adaptálódófórum – élménybeszámoló

A minap pénteken és szombaton volt egy adaptálódófórum, amelyről előzetesen én is kaptam értesítést Gelencsér Andrástól (cecch! mert nekem ő csak így ír rendszeresen… valójában egy előadásra hívtam a Mensába és azóta a címlistájában szerepelhetek).

Az első World Adaptation Forumról előzetesen nem sok mindent lehetett tudni. A honlapján fent volt, hogy mi lesz a program, kik adnak majd elő, de én olyan vagyok, hogy az ilyen tömegrendezvény dolgokat nem szeretem, így csak átsiklottam a kiíráson. Láttam, hogy jön Jem Bendell, a Mélyadaptáció szerzője. Őróla először csak 1,5 éve hallottam, az egyik ’mindmeghaltok’ előadásom végén említették nekem, hogy hasonló dolgokról írt a fószer, mint amikről én adtam elő. Aztán láttam, hogy érkezik egy erő- és energiaforrásokkal foglalkozó kutató Finniából és beugrott, hogy na igen, őt meg valószínűleg Gelencsér hívta el, mert szokása rá hivatkozni. Természetesen a panelbeszélgetésekben részt vesz majd Gelencsér ’Apokalipszislovasa’ András is, illetve még páran mások, akik közül még Gyurkó Szilvia neve rémlett valahonnan, de az agyamnak nem az ökostressz szektorából, így nem töltött be időben a profilja.

Nem járok konferenciákra, inkább olvasás és írás útján kommunikálok, gyűjtök információkat, kerülendő a felesleges lötyit és a barátkozós pacsiskodást. Bár a szervezők a vasbeton janicsárképzőn (Közszolga Egyetemen) találtak helyszínt, de úgy voltam vele, hogy ez valahogyan mégis jó lesz. Talán lesznek érdekes előadások, korrekt, egész napos programmal, és pár előadóra tényleg kíváncsi voltam. Még a „költségtérítéses ebéd az egyetem menzáján” tétel is kedvet csinált, mert valamiért vonzódom a menZákhoz (ha-ha, nem vicces!), szeretek üzemi étkezdékben kajálni. Jéghideg, narancssárga és fehér habaráspöttyös vadas a hidegre keményedett főtthúson, vizessé főzött makaróniágyon, ez számomra maga a szülinapi ebéd kb.

Teljesen nagyonreggel, 7:30-kor kimentem az állomásra (általában 8:30-tól 20:00-ig ténykedek, szóval nemkicsit mosottan). Ott és a vonaton nekiláttam rákészülni az eseményre és elolvasni Jem Bendell frissen magyarul megjelent 2023-as könyvének szerzői bemutatását. Ezt a recenziót és magát az egész könyvet még előző este töltöttem le és fordítottam át DeepL-lel és egy gombnyomással magyarra. 2 perc alatt készen voltak a szövegek, és még a könyvbemutatós tetuba videók lerántását is elintéztem. (Ennek lesz később jelentősége.) Mire beértem a Nyugatiba elolvastam az ismertetést, onnan tovább metró, stb. Pikk-pakk beléptetődtem, a – nekem – római rabszolgabilétára hasonlító nyaktáblát rituálisan átvételeztem, Jem új könyvéből egy példány ajándékba megvásárlását elintéztem, aztán irány az előadó, elhelyezkedtem korunk egyik heroinadagján *******.

és lőn a show!

Ahogy indult a révülés, helyből 3 dologra lettem figyelmes az előadóban. Az első, hogy sehol nem láttam ökológusokat vagy a téma eltés űzőit. Ez azért lepett meg, mert az előtérben ott volt a l’Harmattan kiadó standja, azé a kiadóé, amelyik megjelenteti az ELTÉn használatos ökotankönyveket. Erről a standról szórták az új Jem kötetet, és bár mellette ott voltak a Lányi írások és egyéb szakkönyvek, de élőben senki nem volt jelen abból a körből. A második furcsaság a megjelentek összetétele volt. Körbe lehetett volna rajzolni, hogy kit konkrétan ki hívott meg a fórumra. Kik Gelencsér ismerősei, kik a magyar médiából Stupf-Bíró Balázs haverjai, kik, akik megfigyelőként jöttek (például egykori Védegyletesek, krisnás küldött, Litkai Gergely, szerénységem). Nem tűnt úgy, hogy ez egy konferencia vagy fórum vagy bármi ilyesmi lenne. És a harmadik dolog, a tapintható green fesön volt: még az előadás előtt mertem elővenni az erősen vizezett, címkétlenített, 2 literes pennykólámat, merthogy szomjas lettem. Nem is szisszent az üveg, de azonnal egy tömeg kezdett el meredni rám, mivelhogy a delfingyilkos PET-ből iszom a ráadásul nem vizet. Hát ezt így hogy? Hiszen itt mindenki zöld! DEEPzöld! Hozzá kell tennem, hogy mindez fordítva nekem is feltűnt: alig voltak páran, akik nem formatervezett trébelt réz vagy egyediesített dizájnkulacsokból itták volna a vizet. Ugyanők persze ebéd után hozták a 0,5-ös üccsijeiket és topdzsojaikat, és a legnagyobb természetességgel tették a kulacsaik mellé, de itt még reggel volt.

alusisakos kispajtással, amint még reménykedünk, hogy a 2. félidő változást hoz…

Megkezdte prezentálni a programot Stumpf-Bíró Balázs. Róla azt érdemes tudni, hogy ’kihalásszakértő’, de nem a paleontológiai vagy járványügyes alapokon, hanem azért, mert olvasta 2019 környékén a Mélyadaptációt. Előtte egészségügyi marketinges, piáros volt a Carlow Dental Center-ben, Írországban. Azóta viszont rárepült a témára – ebben vastagon közrejátszottak a 2020-as, 2020 1.0-ás és a 2020 2.0-ás évek történései. Visszaköltözött magyarba és ő vált a Deep Adaptation Hungary atyaúristenévé. Ő „a legnagyobb létszámú adaptációs ország-csoport” valakije, a Cassandra Program (deep adaptation 2.0) igazgatója. Rendszeresen járja végig a média erre fogékony részét, hogy magyarázza azt, amit a Deep Adaptation fórumából éppen összeolvasott. Aztán őt követően köszöntőzött a janicsárfőnök, de teljesen mindegy, mit mondott, mert láthatóan fogalma sem volt a főtémáról. Lelkesen örült, mert hálát adhatott a kormánynak, hogy az egyetem milyen jól dolgozik és előrelátó a fenntarthatóságban. Kicsit úgy tűnt, mintha a fenntarthatóságot fenntartóiságként értené félre és ezért nyomja a nagyívű alvázmosást. Aztán jött a társegyetem, a Pázmány köszöntője. Szalasztottjuk azt tartotta lényegesnek megemlíteni, hogy voltaképp ők is nagyon előrelátóak, és a fórum témájában teljesen otthon vannak, hiszen nekik van TEREMTÉSVÉDELMI KUTATÓINTÉZETÜK. Ha nem lett volna mögötte egy plakát ugyanezzel a felirattal, nem hittem volna a fülemnek. Demesszirevagy-te-szerencsétlen! – sóhajtottam fel magamban, de nem lett jobb utána sem.

aztán jött a Bendell

Jem Bendell – aki a fő stárelőadó – nemcsak az első napon beszélt, hanem a második napira is be volt iktatva. Egész pontosan az első napon egy 20 perces köszöntőt mondott, míg a másodikon tartott egy hosszabb előadást, majd azután valamilyen workshop jött, egy ebédszünet és egy jeembori. Na, az első napi 20 perces beszéd pont az volt, amit 15 perc alatt a vonaton elolvastam. Könyvrecenzió a szerzőtől, ’egy kicsit magamról’ dúsításokkal, allűrködés a vendéglátó országgal. Viszont akadt egy olyan szála a sztorinak, amelytől elindult bennem a dohogás.

Bendell sok helyen említi azt (és sokan pont ezért a húzásáért kedvelik), hogy anno, amikor a fenntartható fejlődés professzoraként gondolt egyet és utánanézett az aktuális számoknak, akkor annyira komolyan vette a helyzetet (pánik), hogy nemcsakhogy megírta a Mélyadaptációt, de egyben otthagyta a pályáját is. Méghozzá azért, mert kimondta, hogy a fenntarthatósági ágazatnak/tudományterületnek vajmi kevés értelme van a valódi történések fényében. (Kb mintha a merülő Titanic újrafestését terveznék… és tényleg: zöldre!) Ráeszmélt, hogy azonnali és gyors változás kell és ezt hitelessé tette, hogy ő maga ezt meg is lépte. Mindig kitér arra, hogy Angliában nagyon drága az élet és olyan nehéz és komplex a megélhetés még akár a jobb módban is – mint, amilyen az ő egyetemi professzori egzisztenciája volt –, hogy ott nem lehet új életet kezdeni. Ezért  eladta mindenét és odébbköltözött, ahol az új életet és egy permakultúrás ökofarmot hozott létre.

Most viszont elmondott egy másik történetet is. Amikor éppen ezt az egzisztenciafeladós vívódást élte, egy fenntarthatósági konferencián összeismerkedett egy nővel. Beszédbe elegyedtek és kérdezték egymást munkájukról. A nő Bulgáriából érkezett és elmondta, hogy azt tervezi, még egy évet pénzt keres, aztán hazamegy és visszagyűjtési, újrahasznosítási céget alapít otthonában. Jem szintén elmondta éppen min melózik és ismertette az Adaptáció főbb megállapításait, mire a nő elképedt. Mint a közönség megtudhatta, a nő azóta a Deep Adaptation szervezetének egyik fő adminisztrátora lett. És Jem azért tartotta fontosnak megemlíteni ezt a példát, mert szerette volna érzékeltetni, hogy mennyire meg tudnak változni az emberek az Adaptációtól, hogy nyitni tudnak új világok felé, és képesek átértelmezni életüket. Merthiszen a nő utána elment Guatemalába, hogy sámánnak tanuljon, sőt azóta már végzett sámán. És ez milyen jó.

Ott ültem, teljesen lefagyva. Bolgár sámán, aki gvatemalai herbált nyom a keleteurópai realityben? Ittam még egy kicsi vizeskólát, de most már szándékosan látványos kereteim között.

Folytatódott a meglepődés. Jem tovább akarta ragozni ezt a ’sokkolódástól a világra nyitás’ koncepciót, és elmesélt egy másik kis színest, miszerint a kofi lezárás őket éppen a Balin érte. BALIN. Újabb lefagyás részemről. Balin? Jó, angol, meg minden, biztos ez valami előre felépített humor és szójáték a magyaroknak, hogy ki tudja ejteni, hogy Bali, merthogy a BA-LA-TO-NON volt. Itt. Hiszen azt még érteném, hogy éppen egy permafarm kialakításának elején (ráadásul annak 2. évében) az ökogyászba betraumatizálódva, bőven lenne min dolgozni, de lehet, hogy mégis pihenni jött a tóhoz… márciusban. De nem, Balinézia volt az a Bali. Merthát átugrottak oda az indonéziai farmjáról. JAAAAAA! Hát ez nem annyira ismert a tágabb körben. Szóval Jem felszámolta angol életét és egészen Indonéziáig utazott, hogy ökofarmot hozzon létre (trópusi biotópon). Nem ám átjött például a magyar ugarra, vett 3 hektárt belőle, hogy oda tarhonyafákat és varázsbabot ültessen. Nem! Indonéziáig nem volt megfelelő élettér. De ugyanakkor az is igaz, hogy mindez az angoloknak régi heppje. Mennek, megtetszik valami fülledt hely és kérés nélkül beköltöznek, megvesznek, átalakítanak, úrasat játszanak.

Ilyetén duzzogásomat félbeszakította egy újabb csodás gondolat! Ott Balin eszébe jutott, hogy ő amúgy régóta szeretett volna zenélni és tud is valamennyire gitározni (szerintem amúgy „valamennyire” mindenki tud), és elkezdett ott vernyákolni, aztán mások mellétársultak és most már van együttese és a szpotiflájon meg lehet hallg… na jó, hát ez nem igaz! – sokkolódtam magamban. Voltam már hippi találkozón, de az mélyebb volt, pedig ott is lebegett mindenki. De egy kihalás-világvége-mindmeghalunk világfórumon tényleg ez lesz a csapásirány, hogy kezdjünk el gitározni? Vagy a tegnapi vendéglátói pacal a kisüstivel ennyire leterhelte? Hirtelen értelmet nyert a második napi jeembori erőltetett szóvicc jellege: az egy kétórás gitárkoncert lesz.

nem jól van ez így Mónika!

Bár én nem vagyok szügyig belemerülve a Mélyadaptáció életérzésbe, de az a gyanúm, hogy már nem is leszek. Merthogy annyira marketingszagú és üres lett ez a világfórum, hogy teljesen hiteltelenítette Jem – és rajongótábora – önmagát. Mert például felszólalt Gyurkó Szilvia, aki gyermekvédelmi jogász és szakértő, és ő kb a családon belüli erőszakról, a gyermekek traumatizálódásáról és hasonlókról adott elő. Ami jó lett volna valami pszichofesztiválon, de egy civilizációs összeomlás tengelyére felépített témában a gyermekeket érő családon belüli feszültségek eléggé a megoldandó dolgok listájának töklegalját jelentik. Vagy például a nyersanyagkimerülés témájú panelbeszélgetésen a pázmányos szalasztott teljesen oda nem illő, pápai és latin idézeteket dobott be hozzáértés gyanánt, megfagyasztva a körülötte ülő vegyészeket. A pázmányos előadás eleve olyan volt, mintha egy kdMp-s ministránstábor nyitányát hallgathattuk volna… bár, a katasztrófa ebből is átjött. Érezni lehetett, hogy rapidban kellett összedobni ezt a találkozót és inkább tűnt a könyv köré rendezett marketingeseménynek (közpénzen). A meghívottak nem feltétlenül tudták ezt, node istenem, ettől még ez lett belőle.

A Bali problematika azért gond, mert az adaptáció nem pont arról kellene, hogy szóljon, hogy hogyan lehet csikidámban végigélni a világégést, hanem inkább az adaptációs technikák, elgondolások, távlati lehetőségek, visszalépési pontok, elsődleges technológiák, újfajta erőforrásgazdálkodási szempontok és további egyebek ismertetéséről. Én úgy látom, hogy ez a pszichohablaty – bár sokkal eladhatóbb és jobb üzletileg – egy olyan kosz a világvége témakörön, ami inkább a hárítás és a fellengzős gőg miatt alakult ki. Sokan úgy érzik, hogy >értik< a helyzetet, míg szerintük a mások meg nem, és ezt a disszonanciát úgy kívánják feloldani, hogy „felülemelkednek” a szerintük hülyéken és „életmódot váltanak”. Vagy materialista szellemben, vagy spirituálisan. Természetesen mindezt úgy, hogy azért olyan sokat és radikálisat ne kelljen változtatniuk addigi életmódjukon. Megszólal a kis hang: zavar, hogy a világvégét eddig zöld átállásnak hívtam és oktattam az átállás mikéntjét, de utánaolvastam és már >értem<, hogy ez sokkal súlyosabb dolog. Margit! Átállok! De nem 30 km-re vagy 18,6 májl-lal utazok arrébb, hogy egy kis földdarabkából próbáljak meg kihozni mindent. Nem! Arrébb utazok 12.000 kilométert, és ott, a melegben, a trópusokon veszek magamnak túlélést. Természetesen onnan időnként visszautazok 12.000 kilométerekre a rokonokhoz, vagy rosszabb, ők utaznak majd hozzám.

Körberöpdösni a világot könyvbemutatók kedvéért pusztító hatású a klíma és az üzenet szempontjából egyaránt. Mert mit érthet ebből az egyszerű paraszt, aki organikusként mégiscsak robotol, majd esténként egy bérleményben rohad és onnan próbál minimális terheléssel lenni a környezetre? Milyen reményt meríthet ahhoz, hogy bízzon a jövőjében? Honnan és hogyan vegyen magának földet? Neki ez még vidéken sem elképzelhető. Számára ez maximum akkor lehetséges, ha a penniben lesz akciós, 25 literes kiszerelésben. Van egy Jem vonulat, ami néha mindenkihez szólna, és van egy másik, amelyben csak a kiváltságosabb és jobbmódúbbaknak megy a mantra. (És ezen a ponton elérkeznénk a vörös zöldekig, akik a társadalmi igazságosság felől próbálják megközelíteni (amúgy hibásan) a dolgot.) Átszűrődik az önzés és az önérdek, hiteltelenedik a megvilágosodás.

Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy volt pár korábbi világ, amelyben léteztek máig működő és a jelen problémáira jól rezonáló alternatívák. Nem kell a mostból menekülni sem egy belenyugvásba sem egy újratrendizésbe. Nem kell ökotudatosságnak nevezni azt, hogy az ember utálja az aktuális életét és nagyon kitalálja magának a fílinget. Például azzal, hogy egzotikus helyre utazik „túlélni”, ahol az általa is vallott összeomláskor már amúgy nem lesz repülőjegyre, netes kapcsolattartásra és hasonlókra lehetősége. Szintén nem kell egy 2 perc alatt letölthető és digitálisan lefordítható könyvvel promózni a varázslatos világvégeszakértőséget. Egy bolgárnak sem kell békát nyalnia és csillámot hánynia Guatemalában, hogy legyen reménye és kilátása eredeti kulturális közegében. Ezek így inkább zavaró önellentmondások lesznek és ez érződik abban is, amikor ’a zembereket’ akarják elérni, de olyan szemléletmóddal, amely kifejezetten egyéni és önérvényesítő (sámán a másik kontinensen, hazaköltözött fogászatimarketinges trendszakértő, hippizenész a depivasúton).

adaptáció és mitigáció

Van egy vívódás, hogy merre kellene a helyes irányt keresni. A mitigáció felé, azaz megpróbálni javítani a rendszert és megoldani a problémákat, vagy az adaptáció felé, amikor inkább a megváltozott helyzethez csiszolódáson van a hangsúly. Az adaptáció hívei rendre FIGYELMEN KÍVÜL hagyják, hogy az összeomlás előre meg- és felismerhetetlen folyamat, ezért nem nagyon lehet előre hozzácsiszolódni. Ez adódik abból, hogy egy komplex megarendszerben vagyunk, amely tehetetlenségével is bonyolítja a lehetséges forgatókönyveket. Ugyanők szélsőséges esetben prepperkedni kezdenek, készleteket halmoznak fel, túlélőgyakorlatoznak, konzerválnak, bunkert építenek… Logikusan cselekednek mikroszinten, bár nem valószínű, hogy lenne kedvük és kellő képességük egy 8 milliárdos zombiapokalipszisben részt venni, amelyben lehetnek világháborúk és nem mellesleg komplett hadseregek szabadulhatnának el. Mondhatni, erőforrást gyűjteni erőforrásszűkére a legönveszélyesebb dolog, amit tehet valaki. A másik véglet, az adaptáció mérsékelt paranoiával megterhelt hívei a már általában az említett spirivonalon indulnak el. A veszteség traumáját, a civilizáció végét nem tudják feldolgozni normálisan, mert összekeverik a saját életük végét a „világ” végéével. És tulképp nekik ez a szorongásterápia, ez a depi-dopamin flesselgetés teljesen elegendő a ’felkészülésre’. Elég balkonparizni, fórumokon beszélgetni erről és élni tovább a most sem tetsző életet.

A mitigáció hívei ugyancsak >értik< a problémát, és tesznek ellene a szolid kis eszközeikkel. De teljesen mindegy, hogy széndioxid kvótás keretrendszert fejlesztenek, vagy a jogi csűrcsavarás zöld távlatain agyalnak, vagy politikai fellépést szerveznek, mert se bé tervük, se víziójuk nincs arról, hogy jó esetben hova haladnának. Számukra a legnagyobb ellentmondás abban van, hogy ha NEM FOGADJÁK EL, hogy ez a modernista, technológiai és pénzügyi globális civilizáció a probléma oka és okozata egyszerre, azaz TEHÁT szerintük ez a rendszer javítható, akkor lehetetlen elképzelni, tervezni a szükséges változásokat. Mert marad ez a rendszer, csak más színű lesz. Ők úgy akarnak változtatni, hogy egy végtelen módosítási sorozat végül ne egy teljesen más rendszert hozzon létre, pedig erre volna szükség elképesztően rövid idő alatt.

Mitigáció és adaptáció közötti vergődés egy hatalmas elméleti vita a gyakorlatban. A klasszikus, konzervatív ökológusok legtöbbje és a hasonló modernisták, technokraták mind a mitigáció oldalán állnak. A károgók többsége, a gyakorlatiasabb ökológusok, antimodernisták és mai ludditák ugyanakkor az adaptációs oldalon vannak, mert a legkevésbé sem hiszik el, hogy a helyzet megoldható lenne. Utóbbi csoport szerint bármiféle „megoldásra” – ami nem létezik – már se idő, se hajlandóság, se erkölcsösség, se szándék nincs.

És ez a vita Bendellnél és a Mélyadaptációnál annak dacára nincs egyértelműen eldöntve, hogy szinte névelőként használják az adaptáció szót. Szlogenek szintjén hangoztatja minden deep fórum és könyv, hogy az adaptálódásban hisz, merthogy jön a vég, de közben az alapállítása semmi egyéb, minthogy >jön a vég<. A vég mibenlétéről, mértékéről, a folyamatokról nem nagyon esik szó. Amikor SBB fellép a médiában és mégis ilyesmikről beszél, akkor általában egy csokor parát hangoztat, mindenféle struktúra nélkül. Teszem azt, szajkózza, hogy jönnek majd járványok, mint ahogy a kofi is jött, jönnek majd gazdasági világválságok, jönnek majd háborúk, satöbbi. Ok, de ezek mind eddig is jöttek ÉS mentek. Mert a civilizáció már csak ilyen. Háborúzik, fertőződik, gazdaságilag kínlódik. Mert önmagában ezek a problémák a civilizációs problémák, és pont azt kellene elmagyarázni, hogy pár évtizeden belül miért lesznek ezek mások és nagyságrendekkel keményebbek.

Továbbá, arra is illene kitérni, hogy Jem Bendellel ellentétben sokan már <50 éve tisztában vannak a helyzettel. Már évtizedek óta kutatják a permakultúrát, építik a szalmaházakat, esznek hetente csak maximum 2-3 alkalommal húst, nem fogyasztanak, nem utaznak és törekednek a helyesen cselekvésre. Ott, ahol élnek, a saját kulturális közegükben. Ténylegesen adaptálódnak egy olyan világhoz, amely a „nagy villanás” után a maximálisan elérhető lesz. És ezt nem abban tudják megfogalmazni, hogy elkezdtek gitározni és már a szpotifájon a zene, hanem abban – hogy egy ismerőst ideidézzek –, hogy egy reggelen azt veszik észre, az éjjel az őzek bejöttek a kertbe és tőre rágták a sárgarépákat, de ez nem gond, mert amúgysem kellett annyi és ettől legalább a természet részének érezhetik magukat. (Ráadásul még agyon sem akarják lőni az őzeket a ká nagy természettiszteletükben!)

a zöldspektákulumba mélyadaptálódás

A vesszőparipámat éreztem… bár mondjuk mikor nem?! Zöldítés megy itt is. És a sorok között elvész a pár lényeges gondolat.

Merthogy Gelencsér elhívta Simon Michaux-ot, a finn kutatót, akinek előadása lehetett volna hosszabb és jobban kibontott, mert volt benne bőven tutiság. Simon Gelencsér-szerű károgó. Egyszerűen kiszámolja a dolgokat és ha már azon a szinten problémába ütközik, nem tud tovább lépni. Nem álomképekkel, vágyakkal és spirivel viszonyul a helyzethez, hanem azt mondja például, hogy a bányaipar elfinancializálódott és ezért pazarlóan és rosszul működik, ami nagyjából egy piacellenes tendencia (hol vagy láthatatlan kéz? hol?). Vagy hogy rézből csak elméleti síkon van jól ellátva a bolygó, mert a készletek fele energetikai szempontokból és anyagmérnöki okokból kitermelhetetlen formában van. Azaz eroi szinten több energiát igényel a kitermelési folyamat, mint, amennyit az hozna, amihez kell maga a réz, illetve nem lehet olyan minőségű bányász- és finomítói technológiát készíteni, ami ezen a szinten is működőképes lenne. Simon most hozott egy ’Lila átállásnak’ nevezett modellt, ami messze nagyobb figyelmet érdemelt volna. De előszöris: a Lila átállás. Ez valami beakadása a mérnököknek, vegyészeknek, mert András is gyakran pörög azon, hogy nincs olyan, hogy zöld átállás. Egy energiaforrás-típust szeretne a civilizáció kiváltani egy másikkal, és a szűkülő erőforrásai ennek kivitelezhetőségét komolyan nehezítik. Azaz úgy kellene a szén erejét kivonni a képletből, hogy a manőverhez nem tudunk egy teljesen új világot felépíteni. Én ezt az előadásaimon úgy nevezem, hogy ez ’a világ újragyártásának paradoxonja’. Miszerint, ha tudjuk, hogy a mostani technológiai civilizáció a legdinamikusabb, legoptimálisabb módon alakult kb 250 év alatt olyanná, amilyen éppen most, és ehhez bőven volt energia és nyersanyag, akkor feloldhatatlan ellentmondás, hogy egy olyan új rendszert építsünk ki, amelyik 1., még nem létezik, 2., ideálisabban gazdálkodik az energiával 3., kevesebb nyersanyagból éri el ugyanazt 4., és mindezt 250 helyett a kritérium 30-40 év alatt képes megvalósítani (+1., a természettudományos törvényeknek sem mond ellent).

Az átállás tehát nem megvalósítható, maximum módosítani lehet és lejjebb adni a technológiai szintet. És itt kezdődik a kaland, mennyire kellene lejjebb adni a technológiából. Merthogy 2 milliárd embertöblettel ezelőtt a 2000-es év világátlagos szintje lett volna ez a maximális technológiai szint (az első ájfón 2007-ben jelent meg!). Ugyanez a gond, amikor CO2 kivonásról hadoválnak (ez eleve egy marketing kamuként született). Hogy majd kivonja a technológia a többlet CO2-t a légkörből és letárolja. Minden nap 20.000 év alatt keletkezett szenet éget el a civilizáció (hagynék időt!), és 2050-től majd azt kellene, hogy minimum a 20.000 évnyi, friss kibocsájtás mellett 40.000 évnyit vonjunk ki. NAPONTA. És ezt diplomás emberek mondogatják!

Simon megemlítette azt a másik lényeges energetikai kérdéskört, hogy átállni alternatív energiaforrásra azért is nehézkes, mert eltérő formákban és eltérő mennyiségben kell az energia. A kulcsfontosságú logisztikához (kerozinos repülés, olajretkes tengeri hajózás, közúti közlekedés és szállítás), a kulcsfontosságú elektromos technológiához (áram) és a kulcsfontosságú kohászathoz (erőforrásból anyag előállítása) más alakú és sűrűségű energia kell. Vagy rövidebben, napelemekkel nehéz meghajtani egy alumínium kohót, tűzifával nem tud felemelkedni egy repülő és bioetanollal nem tölthető fel a tablet. A Lila átállás tehát egy olyan modell, amely figyelembe veszi ezeket a gyakorlati realitásokat. Olyan energetikai megoldást vázol fel, amely esetében a rendszerben vannak helyettesítve az energiatermelő opciók, illetve a kalóriasűrűség és az energiahordozó halmazállapota hasonló a most használtakhoz. Így nem kell újrahuzalozni a fél világot és nem szükséges csodafegyverekre (tokamak, hélium3 fúzió, űrlézer, hidrogénüzeműség, stb) várni.

(A részletesebb leírást nem tudom idebiggyeszteni, mert még preprintben sincs, és nagyon új a koncepció. De már most értelmesebb, mint bármi más alternatíva.)

no, mindegy

Majd valahogyan beduzzogom ezeket is a könyvbe… A második nap már ki se mentem. Helyette inkább hulladékban hagyott anyagokból átépítettem az íróasztalomat állóvá, miközben halkan duzzogtam, hogy „na, rozsomák bürokraták, ez az igazi körforgásos gazdaság!”, katalogizáltam és átrendszereztem vagy 50 új könyvem és csináltam finom pizzát. Beljebb voltam, mintha részt vettem volna a jeemborin.

Amúgy itt található egy alternatív beszámoló a világfórumról.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kiáltványok

Helyzetjelentő poszt némi humorizálással, merthogy úgy értesültem, olvasóságom komázza az ilyent, mitöbb, többek szerint, egyenesen könyvet kellene írnom ;)

A történet úgy esett, hogy a könyvírás legnagyobb rizikójává nem a kiadás költségei, nem a forrásanyagok feldolgozása vagy ilyesmi lépett elő, hanem a végtelen nyűglődés a hátammal. Hiába, az augusztus óta húzódó dolog – mind a hát, mind annak társadalombiztosított kísérletezése – az istennek sem akart megjavulni. Mondjuk sokat segített volna a történeten, ha nem csak instagram videók nézését és az örökérvényű Jolley Jokert, az ’úszás-masszázs’ ráolvasást dobják megoldásnak, a szó szerinti lát-leletezések során. De itt elakadt a dolog, adott problémára teljesen más diagnózisok születtek, mint amilyeneket a probléma eleve feltételezett volna. Mindezekre eü rendszeren kívüli megoldási javaslatokat tanácsoltak, illetve hasznavehetetlen, szedatív gyógyszereket.

A dolog folytatásában én szépen csinálgattam a feladatokat, azaz instáztam szorgosan, de egy idő után sokkal erősebbé vált a hátfájdalom. Változatlanul zakatolva pulzált, semmilyen póz nem felelt meg neki, így 2 hónap után újfent ellátogattam a háziorvoshoz, hogy legyen valami. Hozzáteszem, első alkalommal sem röntgeneztetni meg ilyesmi okokból kifolyólag mentem, hanem azért, hogy felírja nekem a szerintem megfelelő gyógyszert, amit nevezzünk most csak – a Battlestar Galacticán túlélők orákulumai által fogyasztott varázsdrog neve után – ’chamallának’. A chamalla tényleg varázsszer! 1-2 szem elég ahhoz, hogy kilazítsa az izmokat, de nem a központi idegrendszerre hat. Olcsó, mindig működik, és tényleg pár nap alatt ki lehet mozgatni vele becsípődéseket és hasonló parákat. Ám mint megtudtam, már nem írják fel. Merthogy anno a fél ország ezt nasizta, most már viszont csak agyvérzettek utókezeléséhez adják… talány. Illetve nagyon indokolt esetben egyszerű páciensnek is felírják, ha ő mondjuk azonos panasszal végigmegy a teljes diagnosztikai struktúrán, azaz a háziorvostól kezdve az ortopédián, a kardiológián, a reumatológián, a laboron, a neurológián és a pszichiátrián. Utóbbin azért, hogy kiszűrhető legyen a képzelt betegség.

Természetesen bejelentkeztem a helyekre, vártam a csodát, ilyesmik. Elsőnek a pszichiátria került sorra.

ne foglalkozzon a valósággal!

