Helló, viszlát! - (1/3)

Hát csakhogynem eljött a pillanat, hogy ismét gépelgessek pár sort. De ez nem is olyan rendkívüli egy kiállítás után, hiszen ilyenkor mindig depisztikus gondolkodóba szoktam esni. Most sem volt ez másként, egyedül annyiban tért el a dolog a megszokott munka-megnyitó-közöny tengelytől, hogy most nagyságrendekkel erősebb volt mind a három lépcső. És akkor kezdjük is szépen az elején!

80%

Minden kiküldött meghívó, célzottan kihelyezett szóróanyag, netes reklám és megosztás, minden kisvideó, promómegkeresés és hírverés dacára mindösszesen 86 fő nézte meg a kiállítást. Ebben a számban benne van a megnyitó teljes létszáma is, bár mondjuk azoknak a száma nincs, akik a Patyolatba egyéb programra érkezve látták a képeket. Nem azt mondom, hogy sokkal több látogatóra számítottam, de azért ennél egy kicsit többre. Ez azt jelenti, hogy ugye az eladások sem tudtak kellően menni, a végzárásnál az elégetett ráfordítások 80%-a jött vissza.

De még ezen sem rugóznék annyira, hogyha akár csak egy picikét lehetett volna a közöny mértékét előre látni. Mert április 11 előtt minden volt! Nagyívű ígérgetés, hogy majd milyen fontos emberek is megnézik a rajzokat, rengetegen ajánlják ismerőseiknek és azok ismerős ismerőseinek a programot. Érkezik majd érdeklődő, befektető, kereskedő, galériás, marslakó, szűzmária, mindenki! Nem vagyok frissen végzett képzős, egy percig nem gondoltam, hogy ezen prominensekből akár egy is el fog jönni. Egyedül az zavar, hogy amikor elemzem a történteket és mérlegelem, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna (értelmetlen kérdés) máshogyan csinálni, akkor nem szeretem azt a válaszlehetőséget, hogy ez vagy az a mások hibája. Ezzel nem lehet mit kezdeni, így ilyen helyzetekre sem lehet mit kitalálni. Alkalmazkodni lehet, de az egy külön szituáció, kitérek rá később.

Megkerestem az összes lényegesebb könyvkiadót, hiszen a Realizmus. - a valóság természete könyvbemutatóját is most tartottam. Mindegyik kapott szívhez szóló szép szösszenetet, aji példányt, szóróanyagokat, meghívót. Még a szokásos bélyegfetisizmusomnak köszönhetően is tündibündi bélyegblokkokkal mentek ki a csomagjaik. Külön kértem, ha módjukban áll és érdekli vagy nem érdekli őket az esemény, akkor írjanak vissza egy mailt, sms-t, füstjelezzenek vagy bármi (egyedül a röpdöső patkányok lábára kötözött cédulákkal ne üzenjenek). Nem a Realizmus.-t szerettem volna promózni, hanem az A rajzolás művészetéhez kerestem partner kiadót, terjesztőt, érdeklődőt. Én naivan arra gondoltam, hogyha egy készségfejlesztő témakörben készülő könyvre felhívom a könyvkereskedők figyelmét, főleg egy olyan piacon, ami stabilan úszik a pénzben (kezdve a művészeszközöknél, át a jobb agyféltekés/ bal tomporos rajziskolákon át, egészen az baba-mama csítisztító homeopátiás rajzTERÁPIÁKIG), akkor az érdekelheti őket. Már csak azért is, mert sok kép kerül a könyvbe, így még azon sem kell aggódnia a marketing osztályoknak, hogy hogyan adjanak el egy olyan terméket, amiben betűk vannak egymás után sorakoztatva.

Perszehogy egyik sem jött el, de még vissza sem füstölt, pedig napkeltétől napnyugtáig kémleltem a határt.

Nembaj, várható volt. A könyv egy avítt izé már, megerőltető a lapozás is, ha nem érintőpaneles a papír. Meghát, ahogy korábban írtam, üzlet az egész könyves szcéna. Mindenesetre, ha egyszer mégis államosítanák/tönkretennék a kiadókat (ez lényegében ugyan az), akkor én leszek az első, aki mindegyiknek levelet ír a következő szöveggel: „Ha-ha!”

„Jajj de keserű már megint ez a Pali!”. Nem, nem erről van szó! Hanem egy fokkal távolabbról kell közelíteni a dolgot, ami szintén jól mutatja a „magyar helyzetet”:

1., Magánkiadásban elkészül pár könyv, aminek tartalma a visszajelzések alapján nem is rossz.

Sőt, sokan olyanok kezdik el kényszeresen olvasni, akik hosszú évek óta kiábrándultak már az írott formából. De a tartalom amúgy lényegtelen, hiszen nem a tartalom miatt vásárolnak könyvet, hanem a borító alapján. Ha egy könyvre az van írva, hogy ’Siker’, ’Thanos győz’ (igen, a marvel-es Thanos), ’Trónok harca’, vagy kétértelműen fogalmaz a címe és nem tudni, hogy romantikus vagy szekszes (’Elvesznék benned’, ’Királyi szerető’, ’Tiéd vagyok’, ’Téged akarlak’), esetleg olyan mélyenszántó gondolatokat tartalmaz, melyek elolvasása után rögtön 2db hmm-öt is elmormog az olvasó, majd lekapcsolja a lámpát és elalszik (’Nagymama naplója’, ’A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van’), akkor az kell mindenkinek.

Már most - amikor gépelem ezeket a sorokat - hallom, hogy sokan közületek, belül válaszolnak panaszaimra! A piac ismerete így, ez kell az embereknek úgy, a művészet bonyolult téma. De hadd emlékeztessek mindenkit, hogy a könyv nem egy szikkadt hamburger, amit bezabálunk 5 percnyi örömért, és nem is egy furán hajtogatott vécépapír, amivel a kellemetlen végjátékot tesszük higiénikussá. A forma nem szabadna, hogy egy termék legyen csupán, bár erre már értelmetlen napjainkban felhívni a figyelmet.

2., Minden lényeges kiadó kapott a megjelent könyvről tájékoztatást, sőt, bemutató példányt is. Meghívtam őket, hogy találkozzanak egy potenciális üzleti lehetőséggel úgy, hogy nem kell vakon repülniük, minden háttéranyagot is láthattak. Profilozhattak engem, mint szerzőt, bemérhették volna, hogy mennyire tudom, amit írok, mennyire vagyok megbízható és hasonlók.

3., Rögtön két olyan könyvről volt a szó, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük. Csak 3 villamosmegállót kellett volna utazni, ingyen résztvenni, és ha nincs is kedvük hozzá, legalább egy kiállítást megnézhettek volna.

Na ez nem kellett! Helyette inkább vásárolnak licencet mondjuk a brit kiadóktól. Készen megkapják a szöveget, a tördelési opciókat, a borító alaptervét, a nyomdai kalkulációkat és a százalékokat. Egy 12-egytucat egyetemista lefordítja a szöveget, majd egy részmunkaidős KATÁs rádobálja a magyar feliratokat a borítóra, a nyomda megfaragja a kiadást a lehető legszarabb papír és kötészeti megoldásokkal, és a marketingesek nekilátnak, hogy beleüvöltsék a világba, hogy hamarosan kijön az új BIBLIA, a SIKER RECEPTJE, A KULTÚRA INSTANT LEVESE, mely annyira jó, hogy még elolvasni sem kell, elég, ha mellette alszik az ember a vonaton.

(És közben megy a picsogás, hogy az állam elnyomja őket, pedig ők a kultúra fenntartói. Máramennyiben a saját marketingeseik által felértékelt szerzők súlytalan könyvei a kultúra közvetítői, év írói, vásárlóik közönségkedvencei.)

Szóval ennek fényében nekem is járhatóbb út az, hogy neten keresztül elküldöm a könyvet és egy fejezetének fordítását egy brit kiadónak, aki az üzletet komolyan veszi, és ha minden okés, akkor lehet együttműködés. Anélkül, hogy nekem akár 1x ki kelljen mennem hozzájuk szájbarágni és térden könyörögni. Majd ők aztán tovább forgalmazzák a könyvet ide, Magyarországra, valamelyik kiadónál, aki meglicencelte a könyvet. Nesze neked hazai pálya. Eredmény tekintetében kijelenthető, hogy semmivel sem előnyösebb itthol dolgozni, létrehozni bármit, mert az nem úgy fenszí, mintha külföldi mondaná róla.

nem kell a FAKE NEWS

Helyette inkább az édes hazugság ömöljön! Barát adagok, rágó az agynak, instant víz, ezek a menők. Egy proxi világ kell, ami egy kényelmes valóságot biztosít mindenkinek, becsomagolva az egyéniségeket a címkézett dobozkáikba. Ez a lényeg! Bár én ezt elkurvulásnak hívnám inkább. Miért? Írok rá 3 példát, hogy szemléltessem:

Anno, amikor még küzdöttem megérzéseimmel, és nem akartam elhinni, hogy a galériások jelentős része (99%) dilettáns, etikátlan és kifejezetten káros a ténykedésük terén, akkor egy-kettővel volt szerencsétlenségem találkozni is. Ezekről többször írtam itt a blogon ezért most nem mutogatnék vissza rá. Akit érdekel, az úgysem pörget vissza oda, hiszen már legalább 10 bejegyzéssel ezelőtti posztokról van szó.

De az egyikük legutóbbi húzása egyszerűen sokkolt, amikor azt láttam, hogy a hiperrealizmus jelszavával nyalja fényesre a seggét a vélt pénzforrásnak. Birkózóvébéről készült fotókat festett át legújabb „művésze”, hogy azokat 200+ éves műalkotásokkal szegélyezve kiállítsák egy bemutatón, ahova meghívták a rezsiSissit is, és természetesen a joggingba burkolt birkózókat. Még szafaládés tálak is voltak salátalevélre szeletelve. Én sokmindent láttam már a művészet jelszava alatt, körömkefével rajzolt csomagolópapírt, OSB-be kapart fametszetet, díjnyertes képet 1 szem rizsről, de mindegyik tartózkodott egy határvonal átlépésétől. Ami azért volt fontos, mert ha bárki átlépi ezt a vonalat, akkor onnantól kezdve már nem beszélhet művészetről, és akármilyen igénytelen szar is, amit produkál, még azt sem tudja „megvédeni”. Erre íme, akivel majdnem szerződtem, kiállít olyan képeket, melyek sajtófotók átfestései, és mellette megtudhatjuk, hogy ezek mennek az x csilliárdos új birkózópiramis épületébe. Mert jók. És a kolbász is finom volt a megnyitón.

Egy hajszál vastagságának 1/4-ére voltak attól, hogy láthassuk, amint az abáltzsíros kezeket az antik cuccokba kenik. De hiába, napjaink új vallása a TAOizmus. (Csak zárójelben; a fenti sorok olvasásakor remélem feldereng olvasóim elméjében a kép, amint joggingban pózolva figyel a Szépművészetiben a fociválogatottunk. De olyan arccal, mintha prosztatavizsgálatra várakoznának egy matek érettségin.)

Vagy ilyen volt egy beszélgetésem is, ahol egy szomorú pillanatra beleláthattam egy kereskedő szellemébe, amikor megtudtam, hogy a műkereskedelem legfőbb hibájának azt tartja, hogy a mecénásság eltűnt. Míg hallgattam a koncepcióját, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek a szavak a régi szlogenek metamorfózisából összeálló magánideológiát írják körül. A pénz felelősség, nekem van pénzem, tehát sikk, hogy bölcsességet vásároljak rajta, tehát veszek olyan dolgokat, amiktől bölcs leszek. De arra azért kell figyelnem, hogy a pénzem ne csökkenjen, hiszen akkor KEVÉSBÉ LESZEK BÖLCSEBB, azaz úgy költök, hogy egyben nem. És akkor megmarad a pénz is és a bölcsesség is. Tehát akkor mecénás leszek, de olyan mecénás, aki műkedvelő, de olyan műkedvelő, aki azért befektető (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan befektető, aki inkább kereskedő (hiszen a pénz a bölcsesség), de olyan kereskedő, aki bölcsességgel üzletel, … tehát - végtére - a kereskedés mecénása leszek. Mert a mecénásság a bölcsesség vásárlása.

Ezt tetszőlegesen lehet újra meg újraolvasni, úgy mélyebbnek tűnnek a gondolatok. Ez a mélyreszántás aztán olyan egót szül, hogy azzal már képtelenség a művészet finomságait érzékelni. Legalábbis szerintem.

Parttalan beszélgetéseken mentem végig úgy, hogy az elején tudtam, hogy beszélgetőtársam nem képvisel egy határozott álláspontot, nem tudja, hogy mit szeretne valójában, és amikor 2 megbeszélés között volt egy kis ideje, akkor mindig visszatért a pénz bölcsességére. És emellett a bölcsesség mellett nekem és a hozzám hasonlóknak, nem osztanak lapot, mert zavaró az, hogy nem tárgyak vagyunk, akik árucikkeket, azaz pénzt gyártanak. E bölcsesség számára túl kockázatos, hogy egy struktúrában vagyunk mi is, és nem szánalmat és megmentőket keresünk, hanem partnereket a munkánkhoz. Szerintem amúgy ebben a helyzetben nem hibás senki, éppen csak nem mindenki van tisztában a dolgok valóságával. Az elképzelt énkép és annak értelmessége teljesen különválik egy másik fél számára, aki, ha szól erről az ellentmondásról, akkor megsérti az egót, ha nem szól, akkor meg minek hallgatja az elképzelést.

Különösen furcsa érzés, amikor úgy vásárolnak tőlem képet (rendszeresen), hogy ezzel „támogatni szeretnének”. Már vagy ezerszer megfogadtam, hogy úgy fogok végigmenni egy bevásárlós napomon, hogy a 2 db banántól a számítástechnikai cuccig mindent úgy veszek meg, hogy a kasszánál az előadó arcába nézek, 4 másodpercre csendben maradok, majd közlöm vele megértő hangon, hogy ’remélem tudod, hogy ezzel a vásárlásommal támogatni szeretnének’! Majd kérek számlát, de nem a termékről, hanem mindenféle egyéb témakörökben, amit el tudok számolni. ÉS, ha netalán szólna valamit, akkor jövök az igazi kispolgári észosztással, hogy tudhassa meg ki a vevő és ő maximum csak egy támogatott lehet.

Hosszan szoktam előadni vagy írni arról, hogy mi a művészet szerepe, hogyan jött létre. Hogy van-e haszna, kell-e foglalkozni vele, és hasonlók. És rendre meghal a buli, amikor eljutok arra a pontra, hogy az érték nem maga a pénz. A pénz pusztán az érték - egyik - közvetítője. Sokmindenre jó, és egyszerűsíti az átváltást dolgok között, de önmagában semmi értelme nincs. Célok és elképzelések (azaz értékválasztások) nélkül a pénz semmire sem jó, és ez sajnos pont a művészeti kaszton belül teljesen érthetetlen elgondolás.

Ha valaki egy kocsit szeretne venni, akkor mondjuk 30 szempontot vesz figyelembe, hogy dönteni tudjon, számára milyen lenne a megfelelő autó. 28 olyan szempontot, mint a fogyasztás, a lóerő, a súly, az ülések száma, a csomagtartó (ez nálam a kocsi hátsó része) űrmérete, stb. 29.-nek veszi figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, a fenntarthatósági kérdéseket, a szükségesség elvét, a közép és hosszútávú, külső és egyéni távlatokat. És 30.-nak veszi figyelembe azt a szempontot, ami önmagában legalább 29 másik szempont súlyával vetekszik: a dizájnt.

Ha tetszik, akkor elgondolkodik rajta, majd meggyőzi magát, hogy kell, és idővel szükséggé válik a bizonyos autó megvásárlása. Ezért van, hogy mindenki szép autóban utazik, míg a ronda autók mindig mások tulajdonát képezik. :) A dizájn ráadásul visszahullik a racionális szempontokra is, hiszen legtöbben egy nyitott skálán mérlegelik egy autó minőségét. Alacsony fogyasztás és nagy teljesítmény. Tök jó, hiszen munkagépnek kell Budára a 8 ajtós prémium városi dömper. Mintha valaki úgy venne egy kalapácsot, hogy az legyen damaszkolt, és az már nem érdekli, ha az első ütésnél meghasad a nyele.

Ez a szellemi leépülés a művészeten belül egy kontraproduktív és pusztító szintet ért el. Fanfárok, cümmögés, mert Pali megint rinyázik: ezt nevezem értékválságnak.

A magaskultúrában az a divat, hogy úgy kell vásárolni terméket, hogy annak legyen mondanivalója (???), legyen egy jó sztorija (???), stb, különben az ember hülyének érzi magát, hogy nem tud 6db A4-es oldalt írni bekezdés-tárgyalás-befejezés bontásban. Még olyan esetekben is, amikor eleve pont az érzékelésre, a megtapasztalásra van kitalálva az adott alkotás.

Mintha egy romantikus szekszeskedésnél bevonulna egy kikent hímringyó (a ripacs műkereskedő változata), és mind a két félnek elmagyarázná, hogy kinek mit kell élveznie és mikor ki minek és HOGYAN örüljön. Persze úgy, hogy az elején már leugatta őket, amiért azok ketten maguk akartak dugcsizni, de nem úgy, „ahogy ezt kell” kulturális körökben.

