A minap pénteken és szombaton volt egy adaptálódófórum, amelyről előzetesen én is kaptam értesítést Gelencsér Andrástól (cecch! mert nekem ő csak így ír rendszeresen… valójában egy előadásra hívtam a Mensába és azóta a címlistájában szerepelhetek).
Az első World Adaptation Forumról előzetesen nem sok mindent lehetett tudni. A honlapján fent volt, hogy mi lesz a program, kik adnak majd elő, de én olyan vagyok, hogy az ilyen tömegrendezvény dolgokat nem szeretem, így csak átsiklottam a kiíráson. Láttam, hogy jön Jem Bendell, a Mélyadaptáció szerzője. Őróla először csak 1,5 éve hallottam, az egyik ’mindmeghaltok’ előadásom végén említették nekem, hogy hasonló dolgokról írt a fószer, mint amikről én adtam elő. Aztán láttam, hogy érkezik egy erő- és energiaforrásokkal foglalkozó kutató Finniából és beugrott, hogy na igen, őt meg valószínűleg Gelencsér hívta el, mert szokása rá hivatkozni. Természetesen a panelbeszélgetésekben részt vesz majd Gelencsér ’Apokalipszislovasa’ András is, illetve még páran mások, akik közül még Gyurkó Szilvia neve rémlett valahonnan, de az agyamnak nem az ökostressz szektorából, így nem töltött be időben a profilja.
Nem járok konferenciákra, inkább olvasás és írás útján kommunikálok, gyűjtök információkat, kerülendő a felesleges lötyit és a barátkozós pacsiskodást. Bár a szervezők a vasbeton janicsárképzőn (Közszolga Egyetemen) találtak helyszínt, de úgy voltam vele, hogy ez valahogyan mégis jó lesz. Talán lesznek érdekes előadások, korrekt, egész napos programmal, és pár előadóra tényleg kíváncsi voltam. Még a „költségtérítéses ebéd az egyetem menzáján” tétel is kedvet csinált, mert valamiért vonzódom a menZákhoz (ha-ha, nem vicces!), szeretek üzemi étkezdékben kajálni. Jéghideg, narancssárga és fehér habaráspöttyös vadas a hidegre keményedett főtthúson, vizessé főzött makaróniágyon, ez számomra maga a szülinapi ebéd kb.
Teljesen nagyonreggel, 7:30-kor kimentem az állomásra (általában 8:30-tól 20:00-ig ténykedek, szóval nemkicsit mosottan). Ott és a vonaton nekiláttam rákészülni az eseményre és elolvasni Jem Bendell frissen magyarul megjelent 2023-as könyvének szerzői bemutatását. Ezt a recenziót és magát az egész könyvet még előző este töltöttem le és fordítottam át DeepL-lel és egy gombnyomással magyarra. 2 perc alatt készen voltak a szövegek, és még a könyvbemutatós tetuba videók lerántását is elintéztem. (Ennek lesz később jelentősége.) Mire beértem a Nyugatiba elolvastam az ismertetést, onnan tovább metró, stb. Pikk-pakk beléptetődtem, a – nekem – római rabszolgabilétára hasonlító nyaktáblát rituálisan átvételeztem, Jem új könyvéből egy példány ajándékba megvásárlását elintéztem, aztán irány az előadó, elhelyezkedtem korunk egyik heroinadagján *******.
és lőn a show!