Ez év eleje, vadiúj rendelőintézeti szárny. Bár időre mentem, várni kellett, mert a doktornőnek nem sikerült még beérnie. Mondjuk nem volt gond, mert adtak kitöltendő keresztrejtvényeket, hogy kim-hogyan-hányszor lett öngyilkos, öltem-e már macskát, ettem-e hangyát, ilyenek. 1 soros kérdésekre kellett 1 soros válaszokat adni, és ez nekem nehezen megy. Például felmerült kérdésnek, hogy zavar-e valami a mindennapokban… és én már indultam volna megkérdezni, hogy ez esszé kérdés vagy eldöntendő, mert ha az előbbi, akkor kevés lesz a hely. Mindegy, kitöltöttem a papírokat, mind a 6 oldalt, és vártam, hogy szólítsanak. Közben csatak pszichésen beteg páciensek is érkeztek, így mire szólítottak nekem már kezdett nyomasztóvá válni a helyzet.

A doktornő renoméján sokat segített, hogy volt névkártyája, mert ő maga is úgy nézett ki, mintha kezelés alatt állna. (És ez az érzésem idővel csak erősödött!) Node így volt legalább némi illúzióm arról, hogy ő nem csak egy beöltözött kezelt, hanem tényleg tudja, hogy mit csinál.

A 6. percben szállt el ez az illúzió. Merthogy minden kérdést, amire már a papírokon válaszoltam, egyesével újra megkérdezett. És amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy mindezt már leírtam 10 perce, akkor eszmélt, hogy ja-aha!, és olvasás helyett inkább tovább kérdezgetett. Jó, lehet ez valami körmönfont teszt és nem beleszarás részéről a saját munkájába. Válaszolgattam, aztán ledobta az atomot! A semmiből váltott egy monológba arról, hogy szerinte a realista emberek, bár jobban látják a valóságot, azért pesszimisták is, és ez a lelküknek nem tesz jót. Szóval, ezért ő mindenkinek azt tanácsolja, hogy jobb nem foglalkozni a valósággal. Én persze eltűnődtem azon, hogy vajon a váróban üldögélő őrülteknek is ezt tanácsolja? Mert szerintem ők pont azért járnak hozzá, mert nem a valóságban mozognak… Hát azt hittem, hogy belülről tépem le az arcom. Már kérdeztem volna, hogy ’de anyukám, miért iszol rivotrilra? vagy milyen tripben vagy épp’? ketamin és gyomorkeserű?’, amikor folytatta: „A legtöbb ember torzításban él.”, és átnyújtott egy 1987-ban írógépelt, 2 oldalas papírlapot, amelyen a kognitív torzítás tesztkérdései szerepeltek. Akinek ez nem mondana semmit, annak írom, hogy tankönyvileg a kognitív torzítás az elhamarkodott következtetés, amelynél a negatív értékelés nem tényeken alapul. Azaz valaki valószínűsít valamit, ami nem is van. TÉVED, mondhatnánk 5 év képzettség nélkül. Miközben szórakoztatott a torzítás témakörével átolvastam a lapokat, és próbáltam közbevetni neki, hogy amúgy hátfájással vagyok itt, nem elmebajjal, és eddigi felszínes utánajárásom alapján én úgy gondoltam, hogy az ortopéd orvos az, aki ki tudja szűrni a képzelt fájdalom opcióját.

Nem oldódott meg a helyzet, így a 30. percben stratégiát váltott KetaKata, ismét kérdezni kezdett: és, hogy kezdődött a hátfájás? Elkezdtem mondani neki, orrsövény műtét, sürgősségin Vác, csipesz beleállítása az agyamba VÉLETLENÜL, aztán kamukázás erről, „lehet, hogy szívbeteg vagy magas a vérnyomása, azért vérzik az orra”. Aztán ki Vácról, sok pihenés, túl sok pihené… de itt megint félbe lettem szakítva, merthogy KetaKata szerint megint torzítok, mert honnan tudhatnám, hogy mi történt velem Vácon? Hiszen van erről bizonyítékom? Különbenis, túl részletesen idézem fel a történteket, ráadásul >szakszavakkal<, és ez is azt bizonyítja, hogy torzítok. Namost ekkorra már fél év alatt vagy kétszázadszorra meséltem el a dolgot, mert annyian kérdezték, ismerősök, orvos, mindenki. És az összes szakszó, amit említettem, az a tamponálás volt, ami nem olyan nagy truvájság egy orrsövény műtét után. De KetaKata nem hagyta abba: „Azt kéne elfogadnia, hogy azért fáj a háta, mert a lelke beteg.”

KE-TA-MIN. Most már biztos. – állapítottam meg magamban.

Végül teljesen szétesett a beszélgetés, hülyébbnél hülyébb és tényleg irreleváns kérdéseket kaptam, és egy óra kevés volt ahhoz, hogy el tudjam mondani neki, hogy mi a kórelőzményem. Ő folyamatosan félbeszakított és valami retrográd világmegállapításokkal jött. Arányaiban ő kb 50 percet beszélt én meg 10-et, ami – mint az engem ismerők erről gyakorta meggyőződnek – esetemben szinte a csodával határos dolog. Ha nem éreztem volna úgy, hogy csapdahelyzetben vagyok (hiszen a jogaimról, a beszélgetés megszakíthatóságáról, elutasításáról, a doktornőhöz rendőr hívásának lehetőségéről, stb nem sikerült tájékoztatni), akkor már itt átmentem volna a másik épületbe a háziorvosomért, hogy vizsgálja meg Katát, mert láthatóan egyre rosszabb az állapota. A teljes kontraproduktivitás jegyében érkeztünk el az 58. perchez, amikoris elhangzott az ominózus kérdés: akkor miért jött, mi a panasza? Illemtudóan rámutattam a beutalómra és csak annyit tettem hozzá, hogy „a háziorvos küldött”. KetaKata ekkor a számítógépe felé fordult, és egy JA?! után heves gépelésbe kezdett (30 helyesírási hiba 1,5 oldalon). Közölte, hogy mehetek és kint várjam meg az ambuláns lapomat. Míg az előtérben lődörögtem, az egyik asszisztens csodálkozva szúrta oda nekem, hogy „máris végzett?”, és én a bólintás mellett magamban hozzátettem, hogy itt minden bizonnyal örökre. Elfelé jövet rápillantottam a kapott papírra. Semmi érdekes, semmi probléma, illetve az összesféle probléma hiánya, amit talált. Nade mindegy, a chamalláért ennyit megért a dolog.

bno f4520

Ahogy minden ilyen papírkával szoktam, itthon szépen lyuggatni kezdtem az archiváláshoz, fordított idősorrendbe fűzni, témaköri besorolással. Hiába, ezt láttam az öregebbektől, a papír okiromány, őrizni kell, mert ami papírra kerül, az érték. És hamár archiválgatni kezdtem, felléptem a felhőbe, hogy a Ketáék által lenyúlt papírjaimból is nyomtassak újabbakat. És mit veszek észre?! Hát már ott pihen a pszichiáter lelete a többi között, de nem egy olyan, mint amilyent én kaptam, hanem egy beszédesebb: Hipochondriázis. Mondom magamnak, hogy WTF, World Trade Fenter vagy mi ez? Hát suttyomban, ugye a valósággal nem foglalkozva KetaKata rányomott egy ilyet a hátfájás panaszra, de az én ambuláns lapomra azért nem merte ráírni, oda csak egy eldugott f4520 került, bno-ul jelezve a többi orvosnak, hogy „hagyjátok, nincs baja, bolond!”. Miközben az ideg elkezdte újra összehúzni a hátam, azt mérlegeltem, hogy visszamenjek-e egy hasítófejszével a pszichiátriára átbeszélni ezt a dolgot. Végül inkább úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet. Katámnak láthatóan elég büntetés önmaga léte.

Megírtam háziorvosomnak, hogy semmilyen további vizsgálaton nem veszek részt, mert 1., az f4520 miatt értelmetlen 2., eddig egy másodpercig nem sikerült megfelelően működniük. A 7 hónap alatt kórházi fertőzés, sürgősségin csipeszmallőr, utána egy hétig egy elfekvőben hazudozás szívbetegségről, majd izomsérülésre gerincferdülés diagnózis, instáztatás meg hasonlók, semmilyen kezelés vagy gyógyszer az izomsérülésre és végül a ketamin-kretén. Ez így nem oké. Ez így a fölösleges lopás és átverés mintapéldája, nem szakellátás. Közöltem orvosommal, hogy nem fér bele az agyamba, hogy ugyanazoknak fizessek a semmiért, hogy utána tegyék azt, amit nem csinálnak meg alapból. Inkább növesztek új hátat és kivárom, amíg egy beszámítható szakorvos érkezik a körzetbe.

Egyéb ötlet híján elmentem hát egy kifejezetten gerincferdülésre meg tartáshibákra specializálódott gyógytornászhoz, egy kedves ismerőshöz. Megnézte a röntgenemet és közölte, hogy ezzel a ferdeséggel általában elküld mindenkit, nem gyógytornál velük, merthogy ez önmagában még nem elégséges deformitás, hogy problémát jelentsen. De velem kivételt tesz, mutat pár gyakorlatot, amelyek megerősítik a mélyizmokat és akkor talán a hátfeszülés is el tud múlni. Így is lett, csináltam 2-3 gyakorlatot, melyet 60 perc alatt tudtam elvégezni, és ahogyan meg van írva, utána még ott, igen, ott is folyt rólam a víz. Két héttel később mentem ismét, kaptam erősebb gyakorlatokat, amikkel viszont sikerült úgy meghúznom vagy az egyik csigolyámat, vagy a könyökeimnél az idegeket, hogy az alkarjaim szenzoros részei bezsibbadtak, nehéz volt bármit megemelni, és a rajzoló 3 ujjam is behangyásodott… Remek-remek! MINDEN REMEK! Pihenő, ami persze vicces, mert a hát miatt nem lehet pihenni, azt mozgatni kell, hogy ne fájjon.

kiáltvány a párnához

Pár héttel ezelőtt már időnként intéztem egy-egy kiáltványt a párnához. Erősen rászorítottam a fejem és tiszta erőből megmondtam neki, hogy *** ******* *** ******** * *** *********. Néha kétszer is! Bár a gyógytornás – lightosabb – gyakszik megerősítették a hátamat a kritikus részeken, tiszta baba formát adva neki, és a lüktető fájdalom is elmúlt, viszont helyette egy összeroppanós-csillámporos, néha bizonytalan érzést adó fájdalom-szerűség jött helyébe. És egyre szarabb. Mivel már minden létező dolog gyanús volt, így ekkorra már átszereltem az asztalomat, átalakítottam a székemet, az edzőgyakorlatokat vagy húsz verzióban próbálgattam. A fetrengvemasszírozó henger is erősen megkopott, és új matracot is beszereztem. De nem akart változni a helyzet.

Jó, nincs mit tenni, térjünk vissza a kezdőpontba, induljon újra a szimuláció, hogy hol lehetett a gond. SZEPTEMBER van. A hátam elkezdett fájni, és a mozgás segített neki. Viszont nem tudni, hogy mi váltotta ki a fájdalmat, hiszen minden ugyanúgy volt, mint azelőtt, a műtéti 5 hetes pihenő előtt. Akkor a dugiba eldugott chamalla-készletem segített, a varázs izomlazító és annak gyulladáscsökkentő társa. Amennyi még volt, az rendbe hozta a helyzetet, viszont utána 1,5-2 héttel később ismét probléma adódott. Ekkor mentem el először az orvosokhoz és indult el az őrület. Szóval most, a februári szeptemberben kezdjük elölről: 1., chamalla és gyuszicsöki kell. 2., az edzés okés, mert látható eredménye van, ráadásul javítottak a hátamon a gyakorlatok. 3., viszont beszélnem kellene szakorvossal, hogy válaszoljon a kérdéseimre, meghatározza konkrétan, hogy mi ez, MEGOLDÁST kereshessek a problémára nem okozati tünetmentesítést és valaki végre felírja a chamallát. Ez utóbbi pont a gond, mert május végére van időpontom az instás percemberhez. Persze több ismerősöm is mondta, hogy segít, meg kapcsolatok, meg ilyesmi – és ezért köszi nekik –, de a válasz nem érkezik hamarabb, ha egyszer nincs diagnosztizálás. Az én kis eszelős világomban 20 perc kérdezgetés és 3 milla diagnosztika – szerintem – roppant sekélyes értékelést tud csak adni az adott problémámról. Merthogy minden nap edzek, 40 km-t simán le tudok túrázni 4,5km/h-val, változatosan és normálisan táplálkozom, szenzoros vagyok, így mindent észreveszek, számolok, megjegyzek, stb. Ha gerincprobléma (sérv, idegbecsípődés) lenne, akkor ezeket mind nem tudnám megcsinálni. Suttyomban természetesen a Waddel-jeleket is keresgéltem magamon. Ezekkel ugyanis ki lehet szűrni, ha valaki képzelt fájdalmat érez vagy sem. Egyet találtam, de minimum háromnak kellett volna lennie, hogy erről legyen szó. Szóval ezzel Pali : KetaKata 2:0.

Maradt a bé terv: szépen elolvasok minden idevágót az internetben neurológia és ortopédia körében, pár egyesületi tagtársnak keresztrészinformációs fejtörőket adok a tüneteim alapján, illetve átlátogatok a könyvtárba. És teljesen szembemenve minden észérvvel és orvosi protokollal, nomeg a józan ésszel, diagnosztizálom magam. De dulván! Mellette felkeresek elfekvő chamalla készleteket (itt nem részletezett módon), mert eddigre az összes reményem erre redukálódott… és tulképp végig ezt szerettem volna a háziorvosomtól is. Gyuszicsökit egyszerűbb volt szerválni, de azért is köszönet az illetékeseknek!

kiáltvány a technológiai civilizációhoz

Megérkezett az első dózis chamalla! 3 darab szem (tehát eggyel több, mint a 2 és eggyel kevesebb, mint a 4) elmulasztotta a hátfájást úgy, hogy csak fél adag gyuszicsökit dobtam mellé. Estéről reggelre kisimult a homlokom, azaz semmi nem történt, mert amúgy nem rácos. Viszont a fájdalom elmúlt. Namondom, akkor végre emberkísérletezhetek kicsit. Nézzük meg, hogy mi lehet a gond! Csoportonként 1-1 élettér elemet vizsgálgattam, úgy, mint a szék és asztal méretarányait, vagy az ágymatrac puhaságát vagy az edzés összeállítását. 2-3 nap, és mindig valahogyan visszakúszott a fájdalom, de más jelleggel. Innen lehetett tudni, hogy amit érzek az izomfáradtság vagy a feszítő/szilánkos fájdalom. Aztán eljutottam oda, hogy elvileg minden ki van sakkozva, még 2 DVD és 3 könyv átvilágítása van hátra, és jöhet egy újabb chamalla-gyuszi trip, hogy rebootolja a rendszert.

Az első megdöbbentő megállapítás az volt, hogy az ágyak puhaságáról tulajdonképpen nem nagyon tudják az orvosok sem, hogy mi a jó (hogy mi egészséges az fel sem merül). Az egyik könyvben azt írták, hogy a gerincműtöttek szeretik a keményebb matracot, de 3-5 hét múlva fájdalmaik alakulnak ki, mert túl keménynek kezdik érezni. Eleinte a renyhe hátuknak jobb a keményebb matrac, de aztán már a rehab miatt puhább kell. És elméletileg 100-110 testsúlykiló körül van egy határ (és durván 30 kg-onként), amikor a matrac puhasága számít. Normális esetben, minél nehezebb valaki, annál keményebb matrac kell neki, mert a súlya biztosítja, hogy a matrac körül tudja ölelni. REMEK! Merthogy 10 kiló mínusszal én a nyári pihenőmön szépen átléptem ezt a határt, és az új orrmányomnak köszönhetően, kb életemben először kezdtem háton aludni. Szóval valószínűleg, amikor az első edzéseket elkezdtem a túlpihent hátammal, az beállt, befeszült, és a kemény ágy nem engedte pihenni. Nesze neked csúcs technológiás matracgyártás meg miegyéb, az ideális fekvőhely 3 dologtól függ: a használó súlyától, fizikai adottságaitól és általános tartásdeformitásaitól... a többi hókamóka és marketingkábó.

A második megdöbbentő felismerés az lett, hogy bár az igaz, hogy a hátfájásra nem lehet pihenni, mert a hát 2-3 nap után már gyengül a semmittevéstől, de akármit sem lehet ráküldeni. Például tartáserősítő gyakorlatokat az instáról. Mert bizonyos gyakszik megerőltethetik a sérült, roncsolódott izmokat, és ilyenkor fokozódik a fájdalom. Pontosan ezért ilyen esetekben spécibb és profibb gyakorlatok kellenek, figyelemebe véve a teljes fizikális kondíciót. Szóval azért nem múlt el a fájdalom, mert az orvosi javallatra adott gyakorlatok (még úgy is, hogy rendszeresen cserélgetve lettek) folyamatosan fenntartották az izomsérülést. HIÁBA az internetre terelés, az bizony nem megoldás. Ráadásként a helyes gyakorlatoktól változott a tartásom, ami változtatta a megfelelő asztal-szék arányt, így utána már ezért fájt a hátam (voltaképp ezért változott a fájdalom típusa lüktetőről gyomortájékira, majd szilánkosra).

A harmadik és csúcs megdöbbentő felfedezésem az lett, hogy ebben a ká tudományos maivilágunkban, a klasszikus értelmében véve már egy csillámpornyi tudományosság sincs. 3 orvos 3 verziót mondott és egyik sem találta el a problémát (szintén 6 jobb könyvből 4 csatak vakon volt). Fél év után tudtam beszerezni azt a gyógyszert, a chamallát, amit már az első pillanatban kértem és, amely megoldotta a helyzetet annyira, hogy neki tudjak kezdeni a probléma felszámolásának. A nagy egyetemvégzett, tapasztalt orvosokat … muszáj így írnom … FOSSÁ alázta egy általános iskolában tanító gyógytornász a tanácsaival és egy amerikai gyógytornász könyve. 10.000.-ból kijött a 2 gyógyszer és a scribd hónap a könyv leszippantásához, plusz a könyvtári jegy, a többi elolvasott könyvekhez, DVD-khez. Még 20.000.- volt a matracváltás, miközben a fél év alatt érezhetően többet fizettem be ebbe a szutyok eü rendszerbe. HASZTALAN! Nem laposföldezni akarnék, de ez így nagyon nem okés.

A problémára ráfeszülve kiderült, hogy 2 kivétellel MINDEN üléstípus káros a szervezetnek. AZ ÜLÉS KORUNK HEROINJA ( :DDD ). A top betegségtípusok jelentős része visszavezethető az ülő/kényelmes életmódra, így azon kell változtatni, ha nem drogokon akar üzemelni az ember 40 éves korától kezdve. Erről már korábban olvastam, de az új amerikás könyv megdöbbentett. Az igazi szilénoszi szellemben íródott: minden szar, amit az ember csinál. Hát naná, hogy egyből szimpatikus is lett! Rárepültem a témára, statisztikákat kerestem és tényleg, a fejlettebb világban a halálozási okok 50%-a adódik az ülő/kényelmi életmódból. Míg átlagosan 1 szál cigaretta elszívása kb 11 perccel rövidíti meg az életet, addig minden óra kényelmes üldögélés 21,8 perccel. Ha valaki 8 órát ülve dolgozik, 1 órát ülve utazik, otthon mondjuk 3 órát ülve kapcsol ki, és ezt teszi 25 éves korától kezdve, akkor a 40 év munkaidő után 7,2 évvel csökken a várható élettartama. Ciginél ez, ha napi 15 szálat veszünk, akkor „csak” mínusz 4,58 évet jelent! Sarkítva azt is mondhatni, hogy az átlagos ülő munkás lét olyan egészséges, mintha valaki naponta elpippantana bő egy doboz cigikát.

kiáltvány a melankolikus bé középhez

A Hübrisz megírásának ez volt hát a fő nehezítő tényezője. Most, hogy már 5 napja nincs edzésen kívüli hátfájás (240 nap után) és ehhez még gyógyszer sem kell, elmúlt az utolsó akadály is. Igen, az UTOLSÓ. Merthogy menet közben lett elég jófej ember, akik megtámogatják annyira a munkát, hogy a könyv megszülethessen. Az apróbbaktól kezdve a veterán „kulturális pénzégetőkig” érkezett elég szponzor, így hamarosan indul a munka betűhányós része. A jutifalat tárgyak a finishben vannak, a szobám hamarosan átállítom az új tartás-életvezetési-ülésheroinellenes elveknek megfelelő magasságokra, puhaságokra, arányokra. Aztán még egy-egy anyag jegyzetét digitalizálom és az egyik már majdnem zenbuddhista, önmotiválós mémem szellemét (kamiját) ideidézve, jöhet a „gyí!”.

Köszönöm mindenkinek, aki segített és segít!  

Most egy darabig nem leszek, de néha azért a mohaerdő utolsó átemelt posztjai kísértik majd a dilivasút útvonalát!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

hogy áll a bál

termelési riport vidékről

Sajnos és szerencsére eddig vegyes eredmények vannak. Mert bár a vártnál nagyobb az érdeklődés a Hübrisz szponzori programjával kapcsolatban, az eredményessége még mindig nem az igazi. Nehezíti a dolgot a szükséges showműsorozás is, azaz, hogy folyamatosan nyomni kell a történést például facebookon, hogy lássék, itt bizony a történés van. Miközben egyáltalán nem így, ilyen lassan működnek a dolgok. Már csak az origami orrszarvúk várnak az elkészültükre, és többnyire azért, mert közben az előadásokkal, váratlan fejlesztésekkel és a háthelyzettel kellett foglalkoznom.

Egy ilyen nagyobb horderejű tennivaló, mint a Hübrisz megírása elég összetett tervezést igényel. Eleve nem pusztán a kiadásnak vannak költségei, hanem az időnek is, amíg a könyv papírra kerül. Mellette kell készíteni a bizonyos showműsort, tarhálni az adományt és időt szakítani a mindennapos teendőkre is. Ráadásul amíg ezzel foglalkozom, addig mással pont nem tudok, szóval áll a rajzolás és a termékkészítés. Manapság a szép- és szórakoztató irodalmon kívül (amelyek voltakép ugyanazt jelentik) szinte minden könyv úgy születik, hogy a „szerző” vagy egy szellemírót fogad, aki felvett beszélgetéseket gépel össze szöveggé, vagy önmaguk kínlódnak össze valamit alap munkaidejükben, és az így létrejött kéziratot szerkesztik és lektorálják felismerhetetlenné a későbbi munkások. Így válik eladhatóvá, kereskedelmivé egy könyv, ezek a folyamatok segítik a kommerszializálódását. Természetesen a lényeg ettől biztosan megfakul, de hát korunkban a kevesebb a több, így van ez jól (amúgy nem). Viszont az esetek egy kis részében a könyvek adományokból és előre fizetett vásárlásokból szükölődnek papírra – kiesve a kereskedelmi folyamatból –, míg végül hírük sem menve, közönyösen vesznek a feledésbe. Magam is ez utóbbi pályát gondolom a Hübrisznek, de nem a depi miatt, hanem hallgatva a realitásokra. Teszem hozzá, nem is a sikeresség céljából írom, de ezt már korábban említettem.

Szóval, szükség van még szponzorokra, de a biztonság kedvéért a másik irányból is alakítgattam a stratégián. Merthogy, ha már a megírás mellett a borító tervezését, nyomását, a kötetek tördelését, illusztrálásukat, valamint a minimálisan maximális marketingjüket is magunk csináljuk (Fannival), akkor arra gondoltam, hogy lehetne még a kötését is házilag. Ez a gyakorlatban már egy „gépiesített” folyamat. Egy gépszerű eszköz segítségével hőolvasztják össze a belíveket a borításukkal. Már úgy egy jó éve számolgatom, hogy lehet lenne értelme kapun belülre hozni ezt a mozzanatot is. Így hónapok óta vadászgattam egy olyan gépre, amivel megoldhatóvá válna a kötés kérdésköre, viszont amiket találtam azok 4-500.000.- körül mozogtak. Hiába, kemény termelési költségek vannak a világban, és ahogyan az ember árát, úgy az eszközét sem értéke határozza meg, hanem élettartamának kizsákmányolhatósága. 100-150.-/kötetes minimális árakon 5-10 könyv több száz példányos kiadása hozza vissza egy ilyen eszköz árát… majd aztán még 20-30 különböző könyv több száz példányai teszik termelővé. De szerencsére vannak véletlenek! A hetente 2x végigfuttatott netes keresés a minap feldobott egy hirdetést, amely szerint piacra került egy ilyen gép, de az árát látva vagy egy roncsnak kellett lennie, vagy elírás történthetett a hirdetésben. Gyorsan telefonáltam, és kiderül, hogy nincs elírás, tehát így már csak az eszközgép valódi állapota maradt kérdéses. Megérkezve a 70 km-re lévő és 400 évvel ezelőtti megyébe, kiderül, hogy a gép tip-top, nincs gondja, próbaragasztást is végeztünk vele (rosszul, de nem akartam kötekedni). Gyorsan fizettem, átvettem az ajándék ragasztógranulátumot, rapid módon bepakoltuk, még kérdeztek pálinkáról, amire én azt hittem megkínálnak, közben a szándék eladási célú volt, és már útnak is indult a szerzemény a műhelybe. Tizedáron sikerült megvenni, ezzel pedig lehetőséget teremteni arra, hogy a Hübrisz kötetek ragasztókötését ne egy nyomdával kelljen készíttetni. Ez azért fontos, mert így akár kis példányszámonként lehet utánnyomást rendelni a belívekre. Kötést ugyanis csak akkor vállalnak a nyomdák, ha van egy bizonyos belív példányszám hozzá. Viszont, ha nem sok a belív, akkor a nyomdaköltség sem egy előre megterhelő nagy összeg, hisz nem egyszerre 200 könyvet (azaz 600 kötetet) kell rendelni, hanem elég mondjuk 70-et (210 kötetet). Szóval a Hübrisz könyvbe kötése már nem probléma és a belívek nyomtatása is megoldódott. Most már csak az írásidő és a korrektúra költségeinek egy részét kell még összematekolni.

100 példány előrendelése a cél

Amint elkészültem az írással (és a korrektor nekikezdett az ő munkájának), egyből indul az előrendelési időszak. És 100 példány rendelése esetén, valamint a szponzorok EDDIGI segítségével és az előadássorozaton összejött támogatással együtt a cech ÉPPEN nullszaldóra jön ki. Itt van az a határmezsgye, amin már talán nem bukó a dolog. A fentiekből is kiérezhető talán, illetve szinte minden Hübrisszel kapcsolatos megnyilatkozásomban, hogy ez a hóbortom lényegében véve megvalósíthatatlan lenne a támogatók segítsége nélkül. Ezért külön köszönöm nekik az eddigieket! Vannak olyanok is, akik ugyan pénzük égetésével nem tudnak támogatni, de „erkölcsi tartást”, spirienergiát és gyomorlangyosító rezgéseket folyamatosan küldenek. Nekik is köszönöm, de egyben kérem őket, hogy csak módjával küldjék ezeket – mondjuk szerdánként, amikor nem írok –, mert lehet, hogy véletlenül ezektől a hullámoktól fáj a hátam.

Aki most döntene úgy, hogy támogatná a Hübrisz világrakínlódását, az a szponzori programon keresztül tudja ezt megtenni. Az is sokat segít, ha felhívja ismerősei figyelmét vagy maga is kedveli a Hübrisz facebook oldalát. Utóbbi apróságnak tűnhet, de ilyen minimális lehetőségek vannak csupán egy magánkidásban és kis példányszámban megjelenő könyv esetében. A menetrend jelenlegi állás alapján úgy néz ki, hogy körülbelül június elején – amikor a kéziratot zárom – fog elindulni az említett előrendelési lehetőség. Azzal párhuzamosan a nyár folyamán készülnek el az illusztrációk, a korrektúra, a források feldolgozása, a tördelés és a borítók. Végül, ha minden jól alakul, akkor egy szeptember körüli megjelenéssel lehet számolni. (Muszáj lesz így alakulnia, mert egyéb feladataim és teendőim miatt a következő időkapum már 2025 elejére jön ki.) Szóval, gyí!

Itt azért ki szeretnék térni arra a központi kérdésre, amit a legtöbbször szegeznek nekem a Hübrisz írása kapcsán: ha ilyen kínlódós/necces/bukó, akkor minek csinálod? Egészen a Lányi Andrással folytatott beszélgetésig, előadásig erre azt mondtam, hogy azért, hogy tegyek valamit az ellen, ami várható és azért, hogy a jobb forgatókönyvek történjenek meg. De András ellőtte ezt a válaszlehetőséget („Ha az unokáim megkérdezik, hogy én mit csináltam akkor [amikor már lehetett tudni, hogy tenni kellene valamit], én majd azt mondom, hogy hát ezeket a könyveket írtam.”). Szóval nekem marad a hosszabb verzió.

Az én szakmám elég speciális terület, amelybe sok energiát és időt beleöltem eddig. Most már 21 éve foglalkozom rajzolással, művészettörténettel, művészetelmélettel, eltérő szinteken. Ezen idő első 2/3 részében megpróbáltam eljuttatni a rajzaimat odáig, hogy egy működő vállalkozásként, fenntartható módon lehessen belőlük lenni. Nem valami sztárság vagy ilyesmi volt a cél, hanem a normális, egyáltalán nem fényűző megélhetés. Folyamatosan kerestem azt az egyensúlyt, ahol az én feladataim, a munkám és egyéb tennivalóim átbillennek oda, hogy pénzre válthatóakká válnak és nullázzák a képletet. Ahonnét az én tudásom, képességem átalakul értékké és annak közvetítőjévé. (Tulajdonképpen ennek a célkitűzésnek a dokumentációja ez a blogfolyam is.) De 14 év után sem lehetett megtalálni a vágyott billenési pontot, így az ezt követő években egy szélesebb kitekintésben inkább arra törekedtem, hogy lehetséges külső hibákat keressek az amúgy folyamatosan változó körülményekben. Így jutottam el olyan (társadalom)filozófiai gondolkodókhoz, művészetelméleti kritikusokhoz és hasonlókhoz, akiket olvasva megérthetővé vált számomra: a probléma komplex, nem kizárólag a kultúrát érinti, széleskörű és általános jelenség a rendszerben. Pontosabban egy súlyos problémaláncolat, amely önfelszámoló folyamatként működik. És ahogy már írtam a Hübrisz aloldalán, ismertetőiben, innentől kezdve folyamatosan szélesítettem az ismeretek körét, hogy megtaláljam a probléma „határait”, megoldásának lehetőségeit. Most nem a szakmai dolgokra szeretnék kitérni. Arról már bőven ejtettem szót. Hanem inkább arra, hogy pontosan ez az út fogja adni a kötetek sajátos ízét. Szeretném, ha az olvasók a navigálásommal maximális mértékben az egyéni létük szempontjából gondolhatnák végig a komplex, globális problémákat és lehetőségeket. Ez a szempontrendszer messzemenőkig elüt a témában jelenleg elérhető irodalomtól, podcast, stream, vlog, stb anyagoktól. Én nem hiszek a nagytársadalmi megoldási lehetőségekben, amelyeket ma sokan „tolnak”. Saját tapasztalatom mindig emlékeztet arra, hogy ezekre soha nincs elég idő az egyén számára, ráadásul a gyakorlati megvalósulásaik során többségében kontraproduktívakká vagy kifejezetten károsakká válnak. Illetve még az indokolja az ilyen csodamegoldások hanyagolását, hogy ezek mindig a konkrét egyének hárító magatartására, tagadására, a probléma szőnyeg alá söprésére épülnek, és az így létrejövő csapdából csak később, a fájdalmasabb kényszer hatására lehet kilépni. Ezek a csodamegoldások kevesek érdekében a többség áldozatára épülnek.