Vegyünk képet! Ehhez először menjünk el egy használtkép kereskedőhöz! Felelősségteljesen flangáljunk fel s alá az egymás mellé helyezett képek között! Amikor a keselyű leszáll mellénk, hogy frissítőt vagy kávét kínáljon, zavarunkban akasszuk meg és kérjük fel, hogy 2 percnyi ismertségünk okán mondja meg, hogy nekünk melyik kép lenne a megfelelő! Fontos, hogy végig tegyünk úgy, mintha maximálisan hülyék lennénk, mintha csak éppen szalasztottak volna minket! OK. Amikor pedig rábukkanunk a leglestrapáltabb, legtöbb „kilóméteres”, macskapisa szagú és szakadt darabra, de legalább szép (halld magadban: sz..szé..ééép!), akkor álljunk a sarkunkra, és toppantsunk határozottan! Mondjuk: „Nekünk KELL ez, de ennyiért nem!”! Alkudjuk le a kereskedő vélt 20%-os hasznából legalább 10%-ot, hogy neki megmaradhasson a 2-300%, amúgy! Majd örömmel vegyük meg, vitessük haza, és otthon állapítsuk meg, hogy dejó nekünk, mert vettünk egy életérzést, bölcsességet, ami nekünk annyira tetszik, hogy majd a hagyatéki eljárás végén utódaink vitázhatnak azon, hogy kinek nem fog kelleni inkább!

Autót sem a kereskedőtől veszünk, képet sem tőle kell. Minden hóbelebantz a mondanivaló, gondolatiság, értéktartás és egyebek körül csak a nagy lócitrompörgettyű része, amely szépen lassan proxi kultúrából valódivá alakul.

Egy kép örökké él, vagy másként kifejezve, forever-living!

Nem volt elég? Itt a poszt folytatása: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

olvass posztot, házhoz megy a pofon! - (2/3)

Nem akarok most mindenkibe belekötni, meg mutogatni és okolni a szomszédok teheneit, mert értem, illetve látom a problémát. A kokain és ketamin társadalmában mindennek sokkal nagyobbat kell szólnia, mint amire szükség volna, vagy elég lenne, vagy bőven elég lehetne. Egy mosópornak nem csak a mosásban lévő ruhákat kell tisztává varázsolnia, hanem azokat is, amelyek még a szekrényben vannak. Ugyan ezt játszottuk el a tárlatvezetéseken is. Az a pár érdeklődő, aki jött, azok egy fokkal többet akartak tudni a képek hátteréről. Igyekeztem mindig kihangsúlyozni, hogy se a címekre ne figyeljenek, se a háttérsztorikra. Illetve azokat csak utólag hallgassák meg, miután már kinézegették a képeket, mert szerintem nincs annak jelentősége számukra, hogy én miként és hogyan készítettem a rajzokat.

Nekem teljesen mást adott a kiállítás, mint a nézőknek. Persze, az én dolgaim voltak kint, és eléggé benne voltam a szervezésben szintén, de nem kifejezetten ezekre gondolok, hanem olyanokra, amikor a teremőrködés és portaszolgálat alatti 6 órában nyugodtan olvasgatva Nietzsche-t, volt például időm eltűnődni a helyzeten. Vagy, amikor hazaindultam és felszálltam a vonatra, a kallerek agysebészetét hallgatva felfigyeltem az alábbi párbeszédre:

- Hány óra van? Miért nem indulunk már?!

- ’:48, már menni kéne. De tudod hogy vagyok az órával?!

- Hogy?

- Hát én sohasem értettem. Miért 60, miért nem inkább 100?

- Micsoda?

- Hát miért 60 perc van, miért nem inkább száz? És miért 12 óra.

Leakadtam, és végig küszködtem magammal azon, hogy elmondjam-e neki, amikor majd hozzám ér és kéri a jegyem? Hogy miért nem 100. Adjak neki egy flyert a Realizmus.-ról, mondván olvass bele, és egy fokkal közelebb kerülhetsz a valóságodhoz?

Bent felügyeltem minden nap, mert kíváncsi voltam az érdeklődők összetételére, kérdéseire, hozzáállására. Éspersze arra is, hogy hányan jelzik mondjuk Facebookon, hogy dejó volt a kiállítás, megnéztük, miközben biztosan nem, mert én nyitottam a kaput. Ilyenkor dél körül elindultam, és az adott könyvemet kinyitottam az állomáson, és este, amikor leszálltam, akkor becsuktam. Mindezt csak a 4-6-os villanyosozás és a 20 perc séták szakították meg, meg az a szórványos érdeklődő tömeg, aki eljött. Senkivel sem beszélgettem, csak olvasgattam és szemlélődtem. És le-leakadtam a világon. Amikor csucsog a nosztalgiagőzmozdony, húzza a 4 kocsiját, minden hót füst és gőz, sípolás, örömködnek az utasok. És alig szúr szemet az embereknek a monstrum villanymozdony, ami tolja az egész szerelvényt, hiszen a csucsu csak látványelem. Illúziója egy letűnt hájpvilágnak.

Amikor hazajöttem, akkor csendben bevonultam a szobánkba, ahol már Fanni várt, hogy meg se kérdezze hányan voltak, hiszen előre borítékoltam a leendő látogatószámot. Valahogy így nézett ki a jelenet:

Vagy szintén hasonló meglepő pillanat volt, amikor az egyik utolsó napon egy ottlakó srác zárás előtt megkérdezte, hogy be lehet-e jönni a kiállításra megnézni. Mondtam, hogy természetesen, azért van, és megvitattuk, hogy ha zárásig jönnek, akkor itt lesznek, ha nem, akkor ne várjak rájuk (ez amúgy pontosan ugyan így történt volna megbeszélés nélkül is). Nem jöttek, pedig a galéria fölött laknak. Majd 3 nap múlva mégis betoppantak a kérdéssel, hogy mennyibe kerül a belépő. Hát ingyenes! Ez egy kiállítás! Hú-tökjó. János - a Patyolat megálmodója - rögtön rá is beszélte őket, hogy kérjenek tárlatvezetést, hiszen én vagyok a rajzoló. Így is lett. Másfél órán át dumcsiztunk, meséltem nekik a dolgokat, majd nagy hálálkodás közepette elmentek és én visszaültem a portafülkébe.

Aztán 10 perccel később elémugrott a srác, és esedezve kérlelni kezdett, hogy ne haragudjak meg rá, ne értsem félre meg minden, tök jó volt a beszédem, meg a képek is tetszettek nekik, és nem is gondolták volna, de tényleg ne sértődjek meg, de ő szeretne ezért odaadni egy 2000.-est. Majd a kezembe nyomta. Én mondtam, hogy hát dehogy, hiszen ingyenes a kiállítás, de nem-nem, ezt eleve rászánták, és valamit adni szeretnének hálájuk jeléül.

Valahol ilyen szituknál látom a problémák egy részét. A nézők ernyedt közönye miatt azt sem tudják, hogy miről maradnak le… miközben tudható, hogy ez a jelenség - a közöny - okozat csupán, mely mélyebb okokból ered.

Ha skálázni kellene a hozzászólásokat, és műélvezeti visszajelzéseket, akkor az erős középmezőnyből csupán 1 fő emelkedett ki, akinek a hozzászólása és hozzáállása tökéletes volt. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a véleménygyűjtő doboz is, és értelmes hozzászólásra használta. Mert ha már ott vannak a „vendégkönyv cetlik”, és be lehet dobni őket, akkor miért ne írná meg mindazt, ami eszébe jut a szituban.

A tökéletes hozzászólása az volt amúgy az Örökké nem eshet és a Borúra derű képek kapcsán, hogy:

„Nem is értem, hogy hogyan tudna már egy vatta felemelni egy súlyt?”

Igen, ennyi a trükk. Hogyan tudna a felhő illúziója összemosódni a vattáéval ahhoz, hogy felemeljen egy súlyt. Egy olyan súlyt, amire minden elkopott lélek úgy gondol, hogy az valamiféle horgony, mely földhöz ragadva tartja a vattát.

a No#1 hozzászóló véleménycetlije

4,1 millió karakterrel később

Mint említettem, sok időm volt olvasgatni és tűnődni, nomeg leszámolni az elolvasott könyvek karakterszámát. Nagyon sok, ami mégtöbbnek tűnt, hiszen előtte meg semmire sem volt időm. :) Hogy mik is azok a problémák, melyek bezavarják a működést?

A totálisan közömbös világban bármiről hírt adni a teljes képtelenséggel párhuzamos. Az egész kiállítási-könyvbemutatós reklámozás nem hozott annyi érdeklődőt, mint az, hogy a digitális rajzolók Facebook csoportjába küldtem egy posztot arról, hogy eladnám a wacom rajztáblánkat. Ott ennek kapcsán rákerestek a nevemre - Facebookon - és az első találatnál elkezdtek ismerősnek jelölni, lájoklni. Sajnos - és ez a vödör az ürömben - számukra, a nevemre rákeresve, a Facebook az első találatnak a mensás, zárt művészeti csoportot adta ki, amelyhez csak mensa tagok csatlakozhatnak, és amúgy sokkal kisebb, mint a saját oldalam, vagy a rajzos likegellerfipal oldalam. Így megy ez a tökéletes, világmegváltó online proxivilág. Összeköt minket… csak kicsit máshogyan, mint szeretnénk.

Ez látszólag nem akkora gond, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a még működő csatornákon (amiken keresztül el tudnak jutni az emberekhez a hirdetések) reklámozni irracionálisan költséges egy kiállítás esetében. Főleg azért, mert olyan ingerküszöböt kell megugrani, amit képtelenség (keta-kokó), ha egyszer a kiállításra járás is nyűg. Máté Bencének ment a napokban a kihelyezett vándor fotókiállítása. A berobbant természetfotós képei kerültek kijelzőkre nagyobb városaink terein. A kijelzőket egy kültéri mindenfélét forgalmazó cég szponzorálta a projecthez, folyamatosan változtak a képek a paneleken, sőt, Bence letölthetővé is tette képeit az állványokról leolvasható QR kódokkal. [szerk.: felhítták a figyelmem, hogy ez nem így sikerült, végül statikus képvetítés volt… de ez a lényegen nem változtat!]. Mellette még egy nagyszabású albumot is kiadtak, amelyben a kiállított képeket foglalták össze. Minden kiállító városban, nagy csarnokokban is előadott Bence, és lehetett rendelni képeiből puzzle-t, bögrét, hűtőmágnest. Sok ismerősöm elment megnézni a képeket, én viszont nem. Számomra ezek a fotók túl irreálisak, én gyakran jártam már a természetben és ott bizony nem így néznek ki a dolgok. Ez nem kritika, nincs gondom Bence képeivel, csak megjegyzem, hogy már csillámágyúval kell neki is bemutatnia a munkáit, és 1600 fotóból álló kiállítást kell prezentálnia ahhoz, hogy megmozduljon a közönség. Cirka 20 milliós költségvetéssel és szponzorációval.

És kétlem, hogy olyan nagyon sokmindent adna, mondana, tanítana a nézőknek a képeivel, hiszen a nézők 90%-a 1 órát lötyizik a kiállításon (átlag 2,25mp/kép!!!). Ezért is kellene inkább a könyvet megvennie az embereknek, de AZ MEG UGYE EGY KÖNYV!!!! Pont ide illik, hogy amúgy hogyan kellene éreznem magam olyankor, amikor kirakok a kiállításon 2 bemutatópéldányt a Realizmus.-ból (hatméteres „bemutatópéldány” felirattal a borítókon), és pár nap után azt veszem észre, hogy ellopták őket. Ilyenkor örülnöm vagy pipulnom kellene?

De mégis a hajcihő kell! Több kispajtásom megmondta vala, mikor erről beszélgettünk. Legyek művész, miközben én annyira nem szeretnék a Fekete Hattyú szerepébe bújni.

Pedig a marketing, meg a kommunikáció, meg a mindennapok sűrűje, meg a … hjááj ugyanmánn! Ez hülyesíg! Már mindent és minden ellenkezőjét is meghallgattam arról, hogy mi a tuti recept, holott végig tisztában voltam vele, hogy csupáncsak egy süllyedő hajón a zenekar vitázik azon, hogy hogyan kell a kottát tartani. Nincs itt semmi látnivaló, ezért nem is keresi senki a látnivalót.

Hogy érzékeltessem kicsit a 0-24-es rágódásomat:

Írhatok én (ha tudnák! :) ) bármilyen fantasztikus könyvet arról, hogy miért fontos a művészet, és hogy nem csak egy pásszió az egész… De ezzel már abban a proxi valóságban vagyok én is, ami ellen szeretnék dolgozni. Olyan apró, árnyalatnyi igazságokra már nincs kapacitás, mint a ’pásszió’! Mert bár egy ilyen kis pici szócskában benne van az a faramutzi helyzet, ami szépen példázza a jelent, ennek megértése nem annyira bombasztikus, mint amennyire minden egyéb dolog a mindennapokban.

A passzió egyfajta hóbortot, időtöltést jelent ma, holott a szó eredete pont azt jelenti, hogy ’szenvedélyesség’ (patior -> elszenved, passio/passion -> szenvedély). Ma a művészet is csupán egy időtöltés, banális lötyi a festékkel vagy hóbort az intermédiában, esetleg valódi gegg, mém a mindennapok rideg, érzéketlen, húdefontos megélése közben. Hogy ez más lehetne, „nos az ki van zárva, mert nem tudom”!

Bombasztikus csodák kellenek, hiszen azok kirobbanóan különlegesek, megragadják az embert, a képzeletét, a lényegét. Váoóooóó-zni kezdenek vagy aha-élményük lesz tőle. Bombasztikus… hmm… bombasztikus -> bombaszt-ikus és nem bomba-sztikus -> bombaszt=értelmetlenül mesterkélt.

Olvasgattam ilyen aha-élményeket az általam igencsak gyűlölt Bosszúállók című filmről. Akik képbe tudják helyezni a filmet, azok 3… 2… 1… már nem is olvassák tovább soraim, akik viszont fogalmatlanok, azoknak annyiban foglalnám össze, hogy ez napjaik legbombasztikusabb alkotása. 11 év alatt 21 filmet készített a Marvel cég, hogy elkerülje a totális csődhelyzetét. A főhősei eleinte külön-külön sugarakat lődöző, vagy mutáns, vagy egyéb csodahősök, akik a képregényekből kimászva, színes szado-mazo latexekben harcolnak a világ aktuális megmentéséért, a mindig aktuálisabb és főbb gonosz legyőzésével. A végére már kb 25 karakter ropja a csatát, vagyhát, mivel minimum 5 párhuzamos dimenzióban, 6 idősíkon és legalább 30 bolygót érintve, így mondhatjuk azt is, hogy 25 x 5 x 6 x 30, azaz 22500 hős küzd a világ megbosszulásáért. Az utolsó rész előtt elszabadult a „kérlek, ne lőjétek le a poént” marketinges eszköz. Mert hadd élvezze át a 3 órás aha-élményt mindenki, aki beül a filmre.

Nem is kellett több nekem, egyből utánajártam, hogy mi van az utolsó részben és kiírtam Facebookra. De nem azt, ami történni fog, kicsit szórakozni akartam! Azt játszottam, hogy minden hülyeséget, ami az eszembe jut, összetákolok pár sorba, olyan karakterekkel, akik a 20 részben nem is voltak, olyan antilogikával, ami még képregényes mércével is érthetetlen. A végén büszkén hallottam vissza a mondatot: Pali, te egy kib*szott troll vagy! Mert bejött! Leoltottak, hogy miért lövöm le a poént… nincs az a hülyeség, amely ne lenne kellően bombasztikus napjainkban.

Elég erős a kétség bennem, hogy semmi értelme nincs - pontosabban a semmi értelme van - értékes dolgokkal foglalkozni.

Még mindig nem elég? Akkor itt a 3. része a posztnak: KATT IDE!

Az elsőt pedig itt találod: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

alkalmazkodni lehet?! (3/3)

„Minél inkább képessé válik a szem és a fül a gondolatra, annál inkább közelít ahhoz a határhoz, ahol érzékietlenné válik: az öröm az agyba tevődik át, az érzékszervek eltompulnak és elgyengülnek, a szimbolikus egyre inkább átveszi a létező helyét - és ezen az úton ugyanolyan biztosan jutunk el a barbársághoz, mint bármely más úton. Egyelőre még a következő a helyzet: a világ rútabb, mint valaha, de szebbet jelent, mint amilyen volt valaha is.” - Emberi, nagyon is emberi - 217.§ - Nietzsche

Hogy akkor alkalmazkodni kell vagy sem, lehet egyáltalán vagy sem? Hát ez jó kérdés. Mert mit is jelent ez az alkalmazkodás, lefordítva a megvalósítás terére. Olyat kell készíteni, amit falnak a nézők, amik arra késztetik őket, hogy egymás figyelmébe ajánlgassák a képeket? Cukrot a szemeknek (eyecandy)? Vagy olyat kell adni, amit maguktól nem találnának meg - hiszen ez az eredeti célja az egész művészetnek? Nehézséget az okoz ebben, hogy a két szempont kioltja egymást ebben a korban. Értékválság idején a jó és rossz meghatározása jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen semmi sem mozdítja ki a mérleg serpenyőit. Ha mégis, akkor az a szubjektivitásból mérítkezik, tehát ugyancsak egyénre szabott lehet. A régi, társadalomba visszatérés (a realizmus születése - a társadalmi szerep felvállalása) nem működik egy-egy emberekre alapozva. Társadalom nélkül pedig valahol a lényeg vész el.

opciók gépzongorára

Úgy nincs értelme például kiállítást csinálni, hogy arra semennyire sem jönnek el nézők. Rengeteg idő, munka kell egy anyag összeállításához, és ha ez hiábavaló, akkor nincs miért belekezdeni. Nem tudok azzal már mit kezdeni, hogy 4-5 ember feladatait kisiparban végezzem, majd ücsörögjek 6 órákat az ajtóban. Ez eléggé luxus. És még arra ki sem tértem, hogy a kevés eladás sem segíti a helyzetet. Nem lehet a kiállítást felfogni egy nagyszabású marketingnek, ahova, ha csak 1 olyan ember is eljön… mert nem jön ugye. Én külön kezelem a kiállítást a munka anyagi részétől. 150 éve azért jött létre az irányzat és alakult át a művészet, hogy egy új feladatrendszert lásson el, de alig 70 év alatt bele is roppant ebbe a feladatba. Nem a léc volt magasan, a világ kezdett alatta átmászkálni. Ez így egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb volt. Mára már látható, hogy ennek iszonyatos árai vannak, és az is ténykérdés azon kevesek számára, akik még foglalkoznak ezzel, hogy nem nagyon lehet felépülni ezekből a romokból.

