FIGYELEM! Ez a poszt érzékelhető mértékben tartalmaz megfontolásokat a következő könyvemből, a Hübriszből! Fogyasztása mindenkinek ajánlott, javallott (ahogy gyerekkoromban a PRO7-en is mondták: pákunszpájláge und ápotéká)!
Múlt évi utolsó körös előadásaim egyikét javarészt annak szenteltem, hogy bemutassam, mennyire ad hoc ötletelések és elképzelések mennek a műtárgypiacon. Akármennyire is utálom ezt az elnevezést, a ’műtárgypiacot’, azt azért el kell ismernem, hogy nagyon találó. Hiszen a kereskedelem ezen területén sincsenek más szabályok, az alkotások kikerülnek a placcra, megcsócsálják őket, nézik a fogaikat, majd egy szakértő - aki amúgy maga nem tud alkotást létrehozni - jól beárazza a portékát.
Azon túl, hogy a művészet összes logikájával, céljával és értelmével szembemegy a folyamat, szerencsére ez a hozzáállás majdnem teljesen fel is számolta az egyedi alkotások világát. Ahogy az lenni szokott, az iparosítás, a „képek gyártása” nagy ütemben szorította ki először a kézműveseket, majd az alkotókat, majd az iparosokat, hogy a végén csak egy szép, nyomtatott/szitázott tucatáru maradjon. Érdemes belegondolni, hogy egy nyomda és egy képkészítő közötti különbség tulajdonképpen abban áll, hogy a nyomda nem olyan minőséget állít elő, mint egy alkotó, hanem sorozatgyárt. Persze mímelheti az összes egyediesítő elemet, lehet sorszámozni, limitált példányszámozni, de ezek mögött semmilyen garancia nincs.
Amikor én elkezdtem a rajzot komolyabban csinálni és ennek első lépéseként otthagytam az intézetet, sokan azon ríttak nekem, hogy majd emiatt nem fogom tudni eladni a képeket, mert nem lesz papírom arról, hogy a papírjaimon van valami és azokat megéri venni, hiszen nem puszta papírok. Jó-oké, nem is akartam befektetési célú termékelőállítást létrehozni, az nekem tökéletesen megfelelt volna, ha az én képeimet inkább nézegetik, kirakják a falra, majd jól továbbadják az utódoknak. Titkolt vágyaim egyike persze az volt, hogy a rajzaim méretre kerüljenek többe, mint ugyanannyi méretben abból a bankjegyből, amely éppen forintban a legtöbb… ezt még nem értem el, de 68%-át már igen. A másik álmom az volt, hogy a rajzok segítségével a rajtuk lévő grafit érjen többet az ugyanannyi súlyú aranynál. Namivel folyamatosan változik a színarany aktuális ára, így eleinte ezzel a heppemmel problémák voltak, de mára szerencsére a grafit győzött, súlyarányban 124%-nál járok.
Ez persze másnak hülyeségnek tűnhet, de annyira nem az, mert évszázadokig a festmények pigmentjeit külön árazták be, külön megadták, hogy mennyi aranyfüstöt, lápiszt, és hasonlókat KELL elfesteni a képre, hogy értékénél legyen. Az aranygótika és a kék korareneszánsz festészete között lényegében ez a legjelentősebb változás. Sőt, továbbmegyek, amikor a képekbe és műalkotásokba tárolták át a javarészt ipari forradalommal gyártott zsetont, akkor az tulképp azért történhetett meg, mert éppen kevés volt az elérhető arany a felhalmozódott tőkéhez mérten, ugyanakkor közmegegyezés alakult ki a kor műalkotásainak esetében arról, hogy mindenki elfogadja azokat az alkotásokat szépnek. Így abban egyeztek meg az esztétika nyelvén, hogy eladhatóak/viszonteladhatóak lesznek az alkotások és legalább olyan jól tartják majd értéküket, mint az arany.
Részben azért is kedveltem meg a figurális ábrázolást, a realizmust, mert az garancia, hogy továbbadhatóakká, tehát az időben megmaradókká válnak a képek. Látni remélhetőleg a jövőben is fognak, tehát ez így okés… részben meg természetesen azért lett a realizmus, mert a többi ágazat egy rakás szar. Határtágító szutyokságok, melyek mímelik a művészetet, senkiemberek vágyát tükrözve, hogy lehetnek delejes nagyművészek. Nem illeszkednek kulturális kontextusba, nincs értelmük, egyszerű naiv próbálkozások minden szakmai tudás nélkül.