Számomra ennek a belátásnak az átadása a cél. Tapasztalataim összegzése és az elmúlt 7-10 év kutatásaiból, gondolkodásaiból, meglátásaiból feldolgozott ismeretek továbbadása.

végül kis színesnek azért még említeném

Hogy az írástól olyan dolgok rabolják az időt, mint a rendre visszatérő honlapvariálódások. Ez a blog és a gellerfipal.com egy squarespace, moduláris honlapépítő-üzemeltető szolgáltatás segítségével készül. Van egy szerkesztői felület, amelyben én tákolom össze a kinézetet, mindennek a felosztását, a modulokat, ebbe töltögetem bele a szövegeket és hasonlókat, van hozzá tárhely, illetve a cég vállalja, hogy folyamatosan optimalizálja a net kénye kedve szerint a megjelenítést. Ha például az emberek Schopenhauer Akaratát jónak látják inkább a budin vagy moziban, az előzetesek alatt olvasni, akkor váltanak, és a mobiljukon kezdik olvasni. Ilyenkor szépen megváltozik a megjelenítő képernyőfelosztása, arányai, ami miatt változnia kell a szöveg tördelésének is, hogy ne menjen „az olvasás rovására” a mobil jelentette kötöttség. Idővel Schopi uncsi lesz, így egy pár gifnek, videónak fel kell lazítania a végtelen szöveget az akarásról. Szóval megint változik a tördelés, a modulok programozása, a tárhelyszükségletek és hasonlók. Jönnek ide-oda mutató linkek, a régiek pedig bejelentés nélkül elhalnak, reklámok, effektek, személyre szabható feleslegek dúsulnak tartalommá, és végül egy olyan komplex monstrum saját akarata korlátozza Schopihaver gondolatait, amelyre még ő sem gondolt anno.

Jön a megoldás, a gókel, a fészbúk és a többi „piacbarát módon a fogyasztókért működő monopólium” módosít, hogy a korlátozásmentes adatrablásuk mellett még itt-ott a fogyasztók eredeti célja is kiszolgálásra kerüljön. Például eltörli a blogoknál a korábbi bejegyzések lapozhatóságát. A számok egy-egy bejegyzés vagy a blog főfolyama alól eltűnnek (hisz azok minek), miáltal vagy egyesével lehet a továbbiakban visszalapozni régebbi posztokhoz, vagy az eredeti link ismeretében. Miért? Mert elképzelésük szerint ma már szinte senkit nem érdekel a blog, merthogy túl sok benne a betű, túl nehéz tartalom van bennük. Valójában persze arról van szó, hogy az egyre dráguló tárhelykapacitások, a mindent elöntő f*szságszövegek (ez a megfelelő kifejezés ezekre), az ai generált hülyeségek, a friss „tartalmak” egyszerűen túl költségessé teszik azt a konstrukciót, amelyet például a squarespace is kínál. A cégek egyből reagálnak: alkalmazkodjon a felhasználó, hiszen ilyen esetben ő nem a piac által felemelt fogyasztó, hanem csak viszontfelhasználó. Mint én. Hiába fizetek a squarespace nevű piaci termékért fogyasztóként, amikor változás van, én hirtelen egy másik (termék)gyártó leszek, és nekem kell kitalálnom a fogyaszóimnak a megoldást… nesze neked szabadpiaci berendezkedés. Természetesen ebbe a kardinális változásba nem hal bele senki, csak rettentően zavar és meg szerettem volna osztani az olvasókkal ezt a nyomort. Dühítő és időrabló a jelenség és semennyire sem fejleszt semmit. Csak van, mint egy bizonyos luk a könyökön.

Orvosolva a problémát, ha valaki a korábbi bejegyzések között nézelődne, akkor a minden poszt alatt megjelenő „beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!” feliraton keresztül tud elnavigálni a korábbi írásokat összegyűjtő poszthoz.

Termelési riport vége.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

helyzet van, állandóan, mindig

halad a gyűjtés, de még azért ráncolom a homlokom

Jelenleg a megírás, korrektúra és illusztrálás 82%-ra lett forrás. Így, ha még jön pár jófej szponzor vagy rajz, esetleg nyomatvásárló, akkor simán jó a helyzet. Természetesen a nyomdaköltségek akkor is hátra lesznek még, viszont azt egy előrendelési lehetőséggel könnyebben lehet kezelni. A nyomtatás ma már gyorsan megy, így a megrendelés és legyártás nem olyan járhatatlan út, nem kell külön bevárni a könyveladással azt, hogy az össze példány már készen legyen.

Azért is alakul jól a forrásgyűjtés, mert egy másik csapásirányban előadásokat tartok a könyv anyagából. 2014 óta vagyok Mensa tag, és anno úgy indult a dolog, hogy pár tagtársban felmerült, ha már én ’művész’ vagyok, akkor mesélhetnék erről egy kicsit részletesebben is. Így hát összeállítottam pár ismertető előadást, ami meghozta többek kedvét a rajz és a művészettörténet témája iránt. Azt viszont nem hangsúlyoztam eddig, hogy az előadások témái miért alakultak úgy ahogy. Eleinte csak rajzról és művészettörténetről beszéltem, a művészettörténeten belül az őskortól az izmusokig, kb a 20. század nagyon elejéig. Szándékosan nem akartam belemenni a modernbe, mert realistaként annak semmilyen értelmét nem látom. De kérték, így a helyzetet feloldva inkább a realizmusról tartottam előadást, és annak felfogásán keresztül mutattam meg, hogy mennyi minden baj van a modern művészetekkel és eleve a művészeti rendszerrel, struktúrával, piaccal. Ahogy mélyebbre ástam magam a problémák feltérképezésében, hamarosan jött a tragédiás előadás, pontosabban a ’tragédia drámája’ a folyamatról, ahogyan a művészet szerepet és célt tévesztett, vagy – más nézőpontból szemlélve –, ahogy a művészet érelmét elfelejtették a nézők, majd elfordultak tőle. Ez utóbbi két előadássorozatban, de a tragédiában mindenképp már olyan témákról beszéltem, amelyek a Hübrisz lapjain vissza fognak köszönni. Az értékválság, az esztétikai valóság kialakítása és a világ átépítése széppé fontos magyarázatát adják annak, hogy miért mennek abba az irányba a történések, amelybe.

De közben mindig komplikált volt a helyzet, mert egyfelől készültek az előadások, olvastam az anyagokat hozzá, de a másik oldalon a nyomdaműhelyünket és keretezőműhelyt építettük, vagy éppen a művészeti vonalon próbáltam 1-ről a 2-re jutni. Természetesen inkább kisebb sikerekkel, mint nagyobbakkal (és erről már oly sokat szóltam itt a blogon). A semmiből mindent nagyon nehéz volt elérni, mert vagy forrás és likviditás nem volt hozzá, vagy éppen lehetőség nem adódott, vagy egy korábbi kötöttség miatt időt nem tudtam felszabadítani. Ez furcsa lehet mások számára, de egy olyan 1-2 fős vállalkozás esetében, mint a miénk, hát, sajnos állandóan erőforrásmenedzsment megy, és minden változás – például adózásban, alapanyagokban, költségekben, stb – komoly alkalmazkodást igényel. Ha valamelyikünk valamit csinál, addig nem tud a másiknak besegíteni. Ha egymásra épülő feladatok vannak, akkor a rossz időzítésekkel egymást lehet hátráltatni. És hasonlók.

2020 körül már necces volt a helyzet, mert kezdett nagyon megzavarodni a piac. Ezt lehetett érezni, de aztán a járvány teljesen le is darálta az addig kialakított gyakorlatot. 2020 elején kb 60%-on állt a Hübrisz (mai) forrásanyagainak feldolgozottsága, de nem láttam esélyét, hogy könyv legyen belőle. Innen jött az ötlet, hogy akkor legyen ebből egy új előadássorozat. Nem művészeti-kulturális, hanem világvégés-ökológiai. Az is lement rendben, szerintem jól sikerült, így hát a művészeti anyagok mellett megmaradt ez a csapásirány is. Bár azóta már Hübrisz címen és bővítve áll ez az előadási anyag.

Most szerdán kezdődött el a 2. ilyen sorozat, és sorrendben ez már a 21. turnus. Összesen eddig több mint 600 néző volt engem hallgatni, nagy többségében mensások, de azért sokuk párja is rendszeresen eljött. Nekem külön öröm, hogy nagyon sokuknak én voltam az első „mensás élménye” – ráadásul pozitív élménye –, ami nagy szó, ismerve az egyesület dinamikus/temperamentumos/2%-os működését. Most szerdán pedig az dobott fel, hogy zsinórban többen is felhozták, hogy lassan tarthatnék ismét művészettörténetről is valamit, mert már régen voltak azok az előadások és jók voltak. Szóval, ha a Hübrisz kész, máris készül egy ’Művészettörténet 12’… de abból nem lesz könyv (szerencsére). Az kisebb piac, mint a világvégés… pedig az sem nagy!

több, mint 600 fő… csak mondom ;)

honnan tudni, hogy mi az újdonság Hübrisz témában?

Sajnos nehéz ügy elérni minden érdeklődőt. A facebook működik egy valahogyan, átláthatatlan, költséges, a felépítése is nehezen kezelhető, de ez mindegy is, hiszen a cég algoritmusai bármit felül tudnak írni. Volt például már olyan, hogy a saját oldalamat nekem ajánlotta, illetve olyan is, hogy javasolta, hogy kérjem meg az adminomat annak az oldalnak a kedvelésére, ahol éppen ő az admin… szóval a facebook szükségmegoldás. ’Globalizálódó posztipari interkontinentális és neoliberális-populista, esetleg autokratikus-fejlődő világunkban’ az ’internetbe integrált és determinisztikusságba hajló fogyasztásgeneráló, marketingvezérelt adathalász-profilozó’ facebook sajnos szükséges és csak kicsit megoldás.

Hogy szét lehessen kicsit választani a Hübriszt a rajzos dolgoktól, létrehoztam egy facebook oldalt a könyvnek is. Ezen napi rendszerességgel frissülnek érdekességek, meglepő adatok, látványos képek, amelyekről bővebben a könyvben is szó lesz. A posztok megosztásával, kedvelésükkel talán egy szélesebb kör figyelmét is felkeltik majd köteteim. Így, ha gondoljátok, akkor kérlek, hogy kedveljétek/kövessétek azt az oldalt: https://www.facebook.com/hubrisz

Persze az igazán jó az, ha valaki feliratkozik a Hübrisz hírlevelére (vagy, ha a művészetemre és egyéb dolgaimra is kíváncsi, akkor a gellerfipal.com hírlevelére). Nem szokásom bálában önteni a tartalmakat, leveleket, akciókat és hasonlókat, igyekszem tényleg csak lényeges dolgokról kommunikálni. Viszont csak ezeken a csatornákon keresztül garantált, hogy időben el tudom érni azokat, akik ténylegesen érdeklődnek a fentiek iránt.

Szóval, itt tartunk most. Ha valakit érdekelne a szponzori program (hol tart éppen, hogy néznek ki azok a termékek) vagy rajzot, nyomatot vagy valamelyik könyvemet szeretné megvásárolni, az keressen bátran!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

háthelyzet

Még azért 2023-at elcsípve jelentkezem. Ez olyan tipikus ’na az van’, helyzetjelentős blogposzt, mert amikor hosszabb szünet után írok egy új posztot, akkor mindig valamiféle bűntudatom van. Bár könnyen lehet, hogy csak egyszerűen a szolgáltató világ fertőzte meg a közérzetem és azért érzem így. Nemérdekes!

Szóval kicsit máshogyan alakultak a dolgok idén, mint ahogyan terveztem. Nyári programomnak úgy alakítottam az időbontásom, hogy a Hübriszhez, az új, 3 kötetes könyvemhez olvasom a forrásanyagokat, aztán egyből neki is kezdek a megírásának. Mindent elrendeztem, de sajnos egy kisebb egészségügyi kör keresztülhúzta a számításaimat. Nem volt vészes, orrsövény és orrkagyló műtét, egy napos, de nekem mégis sikerült plusz egy hetet rádobni kórházban. Összességében még ez sem vert volna le. Amikor azt olvassuk, halljuk, hogy ilyen meg olyan a magyar eü rendszer, akkor azt elfogadjuk, tisztában vagyunk vele, és ehhez mérten megyünk kórházba, orvoshoz. De ezek a híradások nem pontosan fedik le a gyakorlatot.

Esetemben majdnem minden főbb kockázati tényezőbe belefutottam. Talán ha még át is műtöttek volna nemváltó ovisnak, azzal maxoltam volna ki a helyzetet. Kezdjük ott, hogy elkaptam egy kórházi fertőzést, ami a fül-orr-gégészeten azért nem olyan meglepő. Nem volt vészes, erős torokgyulladás. De a körzeti beosztások miatt 3 különböző helyre kellett járnom, és még a mentő, akit egyszer kihívtunk hozzám - mert helyben ez a sürgősségi ellátás – sem tudta elsőre, hogy hova kell szállítania. Aztán ahova kerültem, hogy szakellátást kapjak, vagy csak egy szakorvos rápillantson a torokgyulladás szövődményére, ott kiderült, hogy ilyen orvos nincs, de azért ellátást és rápillantást kaptam. Ennek hatására további 6 napot kórházban tölthettem, és együtt várhattam az osztályvezető szakorvossal a csodát. Ő ”””nem tudta”””, hogy mi lehet a bajom, miközben már biztosra veszem, hogy nem szakos kollégája mellényúlása feltűnt neki, csak nem akart patáliát. (Patáliát… ebben az országban betegjogot vagy bármilyen jogot érvényesíteni… ugyan!) Közben végig sokkoltak különböző ad-hoc ötletekkel, hogy mi lehet a bajom. Nővértől orvosokig mindenki agyalt, csak teljen már el az egy hét és küldhessenek haza.

A szokatlanul hosszú, +3 hetes fekvő pihenő hatására viszont elkapott a rajzolók öregkori betegsége. Nem sokan tudják, de az ülve rajzolás asztalnál vagy állványnál egyaránt hátgyilkos tevékenység. Vagy a derék vagy a hát magasabban lévő részei az idő előrehaladtával beállnak a munka pózába. Ez még nem lenne baj, de amikor az ember nem dolgozik, az izmai akkor is ezt a pózt szeretnék kitartani. Ennek hatására viszont beáll a hát, feszülté válik, és a fájdalom érzetére további feszülés jelentkezik és szépen erősítik egymás hatását. Évek óta edzek, hogy ezt elkerüljem, de az ilyen kényszerpihenőkkel nem lehet mit kezdeni. Természetesen betonná vált a hátam.

Ismét orvosi kör, de semmi érdemleges megállapítást nem kaptam. Bementem egy problémával, megvizsgáltak teljesen más jellegű problémákra, majd elküldtek szakorvoshoz. Éppen egy lemondás kapcsán szeptember 19-re kaptam időpontot november 28 helyett (!), szóval szerencsém volt… az időpontfoglalással. Merthogy ez a szakellátásom 6 (hat) percig tartott. Egy döglött galamb beleiből jósolni eredményesebb, de hát mit lehet tenni, gondoltam a felírt gyógyszerek meg a szakvéleménynek adott, „ott nézzen nyújtó gyakorlatokat!” 5db instagram hashtag már a modern orvoslás színvonalát bizonyítja. Hát nem! 5-ből csak 2 volt élő hashtag, vagy az asszisztens nem tudta az angol szavakat jól legépelni, vagy már megszűntek azok a csatornák. De magamtól megoldottam a nyújtó-erősítő edzést, módosítottam amit kell, mindenféle. Még a gyógyszereket is kipróbáltam, amelyek a hátfájás megszűntetése és az izmok kilazítása mellett – amolyan mellékhatásként – az elvileg magas vérnyomásomat is pont normálisra vitték volna le. Hiába mondtam, hogy nincs magas vérnyomásom, nem ment át az üzenet. Bevettem a gyógyszereket és olyan szinten lelassultam, hogy kb az esőben csúszkáló csigák bámulása félelmetesen izgalmas programnak hatott. 2 percenként ásítottam, semmire sem tudtam koncentrálni. Végül arra jutottam, hogy kipróbálom egy régi, éppen még nem lejárt gyógyszer kombómat, melyeket egy korábbi derékfájásra kaptam.

Na ezek beváltak! Csak sajnos, ezeket már nem támogatja ilyen esetekben a tébé. Titkon megtudtam, hogy csak úgy kaphatnék ilyeneket, ha egy neurológus konkrétan felülírná a protokollt az esetemben. De ehhez minden egyebet ki kell zárni, hogy a majdani jövőben egy neurológus így dönthessen. Azaz a hátfájást röntgen, mri, pszichiátriai, kardiológiai, reumatológiai, labor elemzésnek is meg kell előznie, és majd csak ezt követően lehet kérni beutalót neurológushoz. Most úgy néz ki, hogy az augusztus elején kialakult hátfájdalommal 2024 júniusa körül el is jutok egy neurológushoz. Addig kísérletezhetek mindenfélével, várhatom a csodát tovább, illetve szedhetem a tompítókat, amikkel nagyon nem lehet dolgozni.

Albrecht Dürer és Katsushika Hokusai, az ő rajzos öregkori betegségükkel

hát ezért csúszik a Hübrisz

Most, így az év utolsó heteiben már 5 hónapja szórakozom a hátammal, és ezzel nagyon se rajzolni, se gépelni nem lehet. Illetve lehet, ha nagyon szétaprózom a munkákat és 1-2 óránként megállok fél órára mozogni. De ez eléggé pokoli dolog, nagyon megnehezíti a koncentrálást. Nem mintha a napi 8 óra munka közé beállított 3,5 óra mozgásidőt bárhonnan elő tudnám teremteni. Mindezt azért írom le, mert többen kérdezgetnek a könyvről, és amikor mondom, hogy „folyamatban”, akkor elmosolyodnak – gondolom – abban a tudatban, hogy ja, ebből se lesz semmi. Vagy ez csak olyan „parkolópályás dolog”. „Könyvírás, tudjuk!”.

Közben még arra is kell figyelni, hogy merre lehetne haladni a rajzolással és egyéb művészeti munkákkal. Tudom, hogy mindenki boldog, jól működő életet él, semmilyen anyagi problémája nincs és olyan termékenyen tölti a szabadidejét, hogy az csak na! De nem mindenkinek ilyen önfeledt, illúziókba önámító az élete. Ha valaki kézműves (értsd: nem Kínából rendelt szarokat gravíroz vagy 3D nyomtat, esetleg átcsomagol, stb), az nagyon nehéz helyzetben van, mert egy nagyon szűkülő piacra kell dolgoznia. Ráadásul ez a piac korlátozódott az országunkra, egyéb meg nem nevezett okoknál fogva. Magát ezt a piacot az egyéb meg nem nevezett okok feltúrták és rekvirálták. Mindent tönkretesznek az egyéb meg nem nevezett okok. És mellettük az internet, a fészbúk, a tetuba, meg patreon és minden egyéb kolduseszköz NEM járható út olyanoknak, akik a munkaidejük 80%-ban (!) nem szeretnének csak a cicoma és a showműsor tartalomgyártással foglalkozni. Ebben a helyzetben vagyok magam is. Aki nem kézműves és/vagy vállalkozó az nehezen tudja elképzelni ezt a helyzetet. Ott mindig elhangzik, hogy „Rajzolás, tudjuk!” „Könyvírás, tudjuk!”

 Most úgy tűnik, hogy május 1-re talán sikerül összerakni a könyvet. (A könyvről már lehet olvasni a Hübrisz menüpont alatt!) De addig még rengeteg a tennivaló és sok a kísérőmunka.

de, hogy valami történés is legyen!

Mingyá’ karácsony van, kedvezményes hangulatban vagyok! Mint minden ilyenkor, így idén is adok kedvezményeket a képekből, printekből. Minden elérhető rajzomra és meglévő printre él a 30%, kedvezvény, ha valaki megrendeli 2023. december 23.-ig. Az elérhető képeket és printeket áraikkal a drawings & prints menüpont alatt le megtalálni. A kedvezmény az ott található árakból jön le.

tónushelyesség teszt egy print sávon és az eredeti rajz

És aki úgy gondolná, hogy itt az ideje, hogy nekikezdjen rajzolni tanulni, fejleszteni, annak változatlanul tudom javasolni az A rajzolás művészetét, és digitális kiegészítőjét. Erre is vonatkozik az ünnepi akció: ingyenes postázás és a Realizmus. – a valóság természete ajándékpéldánya jár a 2023. december 22-ig leadott rendelések mellé. (A december 19-ig beérkező rendelések még akár karácsonyig meg is tudnak érkezni!) Rendelést leadni az A rajzolás művészete menüpont alatt lehet!

Remélem mindenkinek nyugisak lesznek az ünnepek… de úgyis kezdődik minden elölről, szóval mindegy! ;D

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Hübrisz – a gondolat születésétől egy civilizáció bukásáig

Mint arról a könyv ismertető oldalán már említést tettem, nem a legolcsóbb és legkifizetődőbb vállalkozás könyvet írni. De mivel amúgy rajzoló vagyok, ami legalább ennyire kilátástalan ügymenetet igényel, mégis belevágtam. És most jött el az a pont, hogy a szűkebb-tágabb közösségemhez forduljak „tarhálni”, mert a helyzet nehezebb, mint egy tevének átmenni egy tű fokán!

ekkora egy tű foka

Ahogy írom az ismertető oldalon, a könyv költségvetése meglehetősen megugrott az elmúlt évek papír- és energiaár, valamint adóügyi változásai miatt. „Az elhagyhatatlan publikálási, kiadási, tördelési, szerkesztési, korrektúrázási, grafikai és kiadási (nyomdai) költségekkel számolva és 2023 év eleji árakon hozzávetőleg a kiadás teljes költségvetése 3.300.000.- lesz. Ez 200 példány elkészítését fedi le (200 x 3 kötetét), a nullszaldóhoz és az imént említett, szűken vett költségek fedezetére 140-160 példányt kell eladni, a további 40 eladása pedig egy potenciális utánnyomáshoz szükséges (újabb 200 Hübriszhez). Tehát ezen nincsen semmi nyereség. Az előzetes kalkulációim szerint 5500.-ba fog kerülni egy kötet, így a három együtt 16.500.- lesz, ingyenes postázással.

A kiadás rizikói miatt döntöttem úgy, hogy a könyv egy részét, valamelyest átszerkesztve, ingyen elérhetővé fogom tenni. Ez az alap forgatókönyvem. Tehát ha nem jön össze elég forrás a kiadáshoz, akkor a Hübriszből készítek egy kivonatot és azt jelentetem meg digitális formában, szabadon letölthető pdf-ként.

A második körben a teljes könyv korrektúrázása és ellenőrzése, szerkesztése, illusztrálása van célként meghatározva. Minden olyan feladat, ami a kötetek nyomdába küldéséhez szükséges. Ennél a célnál 1.750.000.-nál van a megugrandó léc. A harmadik körben állna elő az a helyzet, hogy végül mind a 200 x 3 kötet papírra kerülne, és remélhetőleg 193-an meg is vásárolnák, előrendelnék (7 példány köteles, könyvtáraknak leadandó).”

Most tart a könyvkiadás az első lépésnél, már írom az anyagot, tervezem és gyűjtöm az illusztrációkat, de még rengeteg meló van hátra. És hiányzik a forrás a külső munkákhoz és kiadáshoz. Így hát bevett szokásomhoz híven – pam-pa-pa-ram-pa-pa-raaaaam! – ismét szponzori programot hirdetek!

13 támogatói pakk keresi jófej leendő tulajdonosát!

A Hübrisz hangulatával szinkron, 4 különleges „ökoalkotást” és egy kedvezményes előrendelési lehetőséget állítottam össze, ezeket lehet egy csomagban megvásárolni. És itt nem arról van szó, hogy milyen menő lakásdekorációs ’termékek’ vannak mennyiért, hanem ez konkrét támogatás, hogy elkészüljön a könyv másoknak, nektek. Szürreális kicsit a dolog, mert folyton alamizsnakunyerálásnak tűnik az ilyen, holott a körülmények olyanok, hogy ha ez nem volna, akkor már teljes mértékben szétrohadt volna normális, még értékközvetítő kulturális piac.

Mint a fentebbi számokból láthatóvá vált, egy ilyen könyvkiadáson nagy haszon nincs. Magyarországon 1000 példányt eladni hatalmas hátszelet, reklámtevékenységet és hasonlókat igényel. Ilyenkor a könyv eladási árából maximum 5-10% marad a kiadónak és a szerzőnek. Magánkiadásnál reklámra nincs, vagy csak nagyon korlátozottan van lehetőség... hasonlóan jelentős ráfordítás mellett, de még akkor sem jellemző, hogy 200 példánynál többet lehet eladni mondjuk 5 éven belül. Ezért is van szükség amolyan támogatási előfinanszírozásra, koldulásra, szponzori programokra.

Tehát minden csomagban lesz egy dorodango, egy sárlabda. Ez természetben begyűjtött agyagból készül (a Hübrisz dangoi Alsópetényről származnak, arról a környékről, ahol amúgy híres kaolint is bányásznak… prémium áru ;) ). A dorodangokat Japánban amolyan relaxációs céllal, illetve a gyerekek esetében a kitartás, a pontosság megtanítására használják. A sarat megtisztítják, majd labdává gyúrják, és egy megfelelő szikkadtsági állapotban elindul a formázása. Jellemzően eltérő átmérőjű üvegek szájával polírozzák körbe a golyókat, majd, figyelve a nyirkosságra, újabb porokat adagolnak felületükre, színezik azokat. A legvégső polírozás már fényessé varázsolja a dangot, ezután csak lakkozni, olajozni, viaszolni kell, ízlés szerint.

 A dorodangok azért kerültek be a csomagba, mert elképesztően egyszerű, szép alkotások. Mutatják, hogy voltaképp nem kell a megannyi kacat, gyártott termék az ember életében, mert a legszükségesebb termékek ott hevernek akár a földön. Elég csak kíváncsinak maradni és megérteni, gyakorolni, hogy a szépségre rátaláljon az ember. Persze a zen buddhizmus is beleszűrődött a dologba, hiszen a gömb, a tökéletesség jelképe, a dangok készítése pedig a tökéletesség felé törekvés szimbóluma. És az a tény, hogy sárból készül, ugyanarra vonatkozik, ahogyan a lótusz viselkedik: a koszos mocsárból az ég felé emelkedő szépség lesz.

A második tárgy egy piritizált ammonitesz. Az ammoniteszek népes rajongótáborral rendelkeznek, de a legtöbben nem tudják, hogy ez az ismertségük és közkedveltségük nem a 19-20. században alakult ki. Darwinék idejében már javában gyűjtögették az angol tengerpartokon (a sajátjukon, nem a gyarmatokén) a fosszíliákat, de szépségük mellett azért, mert úgy gondolták, ezeket isten dekorációként teremtette a sziklákba. Viszont i.e. 6-7000 évvel, az első délkelet-anatóliai településeknél, illetve délebbre, a Közel-Kelet ősi településeinél hagytak az utcákon kis fallal körülvett beugrókat. Ezek nem érték el az egy négyzetmétert sem és nem tudni, hogy pontosan mi lehetett a céljuk, de minden ilyen fülkében különleges köveket és csigaszerű kövületeket halmoztak. Maga a halmozás már akkor a környék jellemző hóbortja volt, az iszlám előtti félanimista prevallás használta a kőhalmok építését, hogy a három főistennőre és mindenható apjukra emlékezzenek. A zsidó kultúra fontos eleme máig, hogy a halottak nyughelyére köveket helyeznek. Ennek szerepe szintén az emlékezésben nélkülözhetetlen, hiszen akkoriban időszakosan vándorló népek éltek ezeken a területeken. Még a pregörög pásztorok is úgy jelölték meg legeltetési útvonalaikat, hogy azok mentén kőhalmokat építettek, majd folyamatosan megújították a rakásokat.

Tehát az ammonitesz ilyen speciális relikvia volt már a régi időkben is. Viszont a rómaiak úgy gondolták, hogy ha egy ilyen ammonitesz aranyként csillog, piritizált, akkor annak varázsereje van: ha a párnájuk alá teszik, akkor képesek megálmodni a jövőt. A sors keserű iróniája, hogy manapság már inkább az a kérdés, hogy be mernénk-e rakni egy ilyen jövőlátó követ a párna alá vagy sem. A Hübrisz ammoniteszei amúgy 100-60 millió évesek, Marokkóból származnak és a kréta idején temetődtek az örökkévalóságba.

A harmadik tárgy szintén egy egyszerű, de nagyszerű gyerekjáték, egy bambusz egyensúlyozó szitakötő. A szitakötő Japán régi jelképe, és a harmónia folytonos keresésének és megtalálásának szimbóluma a szigeteken. Magát a szitakötőt szárított bambuszból készítem, faragással, illetve feszítő illesztésekkel és hőhajlítással. A harmónia jelentősége miatt került a támogatói, szponzori tárgyak közé. Úgy gondolom, hogy talán ez a legfontosabb dolog, amit jó lenne, ha az emberiségnek sikerülne újra megtalálnia.

ez a kép csak illusztráció, nem én vagyok látható rajta!

Az utolsó előtti szépség pedig egy origami japán orrszarvúbogár, különleges, üvegezett, fekete dió tartóban. Ezt elkészíteni igazán macerás feladat, mert egy mester hajtogatónak – amilyen én nem vagyok –, akinek van konkrétan ebben a hajtásban jártassága, nagyjából 9 órát vesz igénybe előhajtani a papírt, majd megformázni belőle a bogarat. Mondanom sem kell, hogy ezen a szinten már a papír sem lehet akármilyen, 40g körülinek és erősnek kell lennie, hogy bírja a strapát és a rostjai ne rúgjanak vissza a sok forgatástól. A kész bogár egy negyed négyzetméteres lapból készül és a végén 16cm széles lesz. Ezt követően pedig rovartűre kerül és úgy kapja meg zárt, üvegezett dobozát.

Shuki Galen Kato hajtogatása, valami ilyesmi a cél

Ebben az esetben a doboznak is jelentősége van. A fákkal elképesztően könnyelműen bánik az emberiség. Nem becsüli meg anyagukat, elfelejtette, hogy 150 éve még minden épített dolog, bútor, sőt eszközök, szállító és tároló ládák jórészt ebből készültek. Nem egyszerű göngyöleg voltak vagy sittre dobható törmelék. Akkor még számított szépségük. Ma a faanyag már fogyatkozóban van, és helyét átvették a fát mímelő karton, habanyag, műanyag kompozitok, műanyaggal taknyolt bútorlapok. Ezek szerintem már szépnek sem mondhatók, és már hiány van az eredeti alapanyagból is.