A legtöbb nagymester, akivel még életében készítettek interjút, videóriportot vagy bármit, az hosszas nyaggatás hatására is csak ritkán mondta el a tényleges véleményét arról, hogy milyennek látja a jövőt. Néha-néha elejtettek egy apró utalást arra, hogy a létalapot jelentő társadalmi szerep megszűnt, és maguk is már csak azért alkotnak még, mert már inkább nem foglalkoznak a külső világgal. Van a torony, és abban a legnagyobb káosz közepén is harmóniára lehet lelni.

Amikor a kereskedők, a marketingesek, galériások sportot űznek abból, hogyan tudják jobban nyomorgatni „felfedezettjeiket”, hogy azok „termékenyebbekké” váljanak, vagy amikor 2-3 másodpercben fogyasztanak el képeket a nézők, vagy a világban, ahol a dolgok minőségét azok értéke helyett az értékességük határozza meg, ott már nem lehet mit mondani. A társadalmi szerep nem egy kötelező érvényű utasítás vagy valamilyen messianisztikus küldetés (ez mondjuk végkép nem mondható). Pusztán az egyik ok, mely létrehívja az alkotott dolgokat. De ilyen megbomlott viszonyok között, ilyen proxi valóságban minden kasztbéli feléleszti a saját proxi társadalmát, mert csak így tud helyesen dönteni. Csak így maradhat meg az a bizonyos lét-ok.

’Kápszi-kápszi-kápszi!’ Nem, nem az beszél belőlem! Csak lusta mindenki olvasni és értelmezni, mert éreccségi óta kizárólag feladatmegoldani használja ezt a képességét. Válaszokra visszakérdezni viszont már annyira nem fasza a játék.

off, off, off

Szóval, a fentiekből már jól sejthető, hogy nem tervezek több kiállítást. Hely sincsen rá, 1-2 lehetőség van eleve, ahova beférnek képek, van világítás és megoldottak a feltételek. De ez a pár lehetőség is folyamatosan bizonytalanodik el Magyarországon. Az ingatlanárak növekedése (építőipar túlpörgetése, a nemzetmentő CSOK, az airb’n’b és hasonlók) például azt eredményezte, hogy észszerűbb döntés lett eladni a galériák tereit, mintsem megpróbálni kitermelni velük hasznot. Ahol mégis van kiállítótér, ott vagy egy baráti csapat cimbijei állítgatnak ki (tök hasztalanul) vagy a Magyar Mű Akadémia nívós társasága foglalta le a következő 60 évre a tereket. Az egyéb felmerülő tereknél a rentabilitás jegyében munkacellákat bérelnek mikrocégek vagy kocsmák üzemelnek, és oda bevinni sérülékeny értéket túl nagy rizikó. És itt most ezt a gyakorlati részt nem is folytatnám, mert ezért egy 4. posztba nem szeretnék belekezdeni.

Egyik vevőm kiakadt, amikor megemlítettem neki, hogy nem lesz több kiállítás, és rögtön azt kérdezte, hogy akkor minek írtam ki a The Tricks of the Magician leírásához, hogy az az anyag egy 3 részes kiállítás első része. És ez jogos kérdés.

Azért írtam, mert tényleg egy nagyobb adag kép első 9 darabját alkották azok a képek, és a láthatatlanság helyzetétől függetlenül meg fogom csinálni azokat. De már külföldre, és maximum mobilok kijelzőin és monitorok 72dpi-s felbontásán lehet majd látni őket. Ha már a lényeg elvész, akkor ez sem számít, sajnos. Nekem a legfurcsábbak ezek a változtatások, hiszen ezek mindazzal szembemennek, amik felé eddig törekedtem. Én egy közvetlen, nyílt kommunikációra építettem az eddigi működésemet, mindig válaszoltam, ha kérdeztek, mindig próbáltam a lehetőségekhez és körülményekhez képes a legtöbbet kihozni, de ezt már tovább nem lehet fenntartani. Sokszor hagytak a kulimászban, mindig válságmegoldani kellett a minőség érdekében, és pusztán elvek kedvéért már ehhez a részéhez nincs kedvem. Alkalmazkodni kell, akármennyire radikális módon.

Pontosan ezért a blogot szintén lezárom. Talán majd egyszer újra írkálok rá, de az nem pár hónap múlva lesz. A piacváltással a Facebook csatorna szintén megváltozik, minden egyéb csatornát „kiszervezek” a marketing hóbortjának. Eleve a régebbi tervekből csak az A rajzolás művészete marad meg, a nemsokára átalakuló honlap pedig már ennek szellemében fog készülni.

A 4 millió karakter alatt sikerült tovább gondolnom a képletet, így össze fogom kaparászni a téveszméimet, a Realizmus.-t követő anyaggá, még 600.000 karakter erejéig, de ezt már csak magamnak kinyomtatva.

Úgyhogy az igazán kicsi maréknyi olvasótábornak ez úton köszönöm, ha eddig követték a blog folyását.

A poszt első része ITT, a második ITT található!

KÖZÉRDEKTELEN KÖZLEMÉNY!

https://www.youtube.com/watch?v=l52etHlrm7s

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

The Tricks of the Magician

Ugye nagyon figyelnek?!

Szerettem volna az új képeket felfűzni egyfajta tematika köré, bár ennek a jelentésadásnak én sohasem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. Inkább valami olyan keretre gondoltam, ami indokot ad a képek témáinak, illetve hangulatában passzol azok látványvilágához. Aztán ahogy készültek a rajzok, rá kellett jönnöm, hogy nem lőném el a frissen kiagyalt koncepciót csupán egy kiállításra, illetve egy kicsit több potenciált érzek benne, így kitágítottam a dolgot.

Módosítottam minden eddigi terven és a ’Magician’ kiállításból helyből két és fél anyagot építettem fel, melynek az első része március 22-én válik láthatóvá a Tricks of the Magician kiállításon.

Merthogy március 22-én, 18:00-kor nyílik a The Tricks of the Magician, a Patyolat/PRÓBAüzemben!

varázsoljunk cseppet

Ez a kiállítás, bár önmagában nem lesz kicsi, de egy amolyan nagytárlat előkészületeként lehet majd értelmezni. A kikerülő képek egy hozzávetőleg 40 darabos sorozat első részét alkotják, a készülődést egy előadás, vagy show előtt. Láthatóak lesznek a trükkök, melyekkel rajzokon lehet találkozni, és melyek összetettségük ellenére is csak bemelegítései a sorozatnak. Szemfényvesztések és illúziók, amikről elsőre azt hiheti bárki, hogy látja a lényegüket, ám mégis rá kell majd jönnie, hogy amennyire felismerhető egy-egy kép, legalább annyira megközelíthetetlen.

Hiszen miről is szól a varázslat? Egy hétköznapi pillanatról, mozzanatról, pár tárgyról, melyekkel valami olyan történik, amit elsőre csak nehezen vagyunk képesek felfogni. Tudjuk, hogy valami trükk van a látottak mögött, de ha jó a varázslat, akkor inkább hiszünk a misztikumban. Így átlépve a realitásból egy illúzióba.

A legtöbb kép amúgy a Realizmus. - a valóság természete című könyv illusztrálásaként vagy kiegészítőjének készül(t). Az eredeti koncepcióm is az volt, hogy a könyvbemutató a kiállítással párhuzamosan legyen megtartva, és bár csúszott menetrend, ebben nem történt változás. Így a tárlatvezetések és beszélgetések mellett egy sajtótájékoztató is megrendezésre fog kerülni, valamint egy kifejezett beszélgetést is szeretnék tartani a könyvről.

a hattyú, mely mindig jelen volt

Talán több olvasónak is feltűnt, hogy van egy Csernus festmény, melyet nagyon sokszor szerepeltettem rajzaimon, és most, a véletlen műveként megint előkerül a hattyú történetemben. Ám ezúttal a kiállítótér régi-új logójaként. 

A 1082 Budapest, Baross utca 85. alatti kulturális központ, a Patyolat/PRÓBAüzem lesz a házigazdája az eseménynek. Egy különleges hely, mely több kulturális rendezvénynek ad folyamatosan teret, színháztól filmvetítésekig, galériaként, vagy sajtótájékoztatóknak, társas rendezvényeknek, képzési programoknak. És meg kell, hogy valljam, régóta nem láttam ennyire komplex és színvonalas kulturális teret. Az alapító mindenre gondol és a szívén viseli a Patyolatot. Hosszas munkával és kimagasló szinten rakta össze a teret, úgyhogy én is csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogassa, mert gazdag programjai tényleg felüdülést jelentenek manapság. (ide kattintva lehet a Facebook oldalukra rápillantani!)

„Egy régi trükk jól előadva jobb, mint egy új, ami hatás nélkül marad.”

Amúgy a sok-sok eddigi munkálkodásom összegzéseként valami olyasmire jutottam, hogy éppen ideje van az utolsó kötöttségektől, formalitásoktól is megszabadulnom. Persze, nem kell túlértelmezni ezt, inkább csak arról van szó, hogy a rendszeres problémákból és lehetetlen helyzetekből elegem lett. Az eddigi „ez lesz az utolsó, és ha ez sem…” alapesetéből inkább váltok arra, hogy „akkor ezzel kezdjük el…”.

A minap ugyanis papírceruzáért caplattam.

Ez a kis nudli eszköz egy kész kis szimbólummá vált számomra. A jele annak, hogy a legegyszerűbb dolgokat sem lehet biztosra venni, és valahogyan, alternatív módon kell felszámolni a problémákat.

Feltekercselt, rosszminőségű papírból készült rajzeszközről beszélek, mely végeit gyártáskor kihegyezik. Ennyi. Nem nagy rendkívüliség, nem achát végű simítóvas a bankjegynyomdák metszőitől, nem roulette vagy mattoir a 18. századi pasztelmetszetek készítéséhez. Egyszerű, feltekert papír, faragva. Amikor bementem egy ellátóba, és megkérdeztem, hogy kapható-e náluk az említett eszköz, egyszerűen kiborult és nekikezdett hisztizni az eladónő. Nincs ilyenjük már 3/4 éve. Karácsonyra sem hoztak, pedig mind a 3 gyártótól kértek (a negyediket nem forgalmazzák, azt a kizárólagos terjesztő hálózat nem tudja beszerezni), de semmi. Idén meg még egyáltalán nem küldtek árut sem, mert állnak a gépek. Már mindent kipróbáltak, fű alatt és direktben is kikerülték a magyar forgalmazót, de semmi. Külföldön is a készleteket ürítik, és amíg egy kevés is van raktáron, addig nincs gyártás.

Ez mind egy szikrányit sem érdekelt persze, én a dühkór kitörése alatt csak két dolgon agyaltam.

Előszöris, hogy mégis miért minden ekkora megoldhatatlan kihívás? Hogy egy eszköz, egy bágátell cucc megvásárlása is lehetetlen. Miért kell külföldről vagy a net piactereiről egyesével beszerezni ezeket? Az eszközöket, melyek nélkül is lehet ugyan rajzolni, csak sokkal több időben és nyűgösebb munkafolyamattal, melyek utána korbácsütésként rám csapódnak vissza. Utána hallgathatom, hogy a „nincs ez meg az” történéseknek hála én vagyok a balf*sz. Az elmúlt években minden létező dologgal lejátszottam már ezt, és a tradicionális, normális út vagy pályaépítés túlnyomó részt ezek miatt a lehetetlenkedések miatt akadt le újra meg újra.

És másodiknak meg bevillant, hogy erre - az örök hisztikre - nekem semennyire sincs szükségem. Ha már nem tudok ezeken a szitukon változtatni, akkor okés, legyen, teljesen más módon oldom meg a helyzetet. Készítek egy spéci tisztítóeszközt, amivel a régi papírceruzáimat fel tudom újítani, és innentől kezdve nem foglalkozom sem a probléma forrásával, sem a hatásaival. Illetve, az „ez lesz az utolsó, és ha ez sem…” hozzáállás helyett inkább módosítok. Akkor nem kell a megszokott, „kifizetődő”, „így működik” út, hanem dobom a kukába azt, és átállok egy másikra. Hogy „akkor elkezdhessem”.

Ha valaki drámázik a problémák miatt, akkor szépen széttárom a kezeimet és annyit mondok, hogy: nem érdekel az egész! Nekem a rajzolás minden részlete és készítése a feladatom. És sokáig azt hittem, ha minden egyebet is átveszek, akkor azzal előrébb lehet jutni. De egy pont fölött már képtelenség minőségromlás nélkül előrefelé meneteli. Azokkal szeretnék foglalkozni, és nem minden egyéb dologgal, amik ezt próbálják ellehetetleníteni. Új rajzok, új látványvilág, és minden más, eddigi nyűg nélkül.

Ígyhát a Tricks of the Magician már több eljövendő változás előszelét fogja hozni.

Ez pedig a kiállítás Facebook eseménye (kattints!)

Nagyon hálás vagyok, ha bárki megosztja, kedveli, meghívja rá ismerőseit (persze, a vadidegeneket is lehet, csak az izgibb kicsit). Ez nagyon sokat segít nekem a kiállítás hírének terjesztésében!

Pali

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Csernus

A minap elrándultunk a Csernus kiállításra. Éshát eléggé vegyes érzelmekkel jöttünk ki.

Maga a kiállítás elég nagy, sok olyan kép van kiállítva, amit ritkán lehet látni, sőt, még mennyiségre is okés az egész.

viszont!

Bár nem olvastam el a mű-történészi kiírásokat, mert 10-ből 9x hülyeség, az az 1 meg sok újat nem adna nekem (gyűjtök minden információt, és követem az összes hírt Csernusról már úgy 10 éve). Mondhatni úgy néztem végig, ahogy bárki tenné, hiszen a galéria nem könyvtár, nem olvasni mennek oda az emberek.

Első és legszembetűnőbb probléma - leszámítva a hiányos útirány jelöléseket -, hogy a kurátor valahogy elfelejtette tematikus sorrendbe helyezni a képeket (vagy nem ismeri Csernus életét). A múltból jövünk, aztán ugrunk egyet, majd egy technikai csoportosítás következik, majd megint ugrunk egy nagyot az időben, utána kicsit vissza, és a végéhez érünk. Gondolkoztam a dolgon, hogy mégis miért sikerült így összerakni a kiállítást, de nem jutok másra, minthogy a kurátor futott vakvágányon. Vagy megkapta feladatnak a rendezést, miközben ő maga annyira nem rajong Csernusért. Így érthető lenne a kavarodás.

Csernusról előadásokon is mesélek, és ott mindig elmondom, hogy az életútjának ismerete nagyon fontos, hogy meg lehessen érteni a képeit. Mikor evett hangyát, mikor rettegett éppen és mitől, mikor fordított hátat saját kora magyar topművészetének. Ezek az ő esetében lényegesek, különben könnyen félre lehet magyarázni a képeit. Mint ennél a kiállításnál. Szemlélődőpartneremnél is teljesen jól lejött ez a szitu. A tárlat végére már hangot is adott annak, hogy nem érti miért készített olyan képeket Csernus, mint amilyeneket a halála előtt. Bár jártas a művészetekben, és - számomra érthetetlen módon - a színeket is szereti („Zolikám”! Szeretsz?), az öreg késői festményei kicsit kiakasztották. Ezért is lett volna jobb, ha a., minimum egy szakmabeli is beleszólhatott volna a sorrendbe, b., nem egy kortárs világtalant, egy kurátort kérnek fel a koncepciózásra. Én mondtam - ahogy mindig szoktam -, hogy az utolsó képeket le kell választani a Csernus életműről. Azokat egy pánikban lévő, magányos, elfeledett öregember munkáiként kell kezelni. Nem az egykori hiperrealista, majd realista (vagy szintén egy sötét elme szavaival élve: neokaravadzsisztikus) festő művészi koncepciójának beteljesedését kell látni azokban. Inkább a főnixet, aki visszatér, hogy újra megsemmisüljön a tűzben, miközben tudja azt, hogy többet nem támadhat fel.

az öreg megtoldott ecsetje

de a kurátor az kurátor

Nem azért szeretjük mert… illetve, nem szeretjük. Mert a saját hülyeségeit erőlteti rá a nézőkre, akik emiatt teljesen elveszítik a lehetőségét is, hogy valami újat, érdekeset láthassanak. Csúcspéldája ennek egy tárló, amibe „összehányták” Csernus rajzait, vázlatait. Az áltis szinten gondolkodó kurátor ebben bizonyára húdenagy ötletet látott, miközben eszméletlen nagy hülyeséget csinált. Nem írták ki, hogy melyik rajz mikori, hanem úgy mindent egyben odaszekszeltek a nézőknek. Az egyik papíron egy alak szerkezeti rajza volt, mely stílusában, elgondolásában egyáltalán nem volt jellemző Csernusra. A vonalakból látni lehet, hogy azt a rajzot egy nagyon gyakorlott illető készítette, aki olyanokat is jelölt a figurán, melyek neki biztosan nem hordoztak információkat. Ilyen vázlatokat azok készítenek, akik bizonytalanok még a kezükben, vagy jegyzetelnek egy látványt. Egyből meg is jegyeztem, hogy az a rajz egy kicsit más. Magamban persze üvöltöttem, hogy minek kell egy sz*ros zsepit a rajzok közé tenni. A képen ugyanis az amerikai iskola (mint művészeti ízlés, elgondolás) jellemző emberszerkesztésének minden eleme látható volt. Csernus pedig az európait űzte. Ez akkora különbség, mintha valaki tűzifát akarna tankolni a kocsijába.

A kiállítás utolsó részén látható a teljes párizsi műtermének rekonstrukciója. Ezt még anno Kovács „KogART” Gábor vásárolta meg és hozatta Magyarországra, és pontosan úgy lett kiállítva, ahogy az Párizsban is volt. Én még azért elviseltem volna, ha egy kordont köréhúznak, mert se teremőr, se kamera nincs itt, és ahogy látom a kiállításról készült fotókon, azért hozzányúlnak a látogatók és átrendezik a tárgyakat. BÁRMIT EL LEHET ITT LOPNI! De sorolhatnám még a problémákat. Sőt, sorolom is!

