amikor valaki elképzeli, hogy milyen lehet összeállítani egy ilyen hosszabb távú prodzsektet, akkor az építő elemeinek sokaságától könnyen meg tud ijedni, és inkább több emberes munkára bontja szét, látva a határidőket. De a gyakorlat teljesen más. Előre adja magát. Mint a rajzolásnál. Nincs soha az a kérdés, hogy hol kell elkezdeni egy képet, mert mindig bal felül, különben elmosódik a grafit.

Ilyen jellegű munkákhoz kitalált részletek kellenek, hogy pontosan idomuljanak a mindennapi feladatokhoz. Óramű pontosságú időbeosztás, függetlenül a hét napjaitól. Konstans alaphangulat, hogy ne variálja meg a képeket és ne mozdítódjak ki a gondolataimból. Bizonyos féle ételek, melyek nem terhelnek le, nem lassítják a rajzolást, minden nap 2 óra edzés (végre újra), hogy lehessen fizikálisan bírni, és hasonlók.

nincs más hátra, mint előre

Dr. Motte

Dr. Motte

145 nap, 92 nap rajzolással töltve, ami kb 828, órákban számolva, 19 nap intenzív műhely és kellékfejlesztés, 5 nap keretezés és kiállítási munkálatok, 12 nap marketing 14 nap könyvírás és 3 nap ráhagyás, progresszív ős house összeszedve Dr. Motte-tól, idők összeállítva, jegyzetek egységesítve, indulhat a banzai! Izgi lesz! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a realizmusról, a valóságról és a realitásokról

Előre bocsájtom, hogy nem szippantottam több technokol rapidot a kelleténél, csak egy hosszabb gondolatcunamit gépeltem. Tehát hideg élelmet és az NCIS letöltött 3 részét mindenki hozza magával, ha nekiindul elolvasni a posztot!

Most, hogy nekikezdtem egy újabb előadássorozatnak, ráadásul a realizmusról, realista művészetről, annak eredetéről, jelenéről, céljairól és hasonlókról, így volt alkalom, hogy nekimenjek és mélyebbre is ássam magam a témában.
Sok mindennel eddig is tisztában voltam, de olyan volt ez, mint egy sajgó fog. Az ember érzi minden kajálás előtt, hogy igen-igen, a fog. És eleinte meg is tudja oldani azzal, hogy a másik oldalon rág. Aztán már öblögetéskor is nyilall, és az időjárásra is kezd belobbanni, de még akkor is húzza a szembenézést. Hátha valami majd jól megváltozik.
De soha semmi sem változik.

 

a történet, az idea és a gyakorlat
Szóval az új kurzus. Amikor elkezdtem összerakni az anyagot - ezt az amúgy hatalmas és összetett anyagot - akkor nagy problémát jelentett, hogy hogyan tudnám átadni kellően, amit sok év alatt megértettem és amikre rájöttem a realizmusról.

Hogyan épültek fel a dolgok a művészettörténet alatt, miket ismernek félre a mű-történészek, a gyakorlati tapasztalás és a művészet mindennapos működése mennyiben más, mint az elképzelt, pátoszos unalom, ami a könyvek lapjairól csöpög, illetve a 21. században - már itt az elején - milyen olyan dolgok vannak, melyek még sok fejfájást fognak okozni a művészet világában. Hogy a lájkvadászat mennyire káros folyamat, hogy egy fiatalkorban sokat hallott szempont hogyan veszi el a lehetőséget a későbbi helyes döntésektől és hasonlók. Hogy a realizmus nem csak egy szimpla művészettörténeti stílus, hanem a valóság megértése, és mint ilyen, a szemléletmód, a gondolkodás egyik módja.

De menjünk sorba. Nem ígérek semmit, a végére úgyis minden elromlik majd.

 

tehát a történet
Maga a realizmus, mint művészeti stílus és szemlélet a valóság megismerésére, megértésére és újjáteremtésére épül. Mindig erre épült, bár néha mást és mást emelt ki a szempontrendszernek köszönhetően. A legtöbb alváltozata is csupán csak az újjáteremtés formájában tér el.

Fontos még tudni, hogy minden műalkotásnak van egy célja és egy funkciója. Előbbi azt a vágyat jelenti, amiért eleve a mű születni fog. Ábrázolni valamit, de legminimálisabban is ’ábrázolni’. Minden ezen kívüli dolog a ’nem-ábrázolás’ és pont a művészettörténet az igazolása annak, hogy a cél csakis az ábrázolás (lehetett), hiszen a művészet egyedül ebben az értelmezési térben egy létező valami. Mondhatni, ha nem ábrázolunk valamit, akkor a semmit ábrázoljuk.

A funkciót megérteni sokkal egyszerűbb, az az örök ’miért?’. Mi lesz a kép funkciója, a létének mi lesz a feladata.

Nos, a cél szempontjából már az őskortól kezdve volt egy realizáló és egy absztraháló ága a művészeteknek. Az, hogy egy barlang falára egy pontosan megfigyelt állat került fel vagy 4 vonalka és 5 pötty, az a kép funkciójából adódott. Előbbi olyan dolgok ábrázolására volt jó, melyek láthatóak, míg utóbbi az elvont fogalmak kommunikálására készült. 
A dolgok nem mindegy része - vagy első buktatója - is itt van elásva. Míg a realizálót mindenki értheti, hiszen látható, látással értelmezhető, addig az elvonatkoztatott ághoz mindig kellett egy magyarázati narráció is.
A gazella, a szarvas és hasonlók képéről minden vadász tudta, hogy az mi, és tudtak róla beszélni, viszonyulni hozzá, érzelmeket, reakciókat váltottak ki a képek az egyénekből. Mindenkiből olyat, ami benne volt. Míg az absztrakt dolgokhoz kellett a sámán hörgése, a hókuszpókusz és ilyesmik. Azok csak így nyerték el értelmüket, és jelentésük csakis ennek a narrációnak az ismeretében volt ismerhető… bár akkor sem érthető, CSAK ismerhető.
Szóval, míg a realizáló alkotás önmagában is érthető volt, addig az absztrahálót csak magán kívüli [létén kívüli] indoklással lehetett megismerni.
Persze, szakmai szemmel ez már itt egy erős ellentmondás, hiszen egy absztraháló kép esetében az összes ábrázoló eszközt (tónusokat, árnyalatokat, foltokat, …) át kell értelmezni, hiszen azok nem a látvány világából vett leképező elemek, nem ábrázolnak valamit, hanem vannak, hogy kívülről megnarrálják, hogy miért vannak.

(Kb mostanság el is veszthettem a maradék olvasótábort, de ha eddig valaki kitartott, azt csak bíztatni tudom, hogy olvasson tovább, mert megéri!)

134 1 god.jpg

Az absztrakció mellett egy praktikus szempont szólt csupán. Méghozzá az, hogy segítségével nagyon jól lehetett olyan témákat ábrázolni, melyeknek nem voltak és/vagy nincsenek látható előképei. Ha ma kellene például a Trappist bolygókon uralkodó körülmények között élő embert ábrázolni, akkor vagy egy, a földitől eltorzított, de alapjában hamis képet tudnánk csinálni a realizáció eszközével, vagy egy totál absztraktat, amin nincsenek képi „szabályok”, csak feltételezett, kitalált trappist szabályok szerinti foltok.
Hogy csavarjak még egyet a dolgon, hogyan ábrázolhatnánk egy képen a Trappist civilizáció istenét? Ugye?! Nincs képe (nem vallási értelemben), tehát bárhogyan lehet. Erre jó egy külső narráció, ami valamilyen szinten megköti a látványvilágot és konkretizálja az absztrakciót, de azért még az absztrakt értelmezés világában.

De vissza a Földre!
Ez a célbeli kettősség folyamatosan változott arányait tekintve. Hol az absztrakció dominálta le a realitást, mert elvont dolgokat kellett ábrázolni (földi isteni dolgokat, vallási képeket, spirituális jelentéseket), hol a realitás nyert teret, mert a valóság egy képe volt a cél (mert például emberi céllal, emberi megrendelésre kellett a kép, mondjuk a gyerekről, a kastélyból látható erdőről, stb).

Sok lóugrást kihagyva, de elmondható, hogy szépen lassan a célhoz vezető technika letisztította a képet és eldöntötte a realizáció dominanciáját. Szekularizált a világ, szimbólumrendszerek értelmezték a képeken látható tárgyakat, az emberek felé mozdult a témaválasztás. Szimplán a realista ábrázolás eredményesebb és szebb látványt - éspersze érthetőbbet - tudott varázsolni, mint az absztraháló.
Nem akarnék vitázni azokkal, akik ezt vitatják, mert általában valami szubjektív érdek az, ami azt mondatja az adott emberrel, hogy az absztrakt jó, és van létjogosultsága. Vagy érdekelt az absztrakt illúziójának fenntartásában, vagy van egy csak általa dekódolható narráció bizonyos absztrakt példákhoz (belelátás, „nekem ezt jelenti”).

Az e-poszt (micsoda szókép… besírok) szempontjából csak annyi a lényeg, hogy a klasszicizmus születésekor - mint oly sok minden - a művészet is átalakult és megváltozott. Az addig kialakult funkciók részben megszűntek, a megrendelői réteg átalakult alapjaiban, cél lett egy friss és korszerű művészet összerakása. De maga a művészet szakmai útja folyt tovább a maga medrében és ez a szakmai oldal kiemelkedő szinten működött már ekkor. 
Egészen a fotóig.

