tárlatvezetés

A megnyitókban egy dolgot nem szeretek, méghozzá azt, hogy akárhogyan is szeretném, alig van időm beszélgetni az ellátogatókkal. A tömeg, az idő rövidsége eleve nem teszi lehetővé, hogy hosszasan lehessen egy-egy kérdés végigbeszélni, de eleve 150 főre átlagosan 1-1 perc jut egy ilyen alkalommal.

Éppen ezért szoktam „tárlatvezetéseket” tartani. Na, nem olyan ’mi látható a képen és milyen trauma ért, amikor ezt rajzoltam’ alapon, hanem főleg háttérinfókról, érdekesebb részletekről szeretek beszélni - természetesen, a felmerülő kérdések megválaszolásán túl.

Például, hogy a mechanikus ceruzás grafit rajz, az tényleg nem a ceruza rajzot jelenti, és ez azért fontos, mert, ha ezzel tisztában van valaki, akkor nem keveri össze a rajzokat fotókkal mondjuk - mint, ahogy volt már erre példa. Vagy, hogy a lehető legvékonyabb hegyekkel dolgozom a rajzok teljes felületén, ugyanis, ha variálnám a 0.3-at, 0.5-öt és 0.7-et, akkor foltos lenne végül a kép. Ennek oka, hogy a grafit színe változik a hegy átmérőjétől függően és ez nem a H, B, 3B, stb keménységek miatt van, hanem a grafithegy receptúrája adja. Inkrediböl!

tárlatvezetés.jpg

Szóval, most is lesz tárlatvezetés, ahova terveim szerint leviszem pár eszközömet, mert az estompé még mindig egy érthetetlen mütyűr mindenkinek (aki eleve hallott már róla), illetve összeszedem pár korábbi rajzom, vázlatom a mappámba és azokat is megmutatom az érdeklődőknek.

De szó lesz - illetve lehet szó, ha érdekesnek találja a közönség - a novemberi kiállításról, a készülő Realizmus. könyvemről, vagy akár a vásárlásokról, képeladásokról is lehet csacsogni.

Úgyhogy, akit érdekel egy ilyen tárlatvezetés, azt örömmel várom július 7-én, 15:00-tól a Magyarság Galériában!

A program Facebook eseménye pedig ide kattintva látható. És köszönöm, ha jelzitek, hogy ’ott lesztek’ vagy ’érdekel’ titeket, illetve, ha be tag-elitek, meghívjátok azokat, akiket érdekelhet, mert ez sokat segít hírét vinni a dolognak. ;)

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

dobjuk fel a nappalit!

Mint általában - a kiállítások körül - megszaporodnak a rendeléssel, képvásárlással kapcsolatos kérdések, és, bár törekszem rá, hogy folyamatosan egyszerűsítsem a lehetőségeket és az opciókat az érdeklődőknek, azért mindig van egy-egy új kérdés, ami viszi a prímet. A mostani legaktuálisabb ilyen kérdés a képrendelés.

ez tetszik, lehetne kicsit nagyobb, színesebb és ugyanez szoborban?

Amikor felmerül rendelés kérdése, akkor egy kicsit mindig meg szoktam ijedni, mert ez azt jelenti, hogy a megrendelőnek van egy konkrét ötlete arra, hogy mit ábrázoljon a kép. De nem arra, hogy milyen hangulatú, látványvilágú, hanemhogy milyen témájú legyen. És, mivel én a témát egyfajta keretezésnek tartom, ami apropó egy látvány bemutatására, ilyenkor az esetek többségében már borítékolom, hogy a technikámmal szeretnének valamit viszontlátni. De a bökkenő az, hogy ez a legmacerásabb, legnehezebb és leglehetetlenebb dolog, amit kérni lehet.

cs-cs-ccccssss.gif

Amolyan ’találd ki mire gondolok, de még én sem tudom’ szitu, amiből ráadásul nekem is nehéz kiindulni.

A látvány nagyon bonyolult módon épül fel, és a „mondanivaló” vagy az a’ izé, amit minden néző maga kap egy képtől, az benne születik. Kicsit olyan ez, mint egy nonfiguratív tetoválás, amit nem hord valaki, hanem visel. Nem díszíteni akarja vele magát - miközben a tetkó azért díszítő funkcióval is rendelkezik -, hanem viselni akarja, mert számára az jelent valamit. És magát a jelentést, a tuti, ’ez a jelentése’ jelentést csak ő ismeri és ő tudja másoknak dekódolni.

Egy kép esetében is így van. Annak van valamilyen témája, egy kerete, paszpartuja, de senki sem ezt a tárgyat vásárolja, hanem a számára jelentett jelentését. Ezért van, hogy néha csak úgy megtetszik egy kép valakinek. A hangulata, a részletek, összhatása ragadja meg és a téma szinte harmad vagy negyedrangú lesz.

Szóval, aki rendelni szeretne, annak én az alábbi 5 kérdést ajánlom a figyelmébe:

- Milyen hangulatú képet szeretne? Mondjuk inspirálót, elvarázsolót, keményet, sokkolót, bonyolultat vagy letisztultat, (vagy, amire volt már példa, „odab*szósat” ;) ), stb?

- Milyen fogalmakkal tudja leírni, hogy mit szeretne viszontérezni a képet szemlélve? Teszem azt, szeretetet, pátoszt, maximalizmust, keserédességet, emlékeztetődni, stb?

- Milyen méretben lenne ideális? Egy intim kisebb, egy közepes, ami mobilis, de szép, nagy a keretével együtt vagy egy olyan, amely ledominálja az egész teret, ahova kerül?

- Melyik a leginkább tetsző 5 rajzom (az eddigiek közül)?

és

- Mennyit szán rá?

Utóbbi kérdéshez van egy kis magyarázat, mivel ez tud feszengős lenni. A rajzok árait munkaidőben kalkulálom ki. Ez nagyon más, mintha egy konkrét rajznak az árát mondanám. A meglévő, nem rendelésre készült rajzok árai adottak. Azok, mondjuk egy kiállításkor kapnak egy induló árat, valamint idővel változnak, de a rendelés ilyen szempontból szabadabb dolog.

Megrendelésnél mindegy, hogy konkrétan mi van rajzolva, mert nincs könnyebb vagy nehezebb téma, kb ugyan annyi időt vesz igénybe bármilyen téma. Ebből adódóan a mérete és a részletessége a leginkább meghatározó. Ahol homogénebb háttér van, ott gyorsabban lehet haladni, ahol részletes valami, ott lassabban. Szóval, munkaórákban egyszerűbben ki tudom találni, hogy mi és hogyan legyen a képen, akár téma szinten is.

Ja, és van még egy fontos dolog, minden rendelés esetében előleget kérek, mert már sajnos futottam bele abba, hogy berendeltek egy képet, aztán inkább mégsem kellett, és néhány ötletnél komoly gondot tud jelenteni az, hogy új vevőt kell találni rá.

vegyünk, rendeljünk vagy Golden Ticket?

gt.jpg

De, mivel most egy új anyagot is készítek, ami kicsit prioritást is élvez, így jó lehetőség - szerintem - a Golden Ticket vásárlás. Ez egy vásárlási utalvány, amiről ez alatt a link alatt írtam bővebben. Megrendelés esetén (vagy ha új, eddig még nem látott képet szeretne valaki) ez lehetőséget teremt, hogy még a publikálás, a bemutatás előtt lefoglaljanak, megvásároljanak a ticketesek egy-egy képet. Ugyanis ők előbb látják meg, ha valami elkészül, így ha nekik tetszik egy rajz, akkor azonnal be is tudják váltani a Ticketjüket.

A Golden Ticketet annyiért tudják megvásárolni, amennyit szánnak egy képre, de rá is tudnak fizetni, ha például egy új kép drágább vagy meggondolják magukat és nagyobbat szeretnének. Így nincs az, hogy a megváltott értékű Ticketeket nem lehet levásárolni, illetve előlegként is tudnak működni, ha a képre szánt összeg mondjuk 50-70%-ért vásárolnak képet.

És, ami külön fontos, hogy ez által én is és a vevők is jobban tudnak tervezni. Én tudom, hogy kik milyen és mekkora képet szeretnének (az 5 kérdés alapján), és a vevőknek meg nem kell 1-1 képen izgulniuk, mert adott időn belül több közül is választhatnak, melyek frissebbek, összetettebbek és - reményeim szerint - látványosabbak. És a képek publikálódnak, kiállításra is kerülnek, ami által értékhordozók lesznek.

Szóval, azoknak, akik gondolkodnak képvásárláson, csak egy dolgot mondanék még. :) Ezt:

mi jön.jpg

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

rendezzünk kiállítást ismét!

No, de milyet? Mert gyakran kell csalódni a művészeti eseményekben. És ez oly nagy probléma manapság, hogy fontosnak éreztem összeírni kicsit, hogy mit lehet majd várni A hihetetlen, szürke valóságtól.

Ugye, ez egy kettős esemény lesz, mert a megnyitóval egybekötve kerül átadásra a Művelődési Központ megújult kiállítótere, a Magyarság Galéria és mellette nyílik a kiállítás is.

Én valami olyasmit képzeltem el, hogy egy átfogóbb anyag kerüljön ki tőlem, részben olyan munkákból, melyek már 8-10 évesek, és részben olyanokból, melyek egy fokkal összetettebbek és frissebbek. Ebből adódóan kerül ki a Hellén sorozat, és pár új, megrendelésre készült kép. A Cápáról már sok szó esett, illetve a videója is elkészült, de még lesz 3 másik kép is, amik a lehető legfrissebbek lesznek, mivel megrendelőik is a kiállításon fogják őket először látni élőben. Nomeg szeretnék némi bepillantást engedni mindazon egyéb, de művészeti dolgokba, melyekkel foglalkozom, illetve azt is bemutatni, ahogy foglalkozom a rajzolással és a realizmussal.

unalom.gif

És, hogy ne legyen unalmas és száraz a sok cénpor a falon, folyamatosan látható lesz egy kisvideó arról, hogy az elejétől a végéig pontosan hogyan készül egy kép, olyan betét részekkel, melyekből pár érdekesebb részlet is kiderül a szakmai „kulisszatitkokból”. Ha minden jól alakul, akkor ezzel összesen 4 videón lehet majd látni rajzok készülését, ami még azért ad némi izgulnivalót az utolsó napokra.

Írott háttéranyagok természetesen több képnél is lesznek, főleg a blogra készült szövegekből, egy kicsit átszerkesztve, illetve, amit igazán ritkán szoktam, hogy láthatóvá teszem azokat a fényképeket is az egyik képnél, melyeket a készítésekor használtam. Az örök vesszőparipa ez a fotókról rajzolás, de ha bárki maga előtt láthatja a fényképeket, ami felhasználásra kerül egy kép készülésekor, akkor valószínűleg mindenki számára megérthetővé válik, hogy miért sem olyan egyszerű dolog ez a realista rajzolás.

Úgyhogy száz szónak is 19 másik a vége: én már kíváncsian várom a megnyitót, még úgy is, hogy - szerintem - én tudom leginkább, hogy mik lesznek majd láthatóak! ;)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

festmény.gif

egy hét a műhelyben

Hosszas kínlódás után - ami leginkább a gépem elavult videokártyájában és az időhiányban nyilvánul meg - végre sikerült összerakni a cápás rajz werk videóját.

Nem is igazán werk videó ez, hanem amolyan „hogyan készült” próbavideó, amely az új kamerával lett folyamatosan fotózgatva (percenként).

És még én sem nagyon látom, hogy hogy lehetne a legideálisabban összerakni a fázisfotókat egy egységes videóvá, ugyanis az audiovizuális fogyasztási szokások és a munka, feladat sajátosságai eléggé egymással szembe menő dolgok. Hiszen neten nem nagyon lehet kisfilm 3-4 percnél hosszabb a marketingatyaúristenek szerint, mert elunják a nézők, viszont, ha percenként le van fotózva egy rajz és az mondjuk 74 óráig készül, akkor nem nehéz kiszámolni, hogy az bizony 4320 fénykép, ami ha csak 0,1 másodpercig látszik, máris 7:12-es film, de alatta mindenki epilepsziás rohamot fog kapni a vibráló képektől.

A Cápa esetében is csak a rajzolás egy hetéből lett végül kisfilm, mert - szerintem - ez is bőven kielégítő lehet bemutatni a feladat komplexitását.

Valószínűleg a későbbiekben mindenről 2 videó lesz, egy rövid és egy hosszabb a türelmesebb embereknek. :)

De álljon akkor itt a videó is:

A június 22-én nyíló A hihetetlen, szürke valóság kiállításon a Cápa is ki lesz állítva, sőt, akinek a film is bejön, annak külön kiemelném, hogy azon dolgozom, hogy ez és más filmek (a rajzokról, nem az Alienekről és Predatorokról) is láthatóak legyenek majd kivetítőn vagy monitoron, sőt, még készül egy másik videó is, kifejezetten részletesre.