Mi az úréletért kell két csomagmegőrző bekeretezett kulcsait kiaggatni a falra úgy, hogy nem írják oda, hogy mi volt a csomagmegőrzőkben, azok miért fontosak. Feliratok, háttérinfók nélkül bármit ki lehetne pakolni oda. Remélem nem arról van szó, hogy eddig ez senkinek sem esett le, és 5-10 festmény egy párizsi pályaudvar szekrényeiben penészedik éppen.

Vagy mióta szabad egy festő hagyatékából a festékpigmentjeit kiállítani? Hahó! Ez szakmai infó! Innentől kezdve nagyon jól lehet majd hamisítani a képeit, hisz az anyagokból látszik, hogy például az általa használt festékek, a 2 kerülettel arrébb lévő művészellátóban is megtalálhatóak.

Vagy ha már kiállítanak egy tv-t, amin megy az egyik utolsó Csernus interjús kisfilm, akkor legalább arra figyeljenek, hogy szedjék le a jutúbról újra, mert így nem kellene a néha arra kószáló biztonságinak elmondania minden azt néző vendégnek, hogy a film rossz, néha megakad, de sajnos ez van.

És mégegy! Ha már ki van rakva egy fotó a műterem installációjában, akkor ugyanmá’ írják oda, hogy kik vannak rajta és miért érdekes. Én elmondom, a három lényegtelen alak (őket cenzúráztam is az alábbi képen) mellett balra Csernus, jobbra Sándorfi látható. És egy sajtótájékoztatón készült, amikor a Párizsban élő magyar művészeket összehívták, hogy jól rájuk lehessen csodálkozni, és megkérdezni, hogy miért nem ismerünk titeket (Csernusnál ennek külön sztorija van).

slussz poén

Kicsit szét is estem a műteremben. Nem segített az, hogy egy migrén-epizód végén voltam, de az egész kiállítási káosz sem. Így ott már teljesen dezorientáltként nézelődtem. De azért annyi lélekjelenlét még volt bennem, hogy felfedezzem a műhelyasztalon a korábban látott rajzos kavarodás eredetét. Mármint azt, hogy miért csinálhatott Csernus egy olyan vázlatot, ami az amerikai iskola jellemzőit hordozza magán.

Hát azért, mert böngészte az Art in America magazint, az egyik legismertebb amesz művészeti folyóiratot, amiben gyakran vannak ilyen vázlatok is. Fellapozta, látott benne egyet, majd kipróbálta. ENNYI! Nincs varázslat, hogy ő így meg úgy rajzolt. Az a rajza, a zsepi, csak egy zsíros csomagolópapír, amibe a lecsókolbászt tekerték a boltban, és otthon meg elfelejtette kidobni.

Nekem ez nagy fájdalom, mert így lehet tök jól elhülyíteni embereket. És ezért mondom mindig, hogy a kurátoroknak semmi közük a művészethez.

Elfelé menve nem tudtuk eldönteni, hogy a 2000.-/fő sok vagy kevés ezért az egész hókamókáért. Önmagában megéri megnézni, ha felkészül a látogató arra, hogy randomszerűen vannak kirakva a képek. De tudva, hogy se a Hattyúk, se a tisztán realista képek közül nincs kint 2-nél több… úgy már azért fogszíjjós a dolog.

És még a kazánházba berendezett múzeumshop sem vígasztalt! Mert 35°C-ban eleve nem voltam vásárlós kedvemben, de nem is volt kellő kínálat. Pedig vettem volna egy Hattyúk-os fürdőkacsát vagy valami ilyesmit, de csak régi, eladatlan művészeti könyvek voltak a Szépművészetiből meg a Galériából.

A kiállítás linkje itt található!

Olvasnál valami érdekeset a művészetről és a gondolkodás fejlődéséről? KATTINTS IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

összegző

Valamilyen összegzőt szerettem volna írni a kiállításbontás kapcsán, de mindig kicsit nehéz az ilyen, mert sok egyeztetés, ötlet és hasonló van a háttérben, miközben - amúgy - még semmi sem biztos. És én nagyon nem szeretem az ilyen nem fixált dolgokat, mert sokszor kerültem már olyan szitukba, hogy majdnem az utolsó pillanatban mondták vissza a „tuti, teljesen biztos, 100%”-ot.

jademégazelején!

A mostani kiállítás legnagyobb hozadéka számomra az, hogy több, konkrétan olyan műkedvelő ember is ellátogatott megnézni a képeket, akik eddig szinte semennyit sem tudtak a rajzaimról vagy rólam. Őket elérni nagyon nehéz az én oldalamról, mert tűk vagyunk a szénakazalban, de most legalább sikerült. És tőlük jött is szó a ház elejére, hogy ne morogjak már annyit a blogon.

Jó-jó, nem fogok, de ezzel kapcsolatban csak két apróbb gondolatot még szeretnék megemlíteni.

művészetcsinálás bonyodalmai

Van ennek az egész képzőművészeti dolognak egy mikro és egy makro drámája, mely néha át-át tud váltani tragédiává.

Tárlatvezetéskor meséltem, hogy miként alakult ki a 2 féle hegy alkalmazásának gyakorlata munkálkodásomban. Eleinte használtam 5 féle Bruynzeel ceruzát, 5 különböző keménységű heggyel és 3 féle hegyátmérőjű Rotringot, 5 féle heggyel. Aztán, amikor a Bruynzeel receptúrát (és árat) váltott, 2 féle ceruza maradt… aztán megint volt variálás, aminek hatására a ceruzát teljesen el kellett vetni. Maradt az 5 Rotring.

Node, 1-2 évvel később a Rotringot - mint márkát - eladták és megint ment a kavar a mechanikus ceruza típusokkal, illetve a hegyek minőségével. Megváltozott a műanyag, amiből a ceruzák testét készítették (sőt, azóta a keresztmetszet is új), illetve valami más lett a hegyek anyagában is. Nem volt mit tenni, maradt 2 vastagság és 3 féle keménység, amit ma használok. Ceruza testet meg rendeltem Japánból - ott erre nagyon adnak -, mivel közelebb nem találtam megfelelőt, kisúlyozottat, acélból.

Minden ilyen váltásnál napokon át megy a szinkronizálás, tónussorok rajzolása a régi és az új verziókkal, hogy hogy viselkedik, mit bír az eszköz. Tesztelés, hogy a papírceruza hogyan képes megmozgatni a grafitot, vagy rangsorolás, hogy a gyártói keménység besorolás tényleg úgy van e, mint ahogy állítják. Volt, amikor 3 ceruzát sniccerrel nullára faragtam le, hogy megnézzem, a ceruza fa külseje jól van e ragasztva, meg fog e hasadni, illetve a bélése hány helyen van széttörve, még oridzsinál állapotában.

És mindez csak 1 eszköz esete. Ugyan ezt a hóbelebanczot kellett eljátszani a radírral, a világítással és a papírral is. Amikor az EU a LED váltást bevezettette, kicsit kiakadtam, hogy most akkor szépen betárazhatok villanykörtéből is, mivel a LED nem olyan fényű, erejű, mint az izzószálas. És, kedves mérnök ismerőseim, nem, nincs igazatok, a Kelvin szám, meg a hány W fényhatás a kevesebb W fogyasztás, és hasonló megállapításoknak köze sincs a valósághoz. Értem én, hogy tudományosan, gépekkel megmérve a LED-ek ugyan olyanok és egyben sokkal jobbak, mint az izzószálasak, csak éppen a fényük nem ugyan olyan. Mintha a kandallóban égő tűz látványát próbálnánk egy TV-n látható kandallótűzzel pótolni. 2 eltérő dolog eleve nem lehet ugyan olyan.

Minden kihat mindenre. Ha váltok egy mechanikus ceruzát, akkor az kihat a papírra (hogyan tudja az felvenni a grafitot, milyen tónusok esnek ki), a radírra (milyen gyakran kell vágni a radírt, a papír szöszöli e a radírt), a fényre (a papír textúrája szórja e a fényt, tehát tompábban látom, vagy csillantja, tehát a szürke hályog feszkó miatt kicsit oldalt kell ülnöm), a hegyekre (legyen elég a rajzolás végéig), és így tovább, és így tovább.

És ez csak a mikro része.

amikor a dráma tragédiának hat

Több éve foglalkozom már a rajzolással, és a témában - mint képkészítés művészeti céllal - már mindent IS megtapasztaltam. Pályázatok, eszközfejlesztés, piac szétesése, a diszfunkciók, az egész struktúra. Ezekről, időről időre említést is tettem itt, és ennek az volt az oka, hogy a laikusabbak számára is érthetővé tegyem, hogy mik azok a nehézségek, melyek néha bizony 10 méteres betonfalként jelennek meg a semmiből. És ez néha tényleg tűnhet annak, hogy depipermetelek… mivel ezt én így élem meg. :) Amikor egy ellátóban nem tudom megmagyarázni, hogy majd én kiveszem a papírt a helyéről és becsomagolom magamnak, mert nem szeretném, hogy összezsírozzák, fogdossák és megtörjék itt-ott, vagy amikor győzködnek, hogy az új villanykörte jobb, „ki használ még régit?!” (amúgy én), vagy, amikor leegyeztetünk egy kiállítást, majd 3x megváltoztatják a megnyitó dátumát, hogy 2 hónappal a 3., végleges dátum előtt lefújják, akkor annak csak igen nehezen tudok örülni.

Adottak a körülmények, és makroszinten minden egymástól függ. Egy bonyolult szisztémát alkot, kezdve az alapanyagtól, a készítéstől, át a rendszeres ellátottságig, a kommunikációs felületekig, egészen az utolsó pontig, hogy valaki megvesz egy képet és ezzel legitimálja magát a folyamatot. És ebben az egészben nagyon sok problémát eredményezhet, ha egy vagy két részelem nemtörődömségből, lustaságból, hozzá nem értésből, vagy csak úgy, nem működik.

Persze, a képzős és galériás (az úgynevezett szakmai) rész egy kicsit más. Méghozzá azért, mert - szerintem - ott már olyan mértékűek a problémák, hogy másod és harmad folyamatok indultak el a kis diszfunkcióknak hála. Sohasem tesz jót a struktúrának, ha valahol probléma alakul ki, és, ha az nem lesz megoldva, csak felületileg kezelve, akkor minden rész ehhez a csonka megoldáshoz alkalmazkodik. Én amúgy ezért sem szeretek félmegoldásokban gondolkodni. Fél megoldás, fél probléma… bár kevesebb, mintha egy egész probléma lenne.

Ha rangsorolnom kellene, hogy mindenmindenminden probléma közül mi a top5, akkor azt mondanám, hogy a szakma hozzá nem értése, a sekélyesség, az igénytelenség, a technikai színvonaltalanság a rajzi-szakmai oldalon és a felületesség. Ez nem azt jelenti, hogy összességében katasztrófa van és nincs remény, hanem azt, hogy ezek a feszkók vannak, és eléggé jelen vannak. És muszáj szétválasztani és megkülönböztetni a dolgokat - nekem legalábbis muszáj - jóra és rosszra, mert ha nem így történik, akkor a jó elértéktelenedik, a rossz pedig megvezet mindent. Minél mélyebben megy bele egy készítő, egy galéria, egy vásárló, egy néző adott dologba (gyűjtés, alkotás, mecenatúra, bármi), annál inkább szükséges, hogy ne a saját segget mentve kelljen dolgozni, ellátni a funkciót, és ne mundérozgatás menjen, mert különben rengeteg idő és energia pocsékolódik el.

de akkor mondok pozitívat is

Azért valami feltűnt!

Méghozzá az, hogy általában 3 féle érdeklődő jelenik meg a képeim körül. Az első csoport amolyan újra felfedezőkből áll. Nekik megtetszenek a dolgaim, és ezen keresztül újra vagy először nyitni kezdenek a művészet felé. A második csoport az agnosztikusok, akik nem foglalkoznak a művészettel, mint nagy izével, hanem ők a tipikus ösztönszerűen gondolkodók, akiknek, ha megtetszik valami, akkor az tetszik és az iránt érdeklődnek. És vannak a konzervatívak, akik amúgy nem is sejtik, hogy ők maguk - amúgy - nagyonis modernek.

Ők szeretik a kifinomult, sziszifuszi, munkás dolgokat. A szakmailag kitalált „termékeket”. A minőséget, vagy, ahogyan köreikben hívják: a kvalitást (ami a minőség szinonimája, ugye). Bár, náluk azért előfordul néha, hogy egyfajta múltba fordulást eredményez igényességük, és ezért vannak konzervatív vonásaik. Ezen konzervatív vonások terén - szerintem - esetükben nincs másról szó, mint, amiről gyakran siránkozni szoktam, hogy túlontúl ritka a kvalitás manapság. És, ha egyszer valaki belekóstol a minőségbe, az nem fogja lejjebb adni. [A szomorú ebben az, hogy egyre ritkábban lehet majd a minőségre bukkanni, hiszen egyre több kell ahhoz, hogy valami minőségnek számítson. De a boldogító az, hogy a nagy nevek folyamatosan fejlődnek, emelik a minőséget, ahogyan a műkereskedelem is - az árak emelésével - segíti ezt a folyamatot.]

Mind a három fenti csoportban vannak galériások, vevők, érdeklődők, fiatalok és idősebbek egyaránt. Mindegyiktől ugyan úgy kaphatok érdeklődést és segítséget, ha arra van szükségem, és - remélhetőleg - a képeim mindegyiküknek adnak valami pluszt, tehát rendeltetésük szerint funkcionálnak. De, azért azt szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy, ahogy én kilógok a tapasztalataimmal és a meglátásaimmal, véleményemmel a sorból, ők legalább ugyan ennyire kilógnak, csak éppen a néző, a fogyasztó, a galériás, a bármi szerepükben. És az, hogy felveszik a depimet, az azt mutatja, hogy ők is érzik ezt a depit. Tudják, hogy van. Szóval, csak arról van szó, hogy van e értelme kimondani, ha probléma van. (Ez már amúgy a pozitív rész!)

Most úgy tűnik számomra, hogy többen és szélesebb körben vannak olyan érdeklődők, akikkel együtt is lehet működni, illetve, akik fogyasztóként is szívesen „komázzák” a képeimet. És ez megnyugtatóan jó

Bár nagy kényszert érezek, hogy reálértékelést mondjak, most csak 3 pontban hagyom a dolgot, és annyit mondok, hogy: összességében jól alakult a kiállítás ...

Volt képvásárlás, több megrendelés is bejött, ráadásul a várthoz képest nagyobb érdeklődés is alakult, aminek hatására a novemberi kiállítás is kezd bekerülni sokak látóterébe. Sőt, úgy tűnik, hogy normálisabb körülmények között lehet ráállni a munkálkodásra. Ez pedig igencsak ritkaság, hiszen már kb 5-6 éve nem volt olyan, hogy minden többé-kevésbé rendben legyen ahhoz, hogy nagyobbat lehessen dobni.

Plusz, ha minden igaz, akkor sikerült megfelelő nagyméretű papírt is találni! A tesztelése is 80%-ban készen van, így már csak kicsi gondok merülhetnek fel, melyekre lehet megoldást találni menet közben. Ebből adódóan a legnagyobb szakmai akadály is elhárult a Tricks of the Magician elől.

Szóval, ezekre igyunk!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

banzai

Említettem, hogy mindenről vezetek statisztikákat és, hogy ez IS a heppem. Viszont ennek van más előnye is, ami nagyon jól jön akkor, amikor például egy novemberi kiállítást szervezek.

Öveket becsatolni, állakat szigszalagozni, bepillantunk a fundamentális rajzolás motorházteteje alá!

The Tricks of the Magician

(Az olvasáshoz javaslom aláfestő zenének ezt!)

Említettem már itt, meg itt, hogy egy új kiállítási koncepción dolgozom. És hogy ennek jegyében elindult a helykeresés, sok vicces szituval (mintha Monthy Python világában lenne az összes galéria és ilyesmi), de nem is ez az érdekes.

Hanem az, hogy már nagyon régóta készülök rá, és ilyenkor folyamatosan teszem magamnak magasabbra és magasabbra a lécet, mígnem már elfelejtem azt is, hogy minek is tettem annyira magasra. De hát hiába, ez szokott lenni, amikor kezdek ráfordulni egy hosszabb munkaperiódusra és megindul a befundamentalizálódás. Szépen lezárok minden egyéb melót, kicsit megcsúsztatom az időbontást, hogy a ’késésben vagyok’ parám is bekapcsoljon, és hajrá.

Ugye a léc. Sikerült oda tornásznom, hogy már most tiszta feszkó vagyok, pedig mikor lesz itt a november… 117 nap múlva. Tudom, mert, ahogy az előkalkulálásokat, terveket rakom össze, kiszámoltam, hogy mire mennyi időm van, és a rendelkezésre álló kb 140 nap a novemberi kiállításig pont necces. Fontos fejlesztésekre elmegy kb 19 nap, melyek keretében elkészítem az új rajzállványom, valamint teljesen összerakom a keretezőműhelyt, gérvágó pulttal, illetve asztalos multipaddal (alsómaróval, szögbe állítható körfűrésszel, tolósínekkel, ciklon leválasztós elszívóval), valamint beüzemelem az új gépes infrastruktúrát, új íróasztallal, mert már nagyon ideje van. És közben kell időt szakítani még minden marketing és kommunikációs tevékenységre, videós anyagokra, mindenféle fotóra, az Insta csatorna elindítására. Meg persze nem ártana a képeket is előkészíteni.