134 2 fotó.jpg

A fotó kialakulása és térhódítása ugyanis az addigi képkészítési-művészeti világból vette át az egyik legfontosabb részét, a funkcióját. És napjaink „fotó alapú” technológiáival már az összes funkciót képes kiszolgálni. Zöld fal előtt felvett egyszereplős filmek, HD, majd 4K látvány, algoritmusokra épülő modellezés, 3D animálás, photoshoppolás és vektor verziók. 
Amik láthatóak sem voltak, ma már az új valóságfelfogást hordozzák. A látható realitás ma már kb bármi lehet, mert szakmailag, látványában átlépi a laikus szemnek és agynak érthetőt. Viszont ideológiai kontroll nélkül ez egy csapda is, mert a kontroll nélküli valóságteremtés visszahat a nézők realitásértelmezésére is. Ezért van pl az, hogy egy otthon megnézhető és látható lefejezős videó félelmet kelt, míg egy évi 200mrd dolláros gyakorlati hadsereg nem emeli a biztonságérzetet, vagy, hogy a politika nem levásárlásra használja a csúszópénzeket, hanem médiafelületek bekebelezésére.

Amit viszont rögzíteni kell, hogy történeti okok miatt tudható, hogy maradt a cél, és csak ez maradt.


tehát az idea
Maradt a cél és az a tudás, a szakma, amivel a valóság megismerhető és megérthető.
A sors iróniája, hogy amúgy a világ is ebbe az irányba kanyarodott. A tudományos felfedezések minden korábbi absztrakciót is felszámoltak. A sorozatos felfedezések a világ megismerése terén minden korábbi alapkoncepciót és körülményt képlékennyé tettek és ez így jól is volt/van. Darwin, a kvantumfizika, a genetika, az epigenetika és sok hasonló új ráeszmélés áthatott az emberi jogoktól kezdve az élet élésének módjára, szekularizációt indított el, vallásokat roppantott ketté, megváltoztatta az embert és eredményesen indított el egy gyorsabb fejlődést.
Ám, az önigazolásukban megcáfolt területek (pl vallások, hiedelmek, nemzeti vagy népi eszmék, pátoszos dolgok) hatalmas vákuumot hagytak maguk után és ez okozza - szerintem - a ma is érezhető erős nosztalgiát a régi csodamegoldások iránt, illetve késztet sokakat, hogy valahogy restaurálják azt, ami egyszer már elmúlt. Elmúlt, nagyon alapos és érthető okok hatására.

Valamikor, még a régi, fotó előtti művészeti világrendben, ezen folyamatok elején született a realizmus, de úgy, hogy első csúcsát már az új, fotóval együtt élő művészeti élet idején érte el.

A technika folyamatosan csiszolta magát és egyre erősebben kötődött a reális ábrázolás szabályaihoz, míg célja, az ábrázolás, önmaga lett egyben a funkciója is (a kép általunk, nekünk, magunkról készült).

Egy mondatban: A kép értelme önmaga léte.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez az önmagát igazoló kép CSAK a reális valóságból indulhat ki és csak így nyerheti el az értelmét, akkor máris érthető, hogy az általa megteremtett valóság az az ismeret, az a valóságdarab, amit máshogyan nem lehet észlelni.
A művészetfilozófia rendszerében ez kissé furán hangzik azoknak, akik nem szoktak ilyen mélységben foglalkozni filozófiával, így egy gyakorlati példát is írnék:

Van egy képünk, amit egy művész kitűnően megcsinál, realista stílusú, érthető a látványa (a témája is, de itt most a látványán van a hangsúly) és amikor meglátjuk, akkor belénk ivódik, beszélünk róla, emlékeink közé épül. Ott lesz az öreg nagynéni töltött káposztája mellett, a kedvenc filmünkkel egy polcon az emlékeink, értékeink között.
Viszont, ha meg kéne mondanunk, hogy ezt a képet mitől érezzük olyan nagyszerűnek, miért gyakorol ránk akkora hatást, nem tudnánk mást mondani, minthogy olyan, mint a töltött káposzta. Nagy odafigyeléssel készült, sok-sok gyakorlással és kísérletezéssel alakult a receptje, sok alapvető és sok aktuális körülmény szerencsés összejátszása is segítette, hogy elkészüljön és ilyenre készüljön el. ÉS, nem utolsó sorban egy múló, átmeneti és önigazoló funkciója volt csak… megenni.
ÉS még volt egy fontos dolog, ami alkotja! A nagynéni iránt érzett szeretetünk, kötődésünk, kapcsolatunk, illetve a nagynéni irántunk érzett szeretete, kötődése, kapcsolata. Ez fogta össze az összes részalkotót, hogy összeálljanak a bizonyos étellé.

A képünk esetében a bizonyos összefogó pluszt a művész adja. És a realizmus esetében nem szeretetről van szó, hanem a valóság értéséről, ismeretéről, az abban elmerülés vágyáról. Minél mélyebbre merül a művész a realitásban, annál erősebb lesz a kép hatása, annál erősebb lesz a kapcsolat a valósággal.
De felmerül itt egy fontos kérdés! Méghozzá az, hogy mi gyakorolta ránk a hatást? Mi váltotta ki azt a varázslatos izét, ami miatt emlékezni fogunk a képre? A filozófiai magyarázat szerint - és a gyakorlati szerint is - ezt a hatáskiváltó okot nem a kép hordozza, hanem - hatásként - létrehívja valahogyan az adott nézőben. A hatás, a kép megszeretése, nem más, mint a nézőben kialakult érzelmek, érzések, melyeket a kép realitása, valósága hív létre. A kép egy ablak egy olyan realitásra, amely mindenki számára érthető, amiben mindenki megláthatja a saját valóságát.


Ha el kellene neveznem ezt a valóságfogalmat, akkor azt mondanám, hogy ez a szuperarchetipikus valóság… de nem kell elneveznem. :) … de ha mégis kellene, azért lenne ez a neve, mert minden ember saját valóságából egy olyan közös épül össze (ettől szuper), ami a valóságok valósága lesz, egy általános, mindenki számára alap, ős verzióként, amolyan legkisebb közös többszörösként (ettől archetipikus).

Hát ez így szép és jó (és hosszú és hablaty), de adódik a kérdés, hogy nincs más akkor? Nem tudja ezt a szuperarchetipikus valóságot más kiváltani? Hát nem! A látott valóság mindenkinél csak a saját szempontjából megfogott kép. Míg a megállított pillanat általános értéke olyan apró trükköktől és szakmai truvájoktól lesz olyan, hogy érzelmeket tud kelteni bárkiben, amiket csak egy ezzel foglalkozó >munkás< képes összeépíteni. Ez a munkás képes összehangolni a valóságok látványát - érzékelésünk legfőbb módját - és szanálni a lényegtelent az emberi eszmélés, felfogás számára.

Ez volt a céljuk eredetileg is, bár történetileg tudható, hogy néha véletlenül eredményezték ezt.

És ha most felmerül a kérdés, hogy, ha más dolgok hatására is ilyen érzelmeink váltódnak ki, akkor miért kellene ezeket pont képekkel kiváltani?
Erre az a válasz, hogy minden dolog, amely érzelmeket tud kiváltani, az csak a saját területén képes kiváltani azokat. Egy ételtől nem fogjuk a világ értelmét megérteni, ahogy egy kitűnő könyv sem fogja a munka elvégeztének örömét megismertetni az olvasóval. Képek esetében ez a terület a vizuális kultúra. Általában olyan kulturális elemek, melyek emberi mivoltunk minőségét és milyenségét emelhetik. És mindegyik alapja a legfontosabb érzékelésük, a látás. (Tyereskova Parlamentre sz*rós művészetében a szaglás.)


a realitás realitása - a gyakorlat
Van ez a fentebb összeirkált elméleti rész. Ami persze baromság, meg ezzel nem kell foglalkozni, meg pátosz és hasonlók, hiszen a képeket csak „üríteni” kell. 
De azért engem zavar. Mert ez alapján teljesen elszomorító a helyzet, ami van úgy általában.

Nekem nem tűnik úgy, hogy az embereket (nézőket) nagyon érdekelné a valóság, amiben vannak. Részben, mert a saját valóságuk teljesen megfelel számukra, mindent abba integrálnak, és a Facebook, Google, nemes egyszerűséggel csak azinternet-nek nevezett valami be is csomagolja őket a kis buborékvilágukba. Soha nem voltak az emberek ennyire távol egymástól, mint ma, mert az információk külföldről, más kultúrákról túlnyomó részt csak virtuálisan érnek el mindenkit. 
Sokan magyaráztak már erről az elmúlt 2-3 évben, főleg a Brexit és a Trump történések kapcsán. Hogy az információk belső buborékokban pörögnek és mindenkit önerősítenek és önámítanak. Nem derül ki, ha rossz az információ, nem cáfolódik meg a hamisság. A saját valóságban minden új dolog viszonyulási kérdés lesz. Elhiszem vagy sem, továbblájkolom vagy spam-esítem. És a kommunikáció is ugyan ebben a térben zajlik, így a legkiélezettebb esetekben, a buborékok háborúiban is maximum egymás leugatása a cél, nem pedig a közös valóság megértése.

A valóság megélése helyett a virtuális látszatért élés a cél.