Aki nem tette volna eddig, de kedvet érez rá, az kedvelje, „ott leszek”-ezze, ossza meg a kiállítás eseményét! Nagyon hálás vagyok minden ilyen segítségért!

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

vége a világnak!

Anno kitaláltam, hogy nagy méretekben is fogok rajzolni. Mindezt azért, mert miért ne, nomeg azért, mert az 1:1-es realista lépték szükségessé teszi. Mentem, mendegéltem, és kerestem megfelelő papírt, ami ugye minimum A0-nál nagyobb kellett, hogy legyen, ha szeretném, hogy ne csak magzatpózban legyenek ábrázolva egész alakok.

És rátaláltam az egyik kedvenc papíromból olyan formában, ami 160cm szélességben volt feltekercselve, de 20 méter hosszan. Akkor ez nagy szám volt, mert csak ez az egyféle sima papír volt ilyen kiszerelésben, és már láttam lelki szemeim előtt, amint Feszty-körkép szerű rajzokat csinálok. Erről azért még nem tettem le, mert biztosan érdekes lenne egy 6,4m átmérőjű körterembe belépni és megnézni egy körkép rajzot. És ugye tudjuk, hogy imádom az érdekes élményt nyújtó dolgokat.

tiszta lap.gif

Mint említettem, akkoriban ez nagy szám volt… és ha ma lenne, akkor mégnagyobb lenne!

Ugyanis vészesen közeledett az a pillanat, amikor kifogynak a papírkészleteim. Még valamennyi van, de a boltok nagy kalmárkodása oda vezetett, hogy mostanra már maguk sem tudják a gyártói nevét a papíroknak, hiszen az TITOK (???), és mindenféle fantázianéven árusítanak csak. Van ’eznagyonjótushoz’ papír, van olyan, hogy ’vanaFabrianonakegynagyonjópapírja’ vagy például én gyakran találkozok az ’ezisnagyonjó,sokanszeretik’ papírokkal. Jó, túlzok, de az, hogy odaírják, hogy Fabriano, vagy Accademia, azzal semmire sem megyünk, mert ez az anyavállalat neve, nem a konkrét papírtípusnak. Hogy a felhasználási területek szerinti rendezést ne is tegyem szóvá.

DE! Ne kalandozzak el nagyon, szóval bementem az egyik legnagyobb ellátóba, és feltettem a kérdések kérdését… nem, nem az élet értelméről kérdeztem, hanem csak annyit, hogy kapható Önöknél olyan enyhén tört színű, de fehér, felülenyvezett, selymes fényben csillogó felszínű, magas cellulóztartalmú, nagyjából 180 és 220g közötti súlyú, műszaki, szerkesztő vagy dipára hasonlító lap, mely hengerelt formában van és hosszabbik oldala nagyobb, mint 2 méter?

„öööö, hát, szerintem nem, de ez is nagyon jó, sokan szeretik”

Jött is a válasz egy kis szalvetta méretű papírt mutatva.

Szóval, nem volt mit tenni, elkezdtem felkutatni a gyártót. Ugye, felkerestem a műszaki rajzlap egykori Fellegvárát. Annak a műszaki rajzlapnak, amit az egótól ittas építésznövendékek csak úgy ismertek, hogy dipa. Szegény párák nem nagyon tudták, hogy ez nagyon égő elnevezés, hiszen a műszaki rajzlap volt a neve a papírcsaládnak, amit - meglepő módon - műszaki rajzok készítéséhez fejlesztettek. És ezt ki gyártotta? Hát a DIósgyőri PApírgyár. :) Írtam is nekik, egyből jött a válasz, hogy 1990 körüli időkig gyártották ezt a papírt, sajnos nem tudnak segíteni, mert utána már csak egy miskolci cég gyártotta, ők nekik adták át ezt a feladatot.

Nagyon jó. Tovább keresve megtudtam, hogy ki volt a forgalmazója a papírnak, írtam hát oda is, hogy tudnak e valamit. Ők is gyorsan válaszoltak, hogy áhá, igen, tudják, melyik papírról van szó, de azt már nem gyártják 2011-2012 óta… és ők már nem is kereskednek csak közvetítenek papírokat. Szerintük nincs már sehol…

Elindultam hát megkeresni a gyártót. Ez sokkal rövidebb kör volt, hiszen mikor megtudtam, hogy a Bükki Papír Kft., akkor már nem volt sok reményem, ugyanis ők 4-5 éve zártak be teljesen.

zárka.gif

Önnön börtönébe zártam magam ezzel a nagy méretesdivel, de nem baj. Most írok szépen mindenkinek az országban, hátha valahol, valami világvégi Ápiszban még teng-leng ilyen rollni papír az egyik sarokban.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

úgy tűnik, hogy retró napok vannak!

Méghozzá zsinórban. Ugyanis sorban olyan képeket kértek tőlem, amelyek régebbi rajzok újrarajzolása vagy újra önadaptálása - már, ha lehetséges az ilyen képzavar. Ami persze mindig egy kicsit fura érzés, mert ilyenkor jobban észre lehet venni a tól-ig változásokat, és nekem is jobban feltűnik, hogy mi hogyan tér el a régi, illetve az újabb megoldásaim terén.

Vegyük például ezt a régebbi képem:

01-Hal-alufóliában,-citromokkal-W.jpg

Ugye ez a halas-citromos képem volt az első, melyet már magam is képnek tartottam. Rövid, de kalandosnak sem mondható Rémzőművészetis kárriérem egy olyan állomása, amikor kezdett derengeni, hogy bent nem nagyon fogok tudni senkivel sem szót érteni a felettesek közül, mert nekem az ő dolgaik, nekik meg az enyémek nem jöttek be. Ígyhát a fölös ide-oda vonatozgatást felhagytam, és inkább csak a délutáni, elméleti órákra fókuszáltam, ennek jegyében vettem fel a tárgyakat és hasonlók. Itthon rajzoltam. A varázsszó az autodidaktizmus volt.

 

Aztán egy karácsonyi héten, az igazi halászlés előkészületekkor kölcsönvittem pár halat és elkészítettem többek között ezt a beállítást is, majd január körül nekikezdtem a rajzolásának.

aztán eltelt 10 év

És flashback-ként utolért egy régi kritika:

- Miért adtad el a halas képet? Hiszen mondtam, hogy megvenném!

- Nem, az árát kérdezted meg. Miért, annyira megtetszett? Megrajzolhatom újra!

- Aha. OK, akkor arra vevő lennék, de ne ugyan az legyen, hanem amikor úgy elkap az ihlet vagy a pillanat, akkor egy olyat csinálj! Hogy olyan különleges legyen, mint az volt.

 

Hát persze… utóbbiak azok a szavak, melyekkel mindig gondom adódik, mivel nem hiszem, hogy van vagy létezik olyan, hogy ihlet, nehéz elképzelnem az ’újrarajzolás’-t és a ’ne ugyan az legyen’-t, és az ’olyant csinálás’ meghatározása is nehézkes. Szóval ilyenkor megpróbálok elindulni egy irányba, aztán majd jól kidobom párszor a rajzokat és kb 3. nekifutásra jön össze valami tényleges rajz. (Ez a gyakorlatban azért lehet idegesítő másnak, mert megbeszélt, képátvevős időpontot bármikor visszamondok szemrebbenés nélkül azért, mert széttéptem a már kész képet elégedetlenségemben.)

Ennek is 4x kellett nekifutni, bár ebből csak 3 volt krízis, ugyanis egyszer a papírt kellett lecserélni, mert rossz volt a minősége és nem vette fel a tónusokat.

Viszont a másik 3 eset ez a mementó dolog volt. Nem nagyon tudtam, hogy mi lesz majd az eredmény, és részeit meg már sokszor lerajzoltam ennek a képnek (a citromot vagy öt alkalommal). Szóval, számomra már kihűlt rajzi értelemben az a kép. Ráadásul, egy nagyon jó helyre került, aminek külön örülök is, de most meg egy másik - számomra - jelentőséggel bíró megrendelő szeretné a régi képet (mindig megdobogtatja a szívem, amikor festmények közé helyeznek egy igazi képet! ;) ). Illetve, nem a régit, hanem egy újat, de olyant. Na, eleinte figyelembe is vettem a megrendelői kéréseket, aztán rájöttem, hogy befőttet sem a lapkától indulva teszünk el, szóval 2x ki lett dobva sok napos meló, és nekiindultam ennek a képnek.

Emil-hala---részlet-citromW.jpg

akkor legyen két hal, legyen több alu, sőt, a citromot is emeljük ki kicsit

… meg háromszögeljük át a teret, borítsuk meg a síkját, legyen kicsi víz, emelkedjen szét a tükröződéstől, áttűnésektől, csillogástól és a textúráktól a citrom. Meg, a régihez képest legyen még 10-12 tónus rajta. És, ha lehet, jelentéktelenítsük el a hátteret. Merthát, egyszer élünk, nem?!

A 10 éves halak

A 10 éves halak

Ezek a változtatások nudlinak tűnnek, viszont sok szerepük van. Egyfelől, monitoron sajna nem látszanak, viszont élőben egyből előtűnnek és sokkal több részletet biztosítanak. Másfelől pedig olyan eltérések ezek a megszokott komponálási szabályoktól, amik inkább a szabályokat erősítő kivételekként funkcionálhatnak. És ennek örülök, mert nem szeretem a szabályokat. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

hol van a remény?

Teszi fel a kérdést a pompásanvirágzóKELETRŐL a fertőhanyatló Nyugatra látogató. Hiszen senki sem erőszakolt meg kint, nem gyújtottak fel, nem áldozták fel a májam törzsi, pogány szertartás keretében a feketeemberek, sőt, még az Atocha Pályaudvar terrortámadási emlékművénél sem tüntetett senki, hogy lőjék agyon a határon az összes jövevényt. Bár gyermekrabló-szerű nagyik mindenfelé voltak, akik láthatóan biztosan lenyúlták valaki gyermekét, hiszen a saját és a kicsik bőrének színe másmilyen volt. De a rendőrök semmit sem tettek, hiába voltak kéziágyúkkal felszerelkezve. VALAMI nem működik ott, gondolhatná az elmúlt 8-10 évben Magyarországon élő, Madridba látogató… avagy nem is! VALAMI nálunk nem működik!

hol a remény 01.jpg

sírva vigad a magyar

1 nap után feltűnik, hogy bármilyen poénkodás, humor, amit reflex-szerűen mondogatunk egymásnak - magyarok -, azok amúgy teljes mértékben vagy megalázó dolgok vagy nagyon súlyos problémákra épülő igenis gáz közhelyek. Bödőcs idézetek, irónia, szarkazmus, és ilyesmik… vagy azon viccelődünk, hogy mennyire kontrasztos, hogy máshol bezzeg minden működik, vagy azon, hogy milyen mosolyogtatni való az alkoholizmus, a szegénység, a butaság.

Hiába, a magyar sírva vigad. A turulhagyományos túlélési ösztönünk, hogy a jég hátán is megélünk (csak éppen 5 centi hó kihívásokat szokott okozni), a nagy mi pottyantottuk a spanyolviaszt egónk vak abban a világban, ahol mindenki már csak csetel és mailezik (ha képzavar támadna kedves olvasómban, akkor hadd homályosítsam fel a lenézés szikrája nélkül: a spanyolviasz a pecsétviasz régi elnevezése. a cinóber festette pirosra, az jórészt a spanyoloktól jött, míg a sellak adta az állagát).

A magyar nem veszi komolyan a problémákat, röhög rajta, mintha nem is volnának, és inkább úgy tesz, mintha azok jelentéktelenek lennének. Nem foglalkozik velük, nem viszonyul hozzájuk. Nem előremutatóan gondolkodik, hanem a jelenben él, melyet múltbéli - önámító, sohasemvolt, nomeg kit érdekel - legendáiból eredeztet. Nálunk van a világbajnok kolbász, a kitűnő fehérliszt. Ja, hogy mindenhol máshol nyugatra ezek eladhatatlanok, mert nem kiszámítható a minőségük, illetve sokszor minőségnek is erős nevezni termékeink legjavát? Az nem érdekes.