Ahogy indult a révülés, helyből 3 dologra lettem figyelmes az előadóban. Az első, hogy sehol nem láttam ökológusokat vagy a téma eltés űzőit. Ez azért lepett meg, mert az előtérben ott volt a l’Harmattan kiadó standja, azé a kiadóé, amelyik megjelenteti az ELTÉn használatos ökotankönyveket. Erről a standról szórták az új Jem kötetet, és bár mellette ott voltak a Lányi írások és egyéb szakkönyvek, de élőben senki nem volt jelen abból a körből. A második furcsaság a megjelentek összetétele volt. Körbe lehetett volna rajzolni, hogy kit konkrétan ki hívott meg a fórumra. Kik Gelencsér ismerősei, kik a magyar médiából Stupf-Bíró Balázs haverjai, kik, akik megfigyelőként jöttek (például egykori Védegyletesek, krisnás küldött, Litkai Gergely, szerénységem). Nem tűnt úgy, hogy ez egy konferencia vagy fórum vagy bármi ilyesmi lenne. És a harmadik dolog, a tapintható green fesön volt: még az előadás előtt mertem elővenni az erősen vizezett, címkétlenített, 2 literes pennykólámat, merthogy szomjas lettem. Nem is szisszent az üveg, de azonnal egy tömeg kezdett el meredni rám, mivelhogy a delfingyilkos PET-ből iszom a ráadásul nem vizet. Hát ezt így hogy? Hiszen itt mindenki zöld! DEEPzöld! Hozzá kell tennem, hogy mindez fordítva nekem is feltűnt: alig voltak páran, akik nem formatervezett trébelt réz vagy egyediesített dizájnkulacsokból itták volna a vizet. Ugyanők persze ebéd után hozták a 0,5-ös üccsijeiket és topdzsojaikat, és a legnagyobb természetességgel tették a kulacsaik mellé, de itt még reggel volt.
alusisakos kispajtással, amint még reménykedünk, hogy a 2. félidő változást hoz…
Megkezdte prezentálni a programot Stumpf-Bíró Balázs. Róla azt érdemes tudni, hogy ’kihalásszakértő’, de nem a paleontológiai vagy járványügyes alapokon, hanem azért, mert olvasta 2019 környékén a Mélyadaptációt. Előtte egészségügyi marketinges, piáros volt a Carlow Dental Center-ben, Írországban. Azóta viszont rárepült a témára – ebben vastagon közrejátszottak a 2020-as, 2020 1.0-ás és a 2020 2.0-ás évek történései. Visszaköltözött magyarba és ő vált a Deep Adaptation Hungary atyaúristenévé. Ő „a legnagyobb létszámú adaptációs ország-csoport” valakije, a Cassandra Program (deep adaptation 2.0) igazgatója. Rendszeresen járja végig a média erre fogékony részét, hogy magyarázza azt, amit a Deep Adaptation fórumából éppen összeolvasott. Aztán őt követően köszöntőzött a janicsárfőnök, de teljesen mindegy, mit mondott, mert láthatóan fogalma sem volt a főtémáról. Lelkesen örült, mert hálát adhatott a kormánynak, hogy az egyetem milyen jól dolgozik és előrelátó a fenntarthatóságban. Kicsit úgy tűnt, mintha a fenntarthatóságot fenntartóiságként értené félre és ezért nyomja a nagyívű alvázmosást. Aztán jött a társegyetem, a Pázmány köszöntője. Szalasztottjuk azt tartotta lényegesnek megemlíteni, hogy voltaképp ők is nagyon előrelátóak, és a fórum témájában teljesen otthon vannak, hiszen nekik van TEREMTÉSVÉDELMI KUTATÓINTÉZETÜK. Ha nem lett volna mögötte egy plakát ugyanezzel a felirattal, nem hittem volna a fülemnek. Demesszirevagy-te-szerencsétlen! – sóhajtottam fel magamban, de nem lett jobb utána sem.
aztán jött a Bendell
Jem Bendell – aki a fő stárelőadó – nemcsak az első napon beszélt, hanem a második napira is be volt iktatva. Egész pontosan az első napon egy 20 perces köszöntőt mondott, míg a másodikon tartott egy hosszabb előadást, majd azután valamilyen workshop jött, egy ebédszünet és egy jeembori. Na, az első napi 20 perces beszéd pont az volt, amit 15 perc alatt a vonaton elolvastam. Könyvrecenzió a szerzőtől, ’egy kicsit magamról’ dúsításokkal, allűrködés a vendéglátó országgal. Viszont akadt egy olyan szála a sztorinak, amelytől elindult bennem a dohogás.