Sokszor meséltem, hogy már az ’50-es ’60-as években ment a panaszkodás arra, hogy egy kör kezébe került (nem a gyík-bildenbergék, hanem a késői Dilettáns Alkeszok Dekadens Alterei alkotta poszt-dadaisták) a művészeti fórumok java. Első meghatározó elképzelésük az volt, hogy a 2 világháború tökéletesen jól példázza azt, hogy minden régi rossz, tehát minden értelemben teljesen újakat kell alkotni. A másik alapvetésük abban állt, hogy számukra a modern és kortárs művészet a kor hangulata miatt (modernitás, fejlődés, emörájkáj) és a kereskedelmi szemlélet hatására (németes hanza-kereskedelem, emörájkáj mercsöndájzing) egyszerűen mindenbe bele lehet és kell vonni a piaci logikát. Ez a folyamat amúgy később, mint globalizáció vonult be a köztudattalanba.
Kb azóta a termelési szemlélettel nem lehet mit kezdeni a művészeti világban sem. Sokat kell gyártani, eleve gyártani kell, kell marketing gépezet is, üzemelni kell időtől függetlenül. És a legjobb: versenyképes árakat kell felépíteni. Ez mind ment a modern művészeteknél. Bernáth Aurél, akit igazán nem lehet vádolni a minőségi művészet űzésével, már maga arról panaszkodott a ’60-as években, hogy havi kvóták szerint kell ontani a képeket, több százat (!), hogy gyűjthetővé (azaz versenyeztethetővé) váljanak a képei. Ezt pedig csak technológiai fejlesztéssel, ütemezéssel, tömbösítéssel, racionalizálással, piackutatással lehet elérni. Nem mellesleg az előretolt marketinges helyőrség, a kereskedő galériások sem ártanak. Mint egy bóvlit okádó gyár esetében, a kvalitás garanciát szavatoló címkézési és álomfestő folyamat végén egy név felemelkedése hirdette, hogy sikerült a nagy modellváltás: Andy Warhol.
a Warhol volt, hol nem volt
Remélem sokan nem ismerik ”””művészetét”””, de ő készítette gyártotta a színes Marilyn Monroe képeket, vagy a levesesdobozokról készült falvédőket. A pop art, azaz populáris művészet a banális és mindennapos világát vitte át a művészetébe. Új technológiái olcsóságuk és termelőképességük, nomeg felületes felfogásuk és igénytelenségük hatására közkedveltekké váltak. Az akril festékek elkezdték kiszorítani az olajat, a szitanyomás (aka a vakok litográfiája) művészeti technika lett. Warhol leveseskonzervje - a szegénység és az ipar által a lakosságnak gyártott, megmentő dobozolt élelme - vált a csúcsműalkotás témájává.
[Kis kapcsoszárójeles beillesztményem, mert egyre nagyobb hülyeségeket kezdenek mondani a ’klímaaktivisták képeket öntenek le’ témakörben. Azért dobozolt paradicsomlevessel, krumplipürével, borsófőzelékkel öntik le a képek (valószínű) másolatait védő üvegeket, mert így akarják lekommunikálni a pöffeszkedő társadalmaknak, hogy amíg elképesztő rongyrázásban védik a múlt művészetét, addig teljes erővel az éhenhalás és ökológiai összeroppanás felé haladunk. Nagyon-nagyon-nagyon jó esélyünk van rá, hogy olyannyira szegénnyé fog válni a jövő, mint amikor csupán konzerv szutykok fogyasztására volt lehetőség. És azzal, hogy hozzáragasztják a kezüket a védőfalhoz, azt fejezik ki, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a véleményt, a fiatalok hangját.