Persze, általánosítok, és sarkítok, de tényleg fura érzés egy elmegyógyintézetből átkerülni egy olyan közegbe, ahol mindenki mindenkivel csacsog, ahol olyan tisztaság van a sok „színes” ellenére, hogy a 11-12 éves srácok szieszta idején, a közpark füvén pihennek és olvasnak, a fiatalok ugyanitt pedig napoznak, hogy a 65+-os mamikák röhögcsélnek és dumcsiznak séta közben az arborétum méretű Buen Retiro-ban, ahol senkinek sem jut eszébe Néprajzi Múzeumot betonozni a 150 éves fák helyébe. Boldogan ellötyög egy skót dudát kínzó papa, a teljes burkában sétáló anyuka mellett, akinek férje viszi hordozóban a babájukat. Gazdasági bevándorlók a földön ülve és zenehallgatás közben szorgosan tanulnak spanyolul, vagy a csöves-szabású és kullancs ragaszkodású kéregető romák - akiket amúgy a ZARA őshazájában eléggé nem kedvelnek -, na, még őnekik is kihozták a maradék kaját a tapas bárból, ha kértek, mert az emberség nem halt ki teljesen.

Hamar kínos lesz, hogy az itthoni antigenderhiszti, a migránsozásmarketing mennyire gáz dolog. Nem tudja senki, hogy mi megy itt, mert - bár nehéz feldolgoznia a magyaroknak - a világon senkit sem érdekelnek. De azért mégis rosszul éreztem magam (és Fanni is), hogy egy olyan helyről jövünk, ahol ezek a műbalhék témák lehetnek, akármennyire is mi, magunk amúgy egyáltalán nem értünk egyet a propagandával.

bolhapiaci részlet az El Rastro negyedben - szanált csillárok alkatrészei, hogy a hiányosakat épre lehessen pótolni

bolhapiaci részlet az El Rastro negyedben - szanált csillárok alkatrészei, hogy a hiányosakat épre lehessen pótolni

#503 hibakód, a szerver átmenetileg nem érhető el

Amikor a baszk sráccal beszélgettem a hazai helyzetről, akkor volt egy pont, aminél éreztem, hogy már mindegy mit fogok mondani, mert úgysem hiszi majd el. A szociális helyzetről volt szó, pontosabban arról, hogy vannak dolgok, amikben minden párt egyet ért náluk (ők még az elavult többpárt rendszerben élnek), és ezek a szociális témák (egészségügy, oktatás, szociális háló), illetve a környezetvédelem. Ezért nem retteg senki, hogy elveszíti a munkáját, mert azonnal egy nagyon kooperatív, fejlett rendszer segíti fel a földről és tartja a társadalmi helyén.

A gyakorlatban ezek olyan dolgok, hogy a múzeumokat és könyvtárakat minden munkanélküli ingyen látogathatja például. Vagy, hogy munkanélküli segélyt minimum 4 hónaptól maximum 2 évig kaphat a rászoruló, és akkor is kapja 3 hónapig, ha egy másik országban próbál munkát találni magának. Ha valaki börtönből szabadul vagy 52 évnél idősebb vagy MIGRÁNS, akkor egy plusz pótlék juttatást is kap (féltől másfél évig), de ha valaki 45 évnél idősebb tartós munkanélküli, vagy hosszabb ideig külföldön dolgozott MIGRÁNS, vagy szexuális erőszak áldozata, akkor neki még jár egy integrációs pótlék is (maximum 11 hónapig), hogy vissza, illetve be tudjon illeszkedni a társadalomba. Ez kb 660-830 euro ellátás havonta. Na, ezt fejeltem meg azzal, hogy megemlítettem, nálunk a munkanélküliek egyszerűen slaves of the government-ek (kormányzati rabszolgák) vagy havi 100 eurót kapnak.

#503

A környezetvédelem egy különösen fájó pont volt számunkra. A szelektív gyűjtés tényleg szelektív. Nem randomszerű, ha van kedvem akkor csinálom, amúgy kit érdekel módon megy, hanem az utcai szemetet is válogatják, naponta mossák a kukákat (elsőre azt hittük, hogy a kukákat is kidobják minden nap és valahonnan mindig hozzák az új aznapi kukát), röpül a bünti, ha valaki rosszul szelektál. A köztisztaságiak elegáns egyenmunkaruhában dolgoznak, megcsinált hajjal, ékszerekkel, jó kedélyűen és parfümfelhőben. Alig van szemét (kivéve a bárok és étkező helyeket, ott nem tökölnek kukákkal, egyszerűen ebédidő után jön egy kocsi, ami feltisztítja a környéket). A lehetőségekhez képes minden virágzik, rengeteg a növény és a fa.

pihenni mentünk, de inkább feltöltődtünk

Mint írtam, felszállni Ferihegyről 3 nappal a választás* után eléggé furcsa érzés volt.

*: azért milyen már, hogy a választásokon egy olyan „program” nyert, mely azt hirdette, hogy ha 8-án rám szavaztok, már másnaptól nem lesz baj. 9-re már teljesítették is a 4 éves kormányprogramot. 10-én pedig elkezdett mindenki gondolkodni, hogy aha, és most akkor mi is lesz? Semmi sem fog változni?

Számos ismerősünket és kortársunkat foglalkoztatja a MIGRÁLÁS. A rosszul bemért magyar probléma ugyanis nem a be, hanem a kivándorlás. Sokan sokféleképpen vélekednek a dolgokról, és ez így teljesen jó, viszont tényleg nagyon elgondolkoztatja az embert, hogy nyugaton legyen inkább kuli, mintsem itthon őrült.

Sokan „nyugatoznak”, úgy beszélnek a Nyugatról, hogy az más, mert itt, nálunk viszont ez van. Holott pont az az érdekes, hogy a nyitott Nyugaton nem kizárólag nyugatiak vannak, hanem multikulturális a nép, rengetegen integrálódnak és nagyon változatos kavalkád építi a Nyugatot. Nincs hegemón kultúra, illetve van, csak azt össztársadalomnak hívják és minőségi, igényes elvek szerint épül. Nincsenek kifejezett nyugatiak, illetve bárki az lehet, aki az szeretne lenni.

Ez inkább csak nálunk koncepció, hogy ha ide jólbejön bárki idegen, akkor vége lesz mindennek. És a rendőrség? És a törvények? És a közigazgatás? Azt véletlenül nem erre tartjuk? Hogy az itt élők szabályait tartassa be? Vagy már ebben sem bíznánk, mert itt mindig csak EZ van?

Mások azt mondják, hogy kint sincs kolbászból a kerítés. Ami azért szintén hamis feltételezés, mert senki sem a kolbászkerítés miatt szeretne kimenni, hanem egy normális élet miatt. Vannak vágyai, vannak céljai, értékei, teljesíteni akar, illetve a munkájával, életével elérni valamit. Ha mást nem, boldog lenni. És utóbbit különösen nehéz egy folyamatosan háborúzó, patyomkinvilágban megélni, ahol a munka, a teljesítmény egyre kevesebbet ér, ahol szerezni kell mindent (lomokból, gagyiból, uniós pályázatból, hűségből). Ott sincs kolbászból a kerítés, ez tény, viszont itt soha nem is lesz - jelen állapotok szerint -, míg kint kemény munkával sokkal inkább elérhető a társadalom többségének. Hiszen, ha egy 12 egy tucat MIGRÁNS meg tud élni, akkor egy képzett, európai kultúrából jövő magyar miért ne tudna?

just keep loving

ezt akár le is moshatták volna, de nem teszik, mert mindenki egyetért az üzenettel

ezt akár le is moshatták volna, de nem teszik, mert mindenki egyetért az üzenettel

Olyan volt az egész, mintha 2018-ban utaztunk volna ki, és 1988-ban jöttünk volna vissza. Sokmindent át akartunk gondolni, mert érződik, hogy nem mennek jól a dolgok, és már nagyon kimerítő a mindennapos hétről-hétre küzdelem, a tervezhetetlenség, a folyamatos visszaszorulás (aki nem érzi így, annak örülök, de más viszont így érzi, és az lenne a jó, ha senkinek sem kellene így éreznie).

Olyan ez az egész minden itthon, mintha évszázadok óta tartana, mintha minden fixen és örökre elrendeltetve adva lenne, változtathatatlanul. Mintha a cár döntésének hatására mindenki élete is el lenne döntve és kész. De vajon tényleg van hatása a cárnak? A mindennapi életre, a célokra tekintettel vagy úgy egészében? Az állam csak konjunktúrát szabályoz, azt menedzseli és ezért is képtelenség megmondani fölülről bármitis. Hiszen amíg van kereslet, addig van kínálat is. Az emberek vágyait, személyiségét betiltani, megmondani nem lehet.

Ugyanakkor vannak dolgok, melyek elérése manapság igen komplikált lehet egy átlagember számára. Lakhatás, stabil munka, nyugdíj, gyermeknevelés, egy bizonyos szint feletti életminőség, egészségügy. Csupa állami feladat, melyeket most megvédtünk a migránsoktól, de akkor lehet, illetve akkor tessék most továbbgondolni az egészet!

Néha eltűnődök, hogy mi lenne, ha minden polgár, aki ezeken a kérdéseken aggódik, megírná havonta egyszer a félelmeit a közigazgatásnak… ismerős?

amúgy

Igencsak sírhatnékja van az embernek, amikor kimegy a repülőtérre az egész hetes kulturális és mentális fellendülés után és a budapesti közvetlen járat várójában, a földön ülő honfitársakat látja meg, akik előkapnak egy 60dkgos pár chorizot, illetve valamilyen hasonló méretű érlelt szalámit, és 2-2 zsömle kíséretében, ökölre fogva elkezdik harapva zabálni azokat. Már vártam, hogy előkerüljön a karikás ostor vagy a falba töröljék a kezüket. De lehetett fokozni, hiszen az érkező járattal jött egy Herr Walter, aki az első megrökönyödés után felismerte a két fiatalt, és odaszólt nekik, hogy ’ááá vurstli, gut kolbász?!’, majd még németül pár sort mondott nekik. Valószínű a német a főnök volt, aki üdvözölte állatkáinkat.

hol a remény 04.jpg

Hazaúton koraeste jöttünk, és végig nézegettük az éjszakai fényekben virító nagyvárosokat. Toulouse, Lyon, Genf, Lousanne, Graz, majd jött a vakfolt, a magyar-osztrák határ után, ahonnan az irgalmatlan méretű lámpamezők hirtelen halovány kis pislákolásokká redukálódtak. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy bizonyára azért, mert teljes kapacitáson működhettek az elios-lámpák, ezért inkább nem mondom ezt. Az eliosos városok nem is látszódtak! :)

Amikor egy 3 órás repülőút alatt szétunja magát bárki, akkor eljön az a pillanat, amikor már a leglényegtelenebb számolós játékok is tök nagy felüdülést jelentenek. Mennyi jöhet össze a repülőn árusított mindenféléből? Van 45 sor, átlag 5,5 fővel, azaz, ha csak 1 eurót számolunk fejenként, és tippeljük, hogy hány járata lehet naponta a légitársaságnak, és hasonlók. Vagy, hogy hány gomb lehet a mennyezeten? Utasonként 1 lámpa, és 2/3 hívógomb. Akkor 45 sor, ja, de ott meg ott csak két ülés van… Vagy, hogyha 790 km/h-val megyünk - hiszen Magyarország felől szembeszél fúj, bár szerintem az inkább csak ellenszél volt -, akkor lehetséges az, létezhet az, LÉ-TEZ-HET-AZ?!?!?!????, hogy a határtól 16 perc alatt Budapesten is lehetünk? Komolyan ekkora kis nudlik vagyunk, hogy egy 3 órás úton az országon belül 16 perc az összes röpdösni való? Tényleg keresztben fél óra az egész ország, utasszállítóval, szembeszélben, amikor már majdnem 3 órája jövünk? És most komolyan, azért kell 30 perc alatt elérnünk a határtól Budapestet, hogy A REPÜLŐ LE TUDJON LASSÍTANI A LESZÁLLÁSHOZ?

túlélési tippjeim laikusok számára

Mégis mit lehet tenni akkor? Kell egyáltalán tenni valamit vagy mitmivan? Mindenki agyal, mert itt annyira minden rendbe lett 8-a óta, hogy az csak hétszentség. Ezért gondoltam összeállítok egy kis listát a rekreációs gondolkodás után, hogy szerintem mit lehet tenni. No nem politikai okokból, hanem hogy hogyan lehetne visszatalálni bárkinek az értékelvű élethez és kipaterolnia a penetráns politikát.

# Írj listát! 10 olyan dologról, ami a legfontosabb probléma, cél, feladat számodra, illetve 10 olyanról, amik a „jó lenne, ha” témakörbe tartoznak. Ha ezzel megvagy, akkor haladj sorban a megoldásuk, elérésük felé. Egy jótanács ehhez: a kellemetlen tennivalókat végezd el gyorsan, a kellemeseket nyújtsd el hosszan.

# Beszélgess! Arról, ami neked fontos, és ne mások véleményéről. Csiszold saját gondolataid és álláspontod, hogy jobban megértsd a világot, amiben élsz, vagy segíthess másoknak, hogy ők megértsék a sajátjukat.