Bendell sok helyen említi azt (és sokan pont ezért a húzásáért kedvelik), hogy anno, amikor a fenntartható fejlődés professzoraként gondolt egyet és utánanézett az aktuális számoknak, akkor annyira komolyan vette a helyzetet (pánik), hogy nemcsakhogy megírta a Mélyadaptációt, de egyben otthagyta a pályáját is. Méghozzá azért, mert kimondta, hogy a fenntarthatósági ágazatnak/tudományterületnek vajmi kevés értelme van a valódi történések fényében. (Kb mintha a merülő Titanic újrafestését terveznék… és tényleg: zöldre!) Ráeszmélt, hogy azonnali és gyors változás kell és ezt hitelessé tette, hogy ő maga ezt meg is lépte. Mindig kitér arra, hogy Angliában nagyon drága az élet és olyan nehéz és komplex a megélhetés még akár a jobb módban is – mint, amilyen az ő egyetemi professzori egzisztenciája volt –, hogy ott nem lehet új életet kezdeni. Ezért eladta mindenét és odébbköltözött, ahol az új életet és egy permakultúrás ökofarmot hozott létre.
Most viszont elmondott egy másik történetet is. Amikor éppen ezt az egzisztenciafeladós vívódást élte, egy fenntarthatósági konferencián összeismerkedett egy nővel. Beszédbe elegyedtek és kérdezték egymást munkájukról. A nő Bulgáriából érkezett és elmondta, hogy azt tervezi, még egy évet pénzt keres, aztán hazamegy és visszagyűjtési, újrahasznosítási céget alapít otthonában. Jem szintén elmondta éppen min melózik és ismertette az Adaptáció főbb megállapításait, mire a nő elképedt. Mint a közönség megtudhatta, a nő azóta a Deep Adaptation szervezetének egyik fő adminisztrátora lett. És Jem azért tartotta fontosnak megemlíteni ezt a példát, mert szerette volna érzékeltetni, hogy mennyire meg tudnak változni az emberek az Adaptációtól, hogy nyitni tudnak új világok felé, és képesek átértelmezni életüket. Merthiszen a nő utána elment Guatemalába, hogy sámánnak tanuljon, sőt azóta már végzett sámán. És ez milyen jó.
Ott ültem, teljesen lefagyva. Bolgár sámán, aki gvatemalai herbált nyom a keleteurópai realityben? Ittam még egy kicsi vizeskólát, de most már szándékosan látványos kereteim között.
Folytatódott a meglepődés. Jem tovább akarta ragozni ezt a ’sokkolódástól a világra nyitás’ koncepciót, és elmesélt egy másik kis színest, miszerint a kofi lezárás őket éppen a Balin érte. BALIN. Újabb lefagyás részemről. Balin? Jó, angol, meg minden, biztos ez valami előre felépített humor és szójáték a magyaroknak, hogy ki tudja ejteni, hogy Bali, merthogy a BA-LA-TO-NON volt. Itt. Hiszen azt még érteném, hogy éppen egy permafarm kialakításának elején (ráadásul annak 2. évében) az ökogyászba betraumatizálódva, bőven lenne min dolgozni, de lehet, hogy mégis pihenni jött a tóhoz… márciusban. De nem, Balinézia volt az a Bali. Merthát átugrottak oda az indonéziai farmjáról. JAAAAAA! Hát ez nem annyira ismert a tágabb körben. Szóval Jem felszámolta angol életét és egészen Indonéziáig utazott, hogy ökofarmot hozzon létre (trópusi biotópon). Nem ám átjött például a magyar ugarra, vett 3 hektárt belőle, hogy oda tarhonyafákat és varázsbabot ültessen. Nem! Indonéziáig nem volt megfelelő élettér. De ugyanakkor az is igaz, hogy mindez az angoloknak régi heppje. Mennek, megtetszik valami fülledt hely és kérés nélkül beköltöznek, megvesznek, átalakítanak, úrasat játszanak.
Ilyetén duzzogásomat félbeszakította egy újabb csodás gondolat! Ott Balin eszébe jutott, hogy ő amúgy régóta szeretett volna zenélni és tud is valamennyire gitározni (szerintem amúgy „valamennyire” mindenki tud), és elkezdett ott vernyákolni, aztán mások mellétársultak és most már van együttese és a szpotiflájon meg lehet hallg… na jó, hát ez nem igaz! – sokkolódtam magamban. Voltam már hippi találkozón, de az mélyebb volt, pedig ott is lebegett mindenki. De egy kihalás-világvége-mindmeghalunk világfórumon tényleg ez lesz a csapásirány, hogy kezdjünk el gitározni? Vagy a tegnapi vendéglátói pacal a kisüstivel ennyire leterhelte? Hirtelen értelmet nyert a második napi jeembori erőltetett szóvicc jellege: az egy kétórás gitárkoncert lesz.
nem jól van ez így Mónika!