Én persze nem így kommunikálnék, én elítélem ezt az élelmiszerpazarló heppet. Én felgyújtanám az egész múzeumot. Mert a vagyonmarketing ilyen intézményei, ahol a munkáskultúra identitását fűtik, a legnagyobb fedezettárolói azoknak a befektetőházaknak, amelyek finanszírozzák az ökológiai összeroppanásért felelős cégeket. Hozzáteszem még, hogy én örülnék neki, ha a művészetem olyan tűzben égne el, mely egy magasabb rendű célt szolgál, és nem olyanban, mely ideig-óráig melegen tart. De hát, ugyanekkor én túl hosszú mondatokat is írok, melyeket nehéz értelmezni, így gondolom ezért sem lángolnak a Gúgendheimek.]
Mindez a konzervdobozos izé azért lényeges, mert a 20. század legnagyobb értelmezési problémája egy az egyben megérthető belőle (a jelentés jelentése, a szimulákrum). Az ipari forradalommal születő probléma ez: Mi lehet az a többlet, ami értékesebbé teszi a puszta anyagot a saját alapanyagértékénél? Mi hordozza az értéket? A tárgy vagy a tárgyat létrehozó gondolat? A gyártmány vagy az emberi alkotmány?
A modernitás az előbbire helyezi a hangsúlyt, hiszen MATERIALISTA, anyagelvű. A tákolmányából indul ki, mely felemésztésre, fogyasztásra, amortizációra kerül, kidobódik, mert elhasználódik, stb. Pótolható erőforrás- és nyersanyaggazdálkodásból. Időleges és szükséges, tehát olyan, ami pont az ellenkezője az alkotásoknak. Azok céllal rendelkeznek, javíthatóak, őrzik őket. Mert ÉRTÉKET HORDOZNAK.
Namost a kibékíthetetlen ellentét abban áll, hogy hogyan adjunk el alkotás áron valami olyat, amelyet szaréhugyé gyártottak a világ szemeitől elzárva? Hogyan mímeljük nélkülözhetetlenné azt, ha eleve mesterségesen fogjuk elöregíteni? Hogyan adjunk át vele többletérzést, emberi értékeknek tűnő érzeteket (piacul: fílinget, flót és múúdot)? A megoldást már kiizzadták, nem kell beleroppanni a fejtörésbe! Elég ráolvasni a portékára, hogy az maga az eszme!
brandeljünk vacsira valami finomat!
A kollektív értékek őrzői, az eszmék, a gondolat és az isteni így alakultak át a matériába. Ez volt az az eszmetörténeti váltás, mely során „az isten tárgyiasult”. Mivel mindaz, ami jó, az évtízezredek óta köztudottan szép is. Így ami mű-anyagból készült, mert például az eredeti anyag túl drága volt vagy elérhetetlen, az be tudta fogni az új idők szelét. Az „új anyagok” (alumínium 1885-től, bakelit 1910-től, króm 1924-től) mámorító látványa és a megszokottól eltérő formázhatósága összekapcsolódott az iparilag gyártott modernitással, a látványuk sajátos szépsége lett a záloga mindennek, ami új és egyben jó.
A munkás, paraszti, alsóbb urbánus, szóval röviden modern társadalmi tömegeket kiszolgáló gyártással az eszmepótlékok eljutottak mindenkihez. Belekerül például a szocialista angyalkába, aki hozza a karácsonyfát. Őt vad ateisták is közkedvelten jézuskának hívják (nem tudni, hogy ez tulajdonnév vagy köznév, hiszen ebből több van, mint a kis ’k’-s krampuszokból, tehát nem olyan, mint a nagy ’t’-s Télapó). Benne van a Pariser Wurstban, a párizsi kolbászban, amely egy minőségi vörös hús hentesáru volt, most pedig ömlesztvény. Ma változatlanul folyik tovább ez a tárgyiasulás csak mindent átszőve és magasabb szinten. Ott van mindenben, ahol egy hagyomány egykori elemei marketing üzenetekben szerepelhetnek. Merthogy fordított a szemléletmód. Nem az van, hogy az embereknek beugrik valamilyen konkrét dolog, amire szükségük van, ami számukra fontos és jó, hanem vannak fontos és jónak vélt dolgok, melyekről az a hír járja, hogy feltétlenül szükségesek az emberek számára.
Ott lapul a tárgyiasult isten jelensége (szakmai elnevezés, ez van!) minden kiállításon, amikor a nézelődők nem értik a látottakat és ezt átszellemülten, egyetlen szóban, az „érdekes”-ben foglalják össze. Majd az érdekes és fontosnak vélt eseményt dokumentálandó az érdekességet megszerzik és hazaviszik egy hőtőmágnesen.