Nincs szívem új fát feldolgozni, ez mindig egy nyűglődős kérdéskör nálam. Így jutottam régi bútorok szét és átalakításáig. A 2. világháborút követően, amikorra sikerült mindent porig bombázni, majd az újjáépítés és jóvátételek fejében a legtöbb erdőt letermelni, teret hódított a szendvics laminálás, a táblástás. Vegyes minőségű és fajtájú (főleg fenyő) léceket ragasztottak táblába, és lapjaikat minőségi furnérral, például fekete dió vastagfurnérral zárták le. A bútoroknak szánt kopó és látható élek illesztett és ragasztott mahagóni (!) éltakarást kaptak. Így születtek a bútorgyári diófaszekrények, a „nagyi szekrényei”. Ezeket ma – a kollektív feledés generációi – egyszerűen kiállítják az út szélére, a kutyaszaros zsák mellé, hulladékként. Pedig ezek teljes mértékben használhatóak, újraalakíthatóak, például origami preparátumok díszdobozának. Mellesleg jegyzem meg, hogy nemrégiben lomtalanítottunk el egy ilyen szekrényt, és ritkaság számba menő a furnérozása és ép politúrja. Ebből készülnek az orrszarvúbogarak tárlódobozai. (A fekete dió, amivel laminálták még egy jelentéssel rendelkezik: ez a fafajta éppen most lép bele a teljes kihalásba a klímaváltozás és egy invazív gombafaj miatt.)

Az origami preparátum arra is emlékeztet, hogy a legtöbb ökológus, biológus kutató, aki ma a krízis kutatásával és bemutatásával foglalkozik, régen mind gyűjtött rovarokat vagy lepkéket. ÉS legtöbbjükben közös az az élmény, amikor felfigyeltek arra, hogy évről-évre hullámoznak a példányszámok, de hosszabb periódusban a hullámzás inkább fogyásnak írható le. Ezek a fajkiszorulások, kihalások az első intő jelei voltak, hogy valami globális változás indult el. Anno én is észrevettem azt, bár még nem foglalkoztam ennyire ezzel az egész témakörrel. Csak elkezdtem sajnálni egy-egy bábrablót vagy homoki futrinkát, amikor 5-10 év után láttam összesen csak egy példányt honos helyükön. Így én is már csak elhullott példányt preparálok, ha egyáltalán… vagy papír modelljüket.

Hiába, a szokásoknak és a hagyományoknak változniuk kell!

Természetesen az ötödik tárgy maga a Hübrisz lesz, de amíg nincs kész, ezt egy kupon formájában adom a csomagban. És aki úgy érzi, hogy nagyon viszi a ritmust, a támogató pakkjába vásárolhat további kuponokat is!

nade mennyi az annyi?

Egy támogatói csomag 85.000.-, és minden további Hübrisz kupon 11.000.-.

hol a bökkenő?

Hát ott, hogyha nagyon rosszul alakulnak a dolgok, akkor nem jön össze annyi pénz, hogy az egész könyvet legalább digitális formában el tudjam készíteni. Ebben az esetben csak a kivonat születik meg, bárki számára elérhető formában. De ekkor a támogatók sem tudnak egyebet tenni, mint csupán csak azt az anyagot elolvasni. Viszont, ha sikerül legalább a digitális verzióig eljutni, akkor a kuponok mindegyikét be fogom váltani papír alapú Hübriszre, nekik kinyomtatom az egészet és magam könyvbe kötöm.

A másik, ami fontos és meg kell említenem – így az ünnepek előtt –, hogy karácsonyig nem biztos, hogy elkészülnek a tárgyak. Igyekszem, de ezek magas színvonalú kézműves alkotások, amelyekhez idő kell. Nem Kínából küldik őket, egyesével, készülnek, sokszor sziszifuszi munkával.

támogatnád a dolgot, de nincs erre kereted?

Teljesen érthető a dolog! És így is tudsz segíteni! Elég, ha felhívod ismerőseid figyelmét munkámra, erre a támogatói körre. Az is segít, ha rajzaimat, printjeimet, vagy könyveimet vásárolják, mert nem titok, hogy a Hübrisz megírása elképesztően fontos számomra, és extra forrásokat is átcsoportosítok rá.

És van még a könyvhöz kapcsolt akció! Január 24-én indul egy 12 alkalmas forrástoborzó előadássorozatom a könyvről, illetve az abban bemutatásra kerülő dolgokról. Mindig szerdán, 18:00-tól, 12 héten át vetítés mellett beszélek kb 2,5 órában azokról az információkról, amelyek a könyvben lesznek olvashatóak. Bár csak mensa tagok és maximum 1 kísérőjük vehet részt rajta, de itt a tökéletes alkalom, hogy gyorsan tesztet írjatok és utána belépjetek… vagy keressetek olyan ismerőst, aki tag, és rábeszéljétek, hogy együtt jöjjetek az előadásokra. ;)

Szóval ha felkeltette az érdeklődésed a szponzori program vagy csak követnéd a történéseket, akkor írj bátran az info[kukac]gellerfipal.com-ra vagy a contact/kapcsolat menüpont alatti forma kitöltésével, üzenj a facebookon vagy instagramon keresztül! Mindegyik megtalál. ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

miért pont a japonizmus megy

Kérdezték páran, hogy miért nyomom annyira a japán-rajongást. Merthogy a hírleveleseknek időnként mellékelek érdekes, művészeti témájú kisvideókat és ezek többsége japán kézművesekről, japán alkotásokról szól. No, hát, nem akarnék nagyon belemenni a történeti fejtegetésbe, de úgy alakult, hogy a szigetek konzervatív, ultra tradicionális periódusai évszázadokon át megtartották a kézművesekre jellemző ésszerű és minőségfejlesztő habitust. Japán esetében tisztán látható ennek mély társadalmi beágyazottsága, de nem pusztán arról van szó, hogy technológiákat csúcsra fejlesztenek és többet nem változtatnak rajtuk, hanem inkább arról, hogy az életmódjuk szemlélete ebben tükröződik. Nehéz különbséget tenni, hogy az ősi animista shinto és a zen-buddhista világnézet az, amelyik a maximumig emeli az alázatos teljesítményt, a szolgálatot és a munkában kiteljesedést, vagy ez már eleve szempont volt és később erre épült a vallásfúziójuk. Kb két csokorba tudnám felvázolni, hogy számomra miért szimpi ez az egész.

a kézművesség tisztelete

Az eszközkészítés 8-10.000 éve kiemelten fontos folyamat az emberiség civilizálódásában és szellemi fejlődésében. Eszközfejlődés, mint olyan már 3 millió éve működik, az emberelődöknél folyamatosan jelen volt, de 2 jelenős ugrás alakított nagyon sokat rajta (kb 270.000 éve és 12.000 éve). Ha meggondoljuk, hogy az írás alapú és széles rétegben írni-olvasni tudó társadalom Európában kb 2-300 éves, és eddig minden technikai tudás, tapasztalás főleg hagyományokkal, megfigyeléssel és beleszoktatással adódott át, akkor érthetőbb, hogy milyen komoly működési szabályokkal alakultak a legalapvetőbb eszközök is. A kézművesség és művelőik különleges megbecsülését ez adta. Őket sohasem küldték háborúba, sőt, volt olyan, hogy műhelyükkel együtt inkább elrabolták őket, hogy új helyen dolgozzanak, oktassanak. Amolyan varázslói voltak a mindennapi működésnek. És hát évszázadok alatt megcsontosodó formákat, a látható referenciáit adták a dolgoknak, tárgyaknak. Sok eszközt azért csinálunk valahogyan, készítünk valamilyenre, veszünk meg, mert egykoron a kézművesek azt a formát találták a legideálisabbnak a tárgy rendeltetésének, céljának és ez a forma dogmásodott. Ma, ha rosszul változtatnak egy formán, akkor a tárgy nem lesz felismerhető vagy értékelhető, nem fogják megfelelőnek tartani a vásárlók, hiszen eltér attól, amilyet megszoktak.

Egyik kedvenc példám erre a locsolókannák alakja. Régebben minden locsolókanna kör alapú volt és a kiöntő csőre merőlegesen volt szegecselve fogója. Merevségét a mechanikusa összesajtolt lemezélek és bordázott ívek adták (mint például a konzervdobozoknál). Még a teteje is sajtolt volt, fele pedig „lyukas” a vízbeöntő nyílás miatt. Így kényelmesen lehetett cipelni a kannát, fel lehetett akasztani egy hordfára és volt megfelelő méretű hely, hogy a kútról húzott vödörvizet bele lehessen tölteni. Űrmérete a vízhordó vödörhöz illeszkedett, a kilötyögést elkerülendő egy kicsit nagyobb volt, mint a vödöré.

Aztán más szempontok jöttek, odafigyelősebb locsolásra volt szükség, cserepeket kellett öntözni, így hosszabb, „lassan megindulósabb” kiöntőcsőrökre volt szükség. Hogy ez stabil maradjon, a kannák ellipszis alapúakká váltak. Így viszont fogásuk vált instabillá, át kellett helyezni a fület a rövidebb átlóról a hossz irányába. Öblössége azért megmaradt, a cseppmentes feltöltés is működött, mert nagyobb lett a fogója. Sőt, baba kis szórófejeket is kaptak a palántázáshoz. Aztán jött az fröccsöntés, és az értelmes, évtizedek-századok alatt kialakult formanyelv elmosódott az ipari megvalósíthatóság és ötletelő dizájn hatására. A fröccsöntéssel már mindenkinek lehetett kannácskája (gyanítom, hogy azért több locsolnivaló nem lett). És elsőre kijött az összes hiba, amelyeket el lehetett követni. Kisebb lett, mert a nagyobb fül instabillá tette volna a puhább műanyag konstrukciót. Ugyanezért szűkebb a szája, amiből adódik, hogy vödörből és cseppmentesen nem lehet beleönteni a vizet … sőt, slaggal is nehéz néha… A kiöntő szórófejénél rendszeresen ereszt, a kiöntő önmagában pedig csapat. Sehogyan sem jó az egész locsolókanna. Csicsából kerül rá litermérce (???), de nem tudom, hogy ki akar negatív litert, kiöntött mennyiséget mérni, hiszen annak értelme a feltöltésnél van. A nem kellő víz meg maradhat benne. (Tisztára néha úgy érzem, hogy az életem allegóriája egy ilyen kipattintott, régi locsolókanna, amit nem ért már meg senki.)

Az ipari átalakulások és a mindenkinek-mindent forradalmi mozgalom szépen elmosta az ilyen tapasztalatok jelentős részét. Valahogy a vas és szénmámor teljesen elvette az emberek eszét, és itt Európában és a nyugati világban tényleg komolyan vették, hogy egy új és jobb valamit építenek. Jobbat, ami új lesz és újat, mert az jobb lesz (lényegében pont ez a mindent megalapozó ellentmondás). Aztán lettek nem kifogástalan megoldások és elfelejtették a régieket. Ma meg egy erre telepedő kuszaság, értelmetlenség uralja a mindennapokat. Mindez a japán kézműveskultúra szintjét szemlélve és hozzáállását figyelve csudiszépen megérthető. Ők inkább ragaszkodtak a tradíciókhoz, a kulturális átadás folyamatához, hogy a világuk érthető maradjon számukra és nem akartak mindent átalakítani. Még akkor sem, amikor porig bombázták őket a világháborúban. Apróbb módosításokra nyitottak voltak, de a tökéletesre fejlesztés, majd a szint megtartása maradt a hozzáállásuk és életmódjuk lényege. Amikor a császár, a shinto élő isten, aki a hatalmas spiriistenek leszármazottja feloldotta a hústilalmat és engedélyezte, hogy disznót, majd tehenet lehet vágásra tenyészteni, akkor évtizedeken belül kifejlesztették a porhanyós sertésszeletet egy Angliából importált fajtából és a wagyu marhák húsát, amely azóta is a minőségi csúcsok csúcsa az argentin marhahús mellett. De ezt meglépték a whisky-vel is, egyből a legjobbat hozták össze. Amikor kettévált az első whisky főző ház, kialakítottak egy új és más brandet, akkor pár év alatt az is a legjobb 10 közé került világviszonylatban. Náluk összekapcsolódtak a legfontosabb kézműves szempontok, összenőtt a precizitás, a megismételhetőség, a pontos elemzés, a pazarlás kiküszöbölése, a fundamentalizmus, és minden további szempont, melyek a minőséget emberi oldalról létrehozzák. És itt nem fölöslegessé vált eszközök 300 éves repróinak tákolásáról van szó, nem miskakancsót, tarsolylemezt meg hülyeségeket készítenek, hanem teljesen új dolgokat az új idők szükséglete szerint. Hiszen a technika és „törvényei” stabilak és lehetővé teszik az újítást.

a végtelen racionalizmus és valóságtisztelet

A japán szellem számos ponton rávilágít az európai gondolat butaságaira. Amikor elkezdtem rament főzni, a kultikus és összesen 70 éve létező (!) japán csontlevest és annyira megtetszett, hogy ünnepi étellé vált számunkra. Annyira, hogy például Fanni szülinapjára szerettem volna szép, igazi porcelán ramen tálakat ajándéknak, így nekiindultam felkutatni, hogy hol kaphatóak. Mert ugye nem akármiben lehet ezeket felszolgálni: fontos, hogy a tál nagy legyen, elférjen benne a tészta (a soba vagy udon), maradjon hely a kb 4-5dl lének, mert a tésztát előbb eszik és az étkezés végén isszák meg a levest. De kell hely a főtt tojásnak, a díszítéseknek, feltéteknek egyaránt. És porcelánnak kell lennie, mert tálalás előtt forrásban lévő vízben átmelegítik (és fertőtlenítik) a tányérokat, amelyek amúgy szépek, letisztult kinézetűnek.

Meglepődésemre azt találtam, hogy egy ilyen ramen tál 8-30.000 forint körül kapható nálunk… Pedig semmit sem tudnak ezek a tálak önmagukon kívül. Biztos voltam benne, hogy itt nem a hozzáadott érték van így árazva, hanem a szemkilopás hajtja a nullákat. Nem találtam megfelelő edényt (értsd: olcsót), és utolsó lehetőségként elmentem egy japán „szatócs” boltba, ahol megkérdeztem a tulajdonos hölgyet, hátha tudja hol lehet fellelni ilyesmiket. Ő felnevetett, ami a japánoknál a szürreálisan bombajó humor jele, és mondta, hogy hát ramenhez nem kell külön tál! Ahhoz bármelyik tál megfelelő, amibe belefér. „Nekem is olyan egyszerű fehér van otthon!”. Na tessék! Jön az európás és a tányérdíszítés alapján akar finomat enni, mert az agyára ment a szinesztézia, az eltérő érzékszervi érzészavar. Úgyhogy vettem szépen 13db kommersz, török fehértálat, mert ha még egy el is törik, akkor is lesz 12… mert annyi meg ugye kell. Tisztára az Elveszett jelentésben éreztem magam! A Csodálatos Bill Murray alakította, nem teljesen elismert filmben, amely csupa ilyen ellentmondásokkal téríti észhez főhőseit.

Nameg egy olyan szakmában vagyok, amelyben egykor még rettentően fontosak voltak a hagyományok. Természetesen a hülyébbek és fakezűbbek ez ellen folyamatosan dolgoztak, de a stílus, a realizmus belső logikája kizár minden értelmetlen újítást. Anno már az egyetemen mantráztam, hogy mennyire szükségesek a szabályaink, mert mi nem írott tudományt képviselünk, minket csak a hagyományaink és elveink védenek az elromlástól. 2-3 főt leszámítva senki nem értette meg, hogy miért szajkózom ezt, de nekem segített, hogy szisztematikussá váljon a készségfejlesztésem. Nekem elkülönült a téma, a látvány és a kép célja, értelmezni tudtam ezeket külön-külön is. És amikor sok évvel később nekikezdtem rábeszélésre előadásokat tartani a rajzról és a művészettörténetről, akkor már egy egységes, szervezett tudásom volt. Erre alapozva el tudtam dönteni, hogy mondjuk belső ellentmondások miatt mit taníthattak rosszul még akár egyetemi szinten is. A szakmai gyakorlat, illetve a szakmázás a gyakorlatban hamar megmutatta azt, hogy bizonyos színvonalat milyen áron, milyen körülmények között, milyen speciális eszközökkel lehet elérni. Hogy sok fontos kompromisszum (inkább eljárásrend) okozza azt, hogy bizonyos témákat nem rajzolnak/festenek művészek.

Hogy közelebb vigyem az olvasót ehhez, írok egy példát: a fotó megjelenéséig nem lehetett illanó témákat ábrázolni, mert nem voltak megfigyelhetőek. Nem voltak vízalatti képek, közelről füstöt, buborékokat, folyó vizet és ilyesmiket nem ábrázoltak. Értették a látványt, de nem tudták a részleteit megfigyelni. Aztán a fotó lehetővé tette ezt a megfigyelést, de a realista anyaágazat csak nagyon csínján bánt az új eszközzel. Kezdettől fogva érthető volt, hogy a művészet célja nem a valóság puszta visszaadása. Hogy a ’reflektálás’ nem visszatükrözés, hanem visszamutatás, az alkotásokkal keltett ’reflexió’ nem megmutatás, hanem egy konkrét ’benyomás’ keltése. A fotó a fejlődésével mindig a valódi pillanatok visszaadására törekedett, technikailag erre fejlődött ki. A fotó képes volt az időfolyásbeli pillanatot „megragadni”, míg a hagyományos eszközök az örök változásból az állandó értékeket tudták kiemelni, átmenteni az időn túlra, hogy az ne mossa el a ténylegesen fontos dolgokat. Ez két teljesen ellentétes irány és ellentétes alaprendeltetés. Ezért hülyeség csendéletet fotózni vagy elmosódott dinamikát festeni. Azok buta utak. A realista felfogás soha nem vált külön az ideák világától (mint a naturalizmus), ugyanakkor a haladás elfogadása miatt nem vetette meg a fényképezés technikáját sem. Inkább azt is fejlesztette, lásd később…

A régiek szerint az ember halandó volt, ezért amikor látványa átkerült egy képbe, akkor őt egy tökéletesített lényegi látszata őrizte meg az örökkévalóságig. Az esszenciáját (vagy személyében kidomborodó archetipikus valóját) próbálták megragadni. Ezért nem szívesen dobunk máig ki a dédikről, ükökről készült képeket. Nincs is sok belőlük, mert a valójukat 1-1 kép is meg tudta őrizni. És ugyanezért fagytak meg az első mindennapokat ábrázoló fotókon a szereplők. Nem értették, hogy mivel szolgáltak rá az öröklétre. Ma persze ez már múló hóbort, mindenki ész és értékelés nélkül hányja a képeket, nincs minőség. A magas technológiai szint és elüzletiesedett szempontok miatt a fotó a végtelen hazudozás eszköze lett. Álomfestő technika, mely tökéletes az illúzióvilágok díszítésére, de hiteltelen a valóság bemutatására. De jól van ez így abban a világban, ahol már régen nincs múlt és iránytalan a jövő. Manapság az emberek már nem halandók, örökké élnek, egy összefüggő generációban, az élet csúcsteljesítményeként.

Szóval a szakma kézműves jellege és az ebből következő értelmezési és érzékelési látásmód lehetővé tette számomra, hogy 0-24-ben kényelmetlenül tudjam magam érezni a mindennapokban. :) Mert a megváltozott világ, a mai való szerintem zűrzavaros és elszabadult, értelmetlen folyamatok kavalkádja. Amikor kerestem, hogy én látom-e rosszul a dolgot vagy tényleg problémák vannak, akkor feltűnt, hogy már sokkal korábban jelentkeztek ilyen, az enyémhez nagyon hasonló észrevételek. Alphonse Mucháról szóló életregényben (Jirí Mucha: Alphonse Mucha) olvastam elszórt utalásokat, a ’70-es évek francia művészetkritikusai és társadalmi gondolkodói hőbörögtek ilyeneken, Sándorfi interjúkban és katalógusainak előszavaiban is bele lehet futni ezekbe. Csernus, a cigitől sodronyosodott hangján maga károgott erről. De a ma élő jizai okimono mesterek bánatos szavaiban is ezek a gondolatok köszönnek vissza. Az egész mindenséggel van a gond, a probléma retrospektív jellegű, átfertőzött mindent. És mivel nem egy-egy dologgal van baj, a dolgok változtatása nem old meg semmit. Sőt, az inkább mélyíti a nyűgöt.

éjszakai műszak

Itt van példának a tanárok esete. Ahogy sokan felháborodnak és a leesett húszfilléres után kapva puffognak a kialakult helyzeten. Miközben ez a kulturális leépülés nem ma kezdődött és ma már késő megakadni rajta. Kevés az oktató, kevés a pénz, mindig minden kevés, de aztán annyira azért nem, hogy leálljon a rendszer. Inkább majd jön valamiféle megalkuvás, lesz kevesebb oktató és a távozók pénzét szétosztják a maradék között. A távozók meghazudtolják és teljesen röhejessé teszik a „tanulj, hogy boldogulj!” koncepciót, és persze teljesen új értelmet adnak az „a papír a fontos, mert azzal tudsz elhelyezkedni!” rögeszmének. Hisz milyen az a szakma, az a feladat, amit egy bármilyen papírral lehet végezni? 12 egytucat, pár évig boldogul majd belőle az illető és aztán visszatér az a kiszolgáltatott lét, amely tulajdonképpen soha nem is tűnt el életéből. Irodisták tömegei élnek úgy, hogy tanultak VALAMIT és csinálnak MEGINTMÁST. A jelenségben számomra inkább az az érdekes, hogy nem szúr szemet senkinek, mennyire abszurd az egész helyzet: 2 évtizeden át (20 év!!!) oktatnak embereket arra, hogy úgymond az ipar szempontjai szerint szobatisztává váljanak és egy valamilyen munkát rájuk lehessen bízni. A büszkeségtől elvakulva lassan belesavasodik mindenki a melóba, és hosszú, rugalmatlanná tevő évek után felháborodik, hogy nem jó ez így. Emberek tömegei hisznek a régen elmúlt világ diplomásainak tekintélyében. Akkor még nehéz volt megszerezni „a papírt”, mert magasan voltak a mércék, és tömegeknek erre lehetősége sem lett volna. Ezt a tömegoktatás tette lehetővé. Ma csak annyiban más a helyzet, hogy tömegesített a gazdaság mindent. Tömeg tanul olvasni valamilyen hatásfokkal, tömeg végez egyetemet, főiskolát (van még ilyen egyáltalán?), tehát mindenki tömegtálentum lesz.

Tanár szakszervezetek (??? önmagában paradoxon a konzervatív tekintély és a modernista szakszervezetiség) könyörögnek, vagy ahogy szebb: kérik a munkáltatójukat, hogy visszakaphassák a sztrájklehetőségeiket. Civilek kikérik maguknak, hogy ők nem politizálnak akkor, amikor a kormányzati intézkedések hibássága és elrontottsága ellen kellene valamit tenni, mert már közvetlenül, valós időben érzik, látják, tapasztalják a problémákat. Kérdés persze, hogy akkor mit is érthetnénk politizálás alatt? A megváltoztathatatlanság egyből tudomásulvételét? Zajlik a mászkálás, közterületfoglalás, a mikroakciók egy elnémított közvalóságban, egy olyan országban, ahol amúgy mondvacsinált okokból kifolyólag rendeleti döntéshozatal folyik (régen ezt hívták parancsuralomnak). Vénemberek a netes rádióban megszakértik, hogy hol van a fiatalság, miért nem lázad fel a mégfiatalabbság érdekeiért… a hallgató meg azt kérdezni magában, hogy te rádiósszakértő, te mikor lázadtál a gyerekedért? Hiszen az ő gyerekének a gyerekét kéred számon éppen, hogy lázadjon a talán majdani gyerekének a jövőjéért. Miközben lehet, hogy neki nem lesz már gyereke, mert az álomvilág-élettér felszív minden erőforrást azelől, hogy ő is tovább vihesse a permanens mormotanapot. Szóval mindezek egyszerű hétköznapok a klímaátalakulás és a civilizáció totális összeomlásának első felvonásában. Nameg hosszú mondatok és a szokott érthetetlen-beszéd.

Sok éve nincs kulturális élet ebben az országban (sem). Az egész valahol a szabályozatlan és átláthatatlan piac működésnek köszönhetően indult (értsd: ultrakapitalizmus), majd ezt a rendszer struktúrája tovább gerjesztette. Azóta büszke lovas nemzetként szinte mindenki fordítva ül a paripákon. Folyamatosan ipariasodik a kultúra. Magánszerveződések veszik át az állami feladatokat, párhuzamos belső társadalmakat alakítanak ki. Magánkiállítások (Bádíz, Tutenkámón, stb), magánképzések neten, fizetős sulikban, podkásztokban kibeszélés a kontextusból. Színház helyett színt játszanak a nézők. Letöltenek moziszerű tartalmat, mert bár szarabb a minősége, de kevesebbért többet tudnak venni belőle. Színházba járnak, nem pedig megnéznek egy darabot. Merthogy a színházba odabemenés a lényeg, nem a szellem táplálása. Szórakozás (szórakozás = a figyelem szórása) a lényeg, a be nem vallott keserűség vagy nehézség, a tartalmatlan értelmetlenség elfedése. Elég megérteni a használati utasítást, hogy szakértő legyen valaki, nem kell hozzá a képesség, hogy azt a valamit meg tudja szerelni. Minden a likviditást szolgálja. Folyik a pénz, hogy az aktuális hitelt/kölcsönt/befektetést termelje ki, de a fenntarthatósága és értékessége teljesen irreleváns. A futamidő végéig van csak jelentősége. Minden lízingelt minőség, garantáltan elinflálódó érték. Ilyen világban a jó értelemben vett tanárnak NINCS lap osztva, mert: 1., maga sem vette észre ezt a világot, eddig alkalmazkodott hozzá, rosszabb esetben építette, tehát ő szintén ennek a problémának a része (itt emlékeznék meg saját oktatóim hortista, szittyás, egoista, csinovnyik, fiataldemokrata polgárairól, akik miatt saját egykori tanítványaik szégyenkeznek…) 2., ha elhagyja valaki a tanári pályát – és vele együtt a kimerült pátoszt – elveszíti identitásának azt a részét, ami eddig őt magát ’okosnak’, másokat meg ’ők’-nek határozott meg. Egyszerűen ugyanolyan senki lesz, mint mindazok, akiktől hiába kért segítséget (hivatkozva arra, hogy ’mert ő tekintélytanár’)… de hát miért is meglepő ez, hiszen ő sem állt ki a feketeruhás nővér mellett, a zölddossziés apehesért, a tűzoltók megbecsüléséért, a széthajtott közrabszolgák különböző csoportjaiért. Nem költött a járványanarchiában tönkremenő cégeknél, sőt, forráshiányra hivatkozva talán még migránsokat sem simogatott és ukránokat sem bújtatott. Érthető, forráshiányos volt már akkor is, de leginkább gyáva, hogy segítsen a másiknak. Megalkuvó, önző? Nehéz szavak annak, de csak annak, aki nem meri elfogadni őket.

(Globális szinten is) a működési keretezéssel van a probléma, és ezt nem lehet toldozgatni, meg ráolvasásokkal megoldani… eleve így működik minden már hosszú évtizedek óta. Természetesen nem örömteli tény, hogy akkor maximum felgyújtani lehetne az egészet. Kétségtelenül ez egy fájó megoldás lenne, de a fájdalmat az okozza, hogy ilyen súlyos esetben már nincs más alternatíva. A szétüszkösödött lábat felesleges kenegetni… amputálni kellene, és mellette hallgatni, nem attól könnyesedni, hogy egykoron ezzel a lábbal hármasugró bajnokságot lehetett nyerni.

A kulturális terület minden ága színvonaltalan emlékképként üzemel. Egy jelentős része kiszerveződött a népnek, terápiássá alakult, fejlesztő foglalkozásokká torzult, és – minden tiszteletem mellet – egy hitvány szökőút lett a meglehetősen gyenge „művészeknek”. Bár manapság már egy pszichológus, egy frissen szült anyuka vagy egy rossz kapcsolatból menekülő bárki is jobban ért az érzésfestéshez, szeretetművészethez, az alkotáshoz, hiszen mindenkiben ott rejlik a valami, amit csak ki kell dolgoznia magából. A szaktudás, na az nem kell, mert az nehéz, és mert arról a társadalom jelentős részének tök fogalma sincsen. És itt kanyarodunk vissza az előbbi sírásomra: azért nincs meg a minőség értése, mert itt kb 40 éve >>>MENEKÜLŐUTAKON<<< dolgozik a társadalom túlnyomó része. Kényszermunkán van (valószínűleg eleve azon is volt). A rendszerváltás, a megszorítás évei, a polgári fordulat, a rendkívüli medggyessütiosztás, a megszorítás, a válság és hitelbedőlés, majd a változatlanul permanens, de végül totalizálódó forradalom végig keverték a lapokat. Nagyon kevesen maradtak eredeti szakterületükön, és akik mégis, azok egy része alulfizetettsége okán maradhatott, vagy pont a szerencsés kevesek közé tartozik. Az emberi anyag mellett az elszabaduló piacosítás sem a minőség stabilitását teremtette meg.

Night Shift

2018 december elsején egy szlovák srác, Martin Kovac úgy döntött, hogy elindítja TeTuba csatornáját, és ország-világ elé tárja hogyan modellezik. One man showként, egymaga. Főleg világháborús gépeket rak össze, majd rendez diorámákba. Elképesztő részletességgel, valóságszerűséggel és valósághűséggel dolgozza ki minden munkáját. Eleinte csak párhavonta jelentek meg videói, majd a járvány adott lehetőséget számára is, hogy áttelepüljön a második valóságba és tartalomgyártó legyen. Sokakkal együtt ő is látta az értelmét ennek a „forradalmi” dolognak, és a rettegésében unatkozó társadalom szépen rá is csatornázódott Martin munkáira. Közben lett egy patreon oldala, illetve lehetett aprópénzt dobálni neki a TeTubán, sőt, még fillérekre is szert tehetett, hiszen ekkoriban a TeTuba bőszen reklámozott egészségtudatot, paranoiát, snacket, streaming szolgáltatást. Kinek mit intézett ugye a virtuális valósága. A lehetőséget és időt biztosító járványévek után azonban szűkössé váltak Martin forrásai, mert egyre jobbra szerette volna megvalósítani munkáját szenvedélyét. Ehhez több idő, több pénz kellett volna, de már így is a maximumot nyújtotta.

Aztán jött idén február 6 és egy különös videóbejegyzést posztolt. Kimerülten, kicsit kikészülten, el-elcsukló hangon beszélt arról, hogy reméli nem fog senkinek csalódást okozni, de muszáj bizonyos lépéseket megtennie, korlátoznia videóinak elérését és hasonlók. Mert a 4 év alatt, és főleg az utolsó pörgős évben egyszerűen szétforgácsolta magát. 2-3 hetente jelentek meg újabb, kitűnően elkészített, festett modelljei és ezekről a szépen vágott, angolul narrált, majdnem tökéletesen fotózott videói. DE, közben teljesen elveszett a sorok között. Nem maradt ideje semmi másra. Heti 7x 8-10 órában foglalkozott ezzel, és maximum egy héten egyszer bicajozott kicsit. Magánélete szinte semennyire sem maradt. És kimerültségében felfedezte a csillagos eget, vett egy teleszkópot, amit felállított a kertje végében és ezektől kiborult. „És srácok, annyi minden érdekel még!” Martin attól rettegett, hogy mi lesz akkor, ha nem „szolgáltat” elegendő tartalmat, hogy mit fognak szólni ehhez követői. Majd jól leiratkoznak és ő elmehet jól dolgozni (kényszermunkára) vagy, hogy hol kellene keresnie azt a bizonyos egyensúlyt akkor. A szorongása arról szólt, hogy csinált valami munkát, mert azt kell. Majd abból vásárolt szabadidejére modelleket, amikkel meg szeretett bíbelődni. Ezt párszor közzétette, mert a lokális környezete pontleszarta a kvalitásokon felüli modellező képességét. És amikor a mindennapokba becsatornázódott a sok pozitív visszajelzés a második valóságából (fórumokról, fillérdobálóktól, nézőktől), a kör bezárult. Evidenssé vált, hogy a munkája nem érdekli, az csupán menekülőút volt, a modellezés igen, de az meg láthatatlan emberektől, véletlenül csöpögő profiloktól függ. Végül arra jutott, hogy csökkenti ingyenes tartalmait és főleg csak a patreonra tölti fel munkáit. Ezzel alsó hangon a 315.000 TeTuba feliratkozója helyett az 1.251 patronálója felé fordult, számukra publikálja képességét.