Bár én nem vagyok szügyig belemerülve a Mélyadaptáció életérzésbe, de az a gyanúm, hogy már nem is leszek. Merthogy annyira marketingszagú és üres lett ez a világfórum, hogy teljesen hiteltelenítette Jem – és rajongótábora – önmagát. Mert például felszólalt Gyurkó Szilvia, aki gyermekvédelmi jogász és szakértő, és ő kb a családon belüli erőszakról, a gyermekek traumatizálódásáról és hasonlókról adott elő. Ami jó lett volna valami pszichofesztiválon, de egy civilizációs összeomlás tengelyére felépített témában a gyermekeket érő családon belüli feszültségek eléggé a megoldandó dolgok listájának töklegalját jelentik. Vagy például a nyersanyagkimerülés témájú panelbeszélgetésen a pázmányos szalasztott teljesen oda nem illő, pápai és latin idézeteket dobott be hozzáértés gyanánt, megfagyasztva a körülötte ülő vegyészeket. A pázmányos előadás eleve olyan volt, mintha egy kdMp-s ministránstábor nyitányát hallgathattuk volna… bár, a katasztrófa ebből is átjött. Érezni lehetett, hogy rapidban kellett összedobni ezt a találkozót és inkább tűnt a könyv köré rendezett marketingeseménynek (közpénzen). A meghívottak nem feltétlenül tudták ezt, node istenem, ettől még ez lett belőle.
A Bali problematika azért gond, mert az adaptáció nem pont arról kellene, hogy szóljon, hogy hogyan lehet csikidámban végigélni a világégést, hanem inkább az adaptációs technikák, elgondolások, távlati lehetőségek, visszalépési pontok, elsődleges technológiák, újfajta erőforrásgazdálkodási szempontok és további egyebek ismertetéséről. Én úgy látom, hogy ez a pszichohablaty – bár sokkal eladhatóbb és jobb üzletileg – egy olyan kosz a világvége témakörön, ami inkább a hárítás és a fellengzős gőg miatt alakult ki. Sokan úgy érzik, hogy >értik< a helyzetet, míg szerintük a mások meg nem, és ezt a disszonanciát úgy kívánják feloldani, hogy „felülemelkednek” a szerintük hülyéken és „életmódot váltanak”. Vagy materialista szellemben, vagy spirituálisan. Természetesen mindezt úgy, hogy azért olyan sokat és radikálisat ne kelljen változtatniuk addigi életmódjukon. Megszólal a kis hang: zavar, hogy a világvégét eddig zöld átállásnak hívtam és oktattam az átállás mikéntjét, de utánaolvastam és már >értem<, hogy ez sokkal súlyosabb dolog. Margit! Átállok! De nem 30 km-re vagy 18,6 májl-lal utazok arrébb, hogy egy kis földdarabkából próbáljak meg kihozni mindent. Nem! Arrébb utazok 12.000 kilométert, és ott, a melegben, a trópusokon veszek magamnak túlélést. Természetesen onnan időnként visszautazok 12.000 kilométerekre a rokonokhoz, vagy rosszabb, ők utaznak majd hozzám.
Körberöpdösni a világot könyvbemutatók kedvéért pusztító hatású a klíma és az üzenet szempontjából egyaránt. Mert mit érthet ebből az egyszerű paraszt, aki organikusként mégiscsak robotol, majd esténként egy bérleményben rohad és onnan próbál minimális terheléssel lenni a környezetre? Milyen reményt meríthet ahhoz, hogy bízzon a jövőjében? Honnan és hogyan vegyen magának földet? Neki ez még vidéken sem elképzelhető. Számára ez maximum akkor lehetséges, ha a penniben lesz akciós, 25 literes kiszerelésben. Van egy Jem vonulat, ami néha mindenkihez szólna, és van egy másik, amelyben csak a kiváltságosabb és jobbmódúbbaknak megy a mantra. (És ezen a ponton elérkeznénk a vörös zöldekig, akik a társadalmi igazságosság felől próbálják megközelíteni (amúgy hibásan) a dolgot.) Átszűrődik az önzés és az önérdek, hiteltelenedik a megvilágosodás.
Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy volt pár korábbi világ, amelyben léteztek máig működő és a jelen problémáira jól rezonáló alternatívák. Nem kell a mostból menekülni sem egy belenyugvásba sem egy újratrendizésbe. Nem kell ökotudatosságnak nevezni azt, hogy az ember utálja az aktuális életét és nagyon kitalálja magának a fílinget. Például azzal, hogy egzotikus helyre utazik „túlélni”, ahol az általa is vallott összeomláskor már amúgy nem lesz repülőjegyre, netes kapcsolattartásra és hasonlókra lehetősége. Szintén nem kell egy 2 perc alatt letölthető és digitálisan lefordítható könyvvel promózni a varázslatos világvégeszakértőséget. Egy bolgárnak sem kell békát nyalnia és csillámot hánynia Guatemalában, hogy legyen reménye és kilátása eredeti kulturális közegében. Ezek így inkább zavaró önellentmondások lesznek és ez érződik abban is, amikor ’a zembereket’ akarják elérni, de olyan szemléletmóddal, amely kifejezetten egyéni és önérvényesítő (sámán a másik kontinensen, hazaköltözött fogászatimarketinges trendszakértő, hippizenész a depivasúton).
adaptáció és mitigáció
Van egy vívódás, hogy merre kellene a helyes irányt keresni. A mitigáció felé, azaz megpróbálni javítani a rendszert és megoldani a problémákat, vagy az adaptáció felé, amikor inkább a megváltozott helyzethez csiszolódáson van a hangsúly. Az adaptáció hívei rendre FIGYELMEN KÍVÜL hagyják, hogy az összeomlás előre meg- és felismerhetetlen folyamat, ezért nem nagyon lehet előre hozzácsiszolódni. Ez adódik abból, hogy egy komplex megarendszerben vagyunk, amely tehetetlenségével is bonyolítja a lehetséges forgatókönyveket. Ugyanők szélsőséges esetben prepperkedni kezdenek, készleteket halmoznak fel, túlélőgyakorlatoznak, konzerválnak, bunkert építenek… Logikusan cselekednek mikroszinten, bár nem valószínű, hogy lenne kedvük és kellő képességük egy 8 milliárdos zombiapokalipszisben részt venni, amelyben lehetnek világháborúk és nem mellesleg komplett hadseregek szabadulhatnának el. Mondhatni, erőforrást gyűjteni erőforrásszűkére a legönveszélyesebb dolog, amit tehet valaki. A másik véglet, az adaptáció mérsékelt paranoiával megterhelt hívei a már általában az említett spirivonalon indulnak el. A veszteség traumáját, a civilizáció végét nem tudják feldolgozni normálisan, mert összekeverik a saját életük végét a „világ” végéével. És tulképp nekik ez a szorongásterápia, ez a depi-dopamin flesselgetés teljesen elegendő a ’felkészülésre’. Elég balkonparizni, fórumokon beszélgetni erről és élni tovább a most sem tetsző életet.
A mitigáció hívei ugyancsak >értik< a problémát, és tesznek ellene a szolid kis eszközeikkel. De teljesen mindegy, hogy széndioxid kvótás keretrendszert fejlesztenek, vagy a jogi csűrcsavarás zöld távlatain agyalnak, vagy politikai fellépést szerveznek, mert se bé tervük, se víziójuk nincs arról, hogy jó esetben hova haladnának. Számukra a legnagyobb ellentmondás abban van, hogy ha NEM FOGADJÁK EL, hogy ez a modernista, technológiai és pénzügyi globális civilizáció a probléma oka és okozata egyszerre, azaz TEHÁT szerintük ez a rendszer javítható, akkor lehetetlen elképzelni, tervezni a szükséges változásokat. Mert marad ez a rendszer, csak más színű lesz. Ők úgy akarnak változtatni, hogy egy végtelen módosítási sorozat végül ne egy teljesen más rendszert hozzon létre, pedig erre volna szükség elképesztően rövid idő alatt.