De belekerült a Kínában petpalackokból olvasztott szálakból szőtt nagymagyarország térképes sálba is, mely a hozzá illő cirka 4-500.000.-es zakón szemlélve rikítóbban hat egy sokezermiliárdos uniós zakóknál is. Ez a nem csak nálunk működő, hanem globális rendszer a vélekedések vélekedése, a jelentés jelentése, a buták tudjukhogyértikje. (Krisz! Ez a baj a marketingemmel! A rá szánt időt is elpicsogom értelmetlenségekre.)
ne legyél bögre, ne legyél kulcstartó!
Néztem a Vox tubájának egyik részében, hogy a briton nemzeti múzeumban mennyire csodálatosan körbekofáskodták a tereket. Ahogy megjegyzik, a múzeum költségvetéséhez szükséges az a bevétel, amely abból keletkezik, hogy a műalkotásokat rányomtatják mindenre, ami éppen hagyja, majd ezt tukmálják. Örömmel mesélik el, hogy hogyan ismétlik vissza a falakon látható képeket részletekben, darabkákban, színekben, hogy az utolsó kiállítási teremben, a múzeum shop-ban sikerüljön valamit vetetni a látogatókkal. És hát ez nagyon nem okés így! Ilyen esetekben a legkevésbé van szó a műalkotásokról. A tárlat ilyenkor egy kultikusnak érzett rituálé a kacatvásárlás előtt. Az egyik leggázabb dolog, amit lehet csinálni, hogy a reprózással és képek átalakításával egy termékre kerülő mintává redukálják az alkotást.
2009 körül terveztem, hogy készíttetek művészeti nyomatokat a rajzaimról, mert egy ismerősöm IWIW képei között megláttam, hogy egyik rajzomat letöltötte az én IWIW profilomról, és kinyomtatta magának. Tök jól esett. Igen, nem mindenki tud elmenni a kiállításra (mondjuk, el kellene indulni, az már jó kezdet!), és a nyomatok jók lehetnek azok számára, akik elől megveszik a képeket. De ez akkor még nagyon macerás volt. Semmitmondó festményeket könnyen lehet reprodukálni, de minőséget annyira nem. Ahhoz kell az alkotó kritikus és kompromisszumokat nem ismerő jóváhagyása, mert ő látja, hogy minden jól lett reprodukálva, vagy a nevével kiemelt másolat nem az, amit ő kreált.
Ange mesélte nekem, hogy István (Sándorfi) is háklizott akkor, amikor szerinte rossz színbeállítással hozták ki a nyomdából az első x db nyomatot a festményeiről. Nem írta alá őket, mert ez hitelességi és létértelmezés-béli kérdés volt számára. Nem holmi termékgyártás ez, azt bárki tud csinálni. Velem ugyanez fordult elő, bár elsődlegesen technikai okokból. A grafit csillanását nem lehetett hogyan kijátszani a rajzok fotózásánál. A scannelés szintén nem volt járható út, mert a rajzok felszíne nem sima, hanem a grafit mennyiségétől és mélységétől függően hullámzik. Mindenhogyan próbálkoztunk, de vagy irracionális árakon sikerült a semmi, vagy ingyen. 8 év kellett hozzá (meg egy megfelelő fényképező), hogy sikerüljön nagyjából elfogatható minőségben fotót készíteni a rajzokról. Még további szőrszálhasogatóan irreleváns bemutatást nélkülözve kijelenthetem, hogy nehéz volt. Nagyon!
de végül sikerült!
Kofi időben beleástam magam az aktuális technikai megoldásokba, és az egyik módszer elve nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan tapasztalatom szerint a rajzolás során kell beállítani a lámpákat. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a tónusok látható optimumát úgy lehet megtalálni, hogy a fény beesési szögének és a szemlélő tekintet szögének 90°-ban kell állnia (világoskék jelölések alább). Ezért is van az én lámpám a rajzállványhoz egy sínre rögzítve, mert ha külön mozogna az laphoz képest, akkor mindig más tónusokat látnék. És pontosan ezért van mindig olyan „kevés” megvilágítás rajzolás közben… annak ellenére, hogy a lámpában egy 200W-nak megfelelő villanykörte világít, alumínium szóróbúrában. Ha máshol is meg lenne világítva a rajz, akkor olyan káosz, vetettárnyékok, sáskajárás és hasonló katasztrófák lennének, hogy elveszteném a vonalat. Ez az erősség pont annyira világítja meg a szemlélt részeket, hogy amikor beszürkítem őket, akkor mindig a tökéletesen lapfehérhez képest módosítok. A 90° miatt sem a fehér, sem a szürkék nem változnak, hiszen a fény forrása egy mindig stabil pont.