Amikor néztem ezt a videóját, azonnal nekiláttam számolgatni. Merthogytegyükfel, a Tuba 315.000-es feliratkozó után fizet ($5/1000 néző) $1575-t, 535.500.-ot. Ha minden feliratkozója megnézi videóit, senkinél nincs reklámblokkoló és az algoritmus sem szivatja meg elrejtéssel, hátrasorolással, hasonlókkal. Viszont a patronálók összesen csupán 1.251-en vannak. Ők választhatnak, hogy havonta 400 ($1.17), 2000 ($5.88) vagy 3800 ($11.17) forintért fizetnek elő Martin mutatványára. Namostmeginttegyükfel, hogy 80%, azaz 1001 fő a minimált fizeti neki, 19%, 237 fő a 2000.-es patront küldi, és a maradék 1%, 13 fő küldi a vastag zsozsót, 3800.-ot havonta. Így Martin perhó-bruttó 923.800.-ból fog modellezni, patron lelop ebből 8%-ot, 850.000.- megmarad. Viszont a TeTuba szépen ki fogja sorolni és elsüllyeszti a találatokban, merthogy nem hozza a havonta szükséges számokat, a kétheti videófeltöltéseket, a rengeteg ingyen munkát. Látszólag teljesen megéri Martinnak, hiszen 535.500.- helyett majdnem a dupláját keresi meg, és – ahogyan nekem is megjegyzik sokszor –, mindezt a „hobbijával”. Már látszik a probléma, hogy túl fog specializálódni szakmájában és onnan nem lehet majd egyszerűen visszakapcsolni a kényszermunkába. Én biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz működőképes út számára, mert el fognak fogyni a modelltípusok, egyre nagyobb feladatokra lesz szüksége, és vagy az egyre nagyobb feladatot, vagy annak finanszírozását nem lehet majd kitalálni egy ponton túl.

nade miért nem?

Mert egy mozdulattal változhat a leosztás és tönkremehet bármilyen üzleti modell. A működési kerettel van a gond. A struktúrával. Azzal, hogy a „7 évente időszerű válságok oldanak meg mindent” és egyben nekik kell megoldani mindent. Véleményem szerint eleve azért vannak ezek a beroppanások, hogy emlékeztessék a kényszermunkásokat, hogy hol a helyük. Hogy az önmegvalósításuk szabadidős tevékenység lehet csupán. Arra korlátozódik, hogy elbábozhatják terápiásfestő énjüket, ehetnek túlárazva éttermekben és faszt-fasönölhetnek. Utazhatnak, hogy hazajöjjenek, bulizhatnak nosztalgiadiszkón, felidézve a fakuló fiatalkort, amikor még titokban cigikáztak. Amikor leoldják a pórázt egy fogságban tartott kutyáról, az fut 3 kört majd leroskad a „gazda” lábánál. Egy szabad kutya soha nem rohan ész és cél nélkül… (remek! máris Ko-hellóra pörgettem magam). Lehet, hogy a helyzet túszai vagyunk, beleszólás és ráhatás nélkül… és ezt fel sem akarjuk fogni.

Majdnem napra pontosan 15 éve kaptam a telefonhívást, amelyben tájékoztattak arról, hogy a Henkel pályázaton továbbjutottak rajzaim Bécsbe, a második fordulóba. A sztori ismert(ebb), de azért felelevenítem, mert ma már nem olyan nagy titok néhány részlet. Az évente változó kategóriák közül 2008-ban a grafika volt a soros (előtte a design, utána a szobrászat). 29 országból nagyjából 500-an pályáztak, minden ország hazai előzsűrizés után küldte tovább kiválasztott pályázóit. A magyar zsűriben csak egy képzős oktató volt, ezért úgy éreztem, hogy lehet némi esélyem. Akkoriban ugyanis már szüneteltettem egyetemi karrierem, mert zavart, hogy meg akarnak buktatni a renitens, avítt realizmusom miatt. Be is jött, továbbkerültek a rajzaim a második fordulóba, majd szeptember 19-én érkezett egy újabb telefonhívás (épp bagolyköpetezés közben), hogy „Das Pál, bite kommen!”, vár egy bécsi zsűrikiállítás és díjátadó, ahol majd kiderül, hogy a továbbjutó 5-ből mégis ki lesz a végső győztes. Ki nyerheti meg az osztrák és a magyar önálló kiállítási lehetőségeket, szerepelhet egy csoportos kiállításon, illetve darálhat a jövőjébe 7.000 eurót. Mai értékre átszámítva ez olyan 7,8 milliós támogatásnak felelt meg.

Összesen hatan, 2 szlovén, 2 lengyel és egy osztrák pályázóval kerültünk a végső rostába. Nekem természetesen már ez a továbbjutás is nagy öröm volt, apró igazolása a helyzetfelismerésemnek, hiszen a velem együtt kiküldött egyik magyar középdöntős VERSENYTÁRSAM akkor a képzőegyetem Rajzi- és Anatómiai Tanszékének vezetője volt. 45 éves (pont a pályázati limiten), mindenholállítottammárki atyaistenúr. Nevetségességében nem érezte ellentmondásosnak a szitut, hogy egy tanszék marginális tudású vezetőjeként potenciálisan egy egyetemi hallgató alázhatja le. Gőgösség az oktatóknál mindig volt, rinocéroszbőrbe bugyolálva, kannásbor illattal kísérve.

Szeptember 19 után finoman jelezték az ájjerből, hogy jó lenne, ha a hátralévő 2 hónapban összeraknék egy honlapot, lenne névjegyem, megfelelő öltözékem, ha fotóznának. És „mennyire beszél angolul, Pál? Mert azért jó lenne, ha egy köszönőbeszéddel készülne, hátha.”. DaWatt? Köszönőbeszéddel, honlappal, névjeggyel? OK, nem megyek vissza az egyetemre, de azért máris mindez? Aztán november 16-án kiutaztam a 15 perc hírnevemre, a naaaaagy lehetőségre, a dobbantóra. Csak sajnos, a Martin esetéhez biggyesztett, nemvárt fordulat, a körülmények torz állapota bezavarta a dolgokat. Úgy volt felépítve a program, hogy az 5 finalista 3-3 pályázott képe szerepel majd a díjátadó kiállításon, de mind az öten 10-10 képet kellett, hogy kiküldjünk, mert januárban egy nagy tárlatot rendeztek belőlük. A Henkel-HU hetekkel korábban kiküldte a rajzaimat, mind pontosan jelölve volt és etikettekkel felcicomázva. Aztán a díjátadó előtt 1,5 órával felcsörögtek a hotelszobámba – szerencsére pont ott voltam –, és egy günterina azt kérdezgette tőlem NÉMETÜL, hogy melyik kép kerüljön ki a falra. Angolul elmagyaráztam neki, hogy mondjuk azok, amelyek a pályázatra lettek nevezve. Namost, hogy nem értette meg vagy én mondtam rosszul, vagy mi volt, az nem derült ki, de végül a háromból kettő másikat akasztottak falra. Egy sorozat egyik „lényegtelenebb”, önmagában nem érthető részét és egy kisebb rajzomat. Érthetetlen volt, hogy bár fényképes leírást adtunk ki, mégis csak az én rajzaimat kavarták el, de úgy, hogy a kiküldött 3 zsűris rajz és a 7 további nem is egy helyen kellett, hogy legyen. Mikor megérkeztünk a kiállításra, engem előre küldtek a tömegbe lötyögni. Fura volt, mert csak rajtam volt zakó, meg a vendégeken, a művészek az utcáról estek be. Mivel megemlítettem a kavarodást kísérőimnek, ők elindultak, hogy utánajárjanak a dolognak. Aztán 5-10 perc után, kínlódásomat félbeszakítva megláttam, hogy valami patália alakult ki az osztrák és a magyar marketingesek között és cseppet sem örömteli arccal válnak el. De pont ekkor érkezett el az idő, megérkezett Mr. Henkel! Röpke beszéd, jajjdemilyenjó minden, majd nekiindult, hogy kihirdesse a helyezéseket. Az első frenetikus meglepetésként az osztrák különdíjat az osztrák pályázónak ítélte, mert eleve csak ő kaphatta meg. Taps, tudtuk, eleve így volt kiírva a pályázat. Nade a fődíj hozta a showt! Borítékból kihúzott cetli, nehezen olvasható nemosztrák név: Miha Strukelj. Pici csend, majd egy csomóan rámnéztek és elkezdtek nekem tapsolni. Még Miha is, aki aztán azért kapcsolt, amikor látta, hogy én meg neki tapsolok.

Valami kavarodás volt: Az amúgy a kirúgás szélén álló osztrák marketinges, aki a főkoordinátor volt, belenyúlt a dologba, ugyanis nagy volt a pánik, hogy 2007 után megint egy magyar nyerhet, és ennek nem örülnének a környező országok henkelesei. Viszont erről nem tudtak a bejutott országok marketingesei, illetve másról tudtak, nekem így tűnt. Mindenki előre gratulált nekem, majd az eredményhirdetés után mindenki sajnálkozott. Így végül nem kellett beszédet mondanom. A magyar küldöttekkel visszaviharzottunk a hotelba. Ők pár hónappal később még próbáltak utána segíteni, de egy újabb érthetetlen kavar miatt nem tudtak elérni mobilon, mert „szolgáltatásfejlesztés” hatására nem volt kapcsolható a telefonszámom hónapokig… mint utólag kiderült.

Vannak ilyen nem várt fordulatok. Jön egy marketinges feszkó, egy kastélyrekvirálás, egy platformcsere, elhúzódó tragikus fordulat és ilyenkor minden addig befektetett munka elillan. Mindez nem tűnik fel azoknak, akik éppen tudják sztrímelni magukat, akiknek éppen „megy”. De ők az adott pillanat kegyeltjei, akik éppen oda kerültek, ahol éppen jó. Értelmetlen belőlük megállapításokat és sikerrecepteket kinyilatkoztatni, hogy így és ezt KELL csinálni, mert nem ez a dolgok működésének a rendje. Az egész kócerájt egészben kell nézni, és ha strukturális a probléma, akkor arra kell reagálni. Nem lehet megalkudni vele, nem megkerülhető, de végképp nem javítható az ilyen hiba vagy körülmény. Pontosan azért nem, mert a hibát a rossz struktúra okozza, lényegéből adódik, így csak megbontásával lehetne orvosolni. Én is kereshettem volna átmeneti szökőutat, mehettem volna reklámgrafikusnak (már egyetemen át akartak venni), lehetne papírom az idomíthatóságomról (diploma), lehettem volna tanár (másoddiploma, „mert tudod, az első nem ér semmit”), nyithattam volna éttermet („mert szeretsz főzni”), sőt, még vállalkozó is lehettem volna („mert van kézügyességed”). De ez mind nem lettem, mert ezek momentumok kiszámítható pillanatai, és az egydimenziós ( :) ), csalódást hordozó kompromisszum-élet sohasem motivált. Inkább próbáltam valami minőségibbet csinálni, aminek még az értelmét is látom és jobban illeszkedik képességeimhez. Aztán talán a körülmények megfelelően alakulnak. Pontosabban: rajtam ne múljon, én teszem a dolgom (mert tudom, hogy mi az) és remélem, hogy a körülmények majd megfelelően alakulnak. Az én felelősségem csupán az előbbire korlátozódik.

a Hübrisz

Álom és ébrenlét valóságát rendszerint úgy tudjuk megkülönböztetni, hogy a szürreálisat, a való-szerűt eltúlzó, értelmét veszítő verziót önmagunk tapasztalatai miatt nem tudjuk létezőnek elfogadni, így álomként azonosítjuk. Ez viszont felveti a lehetőségeit annak, hogy egyfelől mindenkinek a privát valósága nem egyetemes másokéval, azaz mindenkinek saját valósága van. Valamint a valóság felfogásának kulcsa a részletességben és a részletek kifinomultságában rejlik. Ha valami hihetőnek tűnik, akkor az hitelessé alakul, ténnyé válik az egyén számára. Realizálódik. Ha valami ’képtelenség’, elképzelhetetlenség, azaz az agyban nem modellezhető, mert nincsenek meg hozzá a hitelesítő információk, részletek, akkor az álomnak vagy illúziónak könyvelődik el. Vagy naivitásnak, álhírnek, dezinformációnak, vágyvezérelt gondolatnak, kivetítésnek, paranoiának, függően az elképzelhetetlen látvány érzelmi töltöttségétől. Szerintem ennek a képzelgésnek a mértéke akkor veszélyes, amikor adott illetők valóságalternatívái csupán egyetlen forgatókönyvre – és az abban működő törvényszerű részletekre, szabályokra – kezdenek összezsugorodni. Így elveszítve rugalmasságukat és dinamikájukat a változásra, a javításra. Egy ilyen megcsontosult vélt-valóság csupán egy ember feltételezése, melyben egyszerre vannak jelen a tényszerű megállapítások és az azokból adódó tévedések. Ez a folytonos csalódás receptje.

A valóságon gondolkodás vagy a ’mindenen jojózás’ régi hóbort. Az ókorban ezek álomfejtésekként voltak ismertek, utána a hitvilág vallásosodásába alakult át a képzelet vélekedése, majd aztán Descartes-tól kezdődően az állandóan frissülő fogalmi készletek megteremtéséért dolgoztak a gondolkodás keretrendszereinek machinátorai. Filozofálgattak, hogy beilleszthessék a valóságértelmezésbe az új tudományos ismereteket, rendszert és rendet építsenek mindenhova, ahol az ember megjelenik. Hogy kialakítsák azt a környezetet és körülményhálózatot, melyben az emberek által vélt valóság a lehető legkevesebb ellentmondással rendelkezhet és megakadás nélkül üzemelhet.

Az ipari forradalom második hullámában már létezett az a vélekedés, amely a valóság megítélésében egy új szempontot alkalmazott. Nem pusztán az volt a cél, hogy tényszerűvé, érthetővé váljon a valóságról szerzett ismeretek összessége, hanem hogy ennek a semleges értékelése is elvégzésre kerüljön. A vágyaktól, kegyes hazugságoktól, vélekedésektől, tehát összességében a torzításoktól mentesen lehessen kimondani az aktuális valóságról, hogy az jó vagy rossz.

Ez a szemlélet, a realizmus szemléletmódja a kezdetektől fogva elfogadta az abszolút értékek létét, az egyetemes összemérhetőséget és az egy igazság elvét (a metafizikai szétbontás tagadását). Ellenkezően a második ipari, de inkább tudományos forradalom filozófiájától, a Comte-i pozitivizmustól, a realizmus az emberi társadalmat szerette volna az ismeretei által szemlélt valóságba illeszteni, nem pedig fordítva, a felfedezett ismereteket akarta a társadalom körülményeinek alakításába bevonni. Egyszerűbben szólva, a cél az volt, hogy az ember helyét megtalálják a valóságban, és nem az, hogy a valóságot átalakítsák az ember igényei szerint.

Az abszolút értékek, a mindig célként navigáló egykori ideák és az egy igazság elve a régi görögös világlátás maradványaiból erednek. A hit, hogy kell lennie jónak és ebből adódóan a jó hiányának is, illetve a jó formáinak, a szépnek és az igaznak, az megmaradt. Ahogyan az egy igazság szükségessége is, hiszen társadalmi szinten enélkül nem lehet helyzeteket eldönteni, módosításokat vagy fejlesztéseket véghezvinni a ’jó’ eléréséért. Az egy igazság, a jó egy etalon a gondolkodásban, és a cselekvés törekvés efelé az etalon felé. A tudományos gondolkodás ezeket az ideákat és az egy igazságot kizárta, mert fontosabb volt a vallásos világmegismerés évszázadai után saját hite abban, hogy objektivitást, embertől függetlenséget képes megállapítani. A ráció a tények kimondásától várta a nagy felismerést. (Amikor megértették, hogy ez szükségszerűen nem sikerülhet, akkor a ’metafizikai keretezés’ lett az új varázsszó.) A realizmus nem volt ennyire paranoiás a vallás megítélésében. Mindössze a változás lehetőségét szerette volna megteremteni az új szemléletmódban. Azaz az abszolút értékek elfogadása nem azt jelentette többé, hogy ezek a végtelenségig létező valamik, hanem azt, hogy ezek ugyanúgy változó célmeghatározások. A létük és feladatuk örökké élő, de aktuális alakjuk javulhat. A realizmus szemléletmódjában a haladásra törekvés nem a külsőségek cicomázásában és a kényelem terjesztésében játszott szerepet, hanem a folyamatosan csiszolódó fogalmi rendszerben. A felfogásban, a valóság megértésében és az ebből adódó felismerések megnyugtató hatásában. Számára az értelem az, ami megkönnyíti az életet, nem pedig a megmenedzselt, „sínre tett” körülmények. Egy olyan folyamatosan fejlődő eszme- és értékrendszert akart kialakítani, amelynek szabályai egy felfogásmódra alapulnak, és eredményei, kifutása a tudományos megismerés terén és a morális, társadalmi életben egyaránt működhetnek.

Amikor ezekkel a dolgokkal először kezdtem mélyebben foglalkozni, akkor még nem tudtam, hogy a realizmus valószínűleg véletlenül egy decentralizált és rendszeresen újjászülető istenséget építgetett. Maga volt az emberi szándék, a törekvés a helyesen és értelmesen élésre. Én eleinte csak arról olvastam, hogy Comte bipoláris rohamában, miközben víz alá nyomással próbálták meggyógyítani, ő legbelül elkezdett azon lamellálni*, hogy miközben érzi a rohamot, egy hang tisztán narrálja önmagának a jelenséget, személéi önmagát, ahogyan fuldoklik. Szerencsére Comte nem a mai világban élt, ahol egy ilyen húzásra vagy leszedálták volna egy kagyló szellemi szintjére, vagy átvágták volna az agyféltekeit összekötő hidat, hogy elejét vegyék a további skizofréniának. Csórikám egyszerűen elkezdte használni a felfedezett másik ént és megpörgette a gondolkodását vele. Gyorsabb működésében – immár mentesülve a kezelések és hasonlók kellemetlen érzéseitől – filozófiai rendszert épített magában, amely a csendes fogadtatás ellenére a modern tudományos szemléletmód, a pozitivizmus alapjait fektette le. Kimondta a célt, hogy az ember boldogulására kell használni a tudást és a tudományt. A Comte-i alapokat a születő művészeti irányzat is átvette. Erről is olvastam anno, amikor kutattam a heliogravür fényérzékeny zseléjének eredeti receptjeit. Ugyanis a fényképezés őstechnikája eredetileg nyomtatott grafikai technika volt. Az egyre gyorsabban és nagyobb példányszámban kinyomott újságokba szerettek volna illusztrációkat helyezni, és ehhez a fényérzékenyítés eljárása kapóra jött. A fotó önmagában nem zavart sok vizet, hiszen egyesével lehetett csak képeket készíteni általa. A szabadalmát is ingyenesen hozzáférhetővé tették, senki nem akarta megszedni belőle magát. Viszont a heliogravür akár százezres mennyiségben is készülhetett, ahogyan a kor elsődleges nyomtatási technikája, a litográfia. Egy hatalmas különbséggel: utóbbiról tudták, hogy kézművesek készítik a nyomtatott képet, esztétikussá, értelmessé teszik, és az valamilyen üzenetet hordoz, célt szolgál. Ugyanakkor a fényérzékenyített nyomóforma egy valóságos látványt hoz létre és ez alapjaiban más eset, mint az alkotott kép. Erről tudtató, hogy az, ami látszik rajta, az hiteles, valóságos. És bár lehetett volna manipulálni, elferdíteni a valóság igazságát a kép igazságára, a cél mégis az volt eleinte, hogy a kendőzetlen valót mutassák meg általuk.

A sajtó így talált igazolást önmagának, így vált a valahanyadik ellenőrző hatalmi ággá. Minden ésszel felfogható, leírt híradás mögé egy hitelességet adó és érzékelhető megtapasztalás képe került. Logikusnak tűnt a dolog, pedig akkor még nem olvastam az agy nyelvi-gondolkodási rendszereinek felépítéséről, így arról sem, hogy Comte többedmagávali beszélgetése és az ész és érzelem együttes hitelesítő képessége ugyanaz a neurológiai alapállapotra 2 példa. Az agy több útvonalon (mául mondva: több algoritmikus folyamat párhuzamában) foglalkozik egy problémával. Meghatároz nyelvileg, meghatároz az emlékekre támaszkodva, feltételez szándékosságot, véletlenszerűséget, modelleket futtat és bevonja az érzékszervi tapasztalást is. Mindezt villámgyorsan. A személy csak annyit észlel, hogy magában beszél magához (nyelvi-fogalmi értelmezés), vagy képiesíti a helyzetet (képzeli: a látóközponti jelek infopakkjait hívja vissza), esetleg illatokat, ízeket és hangokat is érzékel (társ-érzékelések). Mindezt azért, mert egykoron nem volt idő arra, hogy tudatosan kigondoljuk a cselekvéseinket. Állatok voltunk (máig), és reflex-szerűen gyors döntéseket kellett hoznunk az adott helyzet valóságában, szubjektív mérlegelés nélkül. Viszont nőtt az agyunk, így volt időnk mélázni, fejlesztettünk hát új struktúrát a régi mellé. Kb ez volt az ősbűn (nem vicc, tényleg! ez az öntudatra ébredés).

*: lamellálni… hát imádom ezt a szót. Lamelle franciául lapocskát jelent, egy vékony, pici rugólemezt, tehát lamellálni annyit tesz, hogy valamin rugózni. Nade mennyire trendibb ezt így mondani… A ’legjobb szavak’ listámon ez a harmadik. Első a savanyúság, második a nincstelenek.

Szóval sok víz lefolyt a Dunán, mire a különböző szálakon szerzett információk összekapcsolódtak emlékeimben, hogy egy szélesebb képet rekonstruáljanak. Gandhiról olvastam a képző épülete elött, pedig akkor még fogalmam sem volt az 1970-es évek nemzetközi gazdasági reformtörekvéseiről… nade most már visszamenőlegesen érthető az az út, amin Gandhi a legnagyobbakat lépte. Nietzsche 150 évvel ezelőtti savpermet elmélkedése gyakorlatilag a mindenről pontosan tolmácsolta azt, ami ma a gond. Nihilistának mondták, miközben a világ vált körülötte nihilistává. Klasszika-filológusként ő tökéletesen tisztában volt az értékek létezésével, a minőséggel, a magaskultúrával (az ősök énekével és gondolkodásuk nyelvével). Lázadt a mindent felfaló nihilizmussal szemben, mert „mestere” Schopenhauer meglátásaiban időben figyelmeztette: az ember korlátok rabja, szabadsága nem terjedhet ki bármire. Elképzelt egy új embert, aki önmaga tudatosan javított, de alázatos verziója. Aki gyávaságában nem a múlt körülményeinek fogságában akar élni, hanem cselekszik és változik. Ahogyan elkezdett azonosulni teremtményével, folyamatosan annak világába ragadt. Mígnem egy reggelen megpillantott egy kocsist, amint szarrá üti fáradt igavonó lovát. Ez az értelmetlen kegyetlenség véglegesen Zarathustrához láncolta alkotóját.

Ahogyan próbáltam rendszerezni magamban a művészeti elveket, eszközöket és célokat, illetve a művészeti stílusok sajátos beállításait, előre nem sejtett módon azt az eljárásmódot alakítottam ki. Ennek segítségével pedig értelmezhetőek és megítélhetőek komplex modellek. Valóságos? Mi a célja? Mitől van? Szükséges? Jó, igaz, szép? HAMIS? Mi az érdeke? Tart valahova? Hova? Ez mind a realizmus szemléletmódjának része. Egy struktúrába integrálni mindent, ami valós, és a részletesség egyszerűségében látni a komplex valóságot. Szerencsémre belém nem az új tudásokat nevelték, hanem lehetőségem nyílt a régi egy speciális rétegét megérteni, ami most igencsak szépen kontrasztosítja az egykori varázslatos, modern jövő jelenbeli sivár ürességét.

de tripben van ez a pali

Érdekes módon akkor fogtam fel ezt az helyzetet, amikor többen megkérdezték, hogy miről fog szólni a „világvégés” könyvem. Nem akartam a manapság trendi választ adni (a kérdésre visszautalva kijelentéssé tenni azt) hogy ’hát a világvégéről’. Inkább gondolkodtam, ám mégsem tudtam megfogalmazni a választ. Miről fog szólni… hát… mindenről. :) Az egyszerűségében meglátható komplexitásról… Magam nem hiszek a szecialista hozzáállásban, a mai tudományosságban, amikor vannak valamilyen „szakértők” meg „ők, ott fenn tudják-ok”, és akkor ez az egész helyzet voltaképp arról szól, hogy elég, ha hallgatunk rájuk és tesszük a valamit. Mert ők értenek hozzá. Ez csodálatosan szép elképzelése a modernizmusnak és/vagy a tudományos gondolkodásnak, csakhogy időközben kiderült, hogy nem erre forog a világ. Tudományosság van, de a tudomány is érdekek alá van szorítva, tehát a tudományosság is ugyanúgy dezinformációk és félreértelmezések terepe lehet. Egyszerűen azért, mert nem egy kis autonóm világot alkot, ami alá van rendelve az emberiség működése, hanem – sajnos – csupán egy fakultatív szempontrendszer az emberiség számára.

És az sem mindegy, hogy milyen keretezéssel, milyen narratívában tesszük fel a megfelelő kérdéseket a várható kihívásokról és teendőkről. Komplex rendszerek esetében (és a hogyan kellene 8 milliárdnak élnie pont egy ilyen komplex kérdés) nem adható specializált válasz, mert minden függ az egyéni szubjektív döntésektől. Mindennek előfeltétele az adott egyének akarata, szándéka, értelme és más egyéb olyan szempont, melyeket a tudományos logika eleve kizár. Nem lehet 1-2 szempontot kiemelni és arra dohogni, mert az nem old meg semmi. Teszem azt nem lehet migránsozni, ha egyszer az itteni akkugyárak nyersanyagforrásai olyan országokból (kvázi) lopják ki a gyártáshoz kellő alapanyagokat, ahol ennek hatására elszegényedés lesz, nélkülözés, háborúk és elvándorlás. Lehet magyarázni, hogy az akkus kocsik milyen zöldek, de az elvileg vállalt CO2 kibocsájtáscsökkentések szerint 2050-től nem lehetne semennyi CO2-t kibocsájtani. Nem lehetne a ma ismert technológiákkal AUTÓT gyártani. És lehet éltanulónak lenni a napelemekkel kapcsolatban, de amíg használunk égetett téglát vagy betont, cementet, acélt, ameddig a Nyugat mindent kiszervezve gyártat le, addig ez csak szemfényvesztés. Tudományosas illúziókeltés. Önmagunk hülyének nézése. Természetesen nem arról van szó, hogy a tudomány hibás. Nem. Fontos eszköze az emberiségnek. Én többek között inkább azokra a pontokra szeretnék majd rávilágítani a Hübriszben, amelyek megmutatják, hogy tudomány és tudományosság között radikális különbségek vannak. És egy önámításba terelik a fejlett világot.

Ehhez kapcsolódik a másik gyakran nekem szegezett kérdés: honnan tudhatnék én bármitis a tudományról? Hiszen egy intézményelhagyó hobbista vagyok, különösebb társadalmi elismertség nélkül (társadalmi ugyan… mikroközösségi!). És ez ebből a szempontból így is van. De míg én hobbizgattam a képeimet, folyamatosan podcastokkal, előadásokkal, majd azok forrásainak elolvasásával töltöttem az maradék időt. A művészetek eleve a kultúra csúcsai, de maga a kultúra a társadalmi ismeretátadás egyik fontos módja. Így annyira nem ismeretlen terület megérteni mások gondolkodását és közvetíteni elgondolások között. 2020-ban a fél világ oktatása áttelepült az internetre, így nem volt nehéz sepciálisabb szakanyagokhoz hozzáférni. Illetve nagyon meglepődnének sokan, hogy egy könyvtár mellett lakni milyen előnyökkel jár. Például 600.-ért bármilyen magyarországi könyvtárban megtaláló könyvet át lehet kérni egy ilyen könyvtárba. És a 2000-2010 közötti könyvtárfejlesztési programok elképesztő mértékben bővítették a fordított és itthon is megjelent palettát. Ettől függetlenül minden olyan – magyar és külföldi – könyv, publikáció, cikk, ami már e-olvasóra is adaptálva van, az szintén valahol megtalálható a neten. Órákig tudnám sorolni ezeket a háttérsztorikat, de inkább majd egy videós anyagban összerakom valamikor.

Meg kell említenem, hogy nemrég volt a Hübrisznek egy 11 alkalmas, amolyan tesztelő előadássorozata. 2,5-3 órában ömlesztve az információkat olyanoknak, akik érdeklődéssel voltak a téma iránt, de nagyjából csak az előzetes bizalmuk volt meg irányomban, nem tudták, hogy pontosan merre fogok haladni. Az ilyen előadások előtt és után néha összeakadok valakivel, aki hasonló témával foglalkozik, és ez most sem volt másként. Belefutottam például egy ökológusba, aki azóta is talány számomra. Mint általa megtudtam, az ökológia ma teljesen fakultatívan tanulható és használható tudáscímke. Tehát ha valaki ökológus-szénipari mérnök, akkor ezt senki nem érzi ellentmondásnak. Holott ez olyan paradoxon, amelyet így nem lehet értelmezni, valamelyik hiteltelen. És rendszerint az újhullámos tudás, az ökológia veszít. Sokan nem tudják, hogy a „világvégetudomány”, az ökológia eredetileg arra jött létre, hogy környezettudatos, környezetkímélő, fenntartható és ilyen hangzású szempontoknak megfelelő tudományággá alakuljon. Hiteles és alapos tudományággá, amelyet különböző természettudományi és humán területekről érkező kutatók, szakértők, gondolkodók idevágó meglátásait gyűjtötte egybe. Ebből adódóan az első hazai ökológus szakértők NEM ökológusok voltak, hanem például filmrendezők (Lányi András). Ők voltak azok, akik nekiveselkedtek feldolgozni az információkat egy új tudományággá. Vagy egy másik, inkább negatív példa a szaktudás-ellentmondásra: az egyik top „kihalásszakértőnek”, „jövőkutatónak” nincs ilyen irányú végzettsége. Egy írországi fogászatot menedzselt korábban és csak pár éve tért haza. Azóta showmankedik és sokkolgat a témában (Stumpf-Bíró Balázs) egy elég felületes tudással, de látványom marketinggel és nyájassággal.

De akár vissza is kérdezhetnék: a kedves olvasó honnan tudhat bármitis az egész tudományról? Ő honnan tudja eldönteni, hogy mi igaz és mi helyes a hallott, olvasott, megszerzett információk közül? Hogyan látja a széles képet és hogyan ítéli meg, hogy abból mik azok az információk, amelyekre támaszkodhat? Mert nekem ebben több, mint 250 idézett forrás és 5 év volt a segítségemre.

Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy a Hübrisz érdekes lehet másnak is, akkor nyugodtan vigye hírét. A tervek szerint az év vége körül fog megjelenni (de még semmi biztosan nem tudok mondani). Hamarosan elindul a könyv saját Facebook oldala, amely a megjelenésig videókkal, érdekességekkel és meglepő információkkal fogja szórakoztatni a publikumot. És nyugi, nagyon igyekezek majd, hogy egyszerűbben, érthetőbben és rövidebb mondatokban fogalmazzak majd! ;)

Ez van most, a rajz kicsit pihen, én meg léptem könyvet írni!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Életérzésmenedzsment

[Ez egy olyan poszt lesz, amelyben a kulturális működés kulisszái mögé lehet pillantani.]

Pár napja nem tudok túllépni egy új reklámon. Az egyik telekom cég kreatív anyaga a téma, ráadásul pont azé, amelynek első részét a régióban egyedül a magyar leányvállalat módosíttatta, nehogy „politikás” legyen kisnyomorunkban. Ugyanis arról volt szó, hogy az amúgy teljesen elhidegült, önmagukba forduló emberek mennyire tök jól tudják tartani a kapcsolatot a telekom cégnek hála. Például a tanárjukat fel tudják hívni a suliban, hogy megköszönjék neki… nem is tudom… hogy alulfizetve, demotiváltan, kilátástalanul leadja nekik az anyagot, amely olyan amilyen. Na ez sok lett volna nálunk, hiszen itt éppen az aktuális, politikamentes, tehát céltalan és szereptévesztett pedagógusmormogás megy. Így a telekom cég – értve a régi idők új szelét – egyszerűen lecserélte a tanárt egy buszvezetőre. Mindegy, marketing döntés, karácsony előtt nehéz nem beszittyózva stratégiázni, ok.

De a második rész még ezen is túltett cselekményével. Egy 40+-os faszi biciklizik körbe a sötét, pesti tájon. Éccaka van, ki-ki nyugalomban, de ez a szerencsétlen és terhelt arcú, majdnemkorombéli+10 éves meg teker ide, teker oda. Feltűnik keze ügyében a wót-ot mímelő kajaszállító táska, hiszen az illető – nevezzük Kázmérnak – ételfutárként dolgozik. 2023 első hónapjában, fél évvel a kata-reform után ő rendületlenül dolgozik. Mielőtt büszkék lehetnénk Kázmérra, egyszer csak elkezd bevezetni minket a kis munka közbeni heppjébe. Kázmér miközben éjszakai kajafutár, két elhidegült ütközés és megalázódás között mindenfelé fotózik ezt meg azt. A néző alig bír magával, mert Kázmér kínlódó arcát látva kezdi csípni a kérdés, hogy nade mit fotóz? Miért fotóz? Hát mi lehet fontosabb az ételfutárolás közben? És snitt, vágókép után kiderül a talány: Kázmérné és Kázmér kislánya ezalatt otthon ülnek az ágyon és az apa által szakadatlanul hazaküldözgetett fotókat nyomtatgatják – köszi telekomcég, te olyan jó vagy! –, azokon pedig arcoknak tűnő közterületi elemek láthatók. Szellemvadásznak, Kázmérné otthon örül magának, a kislány meg ragasztja szorgosan a falra a képeket. A hosszabb, 40 másodperces verzióból megtudjuk, hogy Kázmér az irodai melóját követően megy futárkodni, a 30 másodperces elején ez nem látható.

Szóval, én nem értem ezt a világot! Tényleg az a normális, hogy egy kisgyerekes családban az apa éjszaka kajafutárként kell, hogy dolgozzon? És erről otthon csak, mint ’szellemvadászat’ húzzák az ívet? Nem az lenne a normális, hogy a láthatóan túlképzett és életerős apa nem pótmunkát végez, és este a családjával lehet otthon? Hogy mondjuk nem biciklivel molyol a városban? És még mosolyogva azonosuljunk a köszitelekomcéggel, hogy megédesíti a kilátástalanság keserű kompromisszumát? Életérzésmenedzsment és javított illúzió?

Egyik utolsó 2022-es emlékem egy eléggé fura beszélgetés lett. Mivel nem szeretek köntörfalazni (contraffare=torzít), így hát, ha kérdeznek, konkrétan válaszolok. Persze próbálom lágyítani az ilyen válaszom, de azért kamukázás nélkül. Legtöbbször ez be is jön, értik, hogy miért fogalmazok úgy, ahogy és nem forszírozzák (forcer=erőltet) tovább a kérdést. De vannak esetek, amikor olyan közegbe kerülök, ahol általában nem szoktak beszélgetni az emberek, nincs ebben gyakorlatuk, nem tudnak érvelni, ráadásul, ha mégis megpróbálják, akkor az összes hibát elkövetik. Ez biztosan előfordul mással is, nem akkora különlegesség ez, de most pont furán alakult a helyzet. Én válaszoltam, a közeg nem vette a lapot, és elkezdett „rákérdezni” a hallottakra. Én mondtam a konkrétakat, míg végül egy totál értelmetlen helyzet alakult ki, ahol már magyarázkodnom kellett (volna…) azért, mert a válaszaim hangulatban nem illeszkedtek a helyzetbe. A valóság közelsége kiváltotta beszélgetőpartnereimből a meneküléskényszert, és megindult a hárítás és mindent félreseprő kiútkeresés a kíméletlenül konkrét válaszaim elől.

és Pali, te most min dolgozol? Válságmenedzselek!

Onnan lehet tudni, hogy nagyon nagy baj közeledik, hogy mindenki egyre erősebben próbálja azt tagadni. Mert senki sem akarja elismerni a hibásságát és az inkompetenciáját a helyzet alakulásában. Ráadásul és furcsa módon ez a reakció olyankor is előjön, amikor teljesen „ártatlan” valaki egy bizonyos szituációban. Magatehetetlensége, felelősséghárítása ilyenkor próbálja a „rossz flót” elhessegetni ráolvasás-szerű okosságok bemondogatásával (bullshitgenerátor). Egy beszélgetésben a téma a lehetetlenségig torzul, mert mindenki bele akar szólni egyvalaki válaszába, hessegetne vadul, okosnak tűnve, de ugyanakkor senki nem arról szeretne beszélni, amiről az a valaki, hiszen abban pont inkompetens (in+competens=nem+összeállító).

Már itt is több alkalommal (itt meg itt) kitértem arra, hogy mit jelent a kulturális területnek a jelenlegi kormányzás és adópolitika. Hónapok óta nyílt titok, hogy mennyire a túlélésért küzd mindenki… 2020 tényleg mérföldkő volt a kézművesek számára és a kulturális szektor életében. És ezt lehetett fokozni! De még mindig rengetegen nem értik meg, hogy mekkora a gond valójában. A laikusok, a kulturális termékeket fogyasztó közönség (és tömegmassza) a folytonos démonűzést nyomja a rossz flóra, rendíthetetlenül söpri a szőnyeg alá a hatalmasodó gondokat, hárít és széttárja a kezeit. A kognitív disszonancia pedig ebben az országban a legnagyobb kezeletlen népbetegség.

Az van, hogy piciben mindenki atomszakértője mindennek és tudatosnak, határozottnak kíván mutatkozni. Miközben már eleve egy saját csigaházba húzódva pórbálja a minimális önbizalmát felépíteni a mindennapokhoz. Defenzívában van, miközben azt tanulta, gondolja, véli jó stratégiának, hogy határozott offenzívában mutassa magát. És ilyenkor kénytelen is belekavarodik olyan helyzetekbe, ahol ezt a határozottságot „vinni kell”, okosakat mondani, tudni a tutit. Előadásokon ezt a ’sodródó kisember’ képével ecsetelem. Az illető, akit a sors áradata sodor valamerre, és ő végig csak nyugtatgatja magát, hogy például kellemes a víz hőmérséklete, meg egyszer majd biztosan megáll a folyam.

Az említett beszélgetésen többször megbillent a diskurzus, és számon kérték rajtam, hogy miért vagyok borúlátó a saját területemen. Egy ponton azt mondtam, hogy azért nem értik vagy fogadják el, amit mondok, mert nem veszik észre, hogy jelenleg a kultúra szűnik meg, hogy nem lesz művészet, nem lesz semmi olyan, ami szebbé tehetné például nekik a valóságot. (A kultúra nem örök!) Kimúlik egy/a kultúra és erről fogalma sem lesz senkinek. Mert mindenki majd fogyasztja tovább azt, ami a kultúra illúzióját adja számukra, és büszkén cicomázzák a végtelenségig nyomorukat. Erre válaszul azt kaptam, hogy ez így csupán az én véleményem, minthogy az asztalnál mindenkinek van egy véleménye és ennyi. Az abszurd pillanatban a kézművességhez és a művészetekhez való hozzáértésemet kritizálták olyanok, akik egyáltalán nem ilyen területen működnek és erősen viszonylagos az ízlésük és a rálátásuk a területre. Emellett alkalmazottak, akik – teljesen érthető okokból kifolyólag – nem értik a szabadúszó vagy vállalkozó munkaszervezés mikéntjét, az egyéni kockázat fogalmát és hasonlókat, ráadásul a kulturális szektorban. Próbáltam rávilágítani, hogy olyan illúziók rabjaiként látják a világot, melyekről nincs tudomásuk. De ezt elmagyarázni mindig a legnehezebb feladat, mert értelemszerűen senki nem tudhatja azt, amit nem tud. Éppen pont ezért beszélgetnek az emberek konstruktívan, nem a másik leugatolásának stílusában, hogy így megismerhessék, ha valamit nem jól vagy hiányosan, vagy sehogyan addig nem tudtak.

gondolom a művészet túl nehéz…

…hiszen 100-ból 99 ember nem tudja definiálni magát a szót sem. És a 100 definícióból szerintem maximum 1 olyan lesz, amely többnyire megfelelő. (Országos szinten ez azt jelenti, hogy eHun kb 950 ember tudja meghatározni a művészetet, mint izét. És ez egy teljesen reális szám! Szóval, kérlek, k, mint kedves olvasó, gondolj kicsit ebbe bele!) Pontosan ezért az értelmezési nehézség miatt egy másik példán mutatnám be a problémát. Mivel a művészetnek is van kézműves jellege, és az egyéni önirányítás, a felelősségtudat és az őszinteség (az autodidaktizmus) is nélkülözhetetlenek a minőség megalkotásában, így jól lehet párhuzamba állítani vele egy másik magas hozzáadott értékű, társadalmilag kulcsfontosságú szakmát.

Vegyünk két pékséget! Az egyiket nevezzük el Zöldpontnak, a másikat Tulipántnak. Mind a két helyre igaz, hogy 6-7 éve született szerelemgyermekek. Volt egy nemes elképzelés, abba beletettek sok munkát, hogy eljussanak oda, ahol most vannak. Ismertek, van egy közösség körülöttük, megélnek munkájukból. A Zöldpontot olyanok viszik, akik kb 30-40 éve dolgoznak a környezetvédelmi ügyeken, szemléletformáláson, a reformáláson. Fejlesztenek recepteket az ökologikusabb létezéshez, nem élnek nagy lábon, hisznek a közösségükben és tesznek is érte. Erőforrásaikat, alapanyagaikat a lokális gazdálkodás, a legtudatosabb és legfenntarthatóbb módja jellemzi. Az ő pékségükben megoldották, hogy közösségi befőttcserebere, csapatépítések, közös beszélgetések alakuljanak, a hely otthont ad minden jó kezdeményezésnek. És ezt elérhető árakon, alacsony haszonnal, mert tudják, hogy a profitoptimalizálásnak hívott profitmaximalizálás a lényegi problémája a mai világnak.

A Tulipánt más modell szerint működik. Ők az ökológiai szemlélet helyett a bio vonalat nyomják. Náluk minden bio és egészséges. Ismert róluk, hogy az imázsuk szerint (image=kép… ezeket csak azért biggyesztgetem, mert mostanság felmerült, hogy magyarítani kellene a nyelvet) a vetőmagtól a kész pékáruig ügyelnek a biora, jelentsen ez bármit. Van kis tühtig (tüchtig=ügyes) boltocskájuk, ikeás egyszerűséggel berendezve. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden vadonat új állapotában is agyonöregített kopott-patinásnak néz ki. Vintázs a bolt (vintage=szüteri, amely stílusként a patinás, különleges és egyedi régiségekre vonatkozik). Vintázs rekeszekben a vintázs befőttek, melyek vintázs etikettjeikkel oly réginek tűnnek, mintha 2 hete nyomtatták volna őket. Van vintázsszörp és vintázsvíz, utóbbi ingyen a kutyának is, meg… akkor már a gazdinak is. Vintázs kosarakban látható a vintázs formájú pékáru. Mindig kevés, hiszen ezt KÉZZEL KÉSZÍTIK. Ugyanis a tulipánt közkedvelt kézműves pékség. Biokézműves egészségespékség.

Ősszel önhibámon kívül elkeveredtem a Tulipántba, hogy jól semmit ne vegyek. Nem tudtam, hogy mi ez a hely, és igazán nem is volt ellenemre egészen addig, amíg az említett 2022-es, fura beszélgetés kapcsán ismét a figyelmem közepébe nem került. A Tulipántot jellemzően két csoport látogatja vevőként. Az egyik a tehetősebb lakosság, akit nem zavar az átlag 2000.-os kilóár és a szörpikéért fizetett 670.-. Ők a minőség garanciájával azonosítják a drágaságot, a vintázs miliőt (milieu=környezet), a letisztult modernitást. Van parkoló, tehát a bajor karikástraktorokkal is könnyen tudnak parkolni. A másik vásárlótábor a városi hipsztérek tarka populációja. A tudatos, modern generációk és koravének, akik megállás nélkül a spanyolviasz életérzésben vannak. Őnekik van tulipántappjuk is, hogy előre rendelhessék azt a kenyeret, amit a boltban vesznek át. Értik, tudják a világot, büszkén szenvednek, túlélőnek hiszik magukat a klímakatasztrófában, mert megnyugtatja őket, hogy a szőnyeg alól csak a kikandikáló jéghegy csúcsát kell megszokniuk… Őket azért nem zavarja a 2000.-os kenyér, mert fél kilót vesznek és az máris csak 1000.-. Ők le tudnak ülni flózni meg csillezni a Tulipántba, és van ingyen víz is, amit nem a szegénység kapcsán isznak, hanem mert ők az egészség terén is tudatosak. Mint a Tulipánt.

a mindent átható látvány illúziója

Tegnapelőtt beleakadtam a Zöldpont egyik alapítójának fészbuk bejegyzésébe, amelyben arról ír, hogy megkapták a kb 13x-os rezsiszámlájukat. Rendeletileg el lett törölve a reklamálás, válaszadás, korrektség, jogbiztonság, stb, szóval semmit nem tudnak kezdeni a dologgal. Egy évig fixen ennyi lesz az áram ára. Azért írta a posztot, mert semmi mást nem tud tenni. Kilátástalan a helyzetük, mert bár sohasem volt jó, de eddig a munkájuknak volt értelme és szenvedélyesen csinálták. Amikor jött a járványlezárás, akkor maszkokat varrtak és elvitelre készítettek kajákat, hiszen nem volt más lehetőségük és a közösségük így tudta őket átsegíteni a sz*resőn. Amikor nem történt semmi és még 1,5 évig ment a hazai veszélyeshelyzet, akkor már magaságyásokat telepítettek, városi ökogazdálkodás felé nyitottak, mert ezekkel tudott a közösségük megmaradni a szürrealitás viharában. Soha nem kaptak kompenzációt az államtól, amikor a kormányzat felelőtlenül olyan intézkedéseket hozott, ami az ő zsebükre, munkájukra ment. Ismerős ez sokaknak. Minden a napokban bezáró és tönkremenő vállalkozás (a szó régi értelmében) egy-egy szertefoszló teljesítmény, értelmetlen veszteség, a kultúra fakulása. A mindent infláló drágulás nem egy egyszerű pénzügyi anomália, hanem a felelőtlenség ára, melyet egyesek helyet mindenki fizet. Magyarországon ennek mértéke kétszeres, mert két eltérő jelenség okozza. Az egyik a csak hülyék számára nem felfogható szitu, hogy egy aranykor után is ott tartunk, ahol 1992 körül, köszönhetően a senkiknek.

Az elértéktelenedés másik fele a Tulipánt-jelenségből érthető meg és egy sokkal globálisabb tendencia hatása. Hogyan lehet az, hogy a Tulipánt nem kényszerül áremelésre és szinte minimális változtatással üzemel tovább, amikor a Zöldpont meg a lassú megszűnésbe kerül? Hát úgy, hogy ez az elértéktelenedés, az infláció másik fele ténylegesen az ’értékre’, mint olyanra hat. Azt számolja fel. Úgy válik minden olcsóbbá többért, hogy a minőség szorul ki belőle. És ez azért nem látszik sokaknak tisztán, mert nem ismerik fel ezt a tényleges értéket. [Ironikus módon a szakbarbár balosok ezért nem értelmezik helyesen a balos spektákulum elgondolást… nem értik a minőség mivoltát. De ezt csak szakbarbárkodásnak írtam ide.] A Zöldpont kb 1000.-ért adott egy kiló kenyeret akkor, amikor a bolti még csak 500.-/kg volt. Ellenőrzött forrásokból, nem ipari-energiapazarló módon készült kenyereihez ilyen áron szokott hozzá a vásárlóközösségük, míg a Tulipánt 2000.-os kenyere piacosabb módokon találta meg vásárlóit. Például teljesen szokatlanul, heti- és havilapokba készültek cikkek a tulipántos kenyerek csodálatos varázsáról és a bio életérzésükről. Cukrászda hangulatú pékségként pozícionálták magukat, beszereztek egy 3+ milliós olasz kávéfőzőt, így többen elkezdtek kávézni járni a pékségbe. A „hozzáadott érték” ez a varázs lett. +1000.-/kg-ért a vásárlók megkapták a kivetített egyéni vágyillúzióikat, szigorúan gőgalapú életérzésadagokba csomagolva. Vagy – hogy így mondjam – a betérők tökéletes díszletet kaptak maguk köré, hogy a láthatatlan rajongótáboruknak egészséget, külölegesség-érzetet, ízlést, műveltséget, kulturáltságot kommunikálhassanak. Hipszter, sznob, allűrös (allure=modorosság), egoista, nagyasszony mind azért vette a kenyerét ott, hogy elmondja, ő veszi a legtutibb helyről a kenyeret, vagy ő ’a’ kenyeret veszi. Ez a fajta életérzés-marketing ráadásul teljesen általános eszköz napjainkban. Minden kozmetikum, minden pipere, ruházat és ilyesmi használja a dezinformáció ezen változatát. És sajnos nem mindig tűnik fel az embernek, hogy éppen a hiúságukra játszanak egy bútorvásárlásnál, technológiai kacatvadászatkor, a turizmusban és mindenhol máshol.

Bio kézműves kenyér? Emlékszem, amikor gyerekkoromban a friss pékáruért mentünk, akkor egy kis lukon adták ki a nagyveknis kenyeret, császárkiflit, cipót, mákos fonottat. December elején kellett előre megrendelni a méteres bejglik darabját 23-ra. Senki nem akarta látni a vintázs varázst, az ablakon túli csutakos-pocakos vagy nyúrga-endékáfrizurás pékeket. Mert minek? A kenyér önmagáról szólt, és ha a kitűnő minőségéhez némi rácsöppent gyúrótajték is kellett, akkor így volt jól. A kisvárosi boltokban vásárolható kenyerek anno műanyag „tejesrekeszekben” voltak (a tejesrekesz amúgy pékrekesz volt, mert a tejnek ládái voltak, de ez a tejesrekesz-paradoxon nem zavart meg senkit). Semmi cicoma nem volt, függőlegesen voltak egymás mellé tömve a kenyerek, míg a zsemlék és kiflik ömlesztve érkeztek. Senki egy percig nem érezte szükségét annak, hogy ezen változtasson. Mert ugye, minek? Aztán megerősödött az ego, az értelmetlen versengés, az illúziókeltés, és kialakultak a fonottkosaras pékségek. Nemzetiségtől függetlenül mind albán volt, és egyöntetűen már, mint „látványpékségek” futottak. Nem kezdték a látványt enni az emberek, de mégis falták azt és átszoktak ezekbe az üzletekbe. A drágább áron adott más termékek, az egyszerre cukrozott és sózott kenyerek, kalács alapanyagú kenyerek, majd a látványpékülés csúcsán már a 30-40 dkg-os veknik és a 2800.-os kilóárral mért 10dkg-os péksütik kerekedtek felül (fagyasztott, kis sütős F péksütik). Minden a kinézet lett, a magos és eltérő színű, formájú kenyerek esetében, amit a pálmazsír megspórolt, az elment tökmagra, komlóra, kávéra. És amikor már mindenhol minden kenyér tök látványos volt, jött a szuper varázslat! Hozzuk vissza az igazi, régi kenyeret, amely tényleg törzskönyvezett, keresztlevéllel ellátott kovászból készül, amelyben gyúrás után már érezhető a nagyi bőrkeményedése. Amely „önmagát eteti” és egyben fogyni lehet tőle, mert „meg van csinálva” és nincs „telenyomva mindennel”. Szóval létrejöttek a kézműves pékségek. Hogy ezek miként lennének minőségibbek, mint az eddigi összes verzió, hát én nem tudom. A leggyakoribb mantrák azok, hogy ezek kézzel készült termékek, hogy egészségesebbek és finomabbak, mint a nem ilyen termékek. Mintha ezek igazibbak, valóságosabbak lennének a csúnya-gonosz gyártott kenyereknél.

Ha megnézzük kicsit közelebbről, hogy mi kerül a különböző tulipántos kenyerekben egységesen 2000.-/kg-ba, akkor egyből látható, hogy egy elég komoly üzleti modell, a vágyillúzió kiszolgálása. Mindegyik 2000.-, a fehér lisztes is és a mindenféle ritkamagvas is. Így nem hektikus az árazás, van beépített tartalék, és egyszerűbb számolni a termelést a sokféle produktum esetén. Továbbá, nem csak a kasszásnéni, a fuvaros Tibi meg a pékek dolgozzák meg a kenyereket. A 13 fős (!) stábnak tagjai marketingesek, sajtósok, kreatívok, informatikusok. Ők adják hozzá a kenyér legfontosabb hozzávalóját: az illúziót. Például a bio-illúziótól olyan lesz minden, mintha a kenyerük egészségesebbé válna. Igaz, az elmúlt 100 évben senki sem betegedett meg a fehérkenyerektől (csak maximum a túlfogyasztástól), de most mégis az egészségesebbre van szükség. A barna és a fehér kenyér között kalória arányban nincs lényegi különbség, mert esetükben csupán csak 6-7% a kalóriakülönbség. Ha valaki levágja a serclit (scorza=kéreg) és kidobja, vagy prézlinek (brösel=morzsa) darálja meg, majd a maradék veknit ugyanannyi szeletre vágja, akkor pont ugyanannyira lesz egészségtelen a barna kenyere, mint a csonkított fehér. Csak a szeletek vastagsága nem 15mm lesz, hanem 14mm. Ha a gépiesítés nélküli üzemelést (üzemelés, ízlelgessük!) vesszük kézművességnek, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy fatüzelésű kemencékben, rozsdamentes dagasztó vagy gyúrógépek nélkül készülnek a veknik, hiszen ez teljesen versenyképtelen lenne. Egyszerűbben: még mindig nem ráspolyozzák a szenet a vekniről (raspeln=kopaszt), akármennyire hand-made a dolog.

Szóval mindent összevetve az az érzésem, hogy ez a bio-kézművesség csupán egy defektes marketingstratégia megnyilvánulása, hogy elfedje az üvöltő 2000.-/kg-os árakat és az üzleti modellt. Persze, csinálhatta volna ezt a Zöldpont is. Csakhogy nekik nem a profitmaximalizálás volt a céljuk, hanem az ökologikusság és a minőség. Fair árakon adták termékeiket, alacsony haszonnal, de nem a vevőik álomvilágba csábítása és kizsebelése volt a céljuk. Nem köntörfalazták magukat vintázs-manufaktúrává, bár ők tényleg 3-5 fővel dolgoztak, mikrovállalkozásban (nem pedig kisvállalkozásként). Náluk a bio fogalmába nem fér bele az, hogy vevőkörük 30-40km-t is autókázik oda, majd vissza egy darab kenyérért, vagy az, hogy akár reklámosdiból az egészség fogalmát a pénzhez kössék, áttétesen kijelentve, hogy akinek nem fér bele a 2000.-os kenyér (a KENYÉR), az egye az egészségtelen 7-800.-os „boltit”. És a minőség kritériumát pontosan értették. Valami akkor minőségi, ha az ár-érték aránya szerint is kitűnik. (Ebből adódóan a minőség nem mérhető kizárólag árban, és minden minőségi dolognak kell, hogy legyen ármaximuma! Ez nagyon fontos, kedves galériás paraziták.)

hogy miért bosszant ez a dolog?

Az egész pékpara nem szól másról, minthogy a vásárlók a csillagos égig vannak felhájpolva, maximálisan >>>eladják nekik<<<, hogy a téveszméjük rendben van és adott szolgáltatásban remekül ki tudják szolgálni a félreértéseiket. Közösen elfogadja vásárló és eladó, hogy a vásárlónak tényleg igaza van, amikor ismeretek hiányában téved és félreért, és akármennyire helyesen szeretne cselekedni, biztosan rosszat tesz. A vevő hibásan dönt, az eladó tisztességtelenül jár el, így eladó egyszerűen átb*ssza a vevőt, aki az egosérüléséből egy kiutat lát csak: álmodja tovább a mesét, és ellenérzéseit a szőnyeg alá söpri. Végül senki nem jár jól, hiába tűnik ez a helyzet okos ügymenetnek és versenyszerű igazságnak. Pontosan ugyanaz történik, ami majd az ökológiai összeroppanás esetében is lesz (van). A butaság és a bölcsnek hitt önzés kéz a kézben halad a végzete felé. Igazi meztelen császár helyzet. Abban a mesében soha nem értettem, hogy a lakosság hogy, hogynem hantolta el magát butaságában már az ominózus (ominosus=baljós) eset másnapján? Hiszen ők elhitték a semmiről, hogy az egy ruha. Ma meg azt kellene elmagyarázni az embereknek, hogy ne szívják a lelkükre butaságukat, hanem próbálják már meg végre az átlátszó valamit egy nagy büdös semminek látni. Ugyanis a fejükben élő zaj és szorongás zavarja az érzékelésüket (és értelmezésüket).

Ilyen pékbuli nem történne meg, ha nem a kihasználás és átverés lenne a fő kereskedelmi eszköz, illetve, ha megértenék az emberek, hogy a minőséghez fel kell nőni, nem elég pénzt szerezni hozzá. Hogy bár „szép” a kő oroszlán a kerítésen, olyanoknál hülyén néz ki, akiknek soha nem volt oroszlános családi címere. Kulturális téren a laikusok azt hiszik, hogy értik/tudják és eleve, hogy van még kultúra. Miközben már rég mímelt minőség van, amit kizárólag pénzpiaci és marketing folyamatok koordinálnak. Hiszen már kenyeret is így vásárolnak a „tudatosabbak”! Vagy fordítva, mert úgy talán érthetőbb: ma változatlanul van kultúra, csak az minőségben sokkal satnyább, mint a korábbi x darab előző. Dupla annyiért lehet mozijegyet venni és megnézni, a töredéke mennyiségű nácsoszt rágcsálva egy olyan filmet, amiben jó színészek helyett ismert stárok vannak, ami egy teljesen kitalált, de mindennél színesebb valóságban játszódik, és amelyben a cselekmény nem szól másról, mint szórakoztatásról. Lineárisan, 3 emotikon és 2 messzendzserüziben el lehet mondani az egészet. Vagy, sztoriban lövünk egy tükrözött szelfit magunkról a moziterembe menet. Hesteg, lájf!

A kultúra minden, ami irodalom, zene, képzőművészet, előadó művészet, filmművészet, illetve, amely ezek infrastruktúráját és műhelyeit lefedi, tehát a múzeumok, könyvtárak, kiállítóterek, rendezvényterek, művelődési- házak és központok, kiadók, nyomdák, keretezők, stúdiók, stb. Ha mindenhol a Tulipánt-effektus menne végig, akkor egyre kevesebb produktum születne és egyre kisebb minőségi tartalommal, miközben egyre látványosabb, csillámporosabb szenzációk ütnék fel a kínálatot. Szépen elsorvadna az az autodidaktizmus – a minőséghez szükséges egyéni önirányítás, a felelősségtudat és az őszinteség –, amit fentebb említettem, hiszen a csoportos munkálkodás, ahol senkinek nincs felelőssége a produktumban, és mégis közös erővel születik valami, na az pont ez ellen hat.

Hogyan lehet észrevenni, hogy baj van? Például nincs mit hallgatni a rádióban. Ezért letöltött vagy sztrímelt podkásztokat hallgatunk autóban, vonaton, otthon. Hogy miről szóltak ezek, azt csak nehezen tudjuk visszaidézni. Vannak kedvenc számaink, illetve hangulatzenéink, azaz úgy fogyasztjuk ezeket, hogy nem mi viszonyulunk a zenékhez, hanem azokat válogatjuk a periodikusan ismétlődő tevékenységeinkhez (’fló-tracklist’). A tévében túl sok a reklám, az ismétlés, a régi film, ezért inkább előfizetünk egy olyan szolgáltatóra, ahol nincs reklám, nem feltétlenül van ismétlés, és így a kevesebből kikínlódott tartalmakat hosszabban, több részben nézhetjük. Jellemzően évadokban, miközben már nem éves ciklusokban készülnek az anyagok. Ha pedig egy filmre vágyunk, akkor az különleges esemény, ahhoz a filmtemplomba is elmegyünk, és ezt, mint „kikapcsolódást”, vagy, mint „szórakozást” fogjuk fel. Színház esetében a legbanálisabb ripacsokkal dekorált „klasszikusokra” veszünk jegyet. Kiöltözünk hozzá, mert így kellett régen is, és hazafelé veszünk hamburgert. És jó esetben még egy előre letöltött film is belefér az estébe. (Válaszd az életet, Veronica!)

Mindezek – a kultúra illúziója, a hamis látvány, mely eltakarja a valóságot szemünk elől – azok a mű dolgok, melyek megédesítik a kilátástalanság keserű kompromisszumát életünkben. És a tapasztalatom a fura beszélgetésből is az lett, hogy Kasszandraként hiába üvöltöm bele a világba vagy suttogom a fülekbe a jelenséget, úgy tűnik édesebb az illúzió.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Hübrisz helyzetjelentés

Rég volt szó a témáról, úgyhogy gondoltam pötyögök egy kicsit legújabb húzódó prodzsektemről! :)

Szóval az egész úgy indult, hogy rendre felmerültek bennem olyan kérdések, amelyekre nem nagyon volt az internet előtti világban válasz. Vagy nyilván volt, csak számomra elérhetetlen helyeken. És amikor ellentmondásokba futottam bele, akkor pro és kontra kerestem tovább a válaszokat. Ha iksz mégsem ipszilon, akkor mi más lehet inkább és amúgy miért nem ipszilon. Szépen gyűltek a kérdések és a hozzájuk kapcsolt társ-információk. Később érthetővé vált számomra, hogy ezzel a stratégiával asszociációs láncok épülnek az agyban, és a közép, illetve hosszútávú memória alapját jelentik. Hátrányuk, hogy csak olyan emlékanyagok épülnek bele ezekbe a láncokba, amelyeket érdekesnek tart az elme. Ugyanis a többit felesleges adatként figyelmen kívül hagyja. (Pont ezért értelmetlen a magolás, a lexikális adatok biflázása.)