Mitigáció és adaptáció közötti vergődés egy hatalmas elméleti vita a gyakorlatban. A klasszikus, konzervatív ökológusok legtöbbje és a hasonló modernisták, technokraták mind a mitigáció oldalán állnak. A károgók többsége, a gyakorlatiasabb ökológusok, antimodernisták és mai ludditák ugyanakkor az adaptációs oldalon vannak, mert a legkevésbé sem hiszik el, hogy a helyzet megoldható lenne. Utóbbi csoport szerint bármiféle „megoldásra” – ami nem létezik – már se idő, se hajlandóság, se erkölcsösség, se szándék nincs.
És ez a vita Bendellnél és a Mélyadaptációnál annak dacára nincs egyértelműen eldöntve, hogy szinte névelőként használják az adaptáció szót. Szlogenek szintjén hangoztatja minden deep fórum és könyv, hogy az adaptálódásban hisz, merthogy jön a vég, de közben az alapállítása semmi egyéb, minthogy >jön a vég<. A vég mibenlétéről, mértékéről, a folyamatokról nem nagyon esik szó. Amikor SBB fellép a médiában és mégis ilyesmikről beszél, akkor általában egy csokor parát hangoztat, mindenféle struktúra nélkül. Teszem azt, szajkózza, hogy jönnek majd járványok, mint ahogy a kofi is jött, jönnek majd gazdasági világválságok, jönnek majd háborúk, satöbbi. Ok, de ezek mind eddig is jöttek ÉS mentek. Mert a civilizáció már csak ilyen. Háborúzik, fertőződik, gazdaságilag kínlódik. Mert önmagában ezek a problémák a civilizációs problémák, és pont azt kellene elmagyarázni, hogy pár évtizeden belül miért lesznek ezek mások és nagyságrendekkel keményebbek.
Továbbá, arra is illene kitérni, hogy Jem Bendellel ellentétben sokan már <50 éve tisztában vannak a helyzettel. Már évtizedek óta kutatják a permakultúrát, építik a szalmaházakat, esznek hetente csak maximum 2-3 alkalommal húst, nem fogyasztanak, nem utaznak és törekednek a helyesen cselekvésre. Ott, ahol élnek, a saját kulturális közegükben. Ténylegesen adaptálódnak egy olyan világhoz, amely a „nagy villanás” után a maximálisan elérhető lesz. És ezt nem abban tudják megfogalmazni, hogy elkezdtek gitározni és már a szpotifájon a zene, hanem abban – hogy egy ismerőst ideidézzek –, hogy egy reggelen azt veszik észre, az éjjel az őzek bejöttek a kertbe és tőre rágták a sárgarépákat, de ez nem gond, mert amúgysem kellett annyi és ettől legalább a természet részének érezhetik magukat. (Ráadásul még agyon sem akarják lőni az őzeket a ká nagy természettiszteletükben!)
a zöldspektákulumba mélyadaptálódás
A vesszőparipámat éreztem… bár mondjuk mikor nem?! Zöldítés megy itt is. És a sorok között elvész a pár lényeges gondolat.