Viszont, ha a grafitlemezkék pont úgy feküdnének, hogy munka közben felszínükön visszacsillanna a fény, akkor meg én vakulnék szépen meg. Ezért a lámpa oldalsó iránya is adódik: mindig a bal felső sarok felől világít (sötétebb kék jelölés alább), így amikor a képen arra merőlegesen húzok vonalakat (sraffozok), akkor a rovások árkaiba kerülő grafit nem csillan, hagyja megmutatni magát. Ezért van mindig egy iránya a sraffozásnak, és nem ész nélkül van szántva a lap.
(Többen kérdezik a kalapot, hogy azmeg mivégetti hipszterkedés. Na, hát az azért van, mert a szemeim környékének a rajzolás közben végig árnyékban kell maradniuk. Így a retinámra és szemem fenekeire eső fény CSAK a rajzról oda verődő hullámhosszokat méri. Ugyanis, ha máshonnan is érkezne fény, akkor óhatatlanul fakóbbnak látnám az adott tónust (enyhén túlexponálttá válna). Ráadásul különösen a koncentrált figyelemnél a szemlencse a retinára fókuszáláshoz áll pozíciójába, és ha más irányból kap fényt, akkor azt szanaszét vetíti le a szemfenékre. Ezek a fénybehatások nagyon terhelik a szemeket, elősegítik a szürkehályog kialakulását. Tudomásom szerint kb ugyanezért hunyorítunk erős napsütésben. Videókon néha látszik amúgy a másik trükköm, hogy feketére vannak festve a mechanikus ceruzáim hegyei. Eredetileg ezek króm bevonatosak, de a csillogásuk szintén kínozza a szemet, ha direkt megvilágításba kerülnek.)
Ez a tónushelyesség nehéz ügy, mert annyi van belőlük, és ráadásul mind valamilyen. :) És ezt visszaadni nagyon nehéz egy printben. Így hát, amikor megtaláltam az említett digitalizálás technikai leírását, akkor felvillanyozódtam, hogy itt van végre a kutya elásva. Így is lett, a hepehupák kivédéséért két irányból világítják meg a rajzot, ahol a két fényforrás beesési szöge és a papír síkja együtt 90°, és szabályosan a kettő között áll az érzékelő, az optimális 45°-ban. Így amikor elmozdul a letapogató, mindig az azonos 45°-ból méri a felé visszaverődő fényt. Majd a lap szélére helyezett amolyan etalon tónuskártyát is beolvassa és a gépi utómunkán csak beállítjuk, hogy a kártya jeleinél a fekete az a max fekete, a fehér az a max fehér. A többi pedig informatikárius matematika.
A legutóbbi ilyen letapogatásnál annyira meg voltam elégedve, hogy csak 1x kellett módosítást kérnem, mert a választott papír anyaga egy leheletnyit hűvösebb árnyalatú volt, mint azé, amit használok, így mesterségesen kellett egy bolhaszerszámnyi melegséget hozzáadnunk a printhez.
fine art print
És így eljutottunk a lényeghez! Immáron az összes rajz letapogatódtatik, tehát az internetben és a digitális ájerben is ugyanúgy látszódnak, ahogy a valóságban (80%-ban, mert most még nem csillognak, ennek megoldása lenne a következő dolog). Több rajzomról, amelyeknél úgy ítélem meg, készíttetek nyomatokat. Őrizve a hagyományt, a kis sorozatszámú grafikákra jellemző 15 példányban, és az eredetiségüket garantáló, általam készített szárazpecsét nyomattal a sarkukban. Hordozóanyaguk kenderpapír (öko, bio, laktóz és gluténmentes, 100 év gyártói jótállással), UV védő lakkozással. Hengerelni nem lehet őket szerintem, de a nyomdászok esküdöznek rá, hogy deigen.