# Érzékelj! A legfontosabb. Érzékeld az időt, a valóságot, ami körülvesz, és amiben élsz! Unatkozz, hogy célt találj magadnak és töltsd értelmesen a napjaid! Szerencse, hogy az, amit te annak fogsz tartani, az lesz számodra értelmes dolog.

# Sportolj, főzz, menj ki a természetbe! Ezekkel ugyanis hosszabb lesz egy nap, teljesebb, gazdagabb, érzésekkel dúsabb. Érezni a test működését, megszagolni, ízlelni valamit nagyon jó, és igényességre tanít. A természetben pedig magad lehetsz. Nincs leuralt, átszarkavart gányé (értsd: problémák), ami túlnyomó részt körbevesz. Menj le egy patakhoz, nézegesd a parkban a hangyákat, menj ki valahova, hogy visszasétálj onnan.

# Minőséget fogyassz! Legyen az étel, ital, információ, kultúra. Mert az igénytelenség a legkárosabb dolog, ami létezik. És ezen a téren ne is köss kompromisszumokat!

# Ne olvass híreket, csak max papír alapú újságon! A hírcunamik jelentős része fölösleges. Minden percben történik valami, és ezekről a legkevésbé sem kell tudni. Főleg, mert semmit sem lehet kezdeni ezekkel a hírekkel. A hírek jelentős része már amúgyis inkább csak vélemény, melyeket nem lehet forrásellenőrizni se pro, se kontra egy olyan országban, ahol felszámolódott a média. Ráadásul, amíg a történésekről olvasunk, addig nem mi alakítjuk őket.

# Ne olvass kommenteket, ne érdekeljen boldog-boldogtalan véleménye! Ez részben a FB-ra is igaz, de minden egyéb kommentelésre is. Csak annak a véleményével foglalkozz, akiére adsz is. De azt is fogadd kritikus szemmel!

# Töröld vagy igencsak minimalizáld a Facebook használatát! Tölts fel tartalmat, ha szeretnél, mert a kapcsolatot így lehet tartani, de találd meg az értelmes egyensúlyt a FB (közösségi média) használatában. Buborékba zár, félre tud siklani a véleményed és egy olyan hamis képet alakít ki a világról, ami sokkal inkább a belső paráidra és elképzeléseidre épül, mintsem a valóságra.

Végezetül pedig a fő mottómat tudom ajánlani mindenkinek:

 

A művészet a tudomány vallása. A kultúra pedig a kettő egysége.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

a trendkívüli beszámoló második része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Madrid is elesett

Mint korábban említettem, nem vagyok az a szokványos turista. Átsuhanok kiállításokon, hogy a kellően minőségi 2-3 képet nézzem csak meg, kortárs galériák bejáratánál szitkozódom meg ilyesmik. Vagy, ahogy madridi vendéglátónk egyszer fogalmazott „mert te egy kib*szott troll vagy!”.

Madridra sem feszültünk máshogy, Fanni jó előre felkészült a rapid nézelődésekre és már teljesen immunis a kulturális morgásaimra.

Tehát leszállt a gépünk, és belevetettük magunkat a másfajta klímába, ráadásul frissen a berlini élményektől ittasan. Az első, ami mindenkinek eszébe jut Madridról, az a chorizo, a spanyol kolbász, a jamón, a spanyol sonka és a Prado, a helyi Szépművészeti. Kedves honfitársaim, a Real Madrid, flamenco és a bikaviadal ott olyan, mint nálunk a Barátok közt, a felsőalsókisdöngiceicsűrfaragóbedöngölő néptánc és a jurta. Nem ezek a nagy dolgaik!

az a kutya egy Laár András!

az a kutya egy Laár András!

chorizo és jamón

Egyik kedvenc ételünk, amit kb félünnepeken főzni szoktunk - főleg, ha tengeri mindenféle is kapható -, az a paella. A spanyol, sáfrányos rizsa, öntvény edényben főzve-sütve. Nem bonyolult, de könnyű elrontani. És, hát naná, hogy az őshazájában is ezzel nyitunk. Viszont egyből belefutottunk két feszkóba: az egyik, hogy a decimális rendszer nem működik kint. Ha fél kilót kérsz valamiből, akkor azt EGY és fél kilónak fogják érteni, ha negyven dekát kérsz tintahalból, akkor azt 40 darabnak fogják fordítani. Így jártunk most is, 40 deka helyett 1,5 kiló tintahalat (30db) sikerült vásárolni. OK, nem baj, láttunk már karon budai kutyavásárt, nem akartam a lelkébe gázolni a halas fószernak, maradt a 1,5 kiló.

A másik gond viszont nekem volt a stresszesebb, ugyanis házigazdánk meginvitálta egyik lakótársát is, aki történetesen baszk (nekünk egyszerűen csak spanyol). Szóval, éles próba lesz, a főztöm a la mamma de San Fernando-éval fog versenyezni. Vacsora közben beszélgettünk is Enríkével (nevezzük csak így), aki az egyik percben megemlítette, hogy néha szokott mesélni vendéglátónk neki a magyar dolgokról, és onnan is hallotta már, de a minap pedig olvasott róla egy kis cikkben, hogy van valaki, akit a kormányzat épp sároz, és hogy „valami történés van vele kapcsolatban”. Majd kérdőn ránézett vendéglátónkra, hogy segítse ki, hogy ki is lehet az, mert nem jut eszébe a neve.

- „Soros.”

- Ááááá, yes, Soros!

Soha nem hallott róla, se az alapítványokról, meg a világhálózatról, ami a Marsról fog betelepíteni jupiterieket, meg hasonlók. Csak annyit, hogy az újságban megemlítették, hogy mi van Magyarországon.

Kicsit megfagytam, amikor hallottam ezt. No, nem azért, mert, hogy még ott is erről van a szó, hanem azért, mert ami nálunk létküzdelem sokak szemében, maga a katolikus, erkölcsös, honvédő háború, az a határnál olyan szinten megáll, hogy az csak na. Senki sem tudja Spanyolországban, hogy ki az a Soros György, ellenben olyan kevert etnikum él a legnagyobb harmóniában egymás mellett, hogy azt öröm nézni.

Node, a kolbász és a sonka!

Kulturális különbségek még olyan apróságokban is kijönnek, hogy Madridban nem nagyon van túró, tejföl és zsír. Már többször találkoztam ezzel a jelenséggel és a jelenség magyarázata, sőt, ránk nézve kicsit gáz mivolta még a sok éve kint élőknek sem esik le. Ugyanis azért nincs elsődleges feldolgozottságú tej és húsipari termék, mert sokkal minőségibb élelmiszereket készítenek. A disznyókat nem a zsírjukért tartják, hanem a húsukért, amit mértékkel és élvezeti fogyasztásra szánnak, nem pedig tepertőnek meg vizesbékönnek. A tejföl és túró teje pedig sajtok alapanyagává alakul, nem csak szétköpülődik. Nagy különbség ez, ha az ízek kifinomultságát és a mezőgazdaság előre tervezhetőségét, ütemezését, színvonalát nézzük. Persze, lisztből is 6-7 féle van, sikértartalom és felhasználás szerint, és rizsből is legalább 6 félét találni minden kis nudli boltban is. Bár kétségtelenül van bája a téglaporozásnak és a szétpaprikázásnak, de azért nagyon más megízlelni egy olyan kolbászt, amiben véletlenül sincs porcőrlemény, illetve érlelt húsból van, nem pedig zsírmozaikos és fűszer ízű.

a Prado és a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando

Ha Madrid, akkor természetesen a művészeti központok sem maradhatnak ki, hiszen rengeteg művészeti kiállítás, program van mindenfelé. A legjobbak természetesen a Prado 20. század fordulójának képei, illetve a történelmi képek, ami kb 6 teremben van a 80-ból. Sokan mennek ájuldozni a Goyákhoz, illetve a Rubens, Tiziano és hasonlókhoz, pedig nagyságrendekkel szebb munkák is vannak, kisebb marketing tolással.

Raymundo de Madrazzo vagy Sorolla sokkal különlegesebb, a ’nemzeti festőik’ mellett. Hosszú percekig lehet előttük mosolyogni, míg a többi felhalmozott festmény napjainkban már túl öreg és távoli a látásmódunktól… szerintem. Barokk, ráadásul spanyol barokk habosbabos krémesek, pontatlanul festve.

Madrazzo festménye, mahagóni táblán, 2m magassággal és egy kicsit megvadított, aranyozott fa keretben

Madrazzo festménye, mahagóni táblán, 2m magassággal és egy kicsit megvadított, aranyozott fa keretben

Goya… az indokolatlanul felkapott név. Nem értem miért tolják még mindig, de mindegy is. Viszont talán neve miatt megéri beugrani a Real Academia de Bellas Artes de San Fernando-ba. Első csalódásomra kiderült, hogy a remélt ’real’ jelző nem a REALIZMUS rövidítése, hanem a ’királyi’ spanyol megfelelője, pedig teljesen be voltam pörögve, hogy Madridban minden realista! :) Realista Madrid focicsapat, Realista Akadémia, Realista család Palotája és hasonlók… Nem az. Csak királyi. De azért az akadémia különleges kiállítással rendelkezik. Nekem a Mintarajzi Tanoda (Képző elődje) jutott eszembe róla, de éppenséggel a régi hagyományokra és értékes szakmai munkára épülő akadémia 350 éves, míg a Mintarajzi és már Képző max 140.

Itt tanult Goya is (valószínűleg igen keveset), és csak pár apróságot emelnék ki a kiállításból, ami nekem nagyon megtetszett.

Sokszor beszéltem a művészettörténeti és realizmus előadások alkalmával arról, hogy vannak műalkotások, melyek korszakokat képesek indítani, melyek annyival kvalitásosabbak koruk többi termékénél, hogy képesek megváltoztatni az ízlést. És ez a jelenség méltatlanul kevés említést kap az oktatásban, holott az egyik legfontosabb jelensége a művészeti fejlődésnek. Vagy, még azt nehéz megérteni, hogy miért nyúltak vissza rendszeresen a művészek és a megrendelők évszázadokkal korábbi műalkotásokhoz és miért inkább azokat adaptálták újra (lásd a klasszicizmus művészetét, a napóleoni vagy cári empírt, esetleg a reneszánsz újjászületést). És az Akadémián ezeket érthetően és érezhetően mutatják be. Mivel kronologikusan van felépítve a tárlaton az akadémia története, így meglehetősen szemléletesen követhető, hogy a barokk pénzbőségében kb minden csicsára volt della, és ahogy fejlődött az Akadémia, úgy bővítették a kincseiket, melyeket összeszedtek a tanuláshoz. Szobormásolatok, festménymásolatok kezdtek felhalmozódni a nagy mesterművekről, melyek alap kiindulópontok lettek az újabb és újabb művészek számára.

a Paradicsom kapuja és a madridi másolatok

a Paradicsom kapuja és a madridi másolatok

Hogy a Firenzei Paradicsom kapu Ghibertitől miért indítja a reneszánsz korszakot? Hát mert annyira nagyot szólt, hogy például a spanyolok is gipszlenyomatokat készíttettek róla, amiket visszaöntöttek pozitívba, és elérhetővé tették a tanulóknak. Így a nebulók aztán törhették a fejüket, hogy technikailag, komponálás szempontjából hogyan lehetett azt elkészíteni, és a saját újításaik máris Ghiberti meghaladását tűzték ki célul. Sokan nem tudják elképzelni, hogy lehet úgy rajzolni, mintha fotóznánk, holott lehet úgy is, hogy az eredmény jobb legyen egy jó fotónál. Ahhoz viszont, hogy ez már korán irányt tudjon mutatni a leendő művészeknek, hogy már pályájuk tanuló fázisában értsék, hogy milyen szakmai szint van még, ami elérhető, ahhoz az kell, hogy lássanak ilyen példákat. Ez nagyon fontos.

Én is úgy tanultam anno, hogy láttam 1-1 ütős példát és meg akartam haladni azokat. Hisz, ha xy képét meg lehetett csinálni, akkor egy fokkal jobbat is lehet. És mindig van egy újabb egy fok, ami meghaladható. Amikor a Paradicsom kapujának repróját átvitték (folyamatosan, megannyi római-hellén szobor másolatával együtt), akkor etalonokat állítottak a saját tanulóiknak.

És így terjedhetett az eszme, a látásmód, a stílus és a minőség.

mégis akkor mi okozta a barokk bukását és a klasszicizmus születését

Klasszicizmus, azaz a klasszikus értékek etalonként kezelő, azok által meghatározott esztétikai és stilisztikai szempontokat alkalmazó korszak. Az egyik kedvencem ez a stílusváltási periódus, ahogy a barokk megakadt és a klasszicizmus megjelent, mivel olyan nagy a távolság a két korszak között, mint a chorizo és a gyulai között, és, mivel nem fejlődésről van szó, hanem váltásról.