Merthogy Gelencsér elhívta Simon Michaux-ot, a finn kutatót, akinek előadása lehetett volna hosszabb és jobban kibontott, mert volt benne bőven tutiság. Simon Gelencsér-szerű károgó. Egyszerűen kiszámolja a dolgokat és ha már azon a szinten problémába ütközik, nem tud tovább lépni. Nem álomképekkel, vágyakkal és spirivel viszonyul a helyzethez, hanem azt mondja például, hogy a bányaipar elfinancializálódott és ezért pazarlóan és rosszul működik, ami nagyjából egy piacellenes tendencia (hol vagy láthatatlan kéz? hol?). Vagy hogy rézből csak elméleti síkon van jól ellátva a bolygó, mert a készletek fele energetikai szempontokból és anyagmérnöki okokból kitermelhetetlen formában van. Azaz eroi szinten több energiát igényel a kitermelési folyamat, mint, amennyit az hozna, amihez kell maga a réz, illetve nem lehet olyan minőségű bányász- és finomítói technológiát készíteni, ami ezen a szinten is működőképes lenne. Simon most hozott egy ’Lila átállásnak’ nevezett modellt, ami messze nagyobb figyelmet érdemelt volna. De előszöris: a Lila átállás. Ez valami beakadása a mérnököknek, vegyészeknek, mert András is gyakran pörög azon, hogy nincs olyan, hogy zöld átállás. Egy energiaforrás-típust szeretne a civilizáció kiváltani egy másikkal, és a szűkülő erőforrásai ennek kivitelezhetőségét komolyan nehezítik. Azaz úgy kellene a szén erejét kivonni a képletből, hogy a manőverhez nem tudunk egy teljesen új világot felépíteni. Én ezt az előadásaimon úgy nevezem, hogy ez ’a világ újragyártásának paradoxonja’. Miszerint, ha tudjuk, hogy a mostani technológiai civilizáció a legdinamikusabb, legoptimálisabb módon alakult kb 250 év alatt olyanná, amilyen éppen most, és ehhez bőven volt energia és nyersanyag, akkor feloldhatatlan ellentmondás, hogy egy olyan új rendszert építsünk ki, amelyik 1., még nem létezik, 2., ideálisabban gazdálkodik az energiával 3., kevesebb nyersanyagból éri el ugyanazt 4., és mindezt 250 helyett a kritérium 30-40 év alatt képes megvalósítani (+1., a természettudományos törvényeknek sem mond ellent).
Az átállás tehát nem megvalósítható, maximum módosítani lehet és lejjebb adni a technológiai szintet. És itt kezdődik a kaland, mennyire kellene lejjebb adni a technológiából. Merthogy 2 milliárd embertöblettel ezelőtt a 2000-es év világátlagos szintje lett volna ez a maximális technológiai szint (az első ájfón 2007-ben jelent meg!). Ugyanez a gond, amikor CO2 kivonásról hadoválnak (ez eleve egy marketing kamuként született). Hogy majd kivonja a technológia a többlet CO2-t a légkörből és letárolja. Minden nap 20.000 év alatt keletkezett szenet éget el a civilizáció (hagynék időt!), és 2050-től majd azt kellene, hogy minimum a 20.000 évnyi, friss kibocsájtás mellett 40.000 évnyit vonjunk ki. NAPONTA. És ezt diplomás emberek mondogatják!
Simon megemlítette azt a másik lényeges energetikai kérdéskört, hogy átállni alternatív energiaforrásra azért is nehézkes, mert eltérő formákban és eltérő mennyiségben kell az energia. A kulcsfontosságú logisztikához (kerozinos repülés, olajretkes tengeri hajózás, közúti közlekedés és szállítás), a kulcsfontosságú elektromos technológiához (áram) és a kulcsfontosságú kohászathoz (erőforrásból anyag előállítása) más alakú és sűrűségű energia kell. Vagy rövidebben, napelemekkel nehéz meghajtani egy alumínium kohót, tűzifával nem tud felemelkedni egy repülő és bioetanollal nem tölthető fel a tablet. A Lila átállás tehát egy olyan modell, amely figyelembe veszi ezeket a gyakorlati realitásokat. Olyan energetikai megoldást vázol fel, amely esetében a rendszerben vannak helyettesítve az energiatermelő opciók, illetve a kalóriasűrűség és az energiahordozó halmazállapota hasonló a most használtakhoz. Így nem kell újrahuzalozni a fél világot és nem szükséges csodafegyverekre (tokamak, hélium3 fúzió, űrlézer, hidrogénüzeműség, stb) várni.
(A részletesebb leírást nem tudom idebiggyeszteni, mert még preprintben sincs, és nagyon új a koncepció. De már most értelmesebb, mint bármi más alternatíva.)
no, mindegy
Majd valahogyan beduzzogom ezeket is a könyvbe… A második nap már ki se mentem. Helyette inkább hulladékban hagyott anyagokból átépítettem az íróasztalomat állóvá, miközben halkan duzzogtam, hogy „na, rozsomák bürokraták, ez az igazi körforgásos gazdaság!”, katalogizáltam és átrendszereztem vagy 50 új könyvem és csináltam finom pizzát. Beljebb voltam, mintha részt vettem volna a jeemborin.
Amúgy itt található egy alternatív beszámoló a világfórumról.
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!