Ami nem lesz akármilyen mutatvány, hiszen látványban valami nagyon érdekeset szeretnék készíteni, jobb, részletesebb, tónusgazdagabb világot, mely olyan témákat mutat be, amik önmagukban is meglepőek. A trükköket, melyekkel a valóságot próbáljuk értelmezni és, melyek teljesen megvezetik gondolatainkat és minket magunkat. A valóság illúziója lesz a fő csapás, de mindez bemutatva a realizmus keltette illúzióval… persze, azért még kell néhány ponton csiszolnom az erről folytatott beszélgetéseimet/írásaimat, mert azt vettem észre, hogy sokan elvesznek a sorok között. :) Van is listám erről:

- kerüld a 40 szónál hosszabb mondatokat!

- nem kell mindent elmondani, ami „erről jut eszedbe”!

- a görög, latin és egyéb antik eredetű szavakból maximum kettőt használj 10 percben vagy 2 oldalon

- bár nagyon szép, hogy a realizmus, realitás, reális, realizálás, reál, realizál, és a valódi, valóság, valóságos, való szavakat eltérő jelentésük szerint használod, de valószínűleg mások nem… :(

- ha valaki beugrik hozzád és megkérdi, hogy mi van veled, akkor nem biztos, hogy a tömegspektrométer működési elvére és a szürke tónusokból álló, fény visszaverődési témájú, összehasonlító disszertációra kíváncsi, 15.000 karakter terjedelemben… bár, kétségtelen, hogy izgalmasabb lenne, ha pont akkor ez IS érdekelné

és a kedvencem, melyre Fanni világított rá:

- „Tudod, azért nehéz követni, amiről beszélsz, mert az ember mindig várja, hogy majd lesz a mondatban egy pont. De aztán rájön, hogy nem… nem lesz.”

Realizmus. a valóság természete

A fentebb vázolt ipari méretű tennivalóval párhuzamosan - amikor az idei 2, röpke rándulásunkon vagyunk (Fannival) - összeállítom a Realizmus.-t is. Mely megírására például 14 napot szánok, miután hazajövünk (remélem már érthető, hogy mik ezek a léctologatásaim). Hiszen - heppem jóvoltából - ennél is kiszámoltam, hogy 400-440.000 karaktert kellene írnom, ha egy A5-ös, és minimum 1,4cm vastag könyvet szeretnék eredményül, így hamar kijött, hogy akkor, ha napi 14 oldalt pötyögök le átlagban, akkor ez a mennyiség simán össze is jön 9-10 nap alatt. És még marad is 4 nap! Ami igazán fontos tény, mert ezekben a megmaradó plusz napokban lehet minden mást csinálnom novemberig! Ezek a megmaradó napok lesznek a hétvégék, a pihik és bármi egyéb, mert máshogy nem lehet tartani az ütemtervet.

Úgyhogy előre is elnézést minden ismerősömtől, de egy darabig nem nagyon leszek elérhető, csak naponta 19:00 és 23:30 között.

Anno Károly egyszer azt a feladatot adta ki rajzolás közben az egybegyűlteknek, hogy „Ha már úgy gondoljátok, hogy eleget tudtok, akkor kezdjetek azon is agyalni, hogy mindezt hogy tudjátok visszacsatolni a társadalomnak! Mert enélkül eléggé nincs értelme a dolognak.”.

Már itt a blogon tettem róla említést, hogy - szerintem -, amiken tűnődtem, mások számára is hasznosak lehetnek. Én azzal foglalkozom, hogy hogyan szemléljük a dolgokat és abból mit látunk meg végül. Arról a játékról szólnak a művészetek, ahogy közvetlen és eredeti gondolkodásunk és megismerésünk, megértésünk működik. Az érzékelt információk feldolgozásáról és rendszerezéséről tudatunk számára, hogy az képes legyen valami mindenkit körülvevő rendszert építeni és abban tájékozódni, ahhoz alkalmazkodni. És nagyon meglepő tud lenni, hogy mennyire nem a valóságot látjuk az esetek többségében, hanem csak részleteket, kitöltve minden fiktív hülyeséggel, amit csak beilleszt oda az agy. Amikor a tudatunk akarja determinálni az őt körülvevő környezetet, hogy az legyen olyan, mint amilyennek ő a realitást képzeli.

Valami ahhoz hasonló állt össze bennem is, amire Anil Seth, a híres neurobiológus mutatott rá, illetve amiről Mark Fisher, társadalomtudós és filozófus is oly sokat magyarázott. Valóság nincs, csak egyéni, szubjektív realitások, melyek csonkák, pontatlanok és ez az ember működéséből adódik.

nagy a hangzavar, ott bent a toronyban

Mondhatjuk, hogy elborult az agyam, mert valahol tényleg erről IS van szó. 10 éve rajzolok, és sok olyan köztes megoldást kellett hoznom, amiknek eleve nem is voltam a híve. És, amikor a mensás kurzusok mentek, közben jöttem rá, hogy lassan szeretnék már olyan dolgokat is csinálni, melyeket nem szedálnak le a körülmények, hanem tényleg a saját ritmusomban tudok velük haladni. Hogy ez mennyire és mire elég, azzal nem foglalkozom, mert ha ez sem elég, akkor fölösleges bármi művészetesdiről beszélni és mondhatom, hogy mindent megtettem. De, ha ez bejön, akkor meg meg van találva a kellő… izé. És az nagyon jó, mert régóta keresgélem.

Most írhatnék ide mindenféle szónoklatokat a belemerülős életérzés-munkálkodásról, a FLOW-ról, de azzal, hogy valami kap egy új címkét, még nem lesz senki számára érthetőbb, csak a fogalom - melyre használjuk - kap egy kis pikantériát és érdeklődést másoktól. De, hogy ne magamnak írkáljak, azért kibontom a dolgot:

A fejlesztésekhez, a könyvhöz, az új képekhez és a tálalásaikhoz nagyon kell koncentrálni majd. Sőt, annyira tudni kell már az elején az egészet egyben látni - részletekbe menően -, hogy ez ad egy különleges hangulatot.

A minap hallottam valakitől, hogy „mennyire jó érzés, amikor elkészít valamit az ember”. Hát igen, és milyen jó érzés az, amikor kb 40-50 ilyent készít el, viccből, mert egy nem kötné le kellő szinten. Sohasem értettem, amikor az életük fő dobására készültek bizonyos emberek vagy ki tudták jelenteni, hogy ez vagy az a munkájuk, tettük volt életük csúcsa. Én nem így fogom fel a dolgokat, és a rajzolás miatt eleve nem is lehet egy pillanatba csúcsosítani az egész életet.

Szerintem folyamatok vannak, melyek úgy egyszerűsödnek, tisztulnak le, hogy közben - egy külső szemlélő számára - egyre összetettebbé és részletezettebbekké válnak. Én úgy gondolom, hogy a világ nem bonyolult, hanem csak dús, sűrű, ami nem átláthatatlan és végképp nem felfoghatatlan. És minél több dolgot értünk meg belőle (sajátítjuk el a dolgok ismeretét), annál kevésbé fogjuk zavarosnak látni és annál inkább látjuk majd rendezettnek.

Amikor valaki elképzeli, hogy milyen lehet összeállítani egy ilyen hosszabb távú prodzsektet, akkor az építő elemeinek sokaságától könnyen meg tud ijedni, és inkább több emberes munkára bontja szét, látva a határidőket. De a gyakorlat teljesen más. Előre adja magát. Mint a rajzolásnál. Nincs soha az a kérdés, hogy hol kell elkezdeni egy képet, mert mindig bal felül, különben elmosódik a grafit.

Ilyen jellegű munkákhoz kitalált részletek kellenek, hogy pontosan idomuljanak a mindennapi feladatokhoz. Óramű pontosságú időbeosztás, függetlenül a hét napjaitól. Konstans alaphangulat, hogy ne variálja meg a képeket és ne mozdítódjak ki a gondolataimból. Bizonyos féle ételek, melyek nem terhelnek le, nem lassítják a rajzolást, minden nap 2 óra edzés (végre újra), hogy lehessen fizikálisan bírni, és hasonlók.

nincs más hátra, mint előre

Dr. Motte

145 nap, 92 nap rajzolással töltve, ami kb 828, órákban számolva, 19 nap intenzív műhely és kellékfejlesztés, 5 nap keretezés és kiállítási munkálatok, 12 nap marketing 14 nap könyvírás és 3 nap ráhagyás, progresszív ős house összeszedve Dr. Motte-tól, idők összeállítva, jegyzetek egységesítve, indulhat a banzai! Izgi lesz! :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mitől is hihetetlen a valóság?

Mint kb mindenről, úgy a kiállítási előkészületekről is vezetek statisztikákat. Nem azért, mert ezekből aztán jól levonom a következtetéseket, hanem mert ez IS az egyik heppem. Mi mennyi időbe telik, mi hogyan viselkedik éles helyzetben, az előfeltételezések, prekoncepciók hogyan és mennyiben teljesülnek a gyakorlatban, stb.

Ennek azért van nagy szerepe, mert régóta gyanítom, hogy a gyakorlott és (nem nyálveretős értelemben) profi képkészítő mivolt ezekben az apróságokban rejlik. Ezekben IS! Bár eltérő mértéket tulajdonít ezek szerepének a gyűjtő, a menedzser, a készítő, a helyadó, és persze mindig mindenki nagy szeletet hisz magáénak az egész eseményből, de, mivel most én írom ezt le először, így nekem lesz igazam! Mit nekem lesz, nekem van! :)

készíts képet és mutasd be

Ez az egyszerűnek számító folyamat olyan szinten tud összetett lenni, hogy több év kell hozzá, hogy kellően átlássa a rajzoló. Egy kép elkészítése csak nagyon az első lépése a folyamatnak, és annak ellenére, hogy mindenki erre fókuszál, ezt emeli ki, sőt ezért jön el megnézni egy kiállítást, azért a munkánknak csak egy kis része ez. Sajnos, de ez van.

Ugyanis minden kép köré kerül egy paszpartu, a kivágott takaró és merevítő lap, mely rögzíti a képet a keretben és egyben védi is, valamint elfedi a „tükröt”, a kép körüli szabadon hagyott papírfelületet. Paszpartuzni pedig igen korán meg kell tanulni, mert 1-1 mozdulattal bármikor el lehet rontani az eredményt. Ha ehhez hozzátesszük, hogy 100x150cm-es méreteknél és 1-2mm vastag paszpartu papíroknál ez mennyire idegtépő tud lenni, akkor nagyjából érezhető, hogy ez nem az a barkács dolog. Vágj egyenesen, vágj összefolyóan, hogy ne látszódjon hol emelted fel a pengét, számolj pontosan és a vonalzót mindig merőlegesen vezesd a papíron, mert 30°  eltérés 1-2 mm csúszás, amitől már ferde lesz a kép. És hasonlók.

de a paszpartu is kerül valamibe

Az Elysium előtti egyik legnagyobb macerám az volt, hogy megfelelő keretezőt keressek. Bár már akkor is magam akartam készíteni a kereteket, sajnos egyéb külső okokból kifolyólag (folyamatos külső szakértés 1 személy szakértő beleszövegelésében) le kellett passzolnom a feladatot. Ennek előnye az volt, hogy legalább ezzel nem kellett foglalkozni, de hátránya, hogy a keretezés költsége kb 2 teljes keretezőműhely infrastruktúráját emésztette fel.

No, idén már ehhez nem volt kedvem, inkább a Postán égetem el a pénzem, mint keretezőszalonokban. (Bár nem sikerült még összerakni az asztalos multipadomat, de azért már az eszközök rendelkezésre álltak, hogy a kereteket magam készítsem.)

A hihetetlen, szürke valósághoz például 59 méter fát kellett profilmarni, csiszolni, vasalni, pácolni, lakkozni, majd ezekhez kb 6 négyzetméter üvegre volt szükség (kb 6nm üveg 55kg-ot nyom).

Ilyenkor ezek védett helyen tartása, illetve az üvegek mosása sem olyan laza időtöltés, és mindezt 32°C-ban csinálni nagyon próbára tudja tenni az embert.

Jaigen! Néha említem, hogy én az a generáció vagyok, aki még a net elterjedésének elején lett 4:3 függő. Anno rengeteg infót halászgattam össze szörfölés közben a wájd-weben, de a legnagyobb hasznát máig az adja ennek, hogy 1-2 megfigyelésre meg tudok jegyezni dolgokat, illetve darabos információkból is ki tudom következtetni a mit-hogyant. Ezért öreg hiba engem beengedni egy műhelybe, vagy hagyni, hogy nézzem, hogy egy szakember hogyan dolgozik, mert onnantól kezdve már megoldom én magam. :)

Így kezdtem el keretezni is, azt a pár fogást nem kellett kitapasztalni, sőt, a keretfa marását elég volt egyszer esti fél 2-kor megnéznem a Hogyan készült? egyik epizódjában.

munkavédelmis műsorokat, razziákat nem szoktam nézni, így nem is érdekel az egész téma!

csak majd küldj egy mailt, ha lesz valami!

De a Sysiphos-i munkák mégsem ezek, hanem a kommunikáció. A digitális és a papír marketing közül a netes csak kicsit fárasztó, mert mindig önteni kell a dolgokat és erről sokszor magyaráztam már itt, de a papír alapú sokkal munkaigényesebb. Kitalálni a mit, beszerezni a papírt, klisékészítés, nyomtatás, nyomtatás, nyomtatás… mindig annyiszor, ahány nyomóforma van egy fajta nyomatra. Ebben sokat segít Fanni, aki ilyenkor egy bőrönd élelemmel és váltóruhával, meg szerintem egy instant kutyával bevonul a Trafikba és nyomtat… és nyomtat, meg nyomtat.

Node! Ám! Kiállításra lehet a népet csak szétküldött, összetákolt és spamtárolókba kerülő körmailekkel is invitálni. Még akkoris, ha ezek 99%-ban megnyitás nélkül a kukába kerülnek vagy promócióknak érzékeli a’ IN-TER-NET. De azért - szerintem - jobb, ha papír meghívók mennek ki. Igen, csakhogy ehhez kellene valami infó, hogy hova legyenek postázva, amit még előtte a hírlevelesektől meg lehet kérdezni, viszont hírlevélre csak kevesen iratkoznak fel, mert ugye ott a Facebook. „Majd arról tájékozódunk.”

A hihetetlen, szürke valóság előtt láttam meg például ezt a fb üzenetet az admin felületemen:

Itt az látható, amint a Mr. és Mr. Türkiz, és másik 5 ember lájkolta az egyik posztot, majd azt a tippet adja a FB, hogy ajánljam nekik az oldal kedvelését, hogy ne maradjanak le semmiről. Az első türkiz az egyik ős szponzorom, ő éppen csak 2,5 éve követi a lapot, a másik pedig az egyik ősrajongóm. Jó-jó, lehet, hogy beállítási hiba… vagy bármi. De fentebb lehet olvasni, hogy Fanni és a Mr. Kék szintén lájkolt, és jön a tanács, hogy akkor gyorsan ajánljam nekik az oldalt, majd legfölül ugyan ez, de már csak Fannival… miközben a fb oldalam másik adminja maga Fanni. :)

Ezt csak azért írom, mert soha nem hiszik el, amikor a FB megbízhatatlan, parazita stílusáról panaszkodom. Na, ez ilyen a gyakorlatban. Hazudoznak, ahogyan csak lehet, hogy a laptulajdonos be legyen parázva és költsön arra is, amit amúgy már elért. Természetesen, ha küldök ajánlásokat, akkor azok soha nem érkeznek meg az illetőkhöz, de felém azt kommunikálja az algoritmus, hogy dekirály vagyok, mert visszaigazolták.

Szóval, csak megint hangsúlyoznám a hírlevélre feliratkozás fontosságát.

de akkor mitől is hihetetlen?

Rátérve a lényegre, attól hihetetlen, hogy a megnyitók után mindig rájövök, hogy mennyire daráló egy ilyen kis performánsz. Előtte 2 hétig megy a 14 órázás, és utána 2 hétig a lenyugodás. Pontos, részletes terv nélkül teljesen anarchiába fordul a szervezés, és nem is nagyon lehet mellette mást csinálni. És segítők nélkül meg nem is megy. Úgyhogy szeretném megköszönni mindazoknak, akik eljöttek a megnyitóra, vagy megnézik a kiállítást, hogy eljöttek a megnyitóra és meg fogják nézni a kiállítást. :) És külön azoknak is, akik akár egy kicsit is hozzátettek a dolgokhoz, mert - bár nekik nem mindig esik ez le, de - nagyon sokat számít minden apró részlet egy nagy tennivalócunamiban.

Köszi!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

tárlatvezetés

A megnyitókban egy dolgot nem szeretek, méghozzá azt, hogy akárhogyan is szeretném, alig van időm beszélgetni az ellátogatókkal. A tömeg, az idő rövidsége eleve nem teszi lehetővé, hogy hosszasan lehessen egy-egy kérdés végigbeszélni, de eleve 150 főre átlagosan 1-1 perc jut egy ilyen alkalommal.

Éppen ezért szoktam „tárlatvezetéseket” tartani. Na, nem olyan ’mi látható a képen és milyen trauma ért, amikor ezt rajzoltam’ alapon, hanem főleg háttérinfókról, érdekesebb részletekről szeretek beszélni - természetesen, a felmerülő kérdések megválaszolásán túl.

Például, hogy a mechanikus ceruzás grafit rajz, az tényleg nem a ceruza rajzot jelenti, és ez azért fontos, mert, ha ezzel tisztában van valaki, akkor nem keveri össze a rajzokat fotókkal mondjuk - mint, ahogy volt már erre példa. Vagy, hogy a lehető legvékonyabb hegyekkel dolgozom a rajzok teljes felületén, ugyanis, ha variálnám a 0.3-at, 0.5-öt és 0.7-et, akkor foltos lenne végül a kép. Ennek oka, hogy a grafit színe változik a hegy átmérőjétől függően és ez nem a H, B, 3B, stb keménységek miatt van, hanem a grafithegy receptúrája adja. Inkrediböl!

Szóval, most is lesz tárlatvezetés, ahova terveim szerint leviszem pár eszközömet, mert az estompé még mindig egy érthetetlen mütyűr mindenkinek (aki eleve hallott már róla), illetve összeszedem pár korábbi rajzom, vázlatom a mappámba és azokat is megmutatom az érdeklődőknek.