Amikor a művészettel találkoznak manapság az emberek, akkor vagy felkeresnek egy honlapot és ott végignézik az alkotásokat, vagy lájkolgatnak, emotikonolgatnak egyet-egyet és annyi. Egy virtuális térben találkoznak egy valódi alkotással, így pedig a virtuális valóság csodaelemének kezelik azt. 2-3 másodperc megállás az átpörgetésben a művészet mai értelme.
Hány olyan fb oldalt vagy honlapot tudunk mondani, ami csak erről szól? A virtuális lenyűgözésről és egyben a valóságból kizárásról. Sajnos ugyanezért nem jár senki kiállításokra, közömbös a műalkotások élvezetében és telepszik inkább a kijelző mögé.

Nem rinyálni szeretnék a gonosz, sátáni technikáról, hanem csak arra rámutatni, hogy a net önszórakoztató szerepe amúgy mindent beszánt, ami a valóságban van és érték, fontos céllal rendelkezik, hiszen ma már a net valósága alakítja a valódi valóság képét is. Gondoljunk csak Nigella - amúgy szörnyű - gasztrokirálynőre. Felépített brand, nulla receptek (rántott Snickers és Bounty), rengeteg eladott, de soha kétszer ki nem nyitott szakácskönyv, főzőműsorok, amik alatt lehet chipset enni. És amikor kiderül hogy a férje többször megverte, illetve, hogy rendszeresen ivott és kokainozott, akkor az nem megy át a Nigella-látványba.
Nem véletlen, hogy a net kitalálója, Sir Tim Berners-Lee is a minap siránkozott arról, hogy elszakadt a háló attól, amire létrejött és radikálisabb módszerekkel kellene visszazárni Pandorát az ő kis routerjébe.

Ami meg marad például a művészetből, az a skanzen értelmezésben látható művészettörténet, aminek napjainkban értelmezhető jelentése nincs már (régi korok régi jelenének termékei). Persze, múmiák élhetnek a nemvolt múltban és csinálhatnak házi aranykort, de ez sokkal károsabb úgy, ahogy teszik, mintha képeket égetnének helyette (Magyar Múmiatároló Akadémia).

134 3 selfie.jpg

Egy szó, mint száz, nincs igény a művészetre, nincs igény a valóságra, nincs igény a művészet céljára, funkciójára.
Sokan megkérdeztek anno a netadós tüntetésekkor, hogy szerintem miért váltotta ki a lakosok haragját, hogy adót akartak kivetni az internetre? Szerintem úgy érezte mindenki, hogy a buborékvilágukat érte támadás. A mindennapok valósága már nem érdekes, a virtuális, na az, ahol élünk.
És innen csak egy szöszmösznyire vagyunk az igazságon túli világtól… illetve voltunk.


az igazságon túli világ valójában a valóságon túli világ
Itt megint hosszan gépelhetnék arról, hogy a valóság és az igazság hogyan függ össze, de az már tényleg sok lenne (meg miről írnék a könyvben akkor?!). Bár, annyi nagytudású, gagyi médiaribanc elénekelte már a magáét ilyen témákról, hogy megérne egy misét belemenni ebbe is. De most nem lesz úrvacsora!

Amikor mindenki azt hiszi, hogy ért egy nyelvet, ami nem az anyanyelve, akkor többé nincs szükség tolmácsokra, és, amikor félreértések adódnak beszéd közben, akkor csak utoljára fog mindenki arra gondolni, hogy lehet a nyelvet nem ismerte eléggé ahhoz, hogy megfelelően használja. Így van ez a valóság értésével is.
Ez nagyon nagy para számomra.

A legtöbb probléma és feszültség mindennapjainkban - én úgy veszem észre -, hogy abból adódik, hogy senki sem szereti a saját valóságát. Vagy, mert az kellemetlen, nem kiforrott, nem teljes és nincs megbékélve vele, vagy, mert butasága okán nem kíváncsi rá, sőt, nem is tudja, hogy az csak egy csonka látszat, amit elhisz. Tisztelet a kivételeknek. Az így létrejött látszatoknak pedig nincs közös alapja. Valami ilyesmit neveznek értékválságnak is, amikor a közösnek hitt értékek amúgy egyáltalán nem közösek, vagy amikor szubjektívvé, saját szempontból értelmezhetővé válnak egyetemes dolgok.
Gyors példa erre a menekült-mingráns-gazdasági bevándorlós pörgés, amelyre, ha mondjuk művészeti választ kéne adni, akkor egy olyan képet képzelnék el, amin 3 legatyásodott, koszos, láthatóan nincstelen ember van. Egy szomorú menekült, egy közömbös migráns és egy mosolygó gazdasági bevándorló. Mivel nem mindenki vizuális alkat, el is magyarázom miért ezt a képet látom magam előtt. Sok gittrágás megy, hogy minek nevezzük őket. Vagy ezeket, mert néha még az emberi mivolt is kétséges sokaknak.
Egy gazdasági bevándorló számításból jön, tudja, hogy miért jön és az jobb lesz számára. Egy migráns nem tudja, hogy jobb lesz, de ahonnan jön, ott neki nem jó, ezért nincs mit veszítenie. Egy menekült pedig maximum reméli, hogy neki valahol jobb lesz, mert számára szörnyű volt ott, ahonnan jön.

Csak a látszat hátránya, hogy olyan, mint a csillámpor. Elhomályosítja mindazt, ami előtt szórják, és egysíkúvá teszi a látványt.

egy létező top termék, tip-top promóképea kis kocka megvehető, benne van az összes földi természetes elem (aki érti valamennyire a fizikát/kémiát, az tudja, hogy ez mekkora értelmetlenség, aki a kvantumfizikáról már hallott az egyenesen sír)

egy létező top termék, tip-top promóképe

a kis kocka megvehető, benne van az összes földi természetes elem (aki érti valamennyire a fizikát/kémiát, az tudja, hogy ez mekkora értelmetlenség, aki a kvantumfizikáról már hallott az egyenesen sír)

És akkor álljon itt egy kis tanmese arról, hogy a valóság megértése miért is fontos, miért szükséges az a szuperarchetipikus valóság.

Emberek egy tábortűz körül ültek, mikor meglátogatta őket egy elefánt. Nagyon sötét volt, mert a tűz fénye nem világította meg a vendéget. Ígyhát mindegyik ember külön-külön megtapogatta az állatot. Mikor visszaültek a tűzhöz, úgy döntöttek, hogy megbeszélik, milyen lény lehet az elefánt.
Az első azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy és vastag kígyó. Ő az ormányát fogta meg. A második ekkor közbeszólt, hogy „dehogy, az elefánt minden bizonnyal olyan, mint egy vastag és égig érő fa”. Ő az elefánt egyik lábát fogta meg. A harmadik kinevette az előzőeket. „Az elefánt sem nem kígyó, sem nem fa. Hogy lenne az?!’ Az elefánt egy papírvékony lap, ami könnyedén libben ide-oda a levegőben.” Ő az elefánt fülét fogta meg.

Így ment a beszélgetés az emberek között, akik azóta is azon vitáznak, hogy milyen állat is az elefánt.
Na, így állunk manapság is a közös valóság nélkül.

134 5 elefántok.jpg

nem* lesz több** kiállítás
Miért e hosszú poszt? Mint kezdtem, bele kellett merülnöm a fájó fogam rejtélyébe. És arra jutottam, hogy nincs szükség és igény arra, hogy művészkedjek. Ahogy ezt anno a gimiben mondták: ez egy szomor.

Sok egyéb szempont is belejátszik a dolgokba, mivel problémák vannak a műkereskedelemben, a kereskedelmi struktúra kifejezetten káros, az absztratkt-vákuumtemető-homeopátia felfogás teljesen kiirtja a művészet maradék tekintélyét, a közlustaság elaltatja a megértés és megismerés iránti vágyat.
De az alap elvi-ideológiai olvasatok önmagukban elég súlyosak, hogy erre a belátásra jussak.

* - Semmit sem lehet persze biztosan kijelenteni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy túl nagy áldozatokat kell hozni egy-egy kiállítás összerakásához. Ilyenkor mindig egy-egy autó árát emészti fel a képek készítése. Kb 1000 óra a munkaidő és olyan 2-3 millió forint az, hogy nullszaldóra kijöjjön… hagyok időt… Persze, mindez úgy, hogy feltételezzük a 100%-os eladást. A szervezés, a logisztika, a keretezés, a marketing és sok hasonló eleme egy tárlatnak akkora volumenű, mint maga a képkészítés.
És számomra ez már nem megoldható… sajnos. Nincsenek fölös autóim elégetni őket, és nincs is miért felgyújtani őket.

Mint írtam nincs elég érdeklődés rá, a Facebooknak meg nem akarok reklámpénzeket generálni.

** - több… hm… ezt úgy értem, hogy Iszkaszentgyörgyön nem lesz, ez már biztos. Már lefújtuk Arival, pont a költségek és a körülmények miatt. Az volt az érzésem, hogy ez neki legalább annyira rossz érzés volt, mint nekem, de mind a ketten ugyan arra jutottunk. Azért zsepiosztás nem volt, de ő azt láthatta rajtam, amit én rajta. K*rva nagy gáz van és rossz korban élünk. Csendben néztük a falakat, mivel egyikünk sem tud csellózni, és nem találtunk Pesten süllyedő hajót éppen.

Még a dunakeszi kiállítás kérdéses, mert még nem fejeződtek be a kivitelezési munkák, így - most úgy néz ki -, hogy mégsem indul el a kiállítási szezon nyárig.