Társadalmi oldalról a Francia Forradalom és a demokratizálódás, illetve a racionalizálódás volt a kulcsa a történésnek, de kulturálisan egy teljesen más folyamat játszódott le. Akkoriban kezdik ugyanis feltárni Pompeii-t, és gyorsan szétfutott a híre az ott talált alkotásoknak, leleteknek, eszközöknek. Egyszeriben kiderült, hogy vannak I Konstantin császár előtti korokból csodálatos alkotások, és amit addig antik, ősi szépségeknek hittek, és amiket a reneszánsz, majd barokk fejlődéssel meghaladottnak véltek, azokat váratlanul új versenytársak ingatták meg.

A későgörög műveket felváltó hellén, illetve római műalkotások mellé bekerültek a korábbi görög, azaz a klasszikus görög művek, melyek addigra vagy nagyon szétszóródtak a kontinensen, vagy megsemmisültek. És láss csodát, Pompeiivel egy időkapszula egyszerre nagy mennyiségben dobja felszínre ezeket. Addig úgy gondolták, hogy volt egy antik korszak, majd egy sötét gót középkor, a reneszánsz és a jelen fény kora, a barokk. És egyszerre a római előtti időkből előkerülnek a klasszikus (antik előtti) alkotások. Winckelmann esztétikai műveket ír ezekről, Piranesi metszetkönyvekben ábrázolja és adja ki a leletekről készült „fotóit”, Napóleon meg összemazsolázza az útjába akadókat. És huss, szétfutnak az új etalonok a kontinensen.

Az akadémián is látható egy darab abból az időből, amikor még a kapszula nem nyílt meg, de már lehetett látni 1-1 különlegesebb darabot. Ez a Silenus-t ábrázoló szobor ráadásul egy skopas szobor. Skopas kései görög szobrász volt, aki egy kisebb stílust is teremtett kortársainak. Amikor már hanyatlott Athén, akkor elkezdtek csavart, megbillenő, „imbolygó” szobrokat készíteni a mesterek, élükön Skopassal (ezért hívják ezeket skopas szobroknak). Ám saját koruk végén, más központokban jelentek meg a Nagy Sándor ízlését megtestesítő hellén alkotások is, így mondhatjuk, hogy Skopasék munkái adják az utolsó tisztán görög szoborstílust.

madrid is elesett 04.jpg

Konkrétan ezt 1569-ben, a barokk kor elején találták meg, állították ki és nagyon hamar közkedvelt mű lett. A megbillenő, csavarodó beállítása példa lett a barokk művészeknek, így ők is megcsavarták, megtekerték alakjaikat. Majd jött az időkapszula 1748-ban és a rádöbbenés, hogy mennyi minden lehet még nem felfedezve és nekiindultak a klasszikus szépségek összegyűjtéseknek. Napóleon sógora aztán ezt a Silenus-t megvásárolta a rekvirálgató császárnak, miközben - tudtán kívül - az már javában építette az új stílus alapjait, az empírt és a klasszicizmust. Így történt, hogy egy barokkban központibb műkincs a későbbi felfedezések hatására egy történeti lelet lett, míg a frissen előkerült alkotások új műkincsekké váltak. Ironikus, hogy a pompeii leletek amúgy fejletlenebbek, későbbiek voltak a Skopas féle szobroknál, mégis, az utókor az előbbieket tartotta szebbnek, mivel egyszerűen a „skopas-os” barokk reprókra ráunt.

azért nem minden arany, ami Duchamp

Persze, azért nem minden van rendben Madridban sem. Ott is akad probléma bőven. Például voltunk egy Duchamp kiállításon. Akinek nem mondana semmit ez a név, az adjon hálát az égnek, de akinek igen, az ne csóválja a fejét és ne is röhögjön rajtam, ugyanis nem azért mentünk be, hogy Duchamp kukaművészetét megnézzük, hanem azért mert úgy hirdették, hogy Dalí, Magritte és Duchamp lesz a kiállításon…

Na, 1-1 nagyon korai és kevésbé jelentős Dalíval és Magritte-tel le is tudták a plakátok marketingkamuját, és ezek mellett csak, csupa nagybetűs RETEK volt kipakolva. Házigazdánkkal 3-asban mentünk, és mivel Fanni még hisz abban, hogy hátha van szikrányi értelem ezekben a lomtalanítási installációkban, így ő lemaradt, míg mi inkább előre mentünk, hogy a későbbi, normális festményeknél időzzünk inkább… aztán annyira előresiettünk, hogy kijöttünk a kiállításról véletlenül. Ugyanis semmi művészet nem volt kirakva, csak a dadaista szemét, a szenny, a kosz, a piszok. Felakasztott mellény, belógatott teafilterek, használt wcpapírnak tűnő festmények és hasonlók

madrid is elesett 05.jpg

A nagy marketing kiállítás lehetősége nekem azért szemet szúrt már előre, mert nagyon nem akarták a beharangozókban feltüntetni, hogy mégis mik kerülnek ki, és csak 1 festmény fotójával operáltak a plakátokon is, de az ilyen töménységű hülyének nézésre még én sem voltam felkészülve.

A csúcs az volt, amikor kitaláltuk vendéglátónkkal, hogy a levegőcserélő aggregátort kezdjük nézni, hátha azt is majd jól Duchampnak nézik. Sajnos nem volt türelmünk végigvinni a bulit, de a kiállítás végén azért egy tűzcsapot gondoltam lefotózok ide, a blogra képmellékletnek. Így is lett, mikor véletlenül belépett a terembe egy másik turista, és látva, hogy egy ritka Duchit fotózok, ő is jól megnézte magának a csodát…

madrid is elesett 06.jpg

Duchamp után mindig kell egy kis idő, így a harmadik részhez érkezve tartunk egyet.

a trendkívüli beszámoló első része: KATT IDE!

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Berlin elesett

Hát, úgy esett, hogy megesett, Fannival kiugrottunk Berlinbe, hogy onnan tovább ugorjunk Madridba. Még a tanúinktól kaptuk frászajándékba az utazást, és mivel egyikük Madridban él, így szinte alap volt, hogy nála szállunk meg. De, mivel ugyanő kényszeres röpködő, így feldobta ötletnek, hogy mehetnénk átszállással is. Ez jó ötletnek tűnt, mivel én szeretek elrugaszkodni meg landolni repülővel, így már ezért lett kedvem a dologhoz, és a felajánlott Bejrút, Moszkva, Sármellék, Berlin átszállási lehetőségek közül az utóbbi meg is tetszett.

Fontos tudni a körülményeket, hogy hogyan is indultunk ki.

Ugye 3 nappal korábban voltak az országgyűlési választások itthon (8 éves, megelőző kampány után), amik úgy alakultak, ahogy. Nem titok, hogy magam sem voltam feldobva az eredménytől, hiszen én már csak egy amolyan „konzervatív” ember vagyok, aki szeret pártprogramokat olvasni. Illetve a számomra releváns kérdések az eredmények láttán (fiatalok lakhatási támogatása, környezetvédelmi szempontok és minisztérium, egészségügyi rendszer reformja, 2030-tól várható nyugdíjszabályozás, könyvpiac visszaliberalizálása, művészeti és kulturális bármi, vállalkozóbarát politika, esetleg pályázati pénzek a kkv-khez is csepegtetése, bankadók megszüntetése és a vállalkozói hitelezés újraindítása, bürokrácia… eleve működtetése, normális adóhatóság, stb…) sajnos, valószínűleg továbbra is megoldatlanok maradnak.

Szóval, hallgatva a kormányzati világképre, bepakoltuk a GV2-es vegyvédelmi ruháinkat és egyéb felszereléseket, hogy a pokol egyik migribugyrába alászálljunk, ráadásul az egyik legjelentősebbe, MerkelMuttihoz, Berlinbe. Volt némi gond a repülőtéren, mert - felkészülve a lángokban álló, elesett, lehanyatlott városra - a poroltóinkat nem akarták átengedni a fémkapun. Végül azok maradtak is, de szerencsére nem is volt szükség rájuk. Ja, honnan tudod, hogy magyarok is utaznak a gépen? Leszálláskor minden 5. elkezd tapsikolni! Én nem értem ezt, ugye a tapsikolással mindig gondjaim vannak, de ez vagy valamilyen volt rendszer beli „nemlehetutazni” életérzés vagy a középkori világlátásunk hatása, mely szerint bizonyára valami varázslat emeli meg a repülőgépet. És pont leszálláskor kell csinálni? Miért, a tapsolók amúgy mit hisznek, hogy a pilóta direkt meg akar halni minden útja végén és majd jól belegravírozza a gépet az aszfaltba? (Mondjuk a BrájenAir 2-ből 2-szer hozta is a hogyan NE tedd le a gépet fílinget. Szerencsére, a landoláskor lekapcsolják a fényeket, hogy halkabban sikítsanak az utasok.)

Node, a lángoló város helyett meglepődve vettük észre, hogy bizony kék…

…Berlin felett az ég!

[Kis segítség, azoknak, akik nem néznek avítt filmeket, a Berlin felett az ég a Wim Wenders féle Angyalok városa (utóbbi készült az előbbiből).]

berlin elesett 01.jpg

Német felmenőkkel is rendelkezve, semennyire sem gondoltam, hogy bármi is el lenne romolva Németországban, de még nekem is meglepő volt, hogy mennyire működik minden. OK-OK, összesen 6 órát voltunk ott, de azért sokmindent le tud szűrni az ember abból, hogy a Reichstag előtti füves placcon 55+-os, elegáns hölgy fekszik a fűben és napozik, vagy, hogy a héven egy közel keleti kinézetű Komisszár Rex rendőr segít nekünk, hogy hol és hogyan érvényesítsük a jegyet és merre kell majd menni. Mindenhol kávéznak, fagyiznak, sütiznek a fiatal anyukák, 6-7, egymás mellé parkoltatott babakocsi mellett. Az éttermek tele vannak, a teraszokon feltuningolt rántott húsra facsarják a citromot a Günterek és Jürgenek, miközben vagy pénzügyekről vagy a legújabb Audi összeszereléséről beszélgetnek.

Vittünk bakancsot, mert igencsak féltünk, hogy tetanuszért kell majd menni a szeméthegyeken keresztülgázolástól, de… NEM VOLT SZEMÉT! Sőt, nagyon tiszta a belváros… lehet, hogy például azért is, mert a kutyaszargyűjtő kukák egyben hamutartós kukák (a kaka veszélyes hulladék, ezért nem lehet akárhogyan begyűjteni), oldalukon a QR kódos „értesíts-minket-az-appon,-ha-megtellik!” szöveggel. Nekem az ilyen apróságok sokat számítanak, illetve ezek szoktak érdekelni igazán. Az én turista fotóim is általában téglákról, kukákról, anti témákról készülnek, viszont, így nekem pl egyből feltűnik, hogy sem Berlinben, sem Madridban nincsenek villanyvezetékek és oszlopok, aminek hatására például az épületek látványa nagyon jól érvényesül. Apróságok, melyeknek nagy súlyuk van.

Egyszer egy turisztikai felmérésen a hozzánk látogató nyugatiak azt mondták, hogy azt hiányolják, hogy nálunk nagyon egysíkú a térburkolás, a térkövezés. Na, ez még a térkő reneszánszunk előtt volt, amikor még nem az uniós támogatások 30%-a ment viakolorozásra. Én nem szeretem a tarka térkövezést, de - látva a kinti állapotokat -, valószínűleg az esélyegyenlőségi térkövezésre gondolhattak a turisták, és nem a tarkaságra. Ugyanis még a véletlenül kinyíllott a pitypangra is külön rovátkolt térkő figyelmezteti a vakokat.

node, kulturálódni mentünk, nem a jövőt siratni

Megnéztük gyerekkorom kultikus helyét, a Brandenburgi kaput, és konstatáltam, hogy a négy világállapotot jelképező lovak semerre sem haladtak [a lovak ősi babiloni koncepció utóhatásai, mely szerint 4 világállapot követi egymást: az aranykor, az ezüstkor, a bronzkor és a vaskor. Az első három már elmúlt, és a világ az utolsó stádiumában van, mely után egy megtisztuló apokalipszis fogja összeolvasztani az arra méltókat (a győzelem jegyében).].

De nem is kockaföldén lennénk, ha a környező épületek ne lennének penetránsan rondák. Hiába, a Bauhaus (a stílus, nem az áruház!) nem múlt el áldozatok nélkül.

Szóval, miután elvonultunk a Love Parade-ek útvonala mellett, ellátogattunk a Természettudományi Múzeumba. Berlinben ez kötelező, hiszen itt őrzik azt az emléket, mely alaposan megváltoztatta a tudományos és eredettel kapcsolatos gondolkodást.

berlin elesett 02.jpg

nekem ne magyarázza senki, hogy a tirex a tikbű lett!