De szó lesz - illetve lehet szó, ha érdekesnek találja a közönség - a novemberi kiállításról, a készülő Realizmus. könyvemről, vagy akár a vásárlásokról, képeladásokról is lehet csacsogni.

Úgyhogy, akit érdekel egy ilyen tárlatvezetés, azt örömmel várom július 7-én, 15:00-tól a Magyarság Galériában!

A program Facebook eseménye pedig ide kattintva látható. És köszönöm, ha jelzitek, hogy ’ott lesztek’ vagy ’érdekel’ titeket, illetve, ha be tag-elitek, meghívjátok azokat, akiket érdekelhet, mert ez sokat segít hírét vinni a dolognak. ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

dobjuk fel a nappalit!

Mint általában - a kiállítások körül - megszaporodnak a rendeléssel, képvásárlással kapcsolatos kérdések, és, bár törekszem rá, hogy folyamatosan egyszerűsítsem a lehetőségeket és az opciókat az érdeklődőknek, azért mindig van egy-egy új kérdés, ami viszi a prímet. A mostani legaktuálisabb ilyen kérdés a képrendelés.

ez tetszik, lehetne kicsit nagyobb, színesebb és ugyanez szoborban?

Amikor felmerül rendelés kérdése, akkor egy kicsit mindig meg szoktam ijedni, mert ez azt jelenti, hogy a megrendelőnek van egy konkrét ötlete arra, hogy mit ábrázoljon a kép. De nem arra, hogy milyen hangulatú, látványvilágú, hanemhogy milyen témájú legyen. És, mivel én a témát egyfajta keretezésnek tartom, ami apropó egy látvány bemutatására, ilyenkor az esetek többségében már borítékolom, hogy a technikámmal szeretnének valamit viszontlátni. De a bökkenő az, hogy ez a legmacerásabb, legnehezebb és leglehetetlenebb dolog, amit kérni lehet.

Amolyan ’találd ki mire gondolok, de még én sem tudom’ szitu, amiből ráadásul nekem is nehéz kiindulni.

A látvány nagyon bonyolult módon épül fel, és a „mondanivaló” vagy az a’ izé, amit minden néző maga kap egy képtől, az benne születik. Kicsit olyan ez, mint egy nonfiguratív tetoválás, amit nem hord valaki, hanem visel. Nem díszíteni akarja vele magát - miközben a tetkó azért díszítő funkcióval is rendelkezik -, hanem viselni akarja, mert számára az jelent valamit. És magát a jelentést, a tuti, ’ez a jelentése’ jelentést csak ő ismeri és ő tudja másoknak dekódolni.

Egy kép esetében is így van. Annak van valamilyen témája, egy kerete, paszpartuja, de senki sem ezt a tárgyat vásárolja, hanem a számára jelentett jelentését. Ezért van, hogy néha csak úgy megtetszik egy kép valakinek. A hangulata, a részletek, összhatása ragadja meg és a téma szinte harmad vagy negyedrangú lesz.

Szóval, aki rendelni szeretne, annak én az alábbi 5 kérdést ajánlom a figyelmébe:

- Milyen hangulatú képet szeretne? Mondjuk inspirálót, elvarázsolót, keményet, sokkolót, bonyolultat vagy letisztultat, (vagy, amire volt már példa, „odab*szósat” ;) ), stb?

- Milyen fogalmakkal tudja leírni, hogy mit szeretne viszontérezni a képet szemlélve? Teszem azt, szeretetet, pátoszt, maximalizmust, keserédességet, emlékeztetődni, stb?

- Milyen méretben lenne ideális? Egy intim kisebb, egy közepes, ami mobilis, de szép, nagy a keretével együtt vagy egy olyan, amely ledominálja az egész teret, ahova kerül?

- Melyik a leginkább tetsző 5 rajzom (az eddigiek közül)?

és

- Mennyit szán rá?

Utóbbi kérdéshez van egy kis magyarázat, mivel ez tud feszengős lenni. A rajzok árait munkaidőben kalkulálom ki. Ez nagyon más, mintha egy konkrét rajznak az árát mondanám. A meglévő, nem rendelésre készült rajzok árai adottak. Azok, mondjuk egy kiállításkor kapnak egy induló árat, valamint idővel változnak, de a rendelés ilyen szempontból szabadabb dolog.

Megrendelésnél mindegy, hogy konkrétan mi van rajzolva, mert nincs könnyebb vagy nehezebb téma, kb ugyan annyi időt vesz igénybe bármilyen téma. Ebből adódóan a mérete és a részletessége a leginkább meghatározó. Ahol homogénebb háttér van, ott gyorsabban lehet haladni, ahol részletes valami, ott lassabban. Szóval, munkaórákban egyszerűbben ki tudom találni, hogy mi és hogyan legyen a képen, akár téma szinten is.

Ja, és van még egy fontos dolog, minden rendelés esetében előleget kérek, mert már sajnos futottam bele abba, hogy berendeltek egy képet, aztán inkább mégsem kellett, és néhány ötletnél komoly gondot tud jelenteni az, hogy új vevőt kell találni rá.

vegyünk, rendeljünk vagy Golden Ticket?

De, mivel most egy új anyagot is készítek, ami kicsit prioritást is élvez, így jó lehetőség - szerintem - a Golden Ticket vásárlás. Ez egy vásárlási utalvány, amiről ez alatt a link alatt írtam bővebben. Megrendelés esetén (vagy ha új, eddig még nem látott képet szeretne valaki) ez lehetőséget teremt, hogy még a publikálás, a bemutatás előtt lefoglaljanak, megvásároljanak a ticketesek egy-egy képet. Ugyanis ők előbb látják meg, ha valami elkészül, így ha nekik tetszik egy rajz, akkor azonnal be is tudják váltani a Ticketjüket.

A Golden Ticketet annyiért tudják megvásárolni, amennyit szánnak egy képre, de rá is tudnak fizetni, ha például egy új kép drágább vagy meggondolják magukat és nagyobbat szeretnének. Így nincs az, hogy a megváltott értékű Ticketeket nem lehet levásárolni, illetve előlegként is tudnak működni, ha a képre szánt összeg mondjuk 50-70%-ért vásárolnak képet.

És, ami külön fontos, hogy ez által én is és a vevők is jobban tudnak tervezni. Én tudom, hogy kik milyen és mekkora képet szeretnének (az 5 kérdés alapján), és a vevőknek meg nem kell 1-1 képen izgulniuk, mert adott időn belül több közül is választhatnak, melyek frissebbek, összetettebbek és - reményeim szerint - látványosabbak. És a képek publikálódnak, kiállításra is kerülnek, ami által értékhordozók lesznek.

Szóval, azoknak, akik gondolkodnak képvásárláson, csak egy dolgot mondanék még. :) Ezt:

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rendezzünk kiállítást ismét!

No, de milyet? Mert gyakran kell csalódni a művészeti eseményekben. És ez oly nagy probléma manapság, hogy fontosnak éreztem összeírni kicsit, hogy mit lehet majd várni A hihetetlen, szürke valóságtól.

Ugye, ez egy kettős esemény lesz, mert a megnyitóval egybekötve kerül átadásra a Művelődési Központ megújult kiállítótere, a Magyarság Galéria és mellette nyílik a kiállítás is.

Én valami olyasmit képzeltem el, hogy egy átfogóbb anyag kerüljön ki tőlem, részben olyan munkákból, melyek már 8-10 évesek, és részben olyanokból, melyek egy fokkal összetettebbek és frissebbek. Ebből adódóan kerül ki a Hellén sorozat, és pár új, megrendelésre készült kép. A Cápáról már sok szó esett, illetve a videója is elkészült, de még lesz 3 másik kép is, amik a lehető legfrissebbek lesznek, mivel megrendelőik is a kiállításon fogják őket először látni élőben. Nomeg szeretnék némi bepillantást engedni mindazon egyéb, de művészeti dolgokba, melyekkel foglalkozom, illetve azt is bemutatni, ahogy foglalkozom a rajzolással és a realizmussal.

És, hogy ne legyen unalmas és száraz a sok cénpor a falon, folyamatosan látható lesz egy kisvideó arról, hogy az elejétől a végéig pontosan hogyan készül egy kép, olyan betét részekkel, melyekből pár érdekesebb részlet is kiderül a szakmai „kulisszatitkokból”. Ha minden jól alakul, akkor ezzel összesen 4 videón lehet majd látni rajzok készülését, ami még azért ad némi izgulnivalót az utolsó napokra.

Írott háttéranyagok természetesen több képnél is lesznek, főleg a blogra készült szövegekből, egy kicsit átszerkesztve, illetve, amit igazán ritkán szoktam, hogy láthatóvá teszem azokat a fényképeket is az egyik képnél, melyeket a készítésekor használtam. Az örök vesszőparipa ez a fotókról rajzolás, de ha bárki maga előtt láthatja a fényképeket, ami felhasználásra kerül egy kép készülésekor, akkor valószínűleg mindenki számára megérthetővé válik, hogy miért sem olyan egyszerű dolog ez a realista rajzolás.

Úgyhogy száz szónak is 19 másik a vége: én már kíváncsian várom a megnyitót, még úgy is, hogy - szerintem - én tudom leginkább, hogy mik lesznek majd láthatóak! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egy hét a műhelyben

Hosszas kínlódás után - ami leginkább a gépem elavult videokártyájában és az időhiányban nyilvánul meg - végre sikerült összerakni a cápás rajz werk videóját.

Nem is igazán werk videó ez, hanem amolyan „hogyan készült” próbavideó, amely az új kamerával lett folyamatosan fotózgatva (percenként).

És még én sem nagyon látom, hogy hogy lehetne a legideálisabban összerakni a fázisfotókat egy egységes videóvá, ugyanis az audiovizuális fogyasztási szokások és a munka, feladat sajátosságai eléggé egymással szembe menő dolgok. Hiszen neten nem nagyon lehet kisfilm 3-4 percnél hosszabb a marketingatyaúristenek szerint, mert elunják a nézők, viszont, ha percenként le van fotózva egy rajz és az mondjuk 74 óráig készül, akkor nem nehéz kiszámolni, hogy az bizony 4320 fénykép, ami ha csak 0,1 másodpercig látszik, máris 7:12-es film, de alatta mindenki epilepsziás rohamot fog kapni a vibráló képektől.

A Cápa esetében is csak a rajzolás egy hetéből lett végül kisfilm, mert - szerintem - ez is bőven kielégítő lehet bemutatni a feladat komplexitását.

Valószínűleg a későbbiekben mindenről 2 videó lesz, egy rövid és egy hosszabb a türelmesebb embereknek. :)

De álljon akkor itt a videó is:

A június 22-én nyíló A hihetetlen, szürke valóság kiállításon a Cápa is ki lesz állítva, sőt, akinek a film is bejön, annak külön kiemelném, hogy azon dolgozom, hogy ez és más filmek (a rajzokról, nem az Alienekről és Predatorokról) is láthatóak legyenek majd kivetítőn vagy monitoron, sőt, még készül egy másik videó is, kifejezetten részletesre.

Aki nem tette volna eddig, de kedvet érez rá, az kedvelje, „ott leszek”-ezze, ossza meg a kiállítás eseményét! Nagyon hálás vagyok minden ilyen segítségért!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

adásunkat megszakítjuk!

Már korábban írtam róla, hogy kicsit nehézkesen megy a helykerítés egy kiállításnak, és annak ellenére, hogy korábban több ígéretem is volt, mégis vagy a nevetséges bérleti díjak, vagy a penetráns állapotok, vagy mondjuk egy a kiállítótéren átfolyó időszakos patak (nem vicc!!!) meghiúsította a dolgot. Így volt ez Keszin is, mivel szépen fel lett újítva a művelődési központ kiállítótere, csak éppen a világítás maradt le a tatarozásból, így múlt évben például ezért nem is volt kiállítás (10%-ban ezért, a maradék 90% olyan dolgok miatt volt, amikről hosszan és bizonyára unalmasan írtam itt meg itt). DE! Lett világítás, és ismét megkeresett az egyik kedves programszervező hölgy, hogy na, akkor ugorjunk neki.

Ha minden igaz, akkor a Múzeumok helyi Éjszakája keretében fog megrendeződni a kiállítás, bár ez csak amolyan plusz. A megújult Galériát/kiállítóteret a kiállítás kapcsán adják át, és tőlem pedig egy átfogóbb anyag kerül majd a falakra.

a hihetetlen, szürke valóság

Szóval, azok, akik véletlenül elkövették azt a megbocsájthatatlan bűnt ( :) ), hogy nem jöttek el az előző kiállításra, az Elysiumra, azok is megnézhetik az 5 nagy képet (A Melpomene-t, az Erato-t, a Morpheus-t, a Hypnos&Thanatos-t és a Prometheus-t), de lesz néhány újdonság is A hihetetlen, szürke valóságon, illetve olyan képek, amik még nem voltak kiállítva közfalon, vagy a kiállításig a blogra sem kerülnek fel. Szeretnék egy-két háttérinfót is bemutatni, meg amolyan műhelytitkokat, bár ahhoz még azért nincs türelmem, hogy a kiállítótérben színezgessek. De valami lesz, Bob Marley is megírta Ritának, mikor kiborultak a lelakott bungalóban, Seven Mile-ban, hogy mindig van valahogy.

Úgyhogy, akinek van kedve majd jönni a megnyitóra, az jegyezze fel, hogy június 22, 18:00, Dunakeszi VOKE József Attila Művelődési Központ, mivel ott lesz a kiállítás és - értelem szerűen - a megnyitó is. De, ha csak erre jár valaki, akkor 3 hete biztosan lesz, hogy megpillantsa a falakat.

De, az emlékeztetésnek van még 2 nagyon jó módja! Az egyik, hogy az alábbi gomb elnavigál a kiállítás FB eseményére, ahol az ’érdekel’ vagy ’ott leszek’ gombokkal lehet kedvelni és emlékeztetődni, valamint, természetesen hírlevélben is küldök majd értesítést és háttéranyagokat a készülődésről, szóval mindig nagyon hálás vagyok, ha hírlevélre is feliratkoznak (a poszt alján lehet ezt megcselekedni). Ez nagyban segíti a munkám!

Üdv,

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

(Ez a kép meg főleg Fanni miatt IS kellett.)

Humor

Általában, amikor egy hosszabb ideje nem jelentkezem bloposzttal, akkor mindig több dolog fut párhuzamosan, és nem nagyon lehet érdemi dolgot mondani ezekről vagy eleve, annyira kavarodnak a dolgok, hogy, ha akár 5% stabilitás is van a kilátásokban, az már nagy szám.

Na, hát ez most sem volt másként… bár még mindig megy a levelezés több szálon, de azért kezd teljesen lefutottá válni a mostani kör.

De, még mielőtt belekezdenék, fontos, hogy külön kitérjek rá, hogy én alapjában egy vidám, realista ember vagyok, aki törekszik a jóra és a jobbításra és általában ez is köt le. Tehát, amikor megy a savazás vagy a nihilkedés, akkor azt a maximális derűmmel és realista felfogásommal együtt kell érteni. Legtöbben, akikkel beszélgettem néhány blogbejegyzés után, nem értették, hogy minek kellenek ezek a lehúzások és erről már sokat tettem említést korábbi posztokban. De mit lehet tenni, én olyan vagyok, aki inkább szeret tudni és beszélni arról, ha valami nem működik, vagy csak rosszul, mintsem beülni egy fék nélküli autóba, határtalan optimizmussal.

kicsit hosszú volt ez az elmúlt 5 hónap

Volt minden benne, ráadásul eléggé hullámzó hangulatban. Mentek ugye a művészetörténet és realizmus kurzusok, valamint az anyagok rendszerezése (hátha lesz belőlük könyv), aztán a karácsonyi cécó, illetve az év végi képkisöprés is, valamint a még szükségesnek ítélt fejlesztések elindítása… digitális rajztábla, számítógép fejlesztés, képkeretező, illetve asztalos munkapad és műhely összerakása és az apróságok. Mellette a Trafik ügyeinek intézése persze, mert az egy másik sajátláb, amin állni kellene.

Több ismerősöm sem érti amúgy, hogy minek ennyireígy egy-egy dologba belekapni, kb 2 havonta hallgatom, hogy miért nem csak 1-2 projectre fókuszálunk és űzzük csak azt, mert így szétforgácsolódik az időnk, és minden csak „áll”.

Hát, kedves ’jellemzően8órásismerőseim’, igazatok lenne, ha már csináltatok volna saját vállalkozást, vagy bármit, amiben az összes munkakört maximum 2 fő tudja elvégezni. Nem csak azért a 2 fő, mert ennyi van, hanem mert ennyien értenek hozzá.

100 éve hallgattam egy interjút egy kortárs művésszel, aki azt nyilatkozta, hogy ő egy héten 5 napot csak találkozik, marketinget csinál és, ha 1 napja van művészettel foglalkozni, annak már örül. Akkor én megfogadtam, hogy ezt nagyon nem szeretném, mert ez az eredmény szemszögéből kontraproduktív folyamat. De ugye, ez óta eltelt 100 év, és dúsultunk Facebookkal, vállalkozással, nomeg rengeteg tapasztalattal, ami mind-mind csak rontottak a helyzeten.

a mohaerdő

Hogy csak egy példát említsek a hanyatló és lehangoló körülményekre, kb 10 éve kezdtem el a mohaerdő.blog-ot, melyet így az évforduló kapcsán gondoltam átemelek ide. Aktualizálom a cikkeket, frissítem az infókat.

Azt a blogot (is) nagy reményekkel kezdtem el, főleg azért, hogy olyan infókat osszak meg, melyekről amúgyis olvasok, de lefordítva és összeszedve más is tudja olvasni és élvezhesse a természet varázslatosságát… Írtam Wangari Maathai-ról, az erdők anyjáról, aki újraerdősítésben látja a szegények kitörési útját, és sokszor az életét kockáztatva harcol az esőerdők megóvásáért. Írtam a világ 30 legszennyezettebb helyéről, „élőben” közvetítettem az OTTHONUNK bemutatóját, Yann-Arthus globális projectjét, mely rengeteg munkával próbált változást elérni. De volt szó az óceánok műanyagfoltjairól is, mikor még nem folytak a nájlonzacskók a csapból is. A Koppenhágai Klímacsúcsról is volt beszámoló, sőt, a borneói olajpálma ültetvényekkel indult anno a mohaerdő is.