Tehát ami értelmes információnak tűnik, pontosabban fogalmazva relevánsnak, az megmarad, de a többi nem. A folyamat önmagában egy egyszerűsítési szelekciót végez az új ismeretekben, felbontva az összes létező benyomást, jelenséget, érzékelhető dolgot, szóval tényleg mindent, és azt az ember elméje számára kezelhető, egyszerűbb elemekben értelmezi. És ennek a leegyszerűsítő értelmezésnek a tudatában lenni elképesztően fontos dolog.

Még később azt is megértettem, hogy ez a fajta információs leegyszerűsítés teszi lehetővé, hogy egyáltalán gondolkodni tudjunk és a ’mindent’ el lehessen választani a ’valamitől’. Ennek a folyamatnak a segítségével tudunk koncentrálni, tervezni, feladatokat kreálni és megoldani. Szakaszolni és ok-okozati sorrendbe rendezni például egy munkafolyamatot, mentesítve minden szükségtelen részlettől. Maga a nyelv struktúrája, hangelemeinek limitált száma, ritmusa, szabályai mind ennek az egyszerűsítő folyamatnak az ékes példája. A mindenféle ömlesztett zajból kiemelt bizonyos alkatrészek segítségével tudjuk a hangokat úgy hallani, hogy azonnal felismerjük, hogy hordoz-e konkrét információt, vagy ha nem a számunkra értelmes módon halljuk a hangok kombinációit, akkor értjük, hogy az például egy másik nyelven folyik. Vagy a nyelv, amit hallunk, az pont egy másik faj hangsorozata, és annak a fajnak egy példánya az ágon dalol. De így értelmezzük azt is, hogy esetleg a hangok valami külső jelenség hanghatásaként jelennek meg és segítségükkel észlelünk egy bizonyos folyamatot. Az agy ezeknek a kombinációknak a mintázatát és anomáliáit figyeli, és amelyiket be tudja azonosítani, azt tudatossá teszi, ’észleli’. Ezért tudunk egy zajos tömegben beszélgetni, sőt, a váratlan eseményekre is felfigyelni egy ilyen zajos tömegben, vagy a partner jellemző hanghordozásában történő pici megingásra is felfigyelni.

Természetesen a káoszból az érthető egységekre egyszerűsítő eljárásnak hátránya is van.

Mint sokkal később megtudtam, az egyre nagyobb specializálódás, az egyre akkurátusabb egyszerűsítés egy adott részterületen kitűnően működik, de mellette homályba vész minden más ismereti terület. A figyelem fókuszálása emiatt az átfogó szemlélést nehezíti meg.

Már rajzoltam kicsit, amikor feltűnt, hogy a memóriában lévő emlékek egy része benyomásként őrződik. Nem konkrétan a képét tudtam felidézni adott dolognak, hanem íz vagy illatbenyomás kombinációjában. Sőt, rövidebb folyamatokat elő tudtam hívni egy-egy bevillanó asszociáció segítségével. Viszont a nagyon rövid idejű emlékezni valók - amelyek kulcsfontosságúak a rajzolásnál -, na azok nem mentek olyan egyszerűen. Az ekkor felmerülő kérdésem az volt, hogy miként emlékezhetünk hosszan olyan információra, ami pont a jelen pillanata előtt történt. A rajznál ez a folyamat sokszor játszódik le, mert ez az a lépés, amikor a rajzoló ránéz a modellre, majd arrébb mozdul és a „látottakat” papírra veti. Egyszerű kis lépés, lehet is tanulni, fejleszteni, megérteni, hogy ilyenkor miket kell megfigyelni, de amit nehéz megszokni, az inkább ez a rövid távú emlékezési (’emlék-ezési’) folyamat. Visszahívni a képet úgy, hogy azt belül tovább lehessen látni, tovább lehessen figyelni és közben kívül vissza lehessen adni, lerajzolni. Hetekig tudnám ennek a folyamatnak a komplexitását magyarázni, de az érdeklődés hiányára való tekintettel most nem teszem, hanem ugrok egyet.

Kiderült, hogy a nehézség számomra a rövidtávú memória edzettlenségéből adódott. Ugyanis rövid távon nem a memóriába ment le vagy tárol információkat az agy, hanem a munkamemóriába, egy teljesen más struktúrájú részén. Itt minden máshogyan működik, sokkal összetettebben és párhuzamos „számításokkal” kerül kielemzésre minden adat. Itt válik el a búza az ocsútól és pelyvától, itt szálazódik szét az érdeklődésünk szerint a nagy egész a részek összefüggéseire. És tulajdonképpen csak azért magoltatnak gyerekkorban verseket, hogy ennek a gyorsmemóriának a tartós memóriával összekötő csatornáit erősítsék. Mert amikor megértünk valamit, akkor a hasznos információ már egyből értékessé válik számunkra, így lehetősége nyílik arra, hogy átkerüljön a hosszú távú tárba és ott becsontosodjon. Az észlelés megtapasztalódik és emlékké nemesül. Hátrány itt is van. Ha hibás volt a beégett emlék, akkor csak nagyon nehezen lehet kimozdítani onnan. SZERINTEM, a saját megfigyeléseim és olvasgatásaim szerint ehhez általában traumatikus hatások kellenek (a trauma görögül sebet, sérülést jelent). Nem a köznyelv szerinti traumákra kell itt gondolni, hanem olyan megakadásokra, amelyek „megérintik az embert”, megrázzák vagy megakasztják a cselekvésében. Úgy látom, hogy ezek az esetek olyan idegi jelátadást módosító nagygenerálok (neurotranszmitterek és a jeleket közvetítő vegyületek mennyiségi változása egyaránt), amelyek egy ideig újra képlékennyé tudják tenni a merev információkat és teljesen át tudják kötni az emlékeket. Például rettegés hatására hívővé válhat valaki, az elme megvilágosodhat (logos likes this!), vagy a kompromisszum eltörlődik és bosszút fogad valaki, vagy ilyenek még az aha és heuréka-élmények. Ezek mind ilyen ismeretátíró módosulások eredményei, és erejük a traumatizáló hatás mértékéből adódik. Apróbb esetekben, értékes információk megértésekor, tanuláskor a memóriában tárolt ismeretanyag felülírását elégedettségérzés és egyfajta öröm jutalmazza, amolyan pozitív visszacsatolásként. Hosszas munka nagyobb koncentrációt igényel, szenvedélyes folyamat (’szenved-ély’), mely őröli az illetőt, ezért megoldáskor felszabadultságérzetet érez.

Node természetesen nem szeretném hergelni a pszichológiásokat az idegtudományok sajátos bemutatásával. Ezért párszor már kaptam, micsodahülyeséggé nyilvánították meglátásaim. És kétségtelenül problémás a neurobiológia szempontjából mindez. Mert a jelenlegi tudományos felfogás azt diktálja, hogy teljes mértékben a természettudományos törvények alá van rendelve az embert. Így az ő gondolkodási szabályzatának a kb véletlenszerű újraírása egyet jelentene azzal, hogy az ember nem determinisztikusan működik (előre meghatározott módon). Ahogyan viszont a természettudományos törvények szerint kellene. Vagy a másik lehetőség, hogy nem ilyen módon van a természettudományos törvények alá rendelve a gondolkodás mikéntje, és létezik a (konzervatívan felfogott) tudományosság szerint értelmezhetetlen szabad akarat (és azért nem sikerül a konzervatív módszerekkel megtalálni, mert a módszerek mást vizsgálnak… szóval paradigmát kéne váltani).

Aztán 2021-ben éppen elvoltam a kérdéseimmel, amikor az előadásokon összefutottam két olyan érdeklődőmmel, akik minden elhangzott mondatomra picit másként reagáltak, mint mindenki más. Értették, hogy mit mondok, követték is, de úgy tűnt, hogy egyiküknek nem állt össze belőle semmi, a másikuk meg inkább végig engem nézett, miközben vetítettem a képeket és azokról magyaráztam. A szemük mozgása szintén tök statikus volt, miközben értelmezéskor általában a szemek kimozdulnak oldalsó irányba (jobb fölfelé, ívben, illetve jobb lefelé). Mint kiderült, mind a ketten afantáziások voltak, azaz egyikük egyáltalán nem lát magában képeket gondolkodáskor, másikuk meg még a belső hangját sem hallja.

Az már csak külön pikánssá tette a dolgot, hogy mindezt a vizuális művészetekről szóló előadásokon sikerült megtapasztalnom. Nagyon megörültem ennek a két felfedezésemnek, merthogy egyik kérdésemre találtam általuk választ. Régebben nem értettem, hogy ha valaki nem lát képet magában, akkor miként képes emlékezni? Számára milyen formában, milyen jelölésekkel csontosodnak az információk? Milyen érzeteket használ elméje, hogy maga számára megmaradjon a tapasztalat? Sőt, hogyan gondolkodik, ha se a vizuális képet és látványt nem tudja előhívni, se az audio hangot, a beszédet nem képes (’nem-képes’) visszajátszani? Hogyan beszélnek ők magukban?

Utánanézve (’utána-nézve’) az internetből az derült ki, hogy az afantáziával komolyabban csak 2015 óta foglalkoznak, mert addig nem tűnt fel, hogy van ilyen. Pedig kézenfekvő a dolog, ha elfogadjuk, hogy van, aki jobban érez ízeket és ezért jobban tud főzni, vagy ha valakinek jobb a szeme valamihez, akkor az részletesebben lát úgy általában is. Azaz az érzékszervi csatornák kiműveltsége kihat az agyi folyamatok kiműveltségére is. Mindezen erősségek a munkamemória világát érintik, ez igazolt. Több tapasztalt részlet az agyban több olyan elemet jelent, amelyek kombinálódhatnak ismeretekké. Ezáltal a gondolat nyelve dúsul érzékszervi impulzusokkal. Mégazazabban, a munkamemória, a gondolkodás magánzárkája tehát nem csak a saját hangot tudja használni munkájához, hanem a vizuális adatállományt is, sőt, minden érzékszervi hatást is, amelyet egyszer már tapasztalt és érdekessége és relevanciája szerint átemelt a tartós memóriába.

És a folyamat, amely segítségével emlékezünk visszafelé is tud működni. Újraéléssel, pontosabban újraérzékeléssel vagyunk képesek gondolkodni. Még tovább víve a dolgot, ez azt is jelenti, hogy nem mindegy, hogy a képzelet (’kép-zelet’) milyen elemekből épül fel. Ha a szörnyűségek alternatívaként és nem elrettentésként szerepelnek a memóriában, akkor könnyen eszközökké, nem pedig intő jelekké válhatnak. Régen az erkölcs érzete, például a lelkiismeret védte ki ezt a diszfunkciót (nem gondoltak a rosszra, nem cselekedtek rosszat). De a régi világ kényelmetlen keménysége, a traumák gyakoribb tapasztalása is fontos szerepet játszott a gondolatok és érzések helyes értelmezésben. Volt a dolgoknak súlya.

már megint itt tartunk

A Hübrisz helyett megint a gyogyólendben kötöttünk ki. Igen, a komplikált és nehezen érthető valóságban, de meghomályosítom, hogy ezek a jelenségek, hogyan vannak a gyakorlatban, és miért olyan érdekesek vagy fontosak számomra. Hogy a fenti ’milyen nyelv jellegű kódolással működik a munkamemória?’ kérdés hogyan jelenik meg az én kis őrült világomban.

Mindig érdekelt például az, hogy mikortól jelennek meg az emlékek. Főleg azért, mert nekem voltak nagyon régi emlékeim, de nem tudtam megfogalmazni őket, mert csak a benyomások maradtak meg memóriámban. Főleg képek, de sokszor összetett ízek, vagy hanghatások, de képi formában. Ahogyan például az álmodáskor is hallunk: látni véljük annak a képét, ami a hangot kiadja, és érezzük, hogy ezt halljuk. Beszélgetünk valakivel, az tátog (néha), és tudjuk, hogy mit mond, de nincsenek hangok. Csak értjük, hogy hallás útján jutunk az információkhoz.

Időről időre felmerült bennem az egyik legrégebbi pontos emlékképem. Egy érdekes zene, mely olyan képekhez társul, mint a csillagokba ellovagoló lovasok, egy szakállas cowboy. Még az ufók jelenlétét is megkockáztattam volna, de 1986 és 2000 között nagyon kevés dolog volt, ami nem volt kapcsolatban ufókkal. Ez az emlékbenyomásom az egyik legerősebb régről, így azt sejtettem, hogy biztosan valami fontos vagy erősebb impulzus hatására került mélyen az agyamba. Nade mi lehetett a zene? Amit annak ellenére nem tudtam jól elmenteni, hogy nagyon tetszett. Tudom, hogy az a zene tetszett nagyon, de nem tudom a hangokat visszahívni, csak a kísérő képeket. Fordítva, de úgy mint, amikor filmzenét hallgatva bevillannak (’be-villan’) a jelenetek képei. És eleve, miért nem hallottam azóta soha?

Feldobtam a mensás kispajtásoknak a kérdést, mert ha már engem idegesít, akkor a többi rejtvényrögeszmést is idegesítse, hogy legalább ennyi örömöm legyen a dologból.

(Tudom, Antal egy L, meg ilyenek, de éppen a feladványon kínolódtam.)

A poszt végére odaemlítettem valamiért Atom Antit, és még egy gif-et is a rajzfilm ikonikus atomcsillagjáról. Ha valakinek nem lebegne a szeme előtt, az nézze meg a rajzfilm introját:

Atom Anti szintén régi emlékem, amelyik mindig beugrott, ha az említett zene talánya felmerült bennem. Valahogyan összekapcsolódhatott a kettő, mert Antit mindig koravacsorakor néztük. Vagy ezt vagy a Jetson családot. Viszont a Jetsons mégsem kötődik a talány zenéhez. Megvan minden a vacsoráról, előjönnek a képek a furcsa lécezésű kisablakról, amely a tv mellett volt, előjön a televízió is, egy Beijing model 837-1-es, melyen 3 apró színes csík mutatta, hogy az bizony egy színes tévé. Előjön az is, hogy erről magam többször meggyőződtem, amikor 2 milliméterről néztem az rgb képernyő piros-zöld-kék sávjait és közben hallgattam, ahogy a hajam statikusan ropog a katódsugárcsőtől. Érzem az illatát és az ízét a vajkrémes kenyérnek, amelyre olajosszardínia került feltétnek, szétnyomkodva rajta villával a halat. Látom, amint a kifinnyázott halgerinceket én pluszban megkaphatom és érzem, hogy ennek örülök. És az is nagyon élő kép, hogy amikor új volt a vajkrém - amit csak vacsorára lehetett enni - akkor az alufedelét leszedve pár darab, rizsszemnyi tejzsír szem ült a tetején (a felbontás az én feladatom volt, mert bátyám nem bírta az ilyen úszó/kicsapódó foltokat, a „lepedéket”). És ez az egész csomag egyszerre jön elő agyamból Antival és a zene-talánnyal, közben biztos vagyok benne, hogy nem kapcsolódhatnak a valóságban, kizárólag valamiért az emlékeim elmentése köti össze a kettőt. És ebben azért vagyok olyan biztos, mert Antit, mint említettem, csak vacsorakkor néztük, de a videoklipek a koradélutáni órákban mentek, amikor nyilván nem a konyhában tévéztem.

Notehát, bedobtam a mensás dühöngőnkbe a feladványt, és meglepetésemre többen is emlékeztek erre a klipre, de maguk sem tudták beazonosítani. Végül valaki betippelte, hogy ki lehet az előadó, kire illik a zene leírása, a szakáll, a cowboy életérzés. És rákeresve a zenészre, majd az ismertebb számaira, majd annak az egy számának a videóklipjére, Anti szerepe azonnal érthetővé vált. A lényeg 1:52-nél látható, az énekes sarkantyújánál.

+1: Adódik a kérdés, hogy miért ment éjjel nappal ez a 3 szám a tévében. A Pet Shop Boystól a Go West, a Roxettetől a Joyride, illetve a Planet Texas. Gondolom azért, mert a rendszerváltás öröme ilyen apróságokban is megjelent. A Pet-ék száma egy kvázi összefogás-himnusz a Nyugatnak címezve, a Roxette egy különösen izgi utazásra hív mindenkit, amely dejólesz. És a Planet Texas a Dallas-fanatikus társadalomban külön érdekes, hiszen a számban hallható négy világváros: London, Párizs, Budapest és Tokió.

+1 emlék: A hegy gyomrában című minisorozat. Ennek hatására évekig egy varázskövet cipeltem magammal egy kis szövet szütyőben, hogy én is tudjak telefonálni az ufóknak. Mondom, minden róluk szólt akkoriban.

mért értenöl ehhöz, te!

Szóval az ehhez hasonló kérdéseim társaságában haladtam végig a vizuális kultúra változásán, a természettel kapcsolatos kérdéseken, rovargyűjtésen, rajzoláson, marketingen, művészettörténeten, kultúratörténeten és hasonlókon. Amikor azonosságokat vettem észre, ott gyanakodni kezdtem, és összefüggéseket kerestem. A rajzolás gyakorlatából elméleti elemzés lett, a művészettörténetből kultúratörténet és esztétika-elmélet (művészetelmélet). Ebből és a realizmusból pedig a kortárs művészet kritikája, a pozitivizmus elmélete, a valóságértelmezés társadalomtudományos elméletei. A realizmus minden szegmensében azt tanítja, hogy a bölcsesség, az értelem a komplexitásban rejlik, tehát minden úgy kell megérteni, hogy minden részében egyszerre, nem szétszálazva. A komplexitás követésével szélesebb merítésben kezdtem nézni a dolgokat, így a valóságértelmezés és modern filozófiák válságánál lyukadtam ki, egy elég retrospektív útvonalon megtett körút végén, ahol már a neurobiológia, az energetika, a zöld dolgok, a mikrobiológia határai kezdődnek. És ennek az információáradat-feldolgozásnak az eredményei kerülnek a Hübriszbe.

Persze, hogy majd mennyiben tartalmaz releváns ismereteket másoknak, azt nem tudom eldönteni. Igyekszem úgy megírni, hogy érthető legyen (jobban, mint a Realizmus.), de ugyanakkor a tudományos részek se legyenek elnagyolva. A felhasznált irodalom egyetemi tankönyvekből és alapos feldolgozásokból áll, rengeteg publikáció, videós anyag, előadás mellett. Csak a szűk forráshivatkozás 200 címen felül van, és ebből 60 könyv. Az egyetemi tankönyvek vagy szakkönyvek felhasznált irodalma külön-külön átlag 35-40 másik könyvre támaszkodik (1800 további könyv). Az olvasott és végül használható anyag 42 millió karaktert tesz ki, a jegyzet ezekből 900.000 karakteres lett. Hogy érteni lehessen ezeket a számokat, 810.000 karakter tesz ki egy combos ismeretterjesztő anyagot. Szóval ez a kis heppem eléggé masszív munkába ment át.

A nehéz benne az, hogy szinte minden értelmében teljesen kétséges a megírása. És nem csak a finanszírozási hátterére gondolok, az egyszerűen katasztrófa ebben az országban és ebben a jelenben. Minden segítség jól jön, de közösségi finanszírozást meg ilyeneket szervezni több idő, mint megírni az egészet. És szintén forrásigényes. Hanem inkább arra gondolok, az örök rettenetre, hogy ki olvasná el? És miért? Hiszen nem lehet eljutni az olvasókhoz a piaci sajátosságok miatt. Már itt megdől a dolog. Viszont, ha nem lesz belőle könyv, akkor meg miért alaposkodtam végig annyi minden anyagot a hivatkozásokhoz.

Fanni szerint azzal lehetne hirdetni a rohanó életmódúaknak, hogy azért éri meg elolvasni, mert akkor nem kell időt szánni a 60 másik könyv elolvasására. De közben hallom azokat a hozzászólásokat is, hogy a könyv formátuma nem jó, miért nem potkászban nyomom a mantrát a TeTubán.

Szóval most akkor elmondom a Hübriszbe kerülő, egyik pici érdekeséget, hogy érthető legyen miért fontos a könyv. Az olvasás a látottak síkra konvertálásából a képkészítésből jött létre egy hosszú folyamat segítségével. A lényege az, hogy eredetileg képek szerepeltek egymás után, és az agyi felismerés rendezte sorba azokat, hogy cselekményeket vagy ismereteket nyerjen ki belőlük. A kisgyerekek máig így rajzolnak, ők folyamatokat "mesélnek" a rajzaikon, jellemző, de nem sok részlettel (attributuálisan). Amikor elért egy kritikus szintet a sok képecske, és a társadalom is dúsabbá vált, akkor 2 módosításra volt szükség a jelöléseknél: új, kevéssé ismert eszközök ábrázolására, illetve nevekre. Előbbiek a munkatervezés folyamata felé dúsíthatták a nyelvet, utóbbiak az írás képekből hangalakokká transzformálását tették lehetővé. Az invenció nem csak azért érdekes, mert önmagában varázslatos, hanem mert a szemünk előtt van az értelmezés titka, csak túl kézenfekvő.

Amikor olvasunk, a visszahallással magunkhoz beszélünk, és ha érdekeset olvasunk, azt már folyamatában elmenti az agyunk, megjegyezzük, tanulunk belőle. Élő beszédben, előadáson, potkászban ilyen nincs. Ott egy végkövetkeztetés van. És ott vagy jegyzetelünk közben végig, vagy mellé kell olvasni. Ráadásul nem lehet dinamikusan haladni, mert fontos, hogy lépésenként is megértse a hallottakat valaki. Az írás visszaolvasható és eleve csak akkor olvassák, amikor akarják, van rá idő, érdeklődés.

A retrospektivitást, az átfogó elemzést és szemlélést a könyv forma és az olvasás szolgálja, mert a beszéd alapú közlés inkább lineárisan halad az időben. A-tól cettig folyik a cselekmény, különben nem követhető. Míg az írás egyszerűbben csoportosít (fejezetek, bekezdések, kötetek) és a csoportokon belül ugrálni is tud. Az átfogó szemléletmód pedig nélkülözhetetlen az ökológiai témáknál, a rendszerkritikánál és a strukturális vagy áttétes problémák bemutatásánál. Ez ügyben maguk a nevesebb ökológusok rendre hányják a vért, hogy megértessék, muszáj olvasni és olvasni muszáj. Nem működik a tudományos specializáló látásmód, mert képtelen komplex rendszerbe illeszteni az ilyen meglátásokat. Párhuzamos megoldásokat épít, amelyek nem alkotnak struktúrát, így a gyakorlatban nem tudják megoldani a feladatokat. (Ez a greenwashing, meg a zöldítés egyik fő problémája is.) Jelenleg teljesen új struktúrákra van szükség. Elsőként az agyak újrahuzalozására. Belenézni a Gorgók tekintetébe és őszintén megrettenni, traumatizálódni, hogy mindenkiben újra tudja szervezni a tudata az énjét (az ego-t).

(Morfium, az elme eszmélését megjelenítő tükörrel.)

nem benya kell, hanem lehetőség

Felhívnám a figyelmet napjaink történésében egy fontos mellékszálra. Van itt ez a sajátos energetikai krízisünk, amit az erdők nedvesvágásával és elpazarlásával, retrográd ársapkákkal, meg hasonlókkal kezelünk. Napelemet raknánk ingyen pénzből a kutyaólra is, de vezeték és akku nincs hozzá, és egy darabig nem is lesz. Fagyoskodnak a házakban ott is, ahol már az ablakot is el kellett tüzelni, meg ott is, ahol stabil, penészhatár fölötti 20°C van. 26%-kal több benyát vesz a lakosság, mert retteg attól, hogy a drágaság miatt nem lesz. Igaz, a 26%-os többletvásárlással kevesen és keveset nyernek csak a 30%-os áremelkedésnél, sokkal kevesebbet, mintha nem fogyasztották volna el az adott liter benyát. Szóval van ez a mi kis állatkertünk, amelyik retteg, kiakad, és energiapánikba lendíti magát.

Na, ennek az állatkertnek ezt a rendszert kellene átállítani NULLA széndioxid kibocsájtással működő világra. Ahol nincs földgáz, szén, lignit, tűzifa*, minden mindennel össze van vezetékezve és mindenhol minden szívja az ájerből a kakaót. Stabil frekvencián, a szükséges mértékben. Irreális.

Szóval, lehet Fanninak van igaza. Érdemes lenne elolvasni a Hübriszt, mert azzal időt tudna spórolni mindenki. Azt, ami a jelenlegi úton tényleg el fog fogyni.

Ha szeretnél segíteni, kérlek vegyél rajzot, printet, korábbi könyveimet, keress ötleteiddel, kérdezz bátran, vidd a prodzsekt hírét! Minden önfinanszírozással működik és Magyarországon sajnos nincsenek források ilyen dolgokra.

 Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

művészi nyomatok for sale

FIGYELEM! Ez a poszt érzékelhető mértékben tartalmaz megfontolásokat a következő könyvemből, a Hübriszből! Fogyasztása mindenkinek ajánlott, javallott (ahogy gyerekkoromban a PRO7-en is mondták: pákunszpájláge und ápotéká)!

Múlt évi utolsó körös előadásaim egyikét javarészt annak szenteltem, hogy bemutassam, mennyire ad hoc ötletelések és elképzelések mennek a műtárgypiacon. Akármennyire is utálom ezt az elnevezést, a ’műtárgypiacot’, azt azért el kell ismernem, hogy nagyon találó. Hiszen a kereskedelem ezen területén sincsenek más szabályok, az alkotások kikerülnek a placcra, megcsócsálják őket, nézik a fogaikat, majd egy szakértő - aki amúgy maga nem tud alkotást létrehozni - jól beárazza a portékát.

Azon túl, hogy a művészet összes logikájával, céljával és értelmével szembemegy a folyamat, szerencsére ez a hozzáállás majdnem teljesen fel is számolta az egyedi alkotások világát. Ahogy az lenni szokott, az iparosítás, a „képek gyártása” nagy ütemben szorította ki először a kézműveseket, majd az alkotókat, majd az iparosokat, hogy a végén csak egy szép, nyomtatott/szitázott tucatáru maradjon. Érdemes belegondolni, hogy egy nyomda és egy képkészítő közötti különbség tulajdonképpen abban áll, hogy a nyomda nem olyan minőséget állít elő, mint egy alkotó, hanem sorozatgyárt. Persze mímelheti az összes egyediesítő elemet, lehet sorszámozni, limitált példányszámozni, de ezek mögött semmilyen garancia nincs.

Amikor én elkezdtem a rajzot komolyabban csinálni és ennek első lépéseként otthagytam az intézetet, sokan azon ríttak nekem, hogy majd emiatt nem fogom tudni eladni a képeket, mert nem lesz papírom arról, hogy a papírjaimon van valami és azokat megéri venni, hiszen nem puszta papírok. Jó-oké, nem is akartam befektetési célú termékelőállítást létrehozni, az nekem tökéletesen megfelelt volna, ha az én képeimet inkább nézegetik, kirakják a falra, majd jól továbbadják az utódoknak. Titkolt vágyaim egyike persze az volt, hogy a rajzaim méretre kerüljenek többe, mint ugyanannyi méretben abból a bankjegyből, amely éppen forintban a legtöbb… ezt még nem értem el, de 68%-át már igen. A másik álmom az volt, hogy a rajzok segítségével a rajtuk lévő grafit érjen többet az ugyanannyi súlyú aranynál. Namivel folyamatosan változik a színarany aktuális ára, így eleinte ezzel a heppemmel problémák voltak, de mára szerencsére a grafit győzött, súlyarányban 124%-nál járok.

Ez persze másnak hülyeségnek tűnhet, de annyira nem az, mert évszázadokig a festmények pigmentjeit külön árazták be, külön megadták, hogy mennyi aranyfüstöt, lápiszt, és hasonlókat KELL elfesteni a képre, hogy értékénél legyen. Az aranygótika és a kék korareneszánsz festészete között lényegében ez a legjelentősebb változás. Sőt, továbbmegyek, amikor a képekbe és műalkotásokba tárolták át a javarészt ipari forradalommal gyártott zsetont, akkor az tulképp azért történhetett meg, mert éppen kevés volt az elérhető arany a felhalmozódott tőkéhez mérten, ugyanakkor közmegegyezés alakult ki a kor műalkotásainak esetében arról, hogy mindenki elfogadja azokat az alkotásokat szépnek. Így abban egyeztek meg az esztétika nyelvén, hogy eladhatóak/viszonteladhatóak lesznek az alkotások és legalább olyan jól tartják majd értéküket, mint az arany.

Részben azért is kedveltem meg a figurális ábrázolást, a realizmust, mert az garancia, hogy továbbadhatóakká, tehát az időben megmaradókká válnak a képek. Látni remélhetőleg a jövőben is fognak, tehát ez így okés… részben meg természetesen azért lett a realizmus, mert a többi ágazat egy rakás szar. Határtágító szutyokságok, melyek mímelik a művészetet, senkiemberek vágyát tükrözve, hogy lehetnek delejes nagyművészek. Nem illeszkednek kulturális kontextusba, nincs értelmük, egyszerű naiv próbálkozások minden szakmai tudás nélkül.

Sokszor meséltem, hogy már az ’50-es ’60-as években ment a panaszkodás arra, hogy egy kör kezébe került (nem a gyík-bildenbergék, hanem a késői Dilettáns Alkeszok Dekadens Alterei alkotta poszt-dadaisták) a művészeti fórumok java. Első meghatározó elképzelésük az volt, hogy a 2 világháború tökéletesen jól példázza azt, hogy minden régi rossz, tehát minden értelemben teljesen újakat kell alkotni. A másik alapvetésük abban állt, hogy számukra a modern és kortárs művészet a kor hangulata miatt (modernitás, fejlődés, emörájkáj) és a kereskedelmi szemlélet hatására (németes hanza-kereskedelem, emörájkáj mercsöndájzing) egyszerűen mindenbe bele lehet és kell vonni a piaci logikát. Ez a folyamat amúgy később, mint globalizáció vonult be a köztudattalanba.

Kb azóta a termelési szemlélettel nem lehet mit kezdeni a művészeti világban sem. Sokat kell gyártani, eleve gyártani kell, kell marketing gépezet is, üzemelni kell időtől függetlenül. És a legjobb: versenyképes árakat kell felépíteni. Ez mind ment a modern művészeteknél. Bernáth Aurél, akit igazán nem lehet vádolni a minőségi művészet űzésével, már maga arról panaszkodott a ’60-as években, hogy havi kvóták szerint kell ontani a képeket, több százat (!), hogy gyűjthetővé (azaz versenyeztethetővé) váljanak a képei. Ezt pedig csak technológiai fejlesztéssel, ütemezéssel, tömbösítéssel, racionalizálással, piackutatással lehet elérni. Nem mellesleg az előretolt marketinges helyőrség, a kereskedő galériások sem ártanak. Mint egy bóvlit okádó gyár esetében, a kvalitás garanciát szavatoló címkézési és álomfestő folyamat végén egy név felemelkedése hirdette, hogy sikerült a nagy modellváltás: Andy Warhol.

a Warhol volt, hol nem volt

Remélem sokan nem ismerik ”””művészetét”””, de ő készítette gyártotta a színes Marilyn Monroe képeket, vagy a levesesdobozokról készült falvédőket. A pop art, azaz populáris művészet a banális és mindennapos világát vitte át a művészetébe. Új technológiái olcsóságuk és termelőképességük, nomeg felületes felfogásuk és igénytelenségük hatására közkedveltekké váltak. Az akril festékek elkezdték kiszorítani az olajat, a szitanyomás (aka a vakok litográfiája) művészeti technika lett. Warhol leveseskonzervje - a szegénység és az ipar által a lakosságnak gyártott, megmentő dobozolt élelme - vált a csúcsműalkotás témájává.