Mi ebben a lényeg, amiért a fenti litániát is zengedeztem: így van esélye versenyképessé válni a legvadabb absztrakt szutykokkal! Hiszen a képek árát nem befolyásolja továbbiakban a szükség, ugyanakkor a nyomatok esetében ugyanazokat a képeket egy light árkategóriában is meg lehet vásárolni. A szerény marxokapitalista számításaim szerint így egy eredeti rajz ára 125.-/cm2, míg egy printé 35.-/cm2-re jön ki, minden esetben a rajzolt kép mérete szerint.
Mint ahogyan a rajzaim esetében sziklába lett vésve vala, tőlem csak ennyiért, de maximum ilyen áron lehet megvásárolni a rajzokat és a printeket. Aztán más már úgy kereskedik velük, ahogyan akar és tud. Adhatja ajándékba, galériásként dolgozhat azért, hogy neki legyen rajta haszna, es té bé.
Egyszerűen ráuntam arra, hogy alkudozgatnak, fontoskodnak és trükköznek az én munkámmal. Amikor alkudozás után, a csökkent árból 50%-ot lenyúlnak, majd kiderül, hogy úgy adták el a képet, hogy fogalmuk sem volt róla, illetve rólam, vagy amikor nem kaphatom meg a vevő adatait, hogy kérdés esetén meg tudjam keresni és hasonlók, akkor ebben az osztásban már csak baleknek lehet lenni.
Számos okos beszélgetésen vagyok túl, amelyeken meghallgathattam, hogy miért kell úgy működni, mint ahogy a nagyok csinálják. De valami csoda hatására fel kellene fogni, hogy a kultúra és a fő ágazatai nem olyan világban mozognak, mint amilyenben a bármilyen alkalmazotti állás vagy valahogyan pénzé tehető szolgáltató foglalkozás. Itt ha nem éri meg, akkor nincs többé és kész, idővel lehet a nulláról kezdeni. Ha nincs többé könyv, akkor nem lesz tudásátadás, nem lesz elmecsiszolás. Hallgatni sztorikat nem olyan, mint a kognitív hálóba belülről beleszőni. Ha nincs értelmes film, mert a vécén is tv-zni kell, akkor egyre silányabb, elinfláltabb, tucatabb mozgókpek fognak születni (netfix), és végül nem lesz forrás a minőségre. Folyamatosan minden gépiesen csináltá válik, mígnem eljön a pillanat, hogy a pálmazsírt fogadjuk el megfelelőnek a hájas tésztában. Enni fogjuk, de nem a nagyis vasárnapokra fog emlékeztetni az íze, hanem a céltalan zabálásra és újraéhezésre. Tanárul, mert ez talán manapság átmegy: nem az lesz, hogy elfogy tanár, hanem a tanár jelentésének jelentése kerül a helyére. Egy silány, pótember, egy rosszul megírt tankönyv, többlettpénzen vásárolt bé kategóriás különórák, és mindez összességében sokkal drágábban, mint amennyiből a legelején a helyes döntést meg lehetett volna hozni.
Az idei újítás szerint minden eladott kép árának (egyelőre) 10%-a megy tovább a vásárló szerint választott ’Kit mentenél meg?’ célra. Ez a vásárló által lesz választható egy állatmenhely, direkt állatvédelmi szervezet és egy erdőmentő szervezet, program közül. Mindig az adott évben kiválasztok egyet-egyet, amelyeknél éppen a legjobban hasznosulhat ez a forrás. Ha elérem a szükséges és elégséges céljaimat, akkor megemelem ezt a rést akár 50%-ra is. És erről rendszeresen küldök majd tájékoztatást az összes kereskedelmi galériának.
Szóval, ha úgy gondolja a kedves olvasó, hogy szeretne rajzot vagy limitált nyomatot vásárolni, keressen bizalommal! (Az aktuálisan elérhető képek a drawings & prints menüpont alatt, a képeknél jelölve láthatóak. Sajnos jelenleg csak ennyi, mert a Hübrisz és a béta verzióban üzemelő kormányzásunk teljesen leköti a rajzos időkeretemet. Talán februártól jönnek az újabbak.)
Pali
beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!
kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!