Mindenkinek ismerős, hogy a kisgyerekek már milyen korán és mennyire tudnak rajongani a dinoszauruszokért. És, ahogy gyakran látom, ők nem úgy tekintenek a dínókra, hogy azok egyfajta különleges állatok, hanem inkább mesebeli lények, szörnyek, melyek képzeletükben élnek, és, amik talán sohasem voltak, leszámítva a mesekönyvek lapjait, és a kínai gumijáték gyárak tervezőcsapatainak elméit. Bár kétségtelenül egyszerűbb a dínókról mesélni, mint a romantika vámpírjairól vagy farkasembereiről, vagy a középkor szent szelleméről, de azért vicces, hogy ami a felnőtteknek természettudományos lelet, az a kicsiknek ugyan úgy, egyszerűen csak: SZÖRNY! :)

A Museum für Naturkunde - természetesen - nem megy bele a tudománytalan varázslásba, hanem inkább ezt a problémát helyezi egy megfelelő kontextusba. A főcsarnokba lépve ugyanis rádőlnek a látogatóra az óriási csontvázak, kivetítőkön mennek az animált dínós kisvideók, kőlenyomatok szegélyezik az ösvényeket, majd hirtelen feltűnik az egyik sarokban egy ábra, amin egy csirkét és egy egykoron röpdöső hüllő csontvázát hasonlítják össze. Sokan nem tudják, hogy a tyúk vagy a tojás elsőbbségének kérdése nem is akkora hülyeség, mint ahogy szokás beszélni róla. Ugyanis a tojás volt előbb. A dínóké. És mivel bennük és velük alakult ki a tojci, így csak egy közös lelet kellett, ami igazolja, hogy volt átmenet a madarak és a dínók között. Ezt a szükséges kapcsot régóta sejtették, tudták, hogy lennie kell, de a berlini Archaeopteryx lithographica-ig nem volt bizonyított. Ez volt a tű a szénakazalban, pontosabban a toll a kőzetrétegekben, az első, nagyon ép, tollas dinoszaurusz maradvány!

berlin elesett 03.jpg

A magamfajta retrográd természetrajongónak ez a lelet egyfajta szent grál, persze, annyi különbséggel, hogy ez létező relikvia. Egyszerre bizonyítja a nagy kihalások megtörténtét, az evolúció elképesztő ütemét és a tudományos gondolkodás és az ész jövőbe látó képességét. Nekem, aki Attenboroughon cseperedtem, majd Darwint olvasva lazítottam két rajz között, én, aki a gyöngyösi Természettudományi Múzeumból kapta az első 40 rovartűjét és aki tudja, hogy a csíkbogarat a 130W-os, a legyeket a 160W-os higanygőz lámpa csalizza, nekem az egyik vágyam volt ezt a kőtáblát látni (igazából a vágyam az volt, hogy koccintsak a kőtáblával és egy pohár kólával, de ezt meggátolta egy 8 centis golyóálló üveg). Ez a kőtábla többet jelent, mint egy 2x5 soros, mert egy árnyalatnyit régebbi és igazi. Egy kődarab, mely eldugva, visszafogottan hirdeti a múzeum nyitótermében, hogy készülj az utazásra, ami a többi teremben vár.

berlin elesett 04.jpg

És akkor szépen végigsétálhattunk a légkört átalakító stromatolith-ektől kezdve a Föld geológiai folyamatain át a csillagászati, rendszertani, evolúcióbiológiai vonulatain. Nem fárasztok senkit, neten, 2000 után írt könyvekben mindent megtalálnak. Viszont! A gépszíj akkor szakadt el, amikor a preparációs terembe léptünk be. Mintha a Walhallába kerültem volna! Míg Fanni ájuldozott a kitűnően mesélő preparátumok előtt, én már azon agyaltam, hogy egy fiktív jövőben, a saját nappalinkat így kéne berendezni, és, hogy másnaptól kezdve a döglött állatkákat is gyűjteni kell, mert preparálni szeretnék. Ki volt állítva a ’30-as évektől kezdve a Berlini Állatkert elpusztult állataiból egy válogatás, mint például egy 100 éves gorilla a nemrég elpusztult jegesmedve Knut mellett.

minden az oktatást és az ifjú generációkat szolgálja

Míg nálunk trancsírszadinak minősülne egy ilyen kiállítás (hiszen MI környezettudatosakként tiltjuk a természettudós terepmunkát, míg Natura2000-es lápokat lignitbányászunk és szintén N2000-es erdőket szociálistüzeltetünk el), addig Berlinben az arapapagáj kiállításon egy apró tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen fontos a gyűjtés, hiszen van olyan faj, aminek egykori létét már csak 3 preparátum őrzi a bolygón… külön kemény ez annak fényében, hogy Knut, a jegesmedve is ki van állítva.

A termek kitűnően, igényesen, művészien vannak összerakva. Olyan varázslatos hatást keltenek, hogy kis kocsikon kell a látogatóknak maguk mögött hurcibálniuk a leesett állukat. Az egyik legjobb ötletnek azt tartottam, hogy itt-ott híres természettudósok portrészobrainak másolatai vannak asztalokon, és nagyon halk motyogás hallatszódik körülöttük. Közelebb lépve pedig látható egy kis kép, ami felhívja a látogató figyelmét arra, hogy könyököljön a szobor elé, a megadott karikákra és helyezze tenyereit a fülére.

És láss csodát, amint ezt kipróbálja valaki, egyből beszélgetésbe elegyedhet az életre kelő szoborral! Ugyanis az odakönyököléssel egyből szemtől szembe kerülnek, és a látogató könyökein keresztül felvezetődik a hang a füleihez, amit csak ő hall, csak neki mesél a tudós a felfedezéseiről.

berlin elesett 05.jpg

De ki vannak állítva a kutatási gyűjtemények ugyan úgy, mint egy kőtár, vagy mondjuk az ovisoknak tervezett foglalkozás, melyen saját lenyomatokat vehetnek, kézműveskednek dínórégészetet, mesél nekik egy múzeumi fickó a dolgokról és teljesen lekötve vannak - szerintem - minimum egy napig.

világok háborúja - one world one future/csak a Mi

Miközben az át és visszaszállásunk előtt sétáltunk még kicsit, leültünk elfogyasztani egy tradicionális berlini menüt, egy dönert. És a VW Bogár méretű szendvics majszolása közben már járt az agyam az antitémákon, azaz a számokon. Mert nagyon nehéz elmesélni azt, ami kint van, és egyből érezhető. Nem önámítás ez, hanem elképedés, mely, ha csak tized annyira igaz, mint érzi az ember, akkor is nagyon szomorú a magyar viszonylatból nézve. És én meg ilyen vagyok, versenyelvű, értékelvű roncs.

8EUR a beugró a múzeumba, ami az itthoni viszonylatokhoz képest sem vészes 2480.-. Ez annyi, mintha Pestről valaki elugrana Nagymarosra vonattal, mert ott egy pohár sört szeretne inni (milyen gáz már ez?!). A Naturkunde évi 500.000 látogatót fogad, annak ellenére, hogy nagyon kicsi, klasszikus épület. 500.000 látogató nálunk 2014-ben mondjuk az egyik leglátogatottabb múzeumban, a Szépművészetiben volt, ami legalább a duplája a MfNK-nek.

No, egy ilyen múzeum felhúzása a nulláról kb 15-20mrd forint lenne, de akkor már teljesen hi-tech és csúcsszuper, és jópár cuccot is lehetne bele vásárolni. De ne aprózzuk el, számoljunk 25mrd-dal! És mivel vicces kedvünkben vagyunk, építsünk egyet-egyet Debrecenre, Szegedre, Pécsre, Kecskemétre, Sopronra, Felcsútra, Miskolcra, Szolnokra, Szombathelyre, Szekszárdra, Nyíregyházára, Kaposvárra, Dunaújvárosra, Győrre, Keszthelyre, Ceglédre és persze Budapestre. Azért vagyunk amúgy vicces kedvünkben, mert a MfNK épp most újul meg, frissítik a gyűjteményt és a kiállítási tematikákat… abban a Németországban, ahol 8x több ember él, de annyi GDP-t termelve, mintha 21x többen lennének, mint a magyar lakosság.

Na, ezt elképzeltük rendesen? Ezt a sok új, magyar természettudományi múzeumot? Mert ha ezt megcsinálnánk, akkor pont kijönne a tao-val eddig focira költött hazai pénz. 18 darab, MfNK kaliberű múzeum, a nulláról felépítve (konzervatívak kedvéért ez az összeg harminc EZER Nokiás dobozba férne bele). De az igazán szép, hogyha a 18 múzeumba összesen 500.000-en mennének el (ami valószínű, mert egyetlen egy ilyen múzeum teljesen elegendő), akkor máris 6,5x többen szórakoznának, mint egy évben focimeccseken, a Magyar Bajnokságon.

Mindegy. Berlin él és teljesen rendben volt, láttunk nagyon űberkőnig földi csodákat, de suhannunk kellett tovább, hiszen hamarosan Madridban volt jelenésünk...

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

kis olvasnivaló

A minap eszembe jutott, hogy még nem is ajánlottam a figyelembe az egyik legjobb hazai művészeti újságot. Jó-jó, van némi hátránya is, méghozzá az, hogy kb 90-100 éve nem adják ki, de, mind időkapszulaként, mind művészeti magazinként máig kellemes olvasnivaló.

a Művészet

lyka-1.jpg

Élt régen egy Lyka Károly nevű művészettörténész, kritikus, aki festéssel is foglalkozott. Ő a tökéletes megtestesítője volt annak, hogy milyen az, ha valaki történeti oldalról is körül tudja járni a témákat, illetve szakmai rálátása is van. És ráadásul a kortársait véleményezte, az ő munkájukat, hátterüket írta meg a saját idejükben. Az életrajza már önmagában érdekes olvasmány, mivel úgy hozta az élet, hogy nagyon belekerült a művészeti világ sűrűjébe.

lyka-2.jpg

Legtöbben a monográfiáit ismerik, antikváriumokban szép számmal lehet ezekre rábukkanni és fillérekért megvásárolni, de ez alkalommal egy másik, jelentős munkáját emelném ki, méghozzá a Művészetet. Ezt a magazint 1902-től szerkesztette, és rendszeresen, gazdagon illusztrálva mutatta be a Budapestre készülő, illetve az országos jelentőségű szoborterveket, a festők műhelyeiben kalandozott, vázlatokat publikált, szóval mindent azoknak, akik a konkurenciáról szerettek volna tudni, vagy éppen a művészeti élet után érdeklődtek. Mindezt a szecessziós és historizáló, nemzeti romantikus és klasszicista Magyarországon.

lyka-4.jpg
lyka-3.jpg

És, hogy hol lehet ezeket az írásokat megtalálni?  Papír formában csak könyvbe kötve, de a Képző mellett működő Lyka Könyvtár sok éve digitalizálta a kiadványokat és ingyen elérhetővé is tett az alábbi linken: KATT IDE!

És, ha valakinek ez kevés lenne a hétvégére - vagy amúgy -, akkor neki külön öröm, hogy Magyar Művészet címen a ’20-as években is szerkesztett egy sorozatot, mely szintén digitalizálva olvasható a Könyvtár oldalán: KATT IDE!

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Kortárs művészet és a szakértő hozzászólások

Van pár fórum, ahol kényszeresen belepörgőrúgok a művészeti beszélgetésekbe, de a minap eljutottam odáig, hogy egyszerűen nincs kedvem újra meg újra az őskortól elmagyarázni a dolgokat, illetve a meglátásaimat. Ezeken a fórumokon jellemzően nézők vannak fent és mindig jön valami olyan poszt, komment, aminek nem bírok ellenállni.

minden ami valamiért elénk kerül, arról azt hisszük, hogy nem a véletlen műve

Ugye általában azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk, vagy ami valamiért a figyelmünk elé kerül. Kivéve, ha beszélgetünk dolgokról. Akkor azzal, amit vagy mi vetünk fel - tehát nekünk érdekes - vagy más dob be témának. És ilyenkor ugye senki sem szereti a megmondó embert, aki időnként szól, hogy valamit máshogyan kell érteni, valami nem az, ami vagy hasonlók.

Az örök fikázó szerepet kijelöli a csoport neki, így már nem lesz érdekes az, amit mond, és egy defenzívába kényszeríti a közeg, mert ’szegény kérdés tárgyát megint báncsák’. Sokáig filóztam azon, hogy jó e az, ha az emberek megmaradnak a hülyeségben, ha tudom, hogy nem helyes, amit mások vallanak, amiről ahogyan vélekednek és ezt szóvá teszem, de mindig az lett a vége, hogy muszáj volt közbeszólnom. Mert miért is peregjenek sokan hülyeségeken, főleg, ha mélyen valószínűleg ők is tudják, hogy az nem igaz, csak nincs ellenvélemény, amihez nyúlhatnának.