Úgyhogy most átállok csak az alkalmazott rajzolásra. Hamarosan megújul a honlap és a blog is ennek jegyében.
Mellette pedig nekikezdek egy szekrény átalakításának, hogy alkalmassá tegyem képek tárolására és annak fogok rajzolni. Úgy passzióból.
A könyvet is összerakom, úgy passzióból. Annak lesz egy külön fiók a szekrényben.
És majd, ha a világ úgy változik, akkor előszedem ezeket.

134 5 Jack.gif

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a probléma

Belefutottam egy elég komplex problémába. Nem, nem, nem vonattal szerettem volna bejutni Pestre 2mm-es hóban… ebben az esetben megszoktam, hogy 40 perccel illik korábban kimenni az állomásra, mert előfordul, hogy a szerelvény Miskolc érintésével megy Dunakesziről Budapestre. És ha valaki azt gondolná, hogy ha nem a MÁV a probléma, akkor bizonyára NAV-os ügy lesz. Éppenséggel az is lehetne, hiszen manapság leveleznek velem, hogy megtudják a postacímem. De ez sem ’A’ probléma. Esetükben ugyanis várok még 2 levelet, hogy szövegkiemelővel kihúzzam azokon is a címem és visszapostázzam nekik.

HANEM! 
Ugye csapatok 2 előadást már egy ideje mensás csoportoknak (művtörit és rajzot). És felmerült az igény, hogy mondjam tovább a művészettörténetet, mint ameddig a kurzuson szó van róla, meg ameddig szerintem tartott. Egész pontosan úgy hangzott a kérés, hogy:

- Akkor a következő kurzuson találkozunk.
- De nem lesz következő, ez volt az utolsó alkalom.
- Hát akkor beszélj másról. Mindegy miről, biztos jó lesz!

Na, mondom, így jó előadást összerakni, repülőrajttal. Dehát mit lehetett tenni, nekikezdtem kiagyalni, hogy miről lehetne szó.

Adott ugyanis egy olyan világ, amiben az igazság alternatív, ahogy szokás manapság megnevezni, ez az ’igazságon túli világ’. Ez persze eléggé központi probléma már most is, de még 57x nagyobb lesz hamarosan. Ezt a jelenséget magam régebb óta felismertem már, mert a művészettörténet, illetve a művészet alakulásának folyamata már úgy 80-100 éve torzul hasonló okokból kifolyólag. Most már kb itt tartunk:

131 1 igazságon túl.gif

Hogy mégis miért és merre megy a torzulás azt itt nem bontanám ki, mert sok órában lehet csak összefoglalni, és nem érdekelne senkit 5 perc után, ráadásul minden érdeklődőnek kellene ismernie az alapokat és egy cseppet nagyobb tiszteletet vagy több mérlegelést tanúsítani a téma iránt… Most, hogy így visszaolvasom, hát, végülis, össze is írtam a feszkó lényegét: nem ismert az eredet, valójában nem érdekel senkit, túl hosszadalmas megérteni és már úgyis mindenki hozzá tud szólni és véleményt alkotni róla.

De! Ilyenkor jön a ráparázás érzet, hogy akkor valaki, aki mégis ezzel foglalkozik, minimum a szakmai részét ismeri a dolognak és foglalkozik vele napi szinten, az miként viszonyuljon a jelenséghez? Tehet e valamit, tegyen e valamit, és ha igen, akkor mit tehet, hogy valahogyan visszaterelje a realitásba a dolgok menetét?
A bizonyos igazságok ugyanis a szakértő, tudományos, kutatói, stb megközelítésekből adódnak, míg az igazságon túliak pont a szakértőket, a tudományos gondolkodókat és kutatókat kérdőjelezik meg azzal, hogy kétségbe vonják a megállapításaikat.

Már kb 1-2 hónapja agyalok ezen a problémán, hogy miként kellene reagálni a helyzetre, mikor az egyik mensás művtörin beleakadtunk egy kis nézőpontbéli cicaharcba. Nálam nem meglepő módon, a vallási témájú művészet tárgyalásakor kaptam kritikát, hogy „megdöbbentően rossz” az aktuális előadásom, a többihez nem mérhető. A kritikák arra irányultak, hogy ténybeli hibák vannak benne, sértő másokra nézve (pl Jehova tanúira nézve*). Lerendeztem volna egy kis mosollyal és egy sajnálommal, de nagyon lehangolt a dolog.
Nem az a része, hogy egy 3 órás előadás szünetében odajönnek hozzám közölni, hogy szar az egész, de azért végigülik (1 főről van szó a 40-ből), hanem az, hogy - mint utána ki is derült számomra - a maguk vallásos érzületét érezték megsértve.

Nekem még most sem érthető, hogy miért volt a kiakadás, hiszen nem hitbéli dolgokról beszéltem, hanem vallási aspektusokat karikíroztam, ráadásul mivel én ismerem a következő előadások anyagát így eleve furcsa helyzetet szült, hogy olyan részeket kezdenek kritizálni, ami nem egy végkövetkeztetés, hanem egy előkészítése egy sokkal nagyobb izének. Az igazságon túli világ (illetve esetünkben az igazság előtti) odajött hozzám, és leszarozta azt, amiről neki már kialakított véleménye volt és amire valójában nem is volt kíváncsi, nem is volt nyitott.

131 2 simi.gif

Szóval, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

Úgy éreztem, apa hasnyálmirigye vagyok.
Ilyen életérzés közepette - és készülve a következő kurzusra - olvastam egy interjút Sándorfival, amiben ő hasonló problémáról magyarázott.

Egész pontosan a kultúra kisiklásáról és a festészet [síkművészet] megváltozott szerepéről. A lényege annyi, hogy mivel az elsődleges, a létét megalapozó feladata megszűnt a festészetnek, így az teljesen funkciótalanná vált. Viszont, ettől függetlenül a festészet alapja nem szűnt meg, az a törekvés, hogy a valóságot síkra transzformálják, az még mindig élő dolog. És ez a realizmus [mint önmeghatározás, nem mint művészettörténeti skatulya] egyik fő mozgatórugója. És ezzel én is teljesen egyet tudok érteni. Bár, annyiban máshogy látom a dolgot, hogy szerintem ez a mozgatórugó sokkal nagyobb és bonyolultabb, sokkal fontosabb, mint ahogyan Sándorfi említi. Valószínű, hogy ő is értette ezt, hiszen erről a rugóról több ezer oldalon írt AMÚGY feljegyzéseiben, de azok nem kerültek kiadásba eddig és egyelőre nem ismertek a leírtak.

Viszont, a művészet összes fontos kérdésére választ ad, ha valaki ismeri ezt a rugót és érti az összefüggéseket, amik közé illeszkedik. Mi a művészet célja, mi eleve a művészet? Hogyan segíti a tudományokat, a megismerést, mi a szerepe az ember életében? Mi a valóság és mi nem valóság, miként lehet a valóságot definiálni, mi az idea, az eszmei valóság és mi a szubjektum, az egyén szabadsága?
Hosszan lehetne sorolni ezeket a kérdéseket, de valószínűleg nem itt, egy blog formátumban. Talán majd írok ide is részleteket erről, csak előtte rendszereznem kell a dolgokat és lefordítani közérthetőbbre. :)

Nincs mit tenni, muszáj lesz nekikezdjek a világmegváltó gondolataim egységes rendszerbe rendezésébe, egy könyv formájában.

* Jehova tanúi: 
Arról beszéltem, hogy egyszer az állomáson várva (nyár volt, a hóhelyzet miatt csak 30 percet késtek a vonatok) odajöttek hozzám, hogy tájékoztassanak, nemsokára jön az apokalipszis, amiben MINDEN el-fog-PUSZTULNI!

- Elnézést, hogy megszólítom, de tudta ÖN, hogy közeleg a végítélet és hamarosan eljön a vég?
- Igen?
- Igen! Min-den-el-fog pusztulni, és csak az igazak juthatnak át a Mennyek Országába, Krisztus urunkhoz.
Minden el fog pusztulni.
- Minden? - kérdeztem „rémülten”
- Igen, minden? 
- Még a MÁV is?
- MÉG A MÁV IS!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

sok-sok szöveg

Pár napja megint belefutottam abba, hogy egy szülő arról kérdezett, hogy szerintem van e értelme a gyerekének a Képzőre menni. Általában ilyenkor valami olyant szoktam az érdeklődőknek mondani, hogy „az a gyerekétől függ, ha ő szereti csinálni azt, amit, és szerinte a Képzőn ezt tudja fejleszteni, akkor igen”. Vagy a másik rutinválaszom, hogy „attól függ, hogy a művészettel foglalkozást mennyire gondolja komolyan”. 
Ilyenkor morfondírozó hümmögéssel át is lendülünk azon, hogy tulajdonképpen semmit sem válaszoltam, de most nem mondtam ilyen blablákat, hanem azt válaszoltam, hogy nézzen fel pár nap múlva a blogomra, mert…

…ez a dolog mindig nehéz, és egy jelentkezési lap kitöltésével nem lehet a jövőbe látni!