Szóval, ezeket a cikkeket szerettem volna újraszerkeszteni és az idei Föld Órájára készülve posztolni… csak az elmúlt 10 év közben Wangari meghalt, és azóta is beárnyékolja történetét egy félreértelmezett, de nagyon is érthető kijelentése az AIDS-ről. A világ 30 legszennyezettebb helye toplista mit sem változott, sőt, ma már azokkal a számokkal fel sem lehetne kerülni az első 50-be kb. Az Otthonunk után elkészült az Egy utazás története (videó itt), mely hidegzuhany az első, amúgysem túl vidám részhez képest. Ja, igen. A műanyag foltok. Hát azóta az is kiderült, hogy a műanyag szennyezés olyan mértékű, hogy már a többszörösen marketingdíjas, csudijó áriavizek is tele vannak műanyag mikroszemcsékkel, és ezrével pusztulnak az állatok a tengerekben és tengerek környékén, de már az emberek szervezetében is nagy arányban halmozódhat a sok kis izé.

Koppenhága kudarc lett. Az USA 2050-re kitűzött 83%-os üvegházhatású gázkibocsájtás csökkentése, de Kína 40%-os és az EU vállalásai is - ma már jól láthatóan - röhejesek.

A 2015-ös Párizsi Klímacsúcs persze marketingre azért jó volt, de készített még egy adag papírt arról, hogy milyen célokat kell figyelmen kívül hagyni majd, a következő csúcsig.

És Borneó… hát a kihalás szélére kerültek a bolygó talán második vagy harmadik legintelligensebb élőlényei, az orángutánok. Persze, mindez nem annyira fontos az emberiség számára, hiszen az El Nino* hatás rendszeresnek ígérkezik, ami mellett inkább az egészet elindító ok, az olajpálma ültetvények kiszáradásán kell aggódni.

*El Nino - az egyenlítői tengeráramlatok felmelegedése okozta száraz periódusok megjelenése. Ennek hatására egyfelől kevesebb lesz a csapadék, másfelől magasabb lesz a szárazföldi hőmérséklet, módosulnak a klimatikus viszonyok, nem csak lokálisan, hanem globálisan is. A jelenség főleg a legnagyobb bioszférákat tizedeli szélsőségesen.

De ez kit érdekel, hiszen a klímaváltozást nem lehet a belébe tölteni és kisütni!

„nem lehet, hogy a makrotikus viszonyokat vetíted a mikrotikus helyzetedre?”

Persze, tűnhet minden úgy, hogy ha beborul az ég, akkor még mindig világíthat egy gyertya bent a házban, szóval nem kell annyira túlfeszülni a világ bajait. De a Jurassic Park óta tudjuk, hogy a., klónozott Dolli bárány valójában velocyraptor lehetett, illetve b., ha egy lepke meglibbenti a szárnyát a Sorna szigeteknél, akkor Tajvan-on elered az eső.

Mivel minden mindenre kihat.

Erről hosszasan tudnék szövegelni, de érdektelenség miatt inkább most nem. Csinálok inkább egy snittet és a következő részhez ugrok!

- snitt -

Szóval, az 5 hónapban nagy erőbedobással csináltuk a dolgokat. A kurzusok és képkisöprés szerencsére ezt segítette is, de nem lehet minden nap képkisöprést és kurzusokat csinálni, így kell kicsit messzebbről is tervezni. Sok - szerintem - jó ötletünk van, hogy mit kéne, és próbáljuk fillérenként felépíteni őket, de már kicsit fárasztó a százezredik jó ötleten dolgozni.

A minap nekikezdtem egy új kiállításhoz helyszínt keresni, és teljesen lefagytam, hogy mi van jelenleg.

Ugye, az ominózus galériaszerző kalandozásom eléggé rosszul zárt, a hülyének nézés csimborasszóját mutatta be az az 1-2 galériás, akik eleve „láttak esélyt együttműködésre”. Hiúábrándoltam azon, hogy majd milyen jó lesz leülni és kijelenteni 30 évesen, hogy „áhámm, ezt elértem, én, magam”. De persze, még időben utánaszámoltam a dolgoknak (rossz szokás), és lefújtam az egész hóbelebancot. Na, azért sokat segített az is, hogy kiderült, a hülye szerepét szánják nekem a kegy-gyakorlók és az meg nem annyira jött be.

A nem rajzolók kedvéért, egy ilyen ’új kiállítás’ összerakása amúgy egy olyan 4 hónapos munka. Mindennel együtt simán 8 is lehet. A személyes rögeszméim miatt (legyen élményszerű, igényes, ne egy sufniban vagy egy művház büféjében legyenek kicelluxozva a képek, illetve képek kerüljenek ki, ne valami koszok és piszokok, papír hordozókon, stb) ez nagyon erős 8 hónapot jelent.

DE IDE EL SEM JUTUNK, hiszen nincs megfelelő hely! :DDDD Pár kivételével minden (úgy értve, hogy MINDEN) hely le van foglalva a következő 22 hónapra. A kurátorok (a művészkedni nem tudó, és művészettörténetet sem ismerő illetők, akik viszont művészeknek képzelik magukat) mindenhol már ennyire előre összeállították a kiállítások anyagát. Maradt persze pár hely, ahol a tulajdonos Magyar Állam úgy gondolja, hogy egy nyirkos katakombában lehetne 3 hétre bérbe venni a falakat, 1 millióért (a biztonsági őr és a rezsi ennyi), ha viszek lámpákat, szervezem a biztosítást, marketinget, keretezést, szállítást, megnyitót... ééés, természetesen mindenhol megemlítem őt, a Magyar Államot. A maradék pár hely amúgy még túlélésért küzdő művház, kereskedelmibb galériák és ilyesmik.

Most nagyon úgy néz ki, hogy 2020 őszéig tehát nem lesz kiállítás. Jó-jó, ugye az 1-2 helyről még várok választ (190 helyből van még 3, mely nem válaszolt). Megint alternatív, gerilla módszerekhez kell nyúlni, 10x több kört futni, a heti 5 helyett 10 napot marketingelni, és közben a külföldi eladásokra, terjeszkedésre pörögni.

a pályázatok, melyen nem futottam egy kört sem

Van a makrotikus Nemzeti Kulturális Alap, egy nagy, pályázati rendszer Magyarországon, mely kb már csak az egyetlen forrást biztosító szerv az MMA mellett. A feladata, hogy mikrotikus projekteknek segítsen. Évente 2 ütemben pályáztat mindenféle kulturális programra. Lehet könyvkiadás, táncbemutató, színdarab, kiállítás, bármi, ami valamelyik kollégiumához befér tematikában. Számla ellenében lehet költségeket megtéríttetni egy előzetes pályázati dokumentáció elfogadása után. A pénzt nem lehet szolgáltatásra vagy fizetésre fordítani, hanem kizárólag „tárgyi” és szervezési költségekre… illetve egyszerűen: költségekre.

10 hónapja regisztráltam a pályázati rendszeren, aminek keretében minden adatomat meg kellett adnom, majd az azonosító kártyáim digitalizált képeit is fel kellett töltenem nekik, és végül - hogy teljessé váljon a dolog - el is kellett küldenem kinyomtatva az igazgatóságra azokat a pdf-eket, melyeket ugyanoda fel is töltöttem. Remélem azért, mert nincs papír és nem azért, mert xy munkatárs nem tudja kinyomtatni a monitort náluk.

Elsuhant 10 hónap, és nézem, hogy profilom „hiánypótlásra vár”, ami valószínűleg a kinyomtatott pdf-ek nem beérkezése lehet. Kedves rajongóim, MOST nem a Posta volt a ludas. Felhívtam a 2 telefonszámukat 6 napon át napi 4x. Fel sem vették. Utána írtam 2 mailt a két legilletékesebbnek tűnő munkatársnak. Utóbbi mozzanat eredményes is volt, mert 1 nap után írtak, hogy már megváltozott a szabály és nem kell beküldeni a papírokat.

Persze, nagy talány, hogy akkor mégis miért nem aktiválódott egyből a profilom, de mivel 1 nappal a mail megírása előtt olvastam el az egész (!) honlapjukat újra, és ott akkor is a régi szabály volt a kihirdetett, így inkább örültem, hogy tudom, hogy aktiválják.

Izgulni nem izgultam, mert április 1-én, 28-án és május 1-én nyíltak azok a pályázatok, melyekre már javában gyűjtöttem az árajánlatokat, írtam a dokumentációkat és ilyesmik.

Eljött a másnap, reggel egyből néztem a profilt: ’AKTÍV’. Jesz! Hát mégis működik a dolog (totál szarul, de legalább így). Majd másnap felléptem, hogy elkezdjem feltölteni, küldésre készen az anyagokat április 1-re, 28-ra és május 1-re. De nem tudtam nekikezdeni! Miért? Mert már a kiírások is eltűntek eddigre.

Nem értettem, hogy miért, hiszen nekem kinyomtatva meg volt az összes, a kódokkal, mellékletekkel, képernyőmentésekkel együtt, csak éppen az NKA-nál nincsen már fent semmi.

Egy hét után derült ki, hogy mi lehet a gond (2 belvárosi galamb májából jósoltam ki ezt a megoldást, mert amúgy semmi infó sincs erről). A kollégiumoktól elvonhatták a pénzeket, hogy azt a miniszteri keret javára, pályáztatás nélkül kiszórják. Sok normálisnak tűnő dolog is kapott pénzt, és én személy szerint örülök, hogy az 1584 fős lakosságú Bánhorváti meg tudja rendezni a 11. krumplislángos fesztiválját (2 millió), illetve, hogy a Makovecz dolgokat kiadó Editio Plurilingua Kft. teljes 1 fős csapata el tud jutni a Havannai Nemzetközi Könyvvásárra, mint résztvevő (5 millió).

De ne savazzunk! Inkább kérlek Titeket, hogy mondjatok olyan dalcímeket, melyeket Kovács Kati énekelt és eddig csak bakeliten lehetett hozzájuk jutni! Ha nem megy, akkor nektek is jó lesz, hiszen nemsokára CD-n (céééééééédéééééén!) is meg fognak jelenni (7.424 millió). De ha éppen nem Kovács Katira pörögtök, akkor van más jó hírem is, hiszen az EDDA is kapott pénzt az Aréna beli koncertjének támogatására (6 millió)! Ami azt is jelenti, hogy Attillánkat visszahozták az ufók, illetve, hogy már nem nélkülöz annyira, hogy újra tudjon az alkotómunkának is élni… mondjuk, a 2016-os 78 milliós céges forgalma mellett meg is lepődtem volna azon, ha nem kap kiegészítést.

Igyunk inkább egy csésze kávét, és találjunk ki valamit!

vegyünk egy nagy levegőt, mert azt rendszeresen amúgyis kell

Akkor lendüljünk neki máshogyan a dolgoknak. Mivel már úgyis megszoktam, hogy minden hétre legalább 3 forgatókönyvet kell kitalálni, ami további a-b-c alváltozókkal operál, amik még legalább 1-5 verzióra vannak tekintettel, így most sincs másként. Felkutattam a lehető legideálisabb határidőnaplovat, és összeszedtem minden korábbi ötletet, rendszereztem a cetliket, összeszedtem a legújabb szélmalmokat, aminek neki lehet indulni és kialakult - így március közepére - az idei stratégia… májusig. :) Akkor kell majd újra átnézni mindent.

De azért az feldob, hogy mostmár lassan a papírgyártáson kívül minden mozzanatot házon belül készítek ahhoz, hogy kiállítást lehessen csinálni, és egy-két apróság elkészültével ezt a self-made-man dolgot is ki fogom maxolni.

Úgyhogy, induljon a csata az új kiállítás rendezéséért!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

egyből kettő

Agyalok egy új kiállítási anyagon már egy ideje.

Teljesen új képek, az Elysiumhoz képest is frissebb látványvilággal, sok, színfalak mögötti infóval, videóval meg ilyesmikkel. Szóval igazi csinnadrattával a Facebook népének is.

Ám kicsit engem is meglepve közben jött két lehetőség, két új kiállításra, így mostmár be lehet jelenteni, hogy június elején nyílik egy retrospektívebb kipakolás Dunakeszin a Művelődési Központban. Bár még bizonytalan kicsit a dolog, mivel a frissen felújított (és amúgy nagyon igényesre sikerült) központban a kiállítótér világítása még nincs kész, de reméljük addig beszerelik.

Itt 3 teremben újra megnézhetőek lesznek az Elysium sorozat képei, a korábbi munkák és pár, eddig nem kiállított korábbi rajzom.

Aztán rögtön utána pedig az Ari Kupsus Galéria nyári galériájában, Iszkaszentgyörgyön a kastélyban nyílik az újabb, július elején!
Részben a fentebb említett képek kerülnek újra ki, viszont a 4 teremből ezek csak a felét fogják alkotni, a tervek szerint készül majd 2 kisebb sorozat is, egyik a Finn Köztársaság 100. évfordulójára, valamint a tervezett ’újanyagos’ kiállítás előzeteseként egy kis ízelítő.

Úgyhogy indul az új szezon… már csak két kérdésem maradt. Az egyik, hogy miért nincs 0,3-as B-s rotringhegy sehol az országban és…

…miért nincs kávé lefőzve?

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

vakuljak meg, ha értem…

A minap voltunk a Rajztriennálé megnyitóján és ünnepies díjátadóján. Utóbbira nem is térnék ki, hiszen régi tapasztalatom van az ilyen díjátadók nemműködésében. De nem bírom ki, hogy ne írjak kicsit magáról a triennáléról.

Egykoron biennálé címen indult egy olyan nagytárlat összehozása, ami céljaként az országos grafikai művészeti élet szakmai bemutatását tűzte ki célul. Ám idővel elfogyott a pénz, és a biennálé 2 évenkénti megrendezése helyett triennáléra váltották a dolgot. Míg a biennálé időzítésében a fő szempont egy nagyobb mennyiségű alkotástengerből tényleg a kiválogatás volt a cél, a triennálénál már inkább arról volt/van szó, hogy hamár nincs elég pénz, és nem szempont, hogy a látogatói jegyárakkal behozzanak valamit, azért jó lenne ilyen nagytárlatokat csinálni.

Persze, nem értem op 1#, ha nem megy el rá senki (és ennek nem szervezési és reklám okai vannak), akkor minek rendezni?

Mint kezdtem is, elmentünk rá, ugyanis meglepő módon egyik rajzom is beválogatták a kiállításra. És igazán nosztalgikus hangulat fogadott.

ez olyan, mint a képzőn volt bármelyik nap!
Tényleg! Csupa katasztrofális grafika, összezsúfolva, koncepció, minőségi minimumok nélkül, és az összes koncepció, ami nekem lejött, hogy a süllyedő kortárs hajó nagyöregjei, akik még mindig azon nyavalyognak, hogy merre is kéne kormányozni, egy ilyen rendezvényen elvegyülhetnek azokkal a fiatalokkal, akik nem indultak el a biztos végből, úszva a jövőbe… 
Mivel gyakran nem értik a hosszú mondataim, 3 példában vázolnám a problémákat, így képet adva a képtelenségről.

még mindig az ötlet számít
Még mindig működik a legidiótább ötlet megvalósítása. Bár nem meglepő, hiszen a diplomamunkák 99% is erre épül. Félrészegen, 1-2 nappal a határidő előtt ragadj meg egy blőd közhelyet vagy egy szóviccet - amit csak magyarul lehet értelmezni - és csinálj belőle képet! Ne érdekeljen, hogy az önálló alkotásod (azaz a munka, mely maga hordozza értelmét, értelmezését és esetleges üzenetét) maximum a hülyeséged illusztrációja (képi kiegészítése, mely célja kizárólag az illusztrált dolog elismétlése) lesz.
Ahogy egy ismerősöm régen megfogalmazta egy formatervezett kávéfőző Kotyo-GO! elnevezésére, „ko-thí-gó, ezt biztosan nem nemzetközi használatra tervezték!”.

a hülyeség hülyeséget szül
Voltak 70+-os kiállítók is, ahogyan friss diplomaszerzés utániak is. De ami meredek, hogy ezek munkái között nem lehet felismerni, hogy melyik kié. Nincsenek generációs jegyek. A művészet örök érvényű, ha-ha, szól a közhely, de itt sem művészet nem volt, sem öröklét (öröklét csak egy utcai Kétfarkú Kutya ragacson volt említve, ’ingyen sör, örök élet’).

Hogy mi ezzel a gond? Csupán csak az, hogy a művészetnek mindig a jelenjében van értelme. Egyfelől technikailag is halad és változik, másfelől meg a művészt foglalkoztató dolgok is folyamatosan változnak az idő múlásával. Itt ez egyáltalán nem látszott. 70+-szal számolva ez azt jelenti, hogy eltelt úgy 50 év, hogy ez nem hagyott semmilyen nyomot a „szenzitív” művészeken. Elsuhant úgy a „boldog Kádár-kor”, a rendszerváltás, a ’90-es évek nyitása, az EU-s változások, a technológiai forradalom, az internet, stb, hogy semmi nyoma nem maradt a képeken. Retró hangulat és avit stílus(talanság) persze annál inkább.
Saját, szubjektív véleményem szerint eléggé kétséges felső korhatárt nem megadni egy ilyesmi eseményen, vagy legalább nem tükröztetni a szakma korfáját a kiállítók korfájában, de én olvastam Winckelmannt, meg foglalkoztam művészetfinanszírozási kérdésekkel, és ezt a kiállítók képességeit figyelembe véve nem is várom el tőlük. Node, hogy töredék kivételtől eltekintve az ifjú pádávánjaikat válogassák kiállításra a sohasemvolt nagymesterek? Hajmeresztő.