Az internet világában ez nagyságrendekkel durvábban megy, mivel noname barát adagokkal kommunikálunk, és semmit sem az eredeti közegébe, a történetébe és a körülményeibe ágyazva kapunk. 

Kevin Nguyen és TJ Khayatan is ugyan erre a laikus szakértésre jött rá, amikor a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában járt. Már sok helyen leírták magát az esetet, azt, hogy azt tesztelték, hogy a nézők tényleg mindenben művészetet látnak-e, ami elsőre úgy tűnik, mintha tényleg művészet lenne.

Először egyikük baseball sapkáját tették a múzeum padlójára, aztán tovább vitték a bulit, és egy falfelület közepéhez lerakták Kevin szemüvegét. És láss csodát, csoportok kezdték meg az ájuldozást a művészet előtt.

menthetetlen 4.jpg
menthetetlen 5.jpg

Azért a kuka is kapott pár like-ot!

Most nem is Kevinék a nagy szám a történetben, hanem inkább a nézők helyzetébe kell kicsit belegondolni! Mit nem szeretnek az emberek? Hülyének lenni. Mik lesznek az emberek a kortárs művészettől? Hülyék! :)

Persze, a kognitív disszonancia megvédi őket, mert látni fognak értelmet abban, amiben csak ők látnak, hiszen, ha ez nem így lenne, akkor az 1700 évnyi filozófiai fejlődés már rég mindenki számára érthető lenne, és nem beszélnénk például vallásokról.

De beszélünk, és egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az önámító, önbecsapó habitustól.

És ez miért gond? Egyszerű, és egyben nagyon szomorú.

Nem számít a szakmaiság, a tudás, a józan ész. Még véletlenül sem szeretném a ráció mindenek felett állóságát hozni érvként, mert a művészet nem objektív, hanem szubjektív irányzat úgy összességében. De fontos lenne megérteni, hogy ez a szubjektivitás nem egészében jellemző a művészetre, hanem a részalkotói között, a racionális, objektív faktorok mellett vannak szubjektív elemek is.

A szaktudás, a szakmai fejlődés, a technika az egyik ilyen. A meghatározás, a definíció a másik. Az esztétikai része, azaz a művészet filozófiájának aktuális szintje szintén hosszú, észérveken és szellemi munkán alapul, míg mondjuk az árszabás, a témaválasztás és adott nézők hozzáállása, kulturális háttere, ízlése már a szubjektív faktorok közé tartoznak.

Ha szeretnénk, hogy legyen még művészet pár évtized múlva, és olyan rangon és funkcióval, amilyenre az ki lett találva, akkor fontos, hogy az objektív pillérek megmaradjanak.

Régen volt egy olyan szempont a képzőművészetekben, amit csak úgy neveztek, hogy a ’nehézség keresése’. Ez arról szólt, hogy egy művész kvalitásosságát az is adja, hogyha mindig egyre összetettebb, bonyolultabb, nehezebb alkotásokkal jön elő. Magához képest is és a konkurenciáihoz képest is. Ez a szempont serkentette a szakmai fejlődést és egyben a műalkotások minősége is folyamatosan javult, haladt előre.

A XX. században, ilyen olyan okok miatt ezeket a pilléreket kezdte a kortárs művészet kirúgni. A határok tágításával kezdődött a dolog, mígnem sikerült olyannyira túltolni a határokat, hogy azokra már rá sem lehetett ismerni (ez a jelenség akár ismerős is lehet a mindennapi politikai történésekből is). Amikor pedig ezek a túltolások összeálltak egy kritikus tömegbe, akkor elérkezett az idő a hozzá nem értés, a dilettantizmus diadalához.

Damien Hirst és a tigriscápa

Kerestem valami jó példát az előbbiekre, és az Ómenből is jól ismert Damienre esett a választás. Damien Hirst egy magamutogató férfiszerszám, aki azzal lett világhírű, hogy hamar ráérzett a 80’-as 90’-es évek alakuló vákuumára, és tekert egyet az abszurditás kapcsolón, de úgy, hogy még Laár András is hiába teleportálgatta magát aznap, amikor megnyílt a cápás kiállítás.

Damien művészetében - meglepő módon - központi helyen szerepel a halál. Az épelméjű nézők az agyukon érzik is ezt, de Damien nem erre gondolt, amikor mindenféle állatot kiállított nagy, formalinnal töltött tározókban, hogy bemutassa: 1., azok állatok formalinban, 2., azok műalkotások úgy cakumpakk, 3., a halálról szóló műalkotások.

Jó nem?

d hirst.jpg

Az egyik csúcsdarab egy leölt tigriscápát mutatott, ami plexi tárolójában, formalinban úszott… mitagadás, így is lehet egy cápás műalkotást készíteni, de ez nem annyira művészet szerintem, és alkotásnak is csak nehezen tudnám titulálni.

Sokan tudják rólam, hogy gyűjtöm az állati koponyákat, de mindig csak elhullott tetemekből gyűjtött alkatrészeket preparálok. Szimplán azért, mert nem látom értelmét ezért leölni az állatokat és teljesen mindegy az eredmény szempontjából, hogy hogy múlik ki egy-egy entitás. Ezért is borult el az agyam, amikor még régebben hallottam a kiállításról, és arról, hogy a „művész” simán, nem túl sok előkészület után helyezte tiszta formalinba a tetemeket. Aki már illatolt formalint, az tudja, hogy tömény és szövetroncsoló hatása van, ezért sem szokták mindig tisztán alkalmazni. Főleg akkor nem, ha hosszú időre akarnak valamit konzerválni, ugyanis a formalin roncsolja a szöveteket.

Nem meglepő módon Damien dögkút kiállításán is így történt, szépen minden állat elkezdett oszladozni a tárlókban.

ez volt a koncepció

Amikor évekkel később ez kiderül, mármint mindenki számára evidens lett, hogy a cafrangok a löttyben nem a művészi pátoszhoz szükséges konfettieső, hanem a tetemek foszlányai, akkor megkérdezték Damient, hogy ez így most mi? Mire ő elmondta, hogy hát maga a koncepció. A halál jelenségét akarta bemutatni, és ezért DIREKT így csinálta az alkotásokat, hogy a formalinban szépen lassan elbomoljanak.

Pár évvel ezelőttig még reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen orosz vagy szaúdi oligarcha, aki megpénzmosta 50.000 angol fontért (majdnem 18 millió forint) a cápát, az viccből továbbgondolja Damien halál koncepcióját és bebetonozott lábakkal szabadon engedi egy hajóról a művészt, hogy keressen még pár egyedet, de sajnos nem így történt.

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam e ezt a posztot, mert nem lenne szabad ilyesmikről írnom. Nem a kortárs művészet szarozására gondolok, hanem valami nagyon másra, a sorok között. A művészetnek nem feladata a direkt véleményalkotás, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet szó nélkül elmenni a szakmai, objektív pillérek elbontása mellett. Mert nem mindegy, hogy mindenki maga alakítja a valóságát, vagy a valóság alakítja őt.

Ezért kérem azokat, akik nagyjából egyetértenek a fenti sorokkal, hogy most kicsit gondoljanak bele a saját valóságukba, és figyelmesebben olvassák végig újra a fent írt részt, ezt:

 

mert nincs az a hülyeség, amit ne lehetne megcsinálni

Mert nincs olyan kortárs művész, aki ne a pénzre menne, aki ne kapna vérszemet, ha a pénz közelébe kerül, és ne látná önmaga igazolását abban, hogy mégis túlél. Hogyha már nem tud alkotni és csak szemetet képes csinálni, akkor egyéb úton (marketing) védje a védhetetlent, a saját kognitív disszonanciáját.

De sajnos ebben partnerek a nézők is. Azok, akik akár jelenlétükkel is támogatják őt, elmennek ilyen hülyeségeket fogyasztani és rajongani, akik ’érdekest’ látnak a dolgaiban mondjuk és ennek külön örülnek is. A látszat ellenére ők amúgy nincsenek sokan, csak ők rendszeresen mennek és ennek köszönhetően nekik készül a művészet és ők kezdik eldönteni, hogy mi a művészet.

Hiába csökken a kiállításra járók száma évek óta, hiába van több jó, de legalábbis jobb alternatíva a művészek között, és hiába romlik folyamatosan a mindennapok hangulata azzal, hogy a művészet nem teszi a dolgát, nem varázsol és javítja, vagy legalább teszi elviselhetőbbé az élet élését, az élet minőségét. Pedig van választás. Nem tudni, hogy meddig, mert ha egy idő után inkább elvonulnak a még aktív művészek, akkor a változás lehetősége is el fog tűnni, illetve a hülyeség még nagyobb hülyeségeket fog szülni, és nem lesznek határok, amik az értelmes keretek között tartsák a kortárs művészeket. És akkor már késő lesz nosztalgiázni az egykor volt szép napokon.

Muszáj minden nézőnek eldöntenie, hogy ő ezekre a kortárs alkotókra kíváncsi, neki megfelelnek-e az ő produktumaik, ötleteik, vagy másra vágyik. Például minőségre, végiggondoltságra, igényre, belső és őt is védő szakmai szabályokra és olyan versenyre, melyben a nehézség keresése egyben a fejlődés egyik fő mozgatórugója.

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Menthetetlen a helyzet

Legalábbis annak tűnik, és ami annak tűnik, az legtöbbször az is, ha nem keresünk még időben valami megoldást rá.

nem halad a kiállítási helyszín megtalálása

Ez egy szomor, ahogy Kati néni mondta anno. De azért nem feszülöm túl a helyzetet, mert nem is nagyon reméltem mást. A kereskedelmi galériákat ugye kilőttem, mert - mondjuk úgy - nem partnerek a művészetben. Viszont az összes többi hely vagy nem válaszol, vagy 2073-ig le van kötve.

Na, mindegy, ez annyira nem is lenne lényeges, ha nem futnék bele a cápás problémába, hogy a rajzaim túlnyomó részét nem lehet részleteikbe menően élvezni pusztán a netre digitalizált formában. Régebben próbáltam digitalizáltatni a képeket, el is ment pár rajz egy „szakértő” fotóshoz, de sajnos elvérzett a project akkor, amikor visszaküldte nekem a 40megás reprókat és szóvá kellett tennem, hogy jók lettek, de legközelebb figyelhetne arra is, hogy mondjuk a grafit ne csillanjon be a képeken.

Ezt követően ment némi kísérlet azon is, hogy akkor csináljuk azt, hogy több képből fotózom össze a rajzot, de akkor meg vagy annyi utómunka kellett a végeredményhez, hogy az már eltért az eredeti képtől vagy csak simán nem tudtuk megfelelően összeállítani az 29. próbálkozásra sem.

Ha viszont nincs kiállítás - ráadásul rendszeresen -, akkor nem ismerik meg a rajzokat, és akkor nem gurul a szekér sem, szóval a kígyó végül a farkába harap.

és mi lesz akkor a művészeti élettel?

Bár vannak kezdetleges kísérletek a naaagy megmentésre, nekem az a benyomásom, hogy ezek is már paródiákba kezdenek fordulni.

menthetetlen 3.jpg

Művészeti terápiák alakulnak fakezűeknek, felnőttek járnak rajzolni tanulni az egész napos taposómalom mellett, és a legkülönfélébb agyféltekés rajzkurzusok is szép számmal szaporodnak… sőt, mostmár van jobb agyféltekés nyelvtanulás is. Összességében úgy elveszettnek érzem kicsit a szellemi tartalmat. Mert milyen már, hogy mindent művészetnek hívnak, amikor valami ecsettel őrjöngést csinálnak. És ezekért - túlnyomó részben - ráadásul még fizetnek is a résztvevők (értsd, dolgoznak, hogy pénzt költsenek arra, ami nem fog semmit sem osztani-szorozni életükben, de legalább addig sem kell mással foglalkozni).

A minap a Mensa Suli programjába hívtak, hogy meséljek a csemetéknek a rajzról, és ez alkalomra készítettem mindenkinek egy talpakon álló üveg állványt, amivel lehet fejleszteni az ügyességüket. A feladat lényege, hogy különböző tükröződéseket kell lerajzolni, de most nem is ez az érdekes a sztoriban, hanem az, hogy miközben a 12db vastag üveglapot elkezdtem kicsomagolni előttük, akkor hirtelen bezsongtak a gyerekek, hogy mi az-mi az?

- Azok micsodák? - kérdezte az egyik srác

- Hát minek tűnnek? - kérdeztem

- Azok tabletek?!!!?!?!?!??!!!!!

- Hát persze, az új Ipad 8, ami nemrég jött ki! Ezen fogtok rajzolni. - mondtam

- Igeeen?! Húúú! - szólalt meg a moraj

- Nem is tudtam, hogy már kijött a 8-as! - tette hozzá az egyik kislány

(Hangsúlyozom, hogy üveglapokról van szó!)