Mert a felvételiktől mindig valami ilyen jövőbelátást várnak a szülők. ’Ezt beikszeljük, azt csá! meg van oldva a gyerek sorsa’. Így leírva/olvasva persze nem így érti senki, miközben de, mindenki így érti. Ezt mondja rá, azt hiszi, hogy a gyerek jövőjének kérdését 1., el lehet dönteni egy adatlap kitöltésével 2., az adatlap kitöltése kellően elfedi azt a mindennapi bizonytalanságot, amivel amúgy az élet jár 3., a gyerek alapjában okos és tökéletes, csak az iskoláján múlik, hogy sikeres lesz vagy sem. És 4.-nek pedig, szerintem az sem egy jó megoldás, ha gyereknek hívjuk az illetőt, és az sem, ha felvételizőnek. Előbbi esetben ugyanis lekezelően viszonyulunk hozzá, utóbbiban pedig eldöntjük, hogy neki valahova, de kell felvételiznie.

És ez a szakma egyik megközelítésből sem űzhető.

124 1 de mégis.jpg

minden arról szól, hogy magunk mit akarunk életünktől és mivel adhatunk valamit az életnek
Mielőtt megkönnyezném, hogy milyen oravecznórás bölcsességeket tudok felköhögni a monitorra, rögtön leszögezném, hogy nem vagyok benápolyizva és nem is szagolgattam túl sokat Fanni körömlakkjait, hanem azt kell meglátni a felvételi feszkók tengerében, hogy a felvételi 1 teszt az ember kb 60-80 évében, és életének igen csekély, 4%-a az az idő, amit felsőoktatásban eltölt (…persze, ismerünk olyat, aki 2,4%-ot tölt el, de most hagyjuk figyelmen kívül az ő véleményét… ja, ne! :) ). 

Szóval, ahelyett - kedves anyuka -, hogy azon görcsölnek, hogy gyermekük hova felvételizzen, inkább arra fókuszáljanak, arra kattanjanak rá, hogy mit szeretne csinálni, és ha ez nagyjából megvan, akkor gondolják ki, hogy ezt hogyan lehet a legjobban elérni, fejlődni addig, míg ez elérhető lesz.
Segítségként pedig leírnék egy kis szócifrázást arról, hogy milyen problémásabb helyzetekkel találkozik majd a gyermeke, ha a művészeti pályát választja:


senki sem akar unalmas, monoton munkát végezni
Ez különösen jellemző a művészeti-kreatív kasztra. Eleve a kreatívosok (nem marketingesek!, akármennyire is ők így definiálják magukat) feladat-centrikusan gondolkodnak. Mintha folyamatosan kirakóznának. Külső szemmel ez persze néha követhetetlen és olyan, mintha csaponganának és be lenne sózva a seggük, de ez egyfajta gondolkodásmód miatt van.
Szeretnek feladatokat megoldani. Életüket tehát úgy fogják kialakítani, hogy ez a fajta prodzsekt alapú szemlélet megmaradjon, illetve haladjon egy fő vonal mentén, legyen valami iránya (művészet készítés, ökoház, folyamatos fejlődés), és ha ez akadozik is, akkor sem ezt az alapot változtatják meg, hanem inkább felvesznek más feladatokat, amik által kiegyengethetik a megingásokat.

124 2 gyártani a papírt.gif

Jellemzően ez a mindenféle kuli munka végzése. Kuli alatt amúgy nem a halfajtára gondolok most, hanem az ázsiai munkásra. Logótervezés, kisebb marketing munkák, töntyögés a gépen, árufeltöltés, alkalmi melók. Ezekből bejövő vagyonok pedig táplálják a gyufa lángját, amivel a zord, viharos tenger sötétségében életük ladikján kívánnak némi kis fényt teremteni… Na jó, hagyom Nóri stílusát, mert mindjárt nekikezdek az én kicsi pónimjaim műszál sörényét kifésülni.

Notehát, kiegészítő munkák kellenek ahhoz, hogy a fő célokat el lehessen érni és egyre inkább a fő irányból lehessen megélni. Ez szinte minden vállalkozásnál, önmegvalósító pályán és főleg eleinte így megy, de a hazai művészeti-kreatív világban annyi nehezítés még van, hogy semmilyen támogatás nem kapható ehhez. Nincs EUs pénz, hiszen legtöbbször nem kell térkő a rajzoláshoz, nincs bankhitel, hiszen nincs mire felvenni, kockázati tőkések sem rajonganak olyan ötletekért, amiket elsőre meg tudnak érteni, és a családi ezüst zaciba vágása ilyen kockázati faktornál (és várható nyugdíjnál) nem a legbölcsebb húzás.

de, itt van egy buktató, ami miatt jobban kéne mindenkinek tervezni
Ugyanis könnyen előállnak olyan helyzetek, amikor a kuli munkák belezavarnak mindenbe és a racionális, célra vezető stratégia koporsószög-gyárrá alakul.

Mivel ezek a feladatok önmagukban nem nevezhetőek munkának, ezért mindenki úgy gondol ezekre, hogy apróságok. Persze, a megrendelőnek szüksége van ezekre a munkákra, de annyira nem értékeli, hogy maga csinálja meg pl házon belül. Erre kiadja azt, de evidensen nem annyiért, mint amennyire amúgy áraznia kellene (hiszen annyiért ő, vagy beosztottja is megcsinálná). Humoros ebben, hogy ezek szükséges munkák, de az az uralkodó szemlélet, hogy ők ezzel-azzal többet tudnak keresni, míg az „apróságokkal” semmit. Az csak marketing, az csak üzemeltetés, az csak kozmetikázás. Pénzt kifejezetten nem hoz… csak éppen nem léte visz sokat.

No, ilyen kis szösszenetekből lehet kiegészítéseket keresni a fő célok eléréséhez.

De, ami ilyenkor gondot jelenthet, az egy olyan állapot bekövetkezése, ami felőrli az időt, és oda a célok elérésére fordítható kapacitás. Egyszerűen túl sok az apró, alulfizetett időrabló dolog, sok a szervezés, egyeztetés velük, és a fontos dolgokra nem jut mellettük idő. Ide csináltam egy szép százalékos infógrafikát, de aztán rájöttem, hogy nem valószínű, hogy bárkit is komolyabban érdekelne a dolog, ezért csak így összesöprök erre a részre pár betűt.


és amikor már minden part szakad, lépni kell!
És hagyni kell a sok apróságot, inkább a meg nem keresett pénz helyett a sok időt kell választani és sakkozni, alkalmazkodni az adott szituhoz.

Egy kis személyes plusz, az időrabló dolgok az elmúlt 3 hónapomból:
- 2 kiállítás lehetőség egyeztetése, majd lefújásuk
- 6 pályázatra nevezés, teljesen eredménytelenül
- 4 nagy horderejű munka egyeztetése, tologatása, majd eltolása a bizonytalan jövőbe
- alkatrész, kellék beszerzés, ezek után rohangálás kb 8 napban
- újratervezése a dolgoknak kb 25x
- egyeztetések, ide-oda rakosgatása, alakítása az apróságoknak: naponta úgy 2-3 óra
- kifejezetten a pénzkeresés, azaz a tényleges munka úgy 30 nap a 90-ből
- előkészítések 2 hét

Azaz összesen a 90 napból kb 25 volt olyan, amin lehetett foglalkozni azzal, amivel van is értelme… mintha egy nap a 8 órás munkaidőben kb 2 órát dolgozna tényleg az ember.

Szóval anyuka, ezt kell végiggondolni felvételi előtt! De azért ne essen pánikba, a többi szakmánál is sajnos hasonló tragédia a helyzet. Csak ott van idő csillámporolni fancysörökkel, illetve ott valahogy megnyugtatja a dolgozókat, ha minden pénzüket albérletre, kocsira, Szigetre és borfesztiválra költhetik el.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

változó szemléletek és a realizmus ereje

Legtöbbször, amikor előadást tartok rajzról, akkor meg szokták kérdezni vagy fel szokott merülni egy bonyolultabb, művészetelméleti kérdéscunami. Hogy mi az értelme, mi a lényege, a szerepe a rajznak (és úgy általában a síkművészeteknek). És ilyenkor mindig bele kell menni valahogy a művészettörténetbe, de csak annyira, hogy ne vigye félre a hallgatóságot és ne terelje el a figyelmet a problémáról… tehát megint egy hosszú és unalmas poszt jön.

mi a kép?
A mensa előadások kapcsán, amikor leültem összerakni a vázlatát mondandómnak, akkor arra gondoltam, hogyha elmondok számos érdekességet a rajzról, akkor akár mindazokat kontextusba is helyezhetném a művészet történetének fejlődése szempontjából. Mert ugye sok szakmai dolgot el tudok mondani, sok tapasztalati, de szintén szakmai dolgot is hozzá tudok adni egy ilyen elmélkedéshez, de gyakran a „laikus” szemlélő ebből csak igen keveset ért, mert nem az ő szakterülete az, amiről beszélek. És ez így jó is, ezért kell a történelembe is bepillantani.