[Kis kapcsoszárójeles beillesztményem, mert egyre nagyobb hülyeségeket kezdenek mondani a ’klímaaktivisták képeket öntenek le’ témakörben. Azért dobozolt paradicsomlevessel, krumplipürével, borsófőzelékkel öntik le a képek (valószínű) másolatait védő üvegeket, mert így akarják lekommunikálni a pöffeszkedő társadalmaknak, hogy amíg elképesztő rongyrázásban védik a múlt művészetét, addig teljes erővel az éhenhalás és ökológiai összeroppanás felé haladunk. Nagyon-nagyon-nagyon jó esélyünk van rá, hogy olyannyira szegénnyé fog válni a jövő, mint amikor csupán konzerv szutykok fogyasztására volt lehetőség. És azzal, hogy hozzáragasztják a kezüket a védőfalhoz, azt fejezik ki, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a véleményt, a fiatalok hangját.

Én persze nem így kommunikálnék, én elítélem ezt az élelmiszerpazarló heppet. Én felgyújtanám az egész múzeumot. Mert a vagyonmarketing ilyen intézményei, ahol a munkáskultúra identitását fűtik, a legnagyobb fedezettárolói azoknak a befektetőházaknak, amelyek finanszírozzák az ökológiai összeroppanásért felelős cégeket. Hozzáteszem még, hogy én örülnék neki, ha a művészetem olyan tűzben égne el, mely egy magasabb rendű célt szolgál, és nem olyanban, mely ideig-óráig melegen tart. De hát, ugyanekkor én túl hosszú mondatokat is írok, melyeket nehéz értelmezni, így gondolom ezért sem lángolnak a Gúgendheimek.]

Mindez a konzervdobozos izé azért lényeges, mert a 20. század legnagyobb értelmezési problémája egy az egyben megérthető belőle (a jelentés jelentése, a szimulákrum). Az ipari forradalommal születő probléma ez: Mi lehet az a többlet, ami értékesebbé teszi a puszta anyagot a saját alapanyagértékénél? Mi hordozza az értéket? A tárgy vagy a tárgyat létrehozó gondolat? A gyártmány vagy az emberi alkotmány?

A modernitás az előbbire helyezi a hangsúlyt, hiszen MATERIALISTA, anyagelvű. A tákolmányából indul ki, mely felemésztésre, fogyasztásra, amortizációra kerül, kidobódik, mert elhasználódik, stb. Pótolható erőforrás- és nyersanyaggazdálkodásból. Időleges és szükséges, tehát olyan, ami pont az ellenkezője az alkotásoknak. Azok céllal rendelkeznek, javíthatóak, őrzik őket. Mert ÉRTÉKET HORDOZNAK.

Namost a kibékíthetetlen ellentét abban áll, hogy hogyan adjunk el alkotás áron valami olyat, amelyet szaréhugyé gyártottak a világ szemeitől elzárva? Hogyan mímeljük nélkülözhetetlenné azt, ha eleve mesterségesen fogjuk elöregíteni? Hogyan adjunk át vele többletérzést, emberi értékeknek tűnő érzeteket (piacul: fílinget, flót és múúdot)? A megoldást már kiizzadták, nem kell beleroppanni a fejtörésbe! Elég ráolvasni a portékára, hogy az maga az eszme!

brandeljünk vacsira valami finomat!

A kollektív értékek őrzői, az eszmék, a gondolat és az isteni így alakultak át a matériába. Ez volt az az eszmetörténeti váltás, mely során „az isten tárgyiasult”. Mivel mindaz, ami jó, az évtízezredek óta köztudottan szép is. Így ami mű-anyagból készült, mert például az eredeti anyag túl drága volt vagy elérhetetlen, az be tudta fogni az új idők szelét. Az „új anyagok” (alumínium 1885-től, bakelit 1910-től, króm 1924-től) mámorító látványa és a megszokottól eltérő formázhatósága összekapcsolódott az iparilag gyártott modernitással, a látványuk sajátos szépsége lett a záloga mindennek, ami új és egyben jó.

A munkás, paraszti, alsóbb urbánus, szóval röviden modern társadalmi tömegeket kiszolgáló gyártással az eszmepótlékok eljutottak mindenkihez. Belekerül például a szocialista angyalkába, aki hozza a karácsonyfát. Őt vad ateisták is közkedvelten jézuskának hívják (nem tudni, hogy ez tulajdonnév vagy köznév, hiszen ebből több van, mint a kis ’k’-s krampuszokból, tehát nem olyan, mint a nagy ’t’-s Télapó). Benne van a Pariser Wurstban, a párizsi kolbászban, amely egy minőségi vörös hús hentesáru volt, most pedig ömlesztvény. Ma változatlanul folyik tovább ez a tárgyiasulás csak mindent átszőve és magasabb szinten. Ott van mindenben, ahol egy hagyomány egykori elemei marketing üzenetekben szerepelhetnek. Merthogy fordított a szemléletmód. Nem az van, hogy az embereknek beugrik valamilyen konkrét dolog, amire szükségük van, ami számukra fontos és jó, hanem vannak fontos és jónak vélt dolgok, melyekről az a hír járja, hogy feltétlenül szükségesek az emberek számára.

Ott lapul a tárgyiasult isten jelensége (szakmai elnevezés, ez van!) minden kiállításon, amikor a nézelődők nem értik a látottakat és ezt átszellemülten, egyetlen szóban, az „érdekes”-ben foglalják össze. Majd az érdekes és fontosnak vélt eseményt dokumentálandó az érdekességet megszerzik és hazaviszik egy hőtőmágnesen.

De belekerült a Kínában petpalackokból olvasztott szálakból szőtt nagymagyarország térképes sálba is, mely a hozzá illő cirka 4-500.000.-es zakón szemlélve rikítóbban hat egy sokezermiliárdos uniós zakóknál is. Ez a nem csak nálunk működő, hanem globális rendszer a vélekedések vélekedése, a jelentés jelentése, a buták tudjukhogyértikje. (Krisz! Ez a baj a marketingemmel! A rá szánt időt is elpicsogom értelmetlenségekre.)

ne legyél bögre, ne legyél kulcstartó!

Néztem a Vox tubájának egyik részében,  hogy a briton nemzeti múzeumban mennyire csodálatosan körbekofáskodták a tereket. Ahogy megjegyzik, a múzeum költségvetéséhez szükséges az a bevétel, amely abból keletkezik, hogy a műalkotásokat rányomtatják mindenre, ami éppen hagyja, majd ezt tukmálják. Örömmel mesélik el, hogy hogyan ismétlik vissza a falakon látható képeket részletekben, darabkákban, színekben, hogy az utolsó kiállítási teremben, a múzeum shop-ban sikerüljön valamit vetetni a látogatókkal. És hát ez nagyon nem okés így! Ilyen esetekben a legkevésbé van szó a műalkotásokról. A tárlat ilyenkor egy kultikusnak érzett rituálé a kacatvásárlás előtt. Az egyik leggázabb dolog, amit lehet csinálni, hogy a reprózással és képek átalakításával egy termékre kerülő mintává redukálják az alkotást.

2009 körül terveztem, hogy készíttetek művészeti nyomatokat a rajzaimról, mert egy ismerősöm IWIW képei között megláttam, hogy egyik rajzomat letöltötte az én IWIW profilomról, és kinyomtatta magának. Tök jól esett. Igen, nem mindenki tud elmenni a kiállításra (mondjuk, el kellene indulni, az már jó kezdet!), és a nyomatok jók lehetnek azok számára, akik elől megveszik a képeket. De ez akkor még nagyon macerás volt. Semmitmondó festményeket könnyen lehet reprodukálni, de minőséget annyira nem. Ahhoz kell az alkotó kritikus és kompromisszumokat nem ismerő jóváhagyása, mert ő látja, hogy minden jól lett reprodukálva, vagy a nevével kiemelt másolat nem az, amit ő kreált.

Ange mesélte nekem, hogy István (Sándorfi) is háklizott akkor, amikor szerinte rossz színbeállítással hozták ki a nyomdából az első x db nyomatot a festményeiről. Nem írta alá őket, mert ez hitelességi és létértelmezés-béli kérdés volt számára. Nem holmi termékgyártás ez, azt bárki tud csinálni. Velem ugyanez fordult elő, bár elsődlegesen technikai okokból. A grafit csillanását nem lehetett hogyan kijátszani a rajzok fotózásánál. A scannelés szintén nem volt járható út, mert a rajzok felszíne nem sima, hanem a grafit mennyiségétől és mélységétől függően hullámzik. Mindenhogyan próbálkoztunk, de vagy irracionális árakon sikerült a semmi, vagy ingyen. 8 év kellett hozzá (meg egy megfelelő fényképező), hogy sikerüljön nagyjából elfogatható minőségben fotót készíteni a rajzokról. Még további szőrszálhasogatóan irreleváns bemutatást nélkülözve kijelenthetem, hogy nehéz volt. Nagyon!

de végül sikerült!

Kofi időben beleástam magam az aktuális technikai megoldásokba, és az egyik módszer elve nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan tapasztalatom szerint a rajzolás során kell beállítani a lámpákat. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a tónusok látható optimumát úgy lehet megtalálni, hogy a fény beesési szögének és a szemlélő tekintet szögének 90°-ban kell állnia (világoskék jelölések alább). Ezért is van az én lámpám a rajzállványhoz egy sínre rögzítve, mert ha külön mozogna az laphoz képest, akkor mindig más tónusokat látnék. És pontosan ezért van mindig olyan „kevés” megvilágítás rajzolás közben… annak ellenére, hogy a lámpában egy 200W-nak megfelelő villanykörte világít, alumínium szóróbúrában. Ha máshol is meg lenne világítva a rajz, akkor olyan káosz, vetettárnyékok, sáskajárás és hasonló katasztrófák lennének, hogy elveszteném a vonalat. Ez az erősség pont annyira világítja meg a szemlélt részeket, hogy amikor beszürkítem őket, akkor mindig a tökéletesen lapfehérhez képest módosítok. A 90° miatt sem a fehér, sem a szürkék nem változnak, hiszen a fény forrása egy mindig stabil pont.

Viszont, ha a grafitlemezkék pont úgy feküdnének, hogy munka közben felszínükön visszacsillanna a fény, akkor meg én vakulnék szépen meg. Ezért a lámpa oldalsó iránya is adódik: mindig a bal felső sarok felől világít (sötétebb kék jelölés alább), így amikor a képen arra merőlegesen húzok vonalakat (sraffozok), akkor a rovások árkaiba kerülő grafit nem csillan, hagyja megmutatni magát. Ezért van mindig egy iránya a sraffozásnak, és nem ész nélkül van szántva a lap.

(Többen kérdezik a kalapot, hogy azmeg mivégetti hipszterkedés. Na, hát az azért van, mert a szemeim környékének a rajzolás közben végig árnyékban kell maradniuk. Így a retinámra és szemem fenekeire eső fény CSAK a rajzról oda verődő hullámhosszokat méri. Ugyanis, ha máshonnan is érkezne fény, akkor óhatatlanul fakóbbnak látnám az adott tónust (enyhén túlexponálttá válna). Ráadásul különösen a koncentrált figyelemnél a szemlencse a retinára fókuszáláshoz áll pozíciójába, és ha más irányból kap fényt, akkor azt szanaszét vetíti le a szemfenékre. Ezek a fénybehatások nagyon terhelik a szemeket, elősegítik a szürkehályog kialakulását. Tudomásom szerint kb ugyanezért hunyorítunk erős napsütésben. Videókon néha látszik amúgy a másik trükköm, hogy feketére vannak festve a mechanikus ceruzáim hegyei. Eredetileg ezek króm bevonatosak, de a csillogásuk szintén kínozza a szemet, ha direkt megvilágításba kerülnek.)

Ez a tónushelyesség nehéz ügy, mert annyi van belőlük, és ráadásul mind valamilyen. :) És ezt visszaadni nagyon nehéz egy printben. Így hát, amikor megtaláltam az említett digitalizálás technikai leírását, akkor felvillanyozódtam, hogy itt van végre a kutya elásva. Így is lett, a hepehupák kivédéséért két irányból világítják meg a rajzot, ahol a két fényforrás beesési szöge és a papír síkja együtt 90°, és szabályosan a kettő között áll az érzékelő, az optimális 45°-ban. Így amikor elmozdul a letapogató, mindig az azonos 45°-ból méri a felé visszaverődő fényt. Majd a lap szélére helyezett amolyan etalon tónuskártyát is beolvassa és a gépi utómunkán csak beállítjuk, hogy a kártya jeleinél a fekete az a max fekete, a fehér az a max fehér. A többi pedig informatikárius matematika.

A legutóbbi ilyen letapogatásnál annyira meg voltam elégedve, hogy csak 1x kellett módosítást kérnem, mert a választott papír anyaga egy leheletnyit hűvösebb árnyalatú volt, mint azé, amit használok, így mesterségesen kellett egy bolhaszerszámnyi melegséget hozzáadnunk a printhez.

fine art print

És így eljutottunk a lényeghez! Immáron az összes rajz letapogatódtatik, tehát az internetben és a digitális ájerben is ugyanúgy látszódnak, ahogy a valóságban (80%-ban, mert most még nem csillognak, ennek megoldása lenne a következő dolog). Több rajzomról, amelyeknél úgy ítélem meg, készíttetek nyomatokat. Őrizve a hagyományt, a kis sorozatszámú grafikákra jellemző 15 példányban, és az eredetiségüket garantáló, általam készített szárazpecsét nyomattal a sarkukban. Hordozóanyaguk kenderpapír (öko, bio, laktóz és gluténmentes, 100 év gyártói jótállással), UV védő lakkozással. Hengerelni nem lehet őket szerintem, de a nyomdászok esküdöznek rá, hogy deigen.

Mi ebben a lényeg, amiért a fenti litániát is zengedeztem: így van esélye versenyképessé válni a legvadabb absztrakt szutykokkal! Hiszen a képek árát nem befolyásolja továbbiakban a szükség, ugyanakkor a nyomatok esetében ugyanazokat a képeket egy light árkategóriában is meg lehet vásárolni. A szerény marxokapitalista számításaim szerint így egy eredeti rajz ára 125.-/cm2, míg egy printé 35.-/cm2-re jön ki, minden esetben a rajzolt kép mérete szerint.

Mint ahogyan a rajzaim esetében sziklába lett vésve vala, tőlem csak ennyiért, de maximum ilyen áron lehet megvásárolni a rajzokat és a printeket. Aztán más már úgy kereskedik velük, ahogyan akar és tud. Adhatja ajándékba, galériásként dolgozhat azért, hogy neki legyen rajta haszna, es té bé.

Egyszerűen ráuntam arra, hogy alkudozgatnak, fontoskodnak és trükköznek az én munkámmal. Amikor alkudozás után, a csökkent árból 50%-ot lenyúlnak, majd kiderül, hogy úgy adták el a képet, hogy fogalmuk sem volt róla, illetve rólam, vagy amikor nem kaphatom meg a vevő adatait, hogy kérdés esetén meg tudjam keresni és hasonlók, akkor ebben az osztásban már csak baleknek lehet lenni.

Számos okos beszélgetésen vagyok túl, amelyeken meghallgathattam, hogy miért kell úgy működni, mint ahogy a nagyok csinálják. De valami csoda hatására fel kellene fogni, hogy a kultúra és a fő ágazatai nem olyan világban mozognak, mint amilyenben a bármilyen alkalmazotti állás vagy valahogyan pénzé tehető szolgáltató foglalkozás. Itt ha nem éri meg, akkor nincs többé és kész, idővel lehet a nulláról kezdeni. Ha nincs többé könyv, akkor nem lesz tudásátadás, nem lesz elmecsiszolás. Hallgatni sztorikat nem olyan, mint a kognitív hálóba belülről beleszőni. Ha nincs értelmes film, mert a vécén is tv-zni kell, akkor egyre silányabb, elinfláltabb, tucatabb mozgókpek fognak születni (netfix), és végül nem lesz forrás a minőségre. Folyamatosan minden gépiesen csináltá válik, mígnem eljön a pillanat, hogy a pálmazsírt fogadjuk el megfelelőnek a hájas tésztában. Enni fogjuk, de nem a nagyis vasárnapokra fog emlékeztetni az íze, hanem a céltalan zabálásra és újraéhezésre. Tanárul, mert ez talán manapság átmegy: nem az lesz, hogy elfogy tanár, hanem a tanár jelentésének jelentése kerül a helyére. Egy silány, pótember, egy rosszul megírt tankönyv, többlettpénzen vásárolt bé kategóriás különórák, és mindez összességében sokkal drágábban, mint amennyiből a legelején a helyes döntést meg lehetett volna hozni.

Az idei újítás szerint minden eladott kép árának (egyelőre) 10%-a megy tovább a vásárló szerint választott ’Kit mentenél meg?’ célra. Ez a vásárló által lesz választható egy állatmenhely, direkt állatvédelmi szervezet és egy erdőmentő szervezet, program közül. Mindig az adott évben kiválasztok egyet-egyet, amelyeknél éppen a legjobban hasznosulhat ez a forrás. Ha elérem a szükséges és elégséges céljaimat, akkor megemelem ezt a rést akár 50%-ra is. És erről rendszeresen küldök majd tájékoztatást az összes kereskedelmi galériának.

Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy szeretne rajzot vagy limitált nyomatot vásárolni, keressen bizalommal! (Az aktuálisan elérhető képek a drawings & prints menüpont alatt, a képeknél jelölve láthatóak. Sajnos jelenleg csak ennyi, mert a Hübrisz és a béta verzióban üzemelő kormányzásunk teljesen leköti a rajzos időkeretemet. Talán februártól jönnek az újabbak.)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

a 2022-es életérzés

A minap vittem egy képet átadni a nagy, 72x102-es, fekete szállítómappámban. És az állomáson egy tizenpár éves gyerek, miután hosszan emésztette a látványom, megkérdezte az anyjától, hogy "miért visz magával a bácsi egy tévét?". Az anya pedig egyből mondta, hogy biztosan azért, mert szereti a meséket.

Már egy korábbi szösszenetben írtam a KATA beszántás kapcsán a jelenlegi helyzetről, de a magyar kulturális leépülés nem ennyire és ilyen egyszerű, hogy egy adóváltozásba bele tud bukni. Az adónem bedarálása már egy eléggé kimerült és totál jelentéktelenné vált struktúra utolsó vonaglásait nyomja el. Most sokan tüntetnek a tanárok problémái miatt (melyek amúgy nem tanári/oktatási problémák, hanem társadalmiak, és melyek nem politikamentesek, hiszen maga a politika és a rendszer hozta létre a lehetetlen helyzetüket, teljesen szándékosan). Jópár évvel ezelőtt a teljes kulturális szféra volt hasonló helyzetben, akkor, a nyomorgatás hatására mindenki átment katázni, majd jól el lett felejtve. Egy-két díszbutát kiemelt a rendszer sztárnak, jó sok pedig elkezdett bedolgozni a nerrorba. Nem festegettek, terveztek, hanem a facebook életérzést teljesítették ki és emelték meg a jó sok homályos honatya elméjének dicsfényét. Végülis, a művészeti kaszt a szecesszió óta hazudozik a valóságról, cicomázza nyomorunk, mert ez így kifizetődőbb számunkra rövid távon. Egy illúzióban hinni mindig egyszerűbb, mint megérteni a valót.

Amikor a művészeti világban kialakult a közvetítői kereskedés, a galériázás és hasonló formák, azonnal elindult egy minőségi mélyrepülés. Hiszen máris sokakat kellett ugyanolyan jövedelmekből fizetni. Csakhogy művészetet nem lehetett (anno) gépekkel gyártani, egy alkotó pedig limitált mennyiségben tudott alkotást létrehozni, így érthetően nem az alkotó gyarapodott az új struktúrában, hanem a közvetítő. Ez természetesen minden másik piaci területen is így van, nem a művészet sajátossága. Csak éppen a művészetben hamarabb jött el a marketing "áldása", mert könnyen lehetett értéktelent gyártani és azt nagy haszonnal minőségnek hazudni. Egy galéria több művészt "képviselt", miközben csak a saját termékpalettáját bővítette bármiféle felelősség vagy kockázatvállalás nélkül. Magyarországon persze nem volt ez ennyire így, de a valahanyadik rendszerváltással ezelőtt történt egy kísérlet arra, hogy kialakuljon egy ténylegesen galériás rendszer. Így jutottunk el oda, hogy a 2008-as években már 30-40%-os jutalékokat kellett fizetni a bruttó eladási árak után a közvetítőknek, és egy esetleges szerződésbontás után még hosszú hónapokig jattolni kellett, ha véletlenül összejött egy üzlet, hiába nem volt már kapcsolat a kereskedővel. A 2008 és 2012 közötti nehéz évek megroppantották a struktúrát, kevesebb volt a költőpénz, mint amennyire szüksége volt a művészetnek. Így slankosodott, karcsúsodott a helyzet, sokan otthagyták a pályát. Az sem tett jót, hogy az új magyar monopoliban átrendezték a figurákat, így az addigi cilinder, versenyautó, hajó formák helyére a térkő, dizsnósajt, focilabda és társaik kerültek.

Mondjuk, végülis tisztult valamennyire a kép. Volt 2-3 év nyugalom (a kultúrkampf 1.0-át leszámítva), majd elindult a magyar történet - szerintem - legbetegebb szakasza, a naaagy cementfetisizmus ideje. Meglepő módon az építőipar pörgetése csapásként érte a galériákat és kulturális akciókat, mert az ingatlanpiaci tőkésedés és az airb'n'b felfutás felnyomta a budapesti árakat, így a legtöbb hely egyszerűen profilt váltott és inkább kiadta az ingatlanját, minthogy műalkotásokból kínlódjon össze valamennyit. És eddig tartott a kulturális munka, az elhivatottság. Vége lett a galériás álomnak, maradt a turbózott marketing és a haverkodós diplomácia.

Én - hát naná! - ezekben az időkben (2008-tól) kezdtem el piacra lépni és komolyabban foglalkozni a szakmámmal. 2016-ra tudtam összehozni a bemutatkozó kiállításom, és most, 2022-re megint ott vagyunk, ahol a part már annyiszor szakadt. Igaz el tudtam érni, hogy még mindig a pályán legyek, csináltam mellette sokminden mást, és folyamatosan "csiszoltam" elmém bugyrait. De a mai problémákkal tényleg nagyon nem lehet mit kezdeni.

Keretezéshez megfelelő fát csak az év egy bizonyos szakaszában lehet kapni. Papírból rendszeresen nagy tételben kell vásárolni, mert mire legközelebb mennék, már tuti, hogy nem lesz kapható. És minden alapanyaggal így vagyunk. A TypoTrafikot mindez jobban érinti, ott csak nagyobb mennyiségben lehet - ha éppen lehet - festéket, kellékeket beszerezni, minden euróban importált, tehát aznap sorsolják az árakat. Nem szeretnék senkit untatni ezekkel a dolgokkal, biztos "mindenki nagyon érzi az árakat", amikor a fölöslegesre költ. Nekem az összes tüntetési fórumom egy ilyen blog… amelynek a bejegyzéseit például belinkelem a fészbúkra, és az akkor inkább nem ajánlja ki senkinek, mert a fész alternatív buborékjából kimutató linket tartalmaz a poszt. Írok egy hosszabb gondolatot, majd szólok egy kommunikációs csatornán róla, és a csatorna automatikusan elnémít, merthogy belinkeltem a tartalom netes címét. Ahogyan ha csinálok egy videót, akkor a TeCső (YouTube) kiemelés, azaz nekik adományozott pénz nélkül nem ajánlja másoknak, mert nem tud ráterhelni reklámot, nem tudja kellően entertéjningessé tenni a fogyasztóknak. Ebben az új felállásban az alkotás egy huszadrangú apropó, melyre rátelepedhet kereskedő, technológia, marketing, it és egyebek, hogy önmaguknak munkájukban igazolható létindokot adjanak.

Most úgy áll a helyzet, hogy az egész évet arra szántam, szántuk, hogy az összes, de legalább a lehető legtöbb szálat elvarrjuk, melyeket már tényleg le kell zárni. Nem tudunk tovább karitatívkodni, társadalmi munkázni, muszáj érvényesíteni az árakat minden termékünkben és a képeknél. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy többet nem tartok előadásokat se gyerekeknek, se felnőtteknek. Hiszen annyit nem lehet elkérni, hogy az átadott információ értékénél maradjon, a veszteséget pedig nem szeretném én benyelni (a 2021-es évvégi első-utolsó és egyszeri előadássorozatom volt ennek a búcsúepizódja). Vagy például nem dolgozom már megrendelésre. Egy kivételt azért tettem, nosztalgiából, de ez a kritérium inkább a szakmai minőség megőrzése miatt szükséges. Nem kötök kompromisszumot olyanokkal, akik maguk nem látják át kérésük lényegét. Ez teljesen abszurd, mégis máig sokan megvehetőek és kurvulnak.

kit mentenél meg?

2-3 éve volt egy beszélgetésem, amelyben arról értetlenkedtem, hogy hogyan lehet irreális árakat szabni képeknek. Hogy miért vannak olyan hülyék, akik ész nélkül költenek túl sokat egy alkotásra. Nem értették körülöttem a gondolataim, naivitásnak tartották, a szent piacról, a pénzről magyaráztak (a tárgyiasult önzésről), de én rendre mondtam, hogy nem nem értem, amit mondanak, hanem ők nem gondolnak bele a dolgok mélyebb rétegeibe. Ugyanis van a művészetnél is fontosabb dolog, sőt, rengeteg ilyen dolog van. Pont arról szól a művészet, hogy segíti megértetni az emberekkel, majd pedig emlékeztetni őket arra, hogy mennyi fontos dolog van. Nem csak vehetőek, hanem érezhetőek. 

Kihangsúlyozva ezt az értelmezési problémát, legutóbbi előadásaim egyikén feltettem a kérdést, hogyha csengetne a világvége és azt mondaná, hogy csak egy dolgot vihetsz magaddal, akkor mi lenne az? Kit vagy mit mentenél meg? (Más embert nem lehet választani.) Hirtelen mindenkinél minden mindennél fontosabbá válik, ha a döntési helyzetben kell mérlegelnie. Az előadásról hazafelé aztán elgondolkodtam, hogy hogyan pontosítanám a kérdést, és a 'kit mentenél meg?' kérdése mögé még egy további részt illesztettem: az emberséget vagy az életet?

Ahogy agyalok a Hübrisz felépítésén (a végítélet könyvem), rendre arra jutok, hogy nagyon rossz az ökológiai-klíma-világváge-összeroppanás-társadalmi-stb helyzet. Komplikált, de inkább önjáró, mert az egyének nem látják tisztán, összefüggéseiben a problémát. És az én olvasatom szerint is csak egy nagyobb anyagban lehet összehaikuzni az egészet. Mert nem egy klímaproblémáról van szó. Nem lehet napkollektorokkal megoldani. Nem lehet mindenhova atomerőművet telepíteni. Ezt végiggondolva már a kérdés pont az, hogy akkor mennyire lehet és mit? Hol húzódik a határ, ami a helyzet megoldásához kellő ráfordított munkát, költéseket termővé teszi, és a még szükséges, de már elégséges "új világhoz" vezet? És ha megvan ez a határ, akkor mi az, amit be kell áldozni nem-energetikai téren? Az életmód, a jogok hogyan változnak, illetve hogyan lehet mindezt elképzelni? Én a kulturális oldalon találkoztam először a válság jeleivel, és ahogyan utánamentem a kulturális hanyatlásnak, folyamatában értettem meg, hogy voltaképp a mi kis klímaváltozásuk CSAK EGY TÜNETE a horpadásnak. Erre mutat rá (burkoltan és érthetetlenül) a kit mentenél meg kérdés. Az élet vagy az emberség között lehet választani… vagy valahogyan össze kell olvasztani ezt a kettőt, mint egyfajta 'harmadik utat'. Ez a 3 lehetőség van.

Eléggé nagy a kínlódás a könyvírással, mármint hogy egyáltalán megírjam a könyvet vagy hagyjam a dolgot. Rengeteg koncentrált munkát igényel maga az írás. Kb 2 millió karakter (egy szakdolgozat általában 50-70.000 karakter, egy phd maximum 250.000). Nem segít a salakeső, ami ebben az országban megy, ahogyan a mindennapos pop-up problémák sem. De közben benne áll 3-4 évnyi munkálkodás, rengeteg forrás, információ, meglátás. Az elmúlt években részemmé vált, így ha valaki engem kérdez, a véleményemre kíváncsi vagy velem szeretne beszélgetni, akkor valószínűleg nem tudja megérteni a mondandóm, mert nem ismeri a gondolataim hátterét. Természetesen számomra is jó lenne, ha utalásszerűen tudnék fogalmazni, lenne mire hivatkoznom és 'értenének'. Ugyanakkor nem vagyok én egy valaki, hogy engem a., meg kelljen értenie másoknak b., 3 kötetes használati útmutató kelljen hozzám. De ott van az információ átadásának kötelessége is, nomeg, ráadásul a képesség felelőssége. Ezeket csak az érintheti, aki tapasztalt már olyat, hogy van olyan tett, mely az adott illető saját érdekénél, önmagánál vagy céljainál fontosabb, miközben számára semmilyen haszonnal nem jár. És érti, hogy van olyan, amikor a tett fontosabb az énnél. Jelenleg ez az, ami a megírás felé billenti a mérleget.

Gondolkodtam azon is, hogy megírom szépen a 3 kötetet, leillusztrálom, tördelem, ráküldöm a korrektort egy vagyonért, majd az egészet ingyenesen feltöltöm az internetbe, hadd járja sorsát. Maximum adományokból összetarhálom a korrektor költségét (kedves korrektorom, ha olvasod ezt, nyugi, meg lesz a zsé, mire/ha hozzád kerül az anyag!). Ugyanis annyira költséges játék ez, hogy valószínűleg nem tudom finanszírozni. Annyim nincs, hogy haszonelvűvé tehessem a folyamatot. Akkor már valahogyan a reklámra is kellene költeni, berágni magam influenszerek valagába, fizetni informatikásoknak, hogy tegyenek úgy, mintha emberek lennének és algoritmizálják meg az internetben a könyvet. És ez megint a galériás helyzet: kis büdzsé, némaság, nagy büdzsé, szemfényvesztés. A célnak egyik sem kedvez. Ha meg nem haszonelvű a dolog, akkor elég csak a minimális kb 1 milliót összeizzadni rá… szépen, lassan, de mindenképp a világvége előtt… mertugye utána már ki maradna olvasni? Szóval nem egyszerű a helyzet.

Mindenesetre, amolyan megjelenést felvezető gyanánt előveszem a régi blogomra írt cikkeket, és minimális belenyúlások után újraposztolom ide őket, hogy visszahozzam a zöld színt a grafit szürkéje mellé.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!