Az alábbi 2 alkotás is ilyen. Retró, romkocsma giccs lenne szerintem a műfaji behatárolásuk, de mivel ilyen érthetetlen és zsákutcás összhatásra általában a fiatalabbak képesek, én is azt hittem, hogy ez egy titán munkája. Aztán az eredményhirdetésnél a friss, fiatalos MMA díját kapta a 2 kép készítője, akire én azt hittem, hogy azért megy a mikrofonos emberhez, mert nyugdíjas bérletet szeretne vásárolni, és a Művházra azt hitte, hogy Volán pénztár.

a ’fasza vagy!’ bélyegző
Az egyik legképzősebb íz, amit éreztem. Ez valahol a gyomorsav okozta reflux, a laposelemmel szerzett nyelvcsípés és a formalin szagának keverékét jelenti. Tapasztalt képzőre járók ezt már kb az Oktogonnál érzik a levegőben, és tömény verzióban (bent az épületben) vagy csak részegen vagy csak kómában elviselhető. Sajnos kómában nehéz inni.
Na, itt is érződött bőven.
A kis klikkek, akik egymás érzéki körbenyalogatása közben - nézők nem lévén - a saját munkájukat tolják egymás arcába, meztelen császárok, akik páváznak föl-alá, mesterek, akik filmes gépekkel fotózzák a nekik tetsző képeket úgy, hogy az ujjuk belelóg az ojjektívba. Amikor Salgótarjánban elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is blogoljak majd erről, akkor jutott eszembe a ’fasza bélyegző’ dolog.
Az, hogy ezek a nagyöregek kb úgy viselkednek, hogy a kölcsönös egymás munkájának elismerése mellett itt-ott barátkoznának kicsit egymással. Leülnek egy eldugott sarokba, dedikáltatják egymás kiállítási katalógusát (amin ISBN szám pl nincs), megkérdezik, hogy van az asszony, majd elővesznek a 30 éves zakójuk zsebéből egy bélyegzőpárnát és egy fasza vagy! feliratú bélyegzőt. Meglehelik, felfestékezik, majd kölcsönösen egymás csuklójára nyomják. Mint valami partiban.
Csak éppen mind a kettő legszívesebben a 2. ’a’ betűt lekaparná a másikra nyomott feliratból.

+1 - népi naív sav
Külön szép volt, ahogy az MMA tagság a megnyitóbeszédben először azon siránkozott, hogy kevés a pénz az ilyen rendezvényekre, majd egyből hánytak egy adag salakanyagot a teljesen nonprofit és önfinanszírozó budapesti OFF Biennáléra, mely azért jött létre, hogy a teljesen elvont művészeti pénzek okozta ürességbe visszacsempésszen némi művészeti életet, amúgy a 200x nagyobb Budapesten.

Keresztvíz leszedve.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

és akkor mostmár kiderülhet a homály

and The Tricks of the Magician goes to… Ari Kupsus Gallery - Iszkaszentgyörgy
A következő nagy kiállítás július-augusztus környékén az Ari Kupsus Galéria nyári központjában kerül megrendezésre, az iszkaszentgyörgyi Amadé-Bajzáth-Pappenheim kastélyban.

Elsőre talán meglepő lehet, hogy miért nem Pesten, de a nyár holtszezon a fővárosi galériás világban, így ez jobb opció, plusz a kastély nagyon látogatott és a trükkökhöz is jobban fog illeszkedni a miliő. És a részletek alapján, amik körvonalazódnak a fejemben a kiállítás témáját és a képek koncepcióját illetőleg (vagy a kiállítás koncepcióját és a képek témáját illetőleg), ehhez kelleni is fog egy kicsit több idő, így a július-augusztus teljesen optimális… most még így tűnik…

Iszkaszentgyörgy, kulturális mecenatúra, ahogy azt kell
Ari Santeri Kupsus életrajzát nem gépelem ide, mert bőven meg lehet tudni róla, hogy hogyan látja a világot, miként érkezett Magyarországra és hogy mivel foglalkozott amúgy. Több cikk is van a neten arról, hogy mennyi csatornán segíti, támogatja a kultúrát, és ennek az egyik központja időnként a kastély.

Ami amúgy finn szálakkal is rendelkezik, nagykövetségük volt egy időben, illetve Ari jóban van az egykori építtető-örökös családdal, és eléggé a szívén viseli úgy általában a kultúra ápolását, a múlt mentését… most az antik cuccok gyűjtésén túl, természetesen.

Itt lehet olvasni róla mééég: katt ide, majd ide, és még ide is.

A lényeg, hogy nekem ígéretesnek tűnik a hely, és Ari is olyan, akivel együtt lehet dolgozni. Ráadásul finn, ők kézfogással kötnek szerződést!

plusz poén
Arival beszélgetve egyből érezhető, hogy mennyire máshogyan áll a világhoz. Őszerinte naivan, de szerintem csak pozitív figura, aki szeretné, ha a dolgok jobban mennének és kulturális, minőségi előrelépés is lenne… bár mondjuk, ezt ebben az országban hinni valószínűleg tényleg naivitás. Na mindegy.

Amikor kerestem ehhez a poszthoz linkeket, akkor bukkantam rá egy *urucinfós posztra, mely úgy savazza, ahogyan csak lehet. Az alap vonulat, hogy lopta a kastélyt, meg hogy egymaga be akarta hívni az IMF-et, de most ezzel ne foglalkozzunk. Egy apró mosoly bőven elég.

A cikk az arra érkezett kommentektől válik teljessé, amiben olvashatjuk a lényegi információkat, a tényfeltáró újságírás csúcsát és az értő közönség reakcióit. 
Azt, hogy az Ari név zsidó (egyik leggyakoribb finn férfinév), hogy dologtalan gazemberként lopta az Iszkaszentgyörgyi kastélyt (amit bérel és több kulturális projektet szervez oda), hogy Ari a népet sanyargatja, éhbérért dolgoztatja és - ha marad még rá ideje - ellopja a hazát (???).
Így van ez.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

No, nézzük!

(Hosszú ideje (már több, mint egy hónapja, tejóég!) nem jelentkeztem, mert egyfelől a nyár túlpörgette magát és ennél fogva kicsit le kellett állni, át kellett ütemezni a dolgokat, másfelől pedig volt számos, de külső szemlélőknek teljesen unalmas tennivaló.) Ezt zárójelbe tettem, mert Fanni szerint túl sokszor írom ezt és szerinte unalmas.

pályázatok jönnek és pályázatok mennek
Mindenkinek van valami káros vagy rossz szenvedélye. Van, aki gyógyszerre iszik, van, aki homeopátiás vízre költ, van, aki beszalad a házba, amikor fogamzásgátlóval kevert mérget permetelnek az utasszállítók, van, aki a bolondok adóját, a lottót favorizálja. Én képzőművészeti pályázatokra nevezek be!

Persze tudható már a pályázat zárásakor megjelenő „174.599 alkotás érkezett 3 bolygóról és összesen 341 országból” kiírásból, hogy bizony, ennek semmi értelme sem volt. Miért? Mert nem lehet 3-5 kategória esetén ilyen mennyiségből választani. Főleg, amikor több alágazat egy főágazatban indulhat.
De valahogy mindig rámegyek az ilyenekre. Mondhatni ez az én káPszerem.

És mikor viszonylag váratlanul, ad hoc átnézem a spam mappámat, akkor látom a mailt, hogy sajnos nem jutott tovább, de nézze meg a műveket, melyek igen. És ilyenkor - jön a 2. káros szenvedély: megnézem azokat… és valami éktelen tragédiát látok. Van, aki egy szőnyeggel lett jobb, melyet az utcára kirakott, van, aki 392db lufival, van, aki filmjével, melyben 3,5 percig alkoholos tűfilccel vonalakat huzogat acid-punk horrorzenére, de a kedvencem, hogy van, aki azzal ütött ki, hogy 22, egyszer használatos sminkkendőt lógatott ki egymás mellé.
Érdemes ránézni a munkákra: ide kattintva.

Lehet, hogy nekem is váltanom kéne. Lehet, hogy nekem is a művészet új útjait kellene keresnem és lecserélni Fannit 3 másik csajra, egy csík katira (mefedron, azaz 4-metilmetkatinon, drogfajta) egy tasak ilonkára (ketamin, lónyugtató) és egy kupica dzsinára (gamma-hidroxibutirát, randidrog, de szerintem egy ponton összefügghet a Pokemon-Go űzésével is), hogy érezzem a trendit a fílingben és tudjak alkotni.
A technika már meg is van, én papírral fogok ceruzahegyre rajzolni. Mennyire király már! Beárazom egymillióra (euró) és csá.

Viccet félretéve, nehéz ezekről a dolgokról (műalkotások) mit mondani, de lassan arra jutok, hogy van egy párhuzamos valóság (Magyarországon több is!), és néha átlátunk ebbe, és ott ez a művészet. Persze, a mi dimenziókban ezek változatlanul csak rákent taknyok lehetnének a Fabergé tojásokon, de abban a világban ez a művészet.

de van néha olyan, hogy bejutottam a rajztriennáléra!
Igen! Tényleg. Az idei 3. országos rajztriennálén a Morpheus is ki lesz állítva. Tegnap jött az értesítés róla, hogy beválogatták a rajzom. Izgultam kicsit, hogy jelenthet e problémát, hogy a 70x100cm-es mérethatárt TALÁN átlépi az én 100x150cm-em, de mivel ez csak a szállítás kitétele volt, így meg lehetett oldani, hogy mégis működjön a dolog. Aki most meglepődik, hogy nem csak biennálé van, annak mondanám, hogy a biennálé lett triennálé.

Szóval november 19-én megnyitó Salgótarjánban a Dornyay Béla Múzeumban!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

akkor jöjjön az összegzés

Nnnnnnna, tegnap visszaérkeztek a képek, minden lezárva, összepakolva, a kiállítás végén ott a pont.
Nagyon érdekes volt az elmúlt 5 hónap, de ezt már 3 posztban is említettem. Próbálok valami összegzést írni róla, mert magam is sokat gondolkodom azon, hogy hogyan értékeljem az egészet.
Szóval, ez egy hosszú, unalmas poszt lesz. Ráadásul kettő!

hogyan is kezdődött
Még anno úgy indult az egész, hogy egyetemre jártam, ahol már akkor mindenféle hülyeségekkel traktáltak. Tiltották a rajzolást, mint technikát. Elkezdtem tónusos rézkarcokat csinálni, mire elkezdték azt tiltani. Erre elkezdtem szitázni, mert abba már tényleg nem lehetett belekötni… de persze jó jegyet sem kaptam rá (ezzel pedig az ösztöndíjamat tudták elvenni, aminek hatására - úgy hitték, hogy - tudnak majd zsarolni).
Az egész képzős alapállásom valamiféle, a magam számára minőségelvű, látványra épülő művészet kialakítása és kifejlesztése volt. Ezt egy olyan környezet vette körül, amiben az oktatók visszaéltek vélt jogaikkal, embertelenkedés ment hallgató és hallgató, hallgató és oktató, illetve oktató és oktató között. Mindennapos volt az igénytelenség és a dilettantizmus szaga.

Ott is hagytam, melyért akkor sokan (család, ismerősök, barátok) eléggé kritizáltak és bolondnak tartottak. Hiába magyaráztam, hogy SEMMIT sem jelent a diploma a szakmán belül, viszont a diploma megszerzése mellett lehetetlen eladható, minőségi munkát csinálni.

Számtalan volt csoporttársam és évfolyamtársam ott is hagyta a pályát (diplomájuk ugyan lett, így irodai lótifutikként és hasonló posztokban tudnak dolgozni).

hogyan folytatódott
Aztán próbáltam összehozni a naaagy bemutatkozást. Fejlesztettem magam évekig, próbáltam félretenni elég pénzt a kiállításra, illetve a munkálatokra, dolgoztam a művészet egyéb, alternatív és hasznos alkalmazási lehetőségein, de egyszerre sohasem volt meg minden része annak, hogy el lehessen indulni.

Aztán jött két eléggé rossz év, és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, mert nincs mire. 2008-óta várom, hogy a magyar piac és gazdaság visszapattanjon (erre ugyanis hiperérzékeny a művészeti piac), és kb 7 év kevés volt hozzá.
Elkezdtem hát a., kiállítóteret keresni b., szponzorokat keresni c., kialakítani mindent, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom mindezt (honlap, blog, mindenféle marketing, facebook, …).

SENKI SEM válaszolt érdemben. 70 megkeresésből összesen 6 reakció jött vissza. Ebből 3 elutasító volt, 2 pedig semleges, max érdeklődő. És persze, 6.-nak a Balogh Péter vezette Amadeus Művészeti Alapítvány reagált. Kisebb csoda volt számomra, mert régen szerettem volna pályázni az amadeusos dolgokra, csak diploma nélkül nem lehet… aztán nézzenek oda, kiállításom lesz az Amadeus kiállítóterében (-> nem kell diploma).

Számomra is meglepő módon összejött a kellő szponzor és a kellő pénz a keretezésre, szállításra, marketingre, és pár hónap minimális megélhetésére.
Rengeteg munka, sok órányi eléggé lenullázó rajzolás és majdnem annyi gépelés és „netezés” után úgy gondoltam, hogy érthető lesz a szakmának, hogy miről van szó. Hiszen én nem egy festő vagyok, aki legtöbbször elnagyoltan és hányaveti módon odaveti a foltjait a vászonra, akinek elég 1-1 szög, hogy képei kiállíthatóak legyenek, hisz nem kellenek képeinek például keretek.

És eljött a kiállítás.

ELYSIUM - a valódi valóság… a szürke valóság
A célja a kiállításnak az volt, hogy bemutatkozzam a galériáknak, a művészeti életben ténykedőknek, illetve minél több érdeklődőnek. Természetesen, akiknek pedig kedvük tartja, azok vásárolják is képeim.
Gondoltam, ha megmutatom, hogy irracionálisan gyorsan, irracionálisan sok munkát el tudok végezni, az igazolja, hogy mennyire elszánt vagyok és mennyire lehet a munkáimba fektetni.

Azt tudtam, hogy feltételezésem a művészeti közegről inkább optimista, mint realista, de úgy voltam vele, hogyha realistaként nézek rá, akkor elég nagyok a bajok, így inkább pozitívan közelítettem meg. És akkor itt jönnek a tanulságok.
Nem nagyon nagy bajok vannak itt, hanem katasztrófa.

Számtalan megkeresésből alig jöttek el páran olyanok, akiknek kifejezetten készült a kiállítás. És azt kell, hogy mondjam -  szerénytelenség nélkül - ez rájuk nézve gáz. 
Galériák, melyek sz*rnak a piacra, a potenciális művészekre és csak hajtogatják a „galériás rendszer de jó” mantrát, miközben már rég nem élnek meg a munkájukból? Főleg, mivel többségük manipulálta a piacot és csak a lerablásra játszott, meg arra, hogy az egójukat fényezzék.
Kritikusok, akik mivel csórók, így nem galériások lesznek, mivel nincs kézügyességük, így nem művészek lesznek, de azért elhiszik magukról, hogy hozzáértők, és végtelen sok karakterben képesek értelmetlen méltatásokat szólni a legszembetűnőbb szemét kategóriás művészetről is.
Pár szakmabéli ismerős, akiket én mindig pozitívan fogadtam, és segítettem, ha kérték, de a kiállítás kapcsán 5 hónap alatt és tonnányi karakter közül 1db like-ot sem sikerült nyomniuk facebookon. Remélem magukra ismernek. Nehéz megérteni, hogy mindez miért volt, és csak szakmai villongásra vagy önmagukba fordulásra tudok gondolni.

A nézők érthető közönyéről korábbi posztokban írtam már, erre itt pluszban most már nem térnék ki.

Folyt. köv. itt: tehát a tanulságok

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

mit is írjak…

Kicsit mindig nehéz a marketingfolyásban valami értelmeset csinálni, de azért mindig megpróbálkozom vele.

Talán korábban volt már arról szó, hogy manapság annyira ’mindenegyébről’ szól egy művészeti reklámozás, hogy egyszerűen a munka rovására kezd menni. 
Ez nagyon érezhető volt számomra is a kiállítás előkészítése alatt, ugyanis előre ütemezve, kép vagy gif mellékleteket előre beszerezve kellett folyamatosan írni és írni a posztokat, fb frissítéseket, és mindenből nagyon sokat.

A facebook eleve nem enged át minden like-olónak minden frissítést, így ahhoz, hogy egy üzenet elérjen mindenkihez, ahhoz vagy sok pénz vagy 3-4x több poszt kell. Ez pedig nagyon fárasztó munka.
A blog is nehéz kérdés, itt mindig valami értelmesről kell írni, amit vagy elolvasnak, vagy inkább nem. Túl hosszú, túl érthetetlen, túl nagyok a mondatok és hasonló problémák jutnak vissza hozzám.

De, hogy kicsit őszinte vonalat is vigyek ebbe a posztba, azt kell mondjam, hogy elég vegyes az értelme mindennek. 
1., nem reagálnak rá az emberek - most tételezzük fel, hogy érdekes az, amiről írok. Nincs megosztás, like, kommentelés, stb, csak passzív érdeklődés
2., felvezető figyelemfelhívásnak jók ezek, de gyakorlati hasznuk vajmi kevés

+1., én azt vettem észre, hogy nem tudják az emberek (nem csak nálam, mások esetében sem), hogy mennyire sokat segíthetnek, ha csak másoknak továbbajánlanak valamit. Főleg olyan esetben, mint egy kezdő vállalkozás, jótékonysági akció, vagy szimplán valami érdekes, valami jó, valami különleges továbbadása másnak azért, hogy ő is élvezze azt.

Úgyhogy hamarosan újra kell gondolnom a blogot, meg a marketinget, hogy olyan tartalmat állíthassak elő, mely izgalmasabb pillanatokat, élvezetesebb élményt adhat érdeklődőimnek.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!