És akkor úgy kezdtem az ábrát, hogy felrajzoltam egy pöttyöt, majd fölé írtam, hogy az első lépés, ’az igény, hogy valamit képként ábrázoljunk’. Majd szépen utána az alaptechnikák kialakulása, az ókori művészet, stb… egészen egy új mérföldkőig, amely a humanizmus-reneszánsz hajnala volt. Ahol ismételten felmerült a kép problémája. A változó társadalmi struktúra új igényeire reagálva változtatott egyet, és új funkciót, célt, szerepet talált a képnek.
Megint nyugis évszázadok jöttek, egészen a francia polgári forradalomig, ami szintén egy mérföldkő lett. A művészet az embereké, a társadalomé lett, megváltozott a megrendelői kör, a kifejezésforma, a témák, minden, ami ezeknél a pontoknál szokott.
Ez a szakasz aztán a szecesszió végéig, az I. Világháborúig tartott. Innentől kezdve viszont felkavarodott minden. Rengeteg tudás eltűnt, sok csak suttyomban maradt meg. Egyszerre szólhatott a XX. században minden hang, mégis alig lehetett bármit hallani belőle. De ami gond, hogy az is elfelejtődött, hogy mi az értelme az egésznek.

nem mindegy, hogy honnan és hogyan szemléljük a dolgokat
Az elsőre hülyeségnek tűnő (és 2. meg 3.-nak is annak tűnő) művészeti dolgokat (pej: ’kortárs’) helyezzük a margóra és csak olyan művészetet vegyünk, ami figurális, klasszikus, ami olyan tipikus „művészet”, „festmény”, „rajz”.

Minden ilyen alkotás alkotójának részfeladata volt az is, hogy úgy mutassa be a látványt, ahogyan más nem látja vagy nem veszi észre. Ez nagyon fontos volt. A kis ráncok a szemek körül mindenki számára észrevehetőek voltak, a többi lágy mimikai vonás már annyira nem. Az alkotóknak olyan tudásuk volt, amivel ezeket a finom kis apróságokat észre tudták venni, képesek voltak megérteni a látványt.
És hosszú évszázadok alatt ez a tudás rétegződött és egyre reálisabb képeket kezdett kitermelni. Persze, mindig voltak olyan elvek, elméletek, ideák, prekoncepciók, melyek inkább torzították a képeket, de azt, hogy mit torzíthatnak el és hogyan, azt mégiscsak kellett érteni.

Jelentéktelennek tűnik ez a dolog, pedig nagyon fontos és alapvető egy alkotó számára. Ő ugyanis a látványból sokkal több összefüggést vesz észre TUDATOSAN, mint egy laikus.

Mert, ha valakinek óraüveg körme vagy dobverő ujjai vannak, az olyan látható jele pl szívproblémáknak, melyek hátterében hormonális vagy genetika okok szerepelhetnek. És ez nem csak lokálisan van meg, hanem emberi (genetikai/fejlődési) jellemző. Az észak-amerikai indiánok között nagyobb arányban fordul elő ez (Hippocrates nails) és náluk a vezető halálozási okok között a szívproblémák vannak. Rajzosan: ha hiteles indiánt szeretnék rajzolni, akkor valószínűleg óraüveg körmökkel rajzolom. Miért? Mert megnézve a legtöbb indián törzsfőnök fotóin a kezeiket, ujjaikat azt vehetem észre, hogy 90%-ban ilyen ujjaik vannak, többet izgultak, felelősségtudatosabbak voltak és törzseikben hamarabb járták meg a ranglétrát. Minden összefügg mindennel.

De például, ha a gyűrűs ujj hosszabb vagy rövidebb, mint a mutatóujj, az utal az anyaméh-beli élet alatt kapott ösztrogén és tesztoszteron hormon mennyiségére, mely szintén később a személyiség fejlődésében is meghatározó lesz.

Sőt, az is sokat mond el, hogy ki hogyan tud meghízni. Nem mindenkinek van tokája, vagy nem hurkásan hízik. Van, akinek feszes hasa lesz, van akinek rozmár teste, ésígytovább. Nők esetében, a 6 elhízás típusból 2 életmód miatt alakul úgy, ahogy, míg 4 biológiai folyamatok miatt (hormongondok, emésztőrendszeri jellemzők, …). Férfiak esetében is 6 ilyen eltérő hízásforma van, melyek fele az életmódból adódik, másik fele viszont habitusból. 
Hogy egy példát azért mondjak is, van az a férfi forma, aminél nem tokásodik a férfi, mellkasa széles, izmos marad, viszont csepp alakú hasat növeszt, mely az oldaláról indul ki. Az ilyen férfiak túlnyomó részéről kiderült, hogy aggodalmasabbak és stresszesebbek, és amúgy jellemzően azért, mert alaposak, akkurátusak és jó munkabírásúak. Hol az összefüggés? Ott, hogy amikor a stressz állapotában van a szervezet, akkor olyan hormonkombó folyik az ereiben, mely a szervezetét hirtelen reakciókra kezdi felkészíteni. Például energiát tároltat akár kevés élelemből is olyan helyekre, melyek az izmok használatát nem gátolnák pánik esetén. Azaz a csepp forma területére, közel a test súlyközpontjához, ahol ez a legkevésbé akadályozza, ha futni, dolgozni kell. Jó nem?

Szóval ezeket régen nem lehetett ok-okozati szinten tudni, de az érthető volt, hogy vannak összefüggések a jellemvonások (attribútumok), személyiségek között, és ezeket a művészet szakemberei tudták. Ezért részleteződött, csiszolódott, tökéletesedett a látásmód és kifejezésforma.

Mert nem volt mindegy, hogy a puttó olyan "jó, egészségesen zsíros" vagy laktózérzékeny és azért puffadt a hasa, vagy netalán hetek óta éhezik és azért fúvódott fel. Még ehhez hozzá jött ráadásként, hogy az ilyen apró megfigyelések által részletesebb, puhább dolgok is ábrázolhatóvá váltak, gondoljunk itt mondjuk Bernini Persephoné megerőszakolásán Hádész kezét, amint a nő combját megragadja.

 

Kell már egy illusztráció ide, mert túl betűs lesz a poszt, szóval lássuk ezt a realista okokból következő szemléletváltozást 2 gifben.

81 1 a Naprendszer szerintünk.gif

Kb így néz ki a Naprendszer a gyakorlatban (azaz a művészet, egy korábbi, kevésbé pontos, de hiteles felfogásban). Persze nem arányos távolságokra vannak az égitestek, de az jól látható, hogy mi-hogyan és mi körül forog. Érthető, mindannyian így tanultuk föcin.


Ám ez nem így van. A fejlődéssel szemléletet is váltunk (a realitás tökéletesebb ábrázolást eredményez), részletesebb információkat szerzünk, és időnként újraértelmezzük dolgainkat. Nézzük hát azt, hogy amúgy a valóságban, reális szempontból, hogyan is van ez a Naprendszer dolog pontosan:

81 2 a Naprendszer amúgy.gif

realizmus, mint új ág
Ahogyan én látom a dolgokat, a művészet múltját és vele párhuzamosan a kultúratörténetet, nekem nagyon úgy tűnik, hogy a realizmus nem egy amolyan külön ággá alakult, hanem a művészet váltott szemléletet és él tovább a realizmus rendszerében. Ez a fő ág. A racionalitás művészeti formája a realizmus (a realitás). A részletesség és pontosság abból adódik, hogy emberileg is részletesebben szemléljük a világot, tudatosabban, értelmesebben.
És szerintem az egyetlen művészeti stílus a XX. században a realizmus volt, mely nem kereste a művészet határait, nem akart újabb és újabb művészeti koncepciókat kitalálni önmaga indoklására, hanem a határokon belül fejlődött. És ez fordítva is igaz, minden fiatal művészeti stílus ki akart válni a művészetből, és bár az alkotók hitték, hogy ők valami újat hoznak létre, valójában magukkal és kudarcaikkal folyamatosan az anyaágat, az anyaművészetet igazolták. Mert a stílusok eltűntek, a realizmus változatlanul fejlődik és halad.

De miért is ne haladna? Hiszen a szakmai és elméleti professzionalizmus a realizmusban jut csúcsra. Sok évszázad tapasztalati tudása, vívmánya, fejlesztései melyekből valami új látvány születhet, csak itt vannak jelen. Itt nincs 5 oldalú kocka, nincs pontokból összerakott kép, nincs témátlanság, nincs artikulálatlan expresszió.
Itt az ideális valóság van.

81 3 a művészet fejlődése.jpg

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Hiperrealizmus (és kicsit én) - 5 pontba szedve, savat köpve

Na, akkor lendüljünk bele egy újabb kis billentyűzetnyüstölésbe!

59 1 blogolás.gif

A hiperrealizmus örök degradáló vesszőparipája a kritikusoknak, művészeti íróknak és hasonlóknak. Egy ideje már magam is gondolkozom, hogy ez miért lehet, illetve, azt sejtem, hogy ez miért van, de az nekem is érdekes kérdés, hogy miért tart máig a rugózás?
Számtalan alkalommal kaptam meg ezt a jelzőt, holott én magamat nem tartom hiperrealistának (ennek oka majd ki is derül az alábbi sorokból). Persze, ezen nem segít, hogy a honlap is ezzel a szöveggel nyit, de azt már említettem korábban, hogy miért került ki a hiperrealizmus a nyitólapra
 

A realizmus nagy gyűjtőág és magam inkább úgy vagyok vele, hogy a realizmus nem egy olyan szegmens, mint mondjuk a dadaizmus vagy impresszionizmus, hanem egy alapágazat, alap szemléletforma. Én absztraktra és realistára bontom a modern művészetet, és ezeken belül határozok meg alcsoportokat, azokat pedig lehet önálló minőségük szerint értékelni.
(Szerintem amúgy az absztrakt és realista közötti alap különbség olyan, mint az olasz és a francia konyha közötti. Előbbinél az alapanyagokra épül a szakácsművészet, keveset variálják őket, inkább kiemelik azokat, azaz az étel az alapanyagokról szól, míg a francia konyhában az étel a készítőjéről szól, kvalitásairól, ötleteiről, elképzeléséről.)

mondanivaló, gondolatiság, művésziesség
A 3 mindent legalizáló műszó kritikusoktól, egyetemi oktatóktól, absztrakt rajongóktól. 
Elvileg azt jelentik, hogy, az üzenet, ’amit át akar a kép vagy a készítője adni’, ’az ötlet, ami fel lett építve a műalkotással’ és a ’művészi megvalósítás’… Na, ez így mind teljesen hülyeség! Önmagukból adódó dolgok. Jó esetben ezek alapvető részei egy műalkotásnak, és ezek nélkül meg nem műalkotásról beszélünk. Mintha egy autó leírásánál rendre kiemelnénk, hogy 4 kereke van, holott csak a pár, 3 kerekű autó esetében kellene jelezni, hogy ezeknek nem 4 kerekük van.
Az átadandó üzenetet csak pl a kép szemlélésénél lehet érezni. De ez nem olyan üzenet, amit az alkotó mondani akar és a képen keresztül meglátja a néző, hanem inkább üzenet lehetőségek sokasága, melyekből a néző maga érti meg a maga számára fontosat, megfelelőt, felismerhetőt. Hiszen ez akkor ötlik fel benne, amikor ő nézi a képet, és az ő agyában szólal meg valami.
A gondolatiság szerintem inkább a technika. Kitalálni valamit, felépíteni, megvalósítani, azaz bemutatni. Ez maga a szakmai rész.
És a művésziesség… hát, hogy ez szempont legyen egy művészeti produktumnál… nos, ez magától kellene, hogy értetődjön.

a személyes érdek, a hozzáállás, amikor a művész, művészettörténész túlkávézza az agyát
Amúgy nem magától értetődő, hogy mindenki főkirály szeretne lenni egy megvalósuló műalkotás esetében. És ebben a személyes szálak nagyon jelentős torzító tényezők. Mert mi van, ha a művész egy tróger, aki ’azért művész’, hogy így lehessen a társadalom peremén, egyfajta legalitással? Mi van, ha az egója akkora, hogy nem engedi alázatra más szakmák, emberek, szempontok tekintetében, és ez az egó a hülyeséget fundamentalizálja és aztán nem lehet megmagyarázni neki, ha hulladékot produkál? Kitartás, céltudatosság kell, de a butaságot védeni?! Sokan esnek abba a hibába, hogy butaként okosnak hiszik magukat, lustaként szorgosnak, és bár általában érzik, hogy csak magukat magasztalták fel, azért nem akarják beismerni, hogy kevesek a feladathoz.

Vagy mi van akkor, ha a butaság egyetemi oktatók, akadémikusok fejében honol… Ha volt egy csóróbb pillanat az életben, és adódott egy lehetőség, mondjuk installáció készítés, „gyorsan 5 műalkotás, de már holnapra” üzlet? Természetesen ilyenkor jön a kompromisszum: „OK, ez sz*r lett, nem is igazán vállalnám fel, mert gányolás… de legközelebb majd akkor csinálok már jót.”. Ez pedig - szerintem - nem kompromisszum, ez önbecsapás és igénytelenség.
Vagy mondjuk egy könyv megírása, amivel lehetne egy kicsit keresni. Pedig már az elején lehetett tudni, hogy nincs elég idő hozzá, és a tisztességes munkához eleve több pénz kellett volna.
Ezek után aztán könnyen érthető, hogy az 5 legkelendőbb magyar anatómia könyvből 3 így született, illetve, hogy bevett gyakorlat tanszéki tanárnak olyan tankönyvet írni, amit aztán kötelezően megvásároltatnak a hallgatókkal.

A művészettörténész esztéta, kritikus, újságíró lesz; a művész - sikertelenségétől menekülve - oktató, „mester” vagy kulturális személyiség; bölcsészből pedig könnyen esztéta, műértő zseni, aki összekeveri szerepét a művészével. 
Aztán, amikor mindenki megismeri a másikat, akkor kis közösségek alakulnak, ahol egymás ostobaságát erősítik fel, és újra meg újra kitalálják a művészetet.

a realizmus nem hiperrealizmus
Ezt már többet taglaltam, de ide azért illeszteném, mert az első 2 szempontomat a második kettővel ez kapcsolja össze. 
A realizmus, a jó realizmus könnyen felfedi a rossz művészetet. Egy nagyon kimunkált, összetett és minőségi kép mellett a koszos, gányolt dolog leesik a falról. Éppen ezért azon személyeknek, akikről előbb írtam érdekük a realizmus ellen menni, és érdekük az első pontban írt hozzáállás szerint kritizálni. Ha pedig realizmusról van szó, akkor még erősebb ez a hatás. Miért? Mert az konkrétabb, határozottabb realizmus, és ekként egyszerűbb olyan sajátosságokat találni benne, amikre aztán hibákként lehet mutogatni.

klasszikusság, mint probléma
Általam kevéssé értett kritika, amit szoktam kapni. Sem úgy nem értem, hogyha a modernséggel van összevetve, sem úgy, ha a régi korszakkal van párhuzamba állítva. Ugyanis utóbbi esetében csak igazi dilettáns >klasszicistázza< le a munkáim, míg előbbi esetében igencsak nehéz lehet engem nem modernnek, nem kortársnak nevezni. Hiszen én most élek, nem másolok előképeket, és képeim igencsak jelenkori hangulatúak.
De valamiért a klasszikusság becsmérlő jelző. Azt sejteti, hogy nélkülöz modern meglátásokat, friss ötleteket. Hogy ez így van e esetemben vagy sem, azt a nézőre, olvasóra bízom.

Ezen a képen - egy kiállítási katalógusban - &nbsp;pedig bátyám társaságában vagyok látható, csak Sándorfi betrollkodott elénk a megnyitójával.

Ezen a képen - egy kiállítási katalógusban -  pedig bátyám társaságában vagyok látható, csak Sándorfi betrollkodott elénk a megnyitójával.

és az ötödik, a realizmus gyakorlati szemmel, egy példán keresztül
A példám nem más, mint Sándorfi. Méghozzá azért, mert (itt nem egy szintre helyezem magam vele!) az ő munkáit is és az enyémet is gyakran hiperrealistázták le. És hiába kommunikálta ő sokszor, hogy ez nincs így, és én is minden adandó alkalommal, hogy ez rám nem igaz, kritikaként mindig előjött.
Sok ideig gondolkodtam ezen is, mire rá kellett jönnöm, hogy azért van ez így, mert szimplán a kritikusok nem ismerik a szakmát. Lehet, hogy pár bohócművésszel beszéltek 2 kannásbor mellett a „szakmáról”, de profikkal biztosan nem, mert akkor értenék a szaktudás jelentőségét egy-egy stílus esetében.

És akkor a gyakorlati példa:
Vegyük Sándorfi kései csendéleteit és a kései ember alakos festményeit. Majd vegyük ezekhez a Hellens-emet.

Sándorfi magát realistának címkézte, bár őt 10-ből 6-an hiperrealistának és 3-an fantasy festőnek. Mindezt azért, mert a művészetére jellemző elfolyások feloldották a látványt, és ezt senki sem tudta hova tenni. A hiperezők rámondták, hogy hiper, mert direkt ilyen trükköket alkalmaz, míg a fantasy-zők a saját jelzőjüket akasztották az elfolyó-elmosódó alakokra. És mi az igazság?
Szerintem az, hogy szakmai szemmel nem gondolt bele senki a képek témáiba. Egy egész embert nagyon nehéz kitökölve megfesteni úgy, hogy az ne legyen unalmas, merev, kiüresedő ’kész’-ségében. Ezzel ő is így lehetett, ezért megcsonkolta kicsit alakjait, és itt-ott elfolyatta őket. Hamis, a szakmából adódó sajátosságokat (folyások, festékcsorgások, stb) alkalmazott képein. Igen ám, de ha megnézzük a csendéleteket, akkor látjuk, hogy ott sokszor a csendélet tárgyain és a díszletek síkjain rajta vannak ezek a folyások, míg alakjain a vászon síkján folynak el a dolgok, pont ott, ahol a festményen amúgy az alakok szemei, karjuk, stb szerepelne éppen. És mindez azért, mert az élő modellre nem lehetett volna ráfesteni a folyásokat, megfotózni úgy, hogy mindenhol „érdekes” legyen. Így az élő modellek mindig a festésből adódó hibákkal vannak csonkolva, míg a tárgyak be vannak festve, rájuk vannak folyatva festékek, és úgy vannak ábrázolva. 
Ez nagy különbség, ami a technikából ered.

Az én Hellens képeimnél is van ilyen jellemző. Méghozzá a képkivágás, hogy egy alakot nem tudok és nem is akarok csonkolni egy kép mérethez. Szeretném, ha mindene látszódna, de így gyakran be kell forgatni a képkivágásba, hogy elférjen az 1:1-es arányában. Az általam választott realista ábrázolás nem teszi lehetővé, hogy ne lehessen látni minden részét egy alaknak. Ha csak deréktól fölfelé lenne egy modell a képen, akkor az olyan lenne, mintha egy ablakon át szemlélnénk, és ez túl visszavenne a realitásából.

Ezzel a példával arra szerettem volna rámutatni, hogy mennyire kijelöli a stílus a témát, és miért hülyeség mondanivalóról, üzenetről és hasonlókról szónokolni, állandóan ezeket keresni a képekben, miközben teljesen elszigetelődünk magától a látványtól.

Egyszerűen hagyni kell magunkat, hagyni hogy a kép hasson ránk, engedni magunkat, hogy lássuk is a képet és akkor úgyis érezni fogjuk, hogy az tetszik nekünk, vagy sem.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rajzolni pixelenként

Egyetemi szakdolgozatom ismertetőjét osztanám meg az alábbiakban a kedves olvasó közeggel… kár, hogy nem volt türelmem egy védésen, vérre menő vitában felőrölni ezzel egykori tanáraimat… vicceltem, egyáltalán nem kár!


Az egyik kedvenc témám az, amikor felvetik, hogy a rajzaim mitől lennének jobbak egy fotónál. Hiszen fekete-fehér képek, melyek fotónak tűnnek.

Elsőre talán mindenki 2 válaszreakciót mondana erre:
1., akiknek ettől függetlenül tetszenek a rajzok, minden bizonnyal azt mondanák, hogy hát persze, de ezek RAJZOLVA vannak, tehát varázslattal készültek el
2., azok pedig, akiknek pont ezért nem tűnnek különlegesnek a képek, valószínűleg úgy reagálnák le, hogy pont ezért nem annyira nagy számok, hiszen a képek maguk egy fotótól nem különböznek, nincs bennük plusz, vagy képzősen: ’semmi gesztus, művésziesség nincs bennük’

Én meg azt mondanám erre, hogy egyik csoportnak sincs igaza. Mivel mind a kettő úgy beszél a fotóról, mintha az amúgy nem lenne művészeti ág. Mintha a technika sokkal inkább meghatározó lenne magánál a képnél.

Az 1., csoport legtöbbször a fekete-fehér látvány hatására mondja azt, hogy az egy fotóra hasonlít, hiszen a fekete-fehér világ onnan ismerős, festményeknél nem jellemző. A 2., csoport viszont azt a problémát nem veszi figyelembe, hogy nem a technikából adódó nehézség (a ->varázslat<-) miatt lehetnek jobbak a rajzolt képek.

REALISTA, rajzolt képek
Ha szétválasztjuk a munkáim elméleti alapon, akkor realista, rajzolt képekről kell beszélni. Már önmagában a helyes megnevezés jól mutatja, hogy mi a - szerintem - helyes értelmezés. Ezek realista képek, ebből következik nyelvezetük, ami elmeséli a látványt. A realizmuson belül még lehetne vagy 100 külön ágazatot idecitálni, hogy melyik miért olyan, amilyen, de a lényegük az, hogy a realizmus a valóság „megjavítását” ábrázolja. Visszanyúlik egy amúgy sohasem létezett és létezhető képre (archetipusra), amiből szabad választása szerint ki tud törölni aktuálisan felesleges elemeket, és fel tud erősíteni más elemeket, melyeket fontosnak tart. (Senki sem gondolkodott még el azon, hogy a Mona Lisa mögött miért van erdő mintás tapéta? Merthogy az nem a helyes háttértáj képe, hanem csak egy rosszul sikerült háttérkitöltés.)

A realista ábrázolás részletessége csak a téma pontosításáért van. A legfinomabb árnyalatok tálalása hiperrealisztikus nyelvezetet igényel, olyan technikai megvalósítást, melyben a mosoly nem egy ívelt vonal, hanem minden apró, pici szájszéli izom tónusának összjátéka. Ha egy menzás sóskamocskot, egy csárda sült tálját, egy Michelin csillagos étterem á la carte főételét (az egyiket) vagy egy nouvelle quisine varázslatot rakunk egymás mellé, akkor értelmetlen azon vitatkozni, hogy melyik ehető és melyik nem, melyik ’igazi’ étel és melyik nem. A különbség közöttük abban áll, hogy milyen cizellált ízvilágot szeretne létrehozni. És a technika csak ezt segíti. … és kétségtelenül a nouvelle cuisine lesz a legízletesebb mind közül, mert annak alapja, hogy olyan célt tűz ki, amiben minden részletet ki akar dolgozni, még ha csak 1 ízre is megy rá.

A pontos kép, az elsőre „felismerhető” látvány valójában inkább egy beugró a mély összefüggések közé. Oda, ahol nem egyből észrevehető a sok kis részlet.

57 1 GP-01-(4).jpg

realista, RAJZOLT képek
És akkor jön a technika kérdése. Miért nem festmény, miért nem fametszet, miért nem fekete-fehér fotó? Vagy inkább miért nem színes, miért szürkeárnyalatos?
Mert az egy más összhatást, egy más világot tár fel. Számos dolgot nem lehet színesben megmutatni, ahogy legalább annyit nem lehet fekete-fehérben. A komplementer színek például nagyon izgik a festményeken (havas tájképen az aranyló és a kék, árnyékban terülő hó), de szürkeárnyalatosban nagyon nem érdekesek. Vörös hajú alakot például kifejezetten borzasztó rajzolni, mert kosz-szerű lesz az eredmény.
Én anno a szürkeárnyalatosságot választottam, mert értelmetlenül soknak találtam a színeket. Színek nélkül pedig jobban tudtam megmutatni a témák valóját. És itt - az egyedi grafikák közül - választhattam a fehér pasztell fekete papíron technikája, az égetett szén, vagy a ceruzarajz között. Az első nem tud annyi tónust, mint szükséges nekem, a másodikat nem lehet sajnos normálisan konzerválni, mert lerezeg róla a szénpor. Viszont a ceruzákba kevert viaszféleség rátapasztja a papírra a grafitot. Sajnos ugyan ezért csillogtatja is, de az egyszerűbben orvosolható. És a ceruzarajztól csak egy szemvillantás volt a legprecízebb ceruza használata, a 0,3-as mechanikus ceruzáé.

A technikában ráadásul visszasegít a (hiper)realisztikus stílus azzal, hogy annak dacára, hogy egy nyikkanásnyi szín sincs a képen (csak maximum a papír anyagának háttérszíne), mégis ultrareálisnak hat. Pedig látunk színeket amúgy, nem? (Laár András: Há' nem? De! HAT!).

Itt kell kitérni a fotóra is. Mint minden normális művész, aki nem tompult festővé - kedves festő ismerőseim :) -, az tisztában van azzal, hogy a rajzból ered minden művészet. Általános iskolai stílusban ezt azzal szokás alátámasztani, hogy a barlangrajzok, meg a szenes faág, stb. De szerintem egyszerűbb azzal igazolni ezt, hogy a rajz a tervezés nyelve. Ha egy képet látunk magunkban, akkor fekete/monokróm vonalakkal rögzítjük azt egy papírra. Ha egy gondolat homályosodik ki az elmében, akkor szintén fekete vonal hurkolgatásával és meg-megszakításával fektetjük a lapra. Ez az írás. Ha egy dallamot hallunk, akkor vonalkákon vonalkákkal és pontokkal kódoljuk le, és így tovább.


A rajzból adódik minden művészet.
Még a fotó is. Ugyanis a rajzok tartósítása és sokszorosítása volt az a két lépés, ami utódművészeti ágait életre hívta. A tartósítással (és a vonal/folt jelentésbővítésével) jött létre a festészet. A vászon hordozó, illetve a falak, fa lapok tartósabbá tették a rajzokat, és a papírkészítés minőségi hátrányban is volt azonos időben.
Amikor pedig a nyomtatás megszületett, és mellette az igény is képek nyomtatására, az illusztrációra, akkor alapozódtak meg a nyomtatott grafikai eljárások. Később ezek oly jelentős hatással bírtak, hogy visszavették egykori szerepüket és újra önálló képekként működtek (nem illusztráltak, díszítettek, önmagukban is keresettek lettek).

Aztán eljött az újság nyomtatás, a nagyobb példányszám és a tartósabb, illetve érzékenyebb nyomóklisék létrehozásának akadálya. És a mélynyomtatás rézkarcára építve, az akvatinta ponthálós rézlemezein keresztül kifejlődött a ’fényre elbomló anyag’ ötlete, létrejött a heliogravür. (Kis kitekintés, hogy anno Zichy Mihály is fotóretusőr volt. Heliogravüröket „csiszolt át” szebbé, korrektúrázta őket, hogy ütősebbek legyenek.)

És pár év után megszületett a fotózás. Igaz, ekkor még csak a bemutatás céljával, mint valóság illusztrációk.

Tehát a rajz ezért nem mérhető a fotóhoz, mint technikához. A rajz minősége és sajátossága hozta létre a fotót.

DE! Van egy másik magyarázat is, méghozzá a mai világban jobban érthető pixelességgel elmondva. Egy fotót, ha lőnek, akkor azért lesz jó, mert letisztul egy látványra, nincsenek benne kép hibák, fölös részletek, stb. Nagyjából a hívásnál vagy ma fotosoppal bele lehet javítani, de nyilván nem minden pontot korrektúráz végig a készítő. Viszont a rajznál kb pixelenként van rögzítve minden. 0-ról épül fel az egész látvány, teljesen más elvek szerint.

realista, rajzolt KÉPEK
Képek, mivel csak a látványuk számít. Az, ami indokolja a kép létrehozását. Szerintem ebben van a művészet. És a stílus és technika csak lehetővé teszik az adott, művészi kép megvalósulását.

Jackson Pollock, Hulladék című és technikájú képe

Jackson Pollock, Hulladék című és technikájú képe

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!