- Hát azért hoztam… Jajj, ne őrüljetek már meg, ezek üveglapok!

- ÉS AZOKON FOGUNK RAJZOLNI? - kérdezték a legnagyobb megdöbbenéssel.

Ugye, a gyerekeknél gyakran előfordul, hogy egy tip-top ajándékot 3 másodperc alatt félredobnak, de a sarokban a szöszökbe ragadt, döglött légy kieső lábaival hetekig el tudnak játszani. Hát itt is így volt, kijelzőkaparászás helyett az üveglap vitte a prímet (az 1-et, 2-t, 3-at, 5-öt, 7-et, 11-et, stb). Minek hatására, óra végére elő is került 1-2 rajz, illetve el is került 3-4. Amivel büszkélkedni akartak azzal inkább mégsem, illetve, amivel eredetileg nem mertek, azzal mégis. És amiket megmutattak, azok mindegyike optikai trükkökről szólt (Escher féle, illetve logikai problémákról). És elgondolkodtam, hogy tejóég, tényleg 11-12 éves lárvák optikai trükkökkel szórakoztatják magukat? Mármint simán, valaminek az egyszerű rajzolása már olyan kevés lenne? Hogy fogják így megérteni a lágy, finom érzékiséget egy képen, ha még ki sem fog tudni fejlődni a látásuk?

menthetetlen 1.png

könyvet írtam már? nem?! akkor majd most!

A kiállítótér keresgéléssel párhuzamosan a szokásos életparázgatás is haladt. Hogyan tudunk majd egyről a kettőre lépni, mit kell még csinálni, hogy forrásokat szerezzünk a vágyainknak. Én szeretnék hidropóniát meg táptalajon növényeket laborozni, de Fanni is mutat képeket időnként egy szigetről, ahol csak kóbor kutyák élnek, ott alakítottak ki nekik egy menedéket, full ellátással, szóval azt gyanítom, hogy ő meg szeretne egy saját kutyamenhelyet.

Amikor ezek a befeszülések vannak, akkor nem csinálunk mást, mint visszanyúlunk a korábbi ötletekhez és újraadaptáljuk őket a realitásokhoz, hogy hátha most majd jól meg lehet csinálni azokat.

Így jött a könyvírás ügye is. Egészen pontosan könyvek írása, mert bár a Realizmus.-ról blogoltam már, de van egy másik koncepcióm is. Még rémzős koromban gyakran látogattam a Lyka Könyvtárat, ahol van 2 polc a rajzos könyveknek. Oda kerülnek a tipikusan a ’hogyan lehet rajzoli’ témájú könyvek, és ugye azzal sokat el is árultam, hogy ez a téma összesen 2 polcon van, de mellette kiemelném, hogy ez a Rémzőművészeti Egyetem könyvtára… talán ott többet várna az ember.

Vannak tragikusabbnál tragikusabb művek (Művészeti anatómia, A ló anatómiája, az Ember anatómiája, Kis rajziskola, stb), melyek már a fetisizmus határait súrolják a Rajzi tanszék oktatógárdájának lelkében, de engem egyik könyv sem kötött le igazán.

A felépítésük pocsék. Mindig a szerző saját, önálló rajzai vannak benne, melyek vagy csak nagyon lengén kapcsolódnak a tárgyalt témához, vagy semmi közük hozzá, és lehet érezni, hogy kellett a nyomdai ívhez az üres helyeket valamivel feltölteni. Soha nem egy rajzolni vágyó helyébe képzelve épül fel a könyv. Nincs szó gyakori hibákról, nincs szó valamilyen a-tól z felé tartó koncepcióról, hanem csak úgy ’nesze, örüjjé!’ alapon jönnek egymás után az oldalak. Szép példa erre a megcsináltságra, hogy egy rajzolásról szóló könyvet, amiben csak fekete-fehér ceruzarajzok vannak, azt mégis színesben nyomtatják, mert az úgy jó!

Már akkor felmerült bennem, hogy kéne egy normális könyvet összehozni, egy szakkönyvet, ami segítheti az autodidakta fejlődést, de nem korlátozza értelmetlen és íratlan szabályokkal a rajzolni vágyót.

Ekkoriban persze még nagyon tartottam attól, hogyha kiadom a titkaimat, akkor gyorsan jól leelőznek majd, aztán idővel megértettem, hogy egyfelől, ezt ott nevelték belém, hiszen ott a (szak)tudás tényleg könnyen elsajátítható, mert annyira nulla, illetve másfelől nincs még egy olyan hülye, aki rászánna annyi időt a rajzolásra, amivel be tudna előzni. Nomeg, akárhogy is nézem, abba korba értem, amikor már kis bolyongás után akár világegyház is épülhetne meglátásaimra, szóval, gyakran elgondolkodtat, hogy lassan illene átadni a saját meglátásaimat olyanoknak, akik talán hasznukra fordíthatják. Meg hamar elszáll az a még 20 év, és én nem akarok az útjába lenni a következő generációknak.

A rajzolás művészete… jó-jó ez csak munkacím egyelőre

Úgyhogy a 117. helyre felkerül a teendők listán A rajzolás művészete megírása. Egy kb 180 oldalas, A4-es méretű könyv, mely a gyakorlási lehetőségektől, tippektől, trükköktől kezdve elvezet egészen a képek felépítésének részletes útmutatójához is. És nem amolyan ’így KELL’ csinálni módon, hanem bemutatva a szakmai szempontokat. Valószínűleg majd kitérek benne az összes olyan egyéb eljárásra is, melyeknek semmi értelme sincs (jobb agyféltekézés például) vagy a haszna nem abban áll, hogy belelátunk mindenfélét (anatómia).

Aztán megnézzük, hogy mi lesz.

Most úgy néz ki a dolog, hogy november körülre készül el, illetve a nyomdából akkor jön ki, és addigra fut fel a marketing kampánya is, ami azért eléggé meredek és nagy kunszt lesz, mivel nem tervezek semmilyen kiadóval együtt működni. Nincs nagy szükségem arra, hogy Stahl Judit vágja a hagymát a könyvön vagy valamelyik szelebritás énekeljen a könyvvel kiadott DVD-n, és az sem jön be, hogy még 30 ember indokolatlan fizetését én álljam, úgyhogy inkább a magánkiadásra gyúrok.

Nomeg, ugye a Posta és a pályázatok mellett a 3. hobbim a pénzégetés. És ez bővelkedni fog az antiliberális fordulatban, amiben Deák Liberál Ferencnek többször is a seggire fogok égetni.

De, hát egyszer élünk. :)

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Humor

Általában, amikor egy hosszabb ideje nem jelentkezem bloposzttal, akkor mindig több dolog fut párhuzamosan, és nem nagyon lehet érdemi dolgot mondani ezekről vagy eleve, annyira kavarodnak a dolgok, hogy, ha akár 5% stabilitás is van a kilátásokban, az már nagy szám.

Na, hát ez most sem volt másként… bár még mindig megy a levelezés több szálon, de azért kezd teljesen lefutottá válni a mostani kör.

De, még mielőtt belekezdenék, fontos, hogy külön kitérjek rá, hogy én alapjában egy vidám, realista ember vagyok, aki törekszik a jóra és a jobbításra és általában ez is köt le. Tehát, amikor megy a savazás vagy a nihilkedés, akkor azt a maximális derűmmel és realista felfogásommal együtt kell érteni. Legtöbben, akikkel beszélgettem néhány blogbejegyzés után, nem értették, hogy minek kellenek ezek a lehúzások és erről már sokat tettem említést korábbi posztokban. De mit lehet tenni, én olyan vagyok, aki inkább szeret tudni és beszélni arról, ha valami nem működik, vagy csak rosszul, mintsem beülni egy fék nélküli autóba, határtalan optimizmussal.

kicsit hosszú volt ez az elmúlt 5 hónap

Volt minden benne, ráadásul eléggé hullámzó hangulatban. Mentek ugye a művészetörténet és realizmus kurzusok, valamint az anyagok rendszerezése (hátha lesz belőlük könyv), aztán a karácsonyi cécó, illetve az év végi képkisöprés is, valamint a még szükségesnek ítélt fejlesztések elindítása… digitális rajztábla, számítógép fejlesztés, képkeretező, illetve asztalos munkapad és műhely összerakása és az apróságok. Mellette a Trafik ügyeinek intézése persze, mert az egy másik sajátláb, amin állni kellene.

Több ismerősöm sem érti amúgy, hogy minek ennyireígy egy-egy dologba belekapni, kb 2 havonta hallgatom, hogy miért nem csak 1-2 projectre fókuszálunk és űzzük csak azt, mert így szétforgácsolódik az időnk, és minden csak „áll”.

Hát, kedves ’jellemzően8órásismerőseim’, igazatok lenne, ha már csináltatok volna saját vállalkozást, vagy bármit, amiben az összes munkakört maximum 2 fő tudja elvégezni. Nem csak azért a 2 fő, mert ennyi van, hanem mert ennyien értenek hozzá.

100 éve hallgattam egy interjút egy kortárs művésszel, aki azt nyilatkozta, hogy ő egy héten 5 napot csak találkozik, marketinget csinál és, ha 1 napja van művészettel foglalkozni, annak már örül. Akkor én megfogadtam, hogy ezt nagyon nem szeretném, mert ez az eredmény szemszögéből kontraproduktív folyamat. De ugye, ez óta eltelt 100 év, és dúsultunk Facebookkal, vállalkozással, nomeg rengeteg tapasztalattal, ami mind-mind csak rontottak a helyzeten.

 

a mohaerdő

Hogy csak egy példát említsek a hanyatló és lehangoló körülményekre, kb 10 éve kezdtem el a mohaerdő.blog-ot, melyet így az évforduló kapcsán gondoltam átemelek ide. Aktualizálom a cikkeket, frissítem az infókat.

Azt a blogot (is) nagy reményekkel kezdtem el, főleg azért, hogy olyan infókat osszak meg, melyekről amúgyis olvasok, de lefordítva és összeszedve más is tudja olvasni és élvezhesse a természet varázslatosságát… Írtam Wangari Maathai-ról, az erdők anyjáról, aki újraerdősítésben látja a szegények kitörési útját, és sokszor az életét kockáztatva harcol az esőerdők megóvásáért. Írtam a világ 30 legszennyezettebb helyéről, „élőben” közvetítettem az OTTHONUNK bemutatóját, Yann-Arthus globális projectjét, mely rengeteg munkával próbált változást elérni. De volt szó az óceánok műanyagfoltjairól is, mikor még nem folytak a nájlonzacskók a csapból is. A Koppenhágai Klímacsúcsról is volt beszámoló, sőt, a borneói olajpálma ültetvényekkel indult anno a mohaerdő is.

Szóval, ezeket a cikkeket szerettem volna újraszerkeszteni és az idei Föld Órájára készülve posztolni… csak az elmúlt 10 év közben Wangari meghalt, és azóta is beárnyékolja történetét egy félreértelmezett, de nagyon is érthető kijelentése az AIDS-ről. A világ 30 legszennyezettebb helye toplista mit sem változott, sőt, ma már azokkal a számokkal fel sem lehetne kerülni az első 50-be kb. Az Otthonunk után elkészült az Egy utazás története (videó itt), mely hidegzuhany az első, amúgysem túl vidám részhez képest. Ja, igen. A műanyag foltok. Hát azóta az is kiderült, hogy a műanyag szennyezés olyan mértékű, hogy már a többszörösen marketingdíjas, csudijó áriavizek is tele vannak műanyag mikroszemcsékkel, és ezrével pusztulnak az állatok a tengerekben és tengerek környékén, de már az emberek szervezetében is nagy arányban halmozódhat a sok kis izé.

Koppenhága kudarc lett. Az USA 2050-re kitűzött 83%-os üvegházhatású gázkibocsájtás csökkentése, de Kína 40%-os és az EU vállalásai is - ma már jól láthatóan - röhejesek.

A 2015-ös Párizsi Klímacsúcs persze marketingre azért jó volt, de készített még egy adag papírt arról, hogy milyen célokat kell figyelmen kívül hagyni majd, a következő csúcsig.

És Borneó… hát a kihalás szélére kerültek a bolygó talán második vagy harmadik legintelligensebb élőlényei, az orángutánok. Persze, mindez nem annyira fontos az emberiség számára, hiszen az El Nino* hatás rendszeresnek ígérkezik, ami mellett inkább az egészet elindító ok, az olajpálma ültetvények kiszáradásán kell aggódni.

*El Nino - az egyenlítői tengeráramlatok felmelegedése okozta száraz periódusok megjelenése. Ennek hatására egyfelől kevesebb lesz a csapadék, másfelől magasabb lesz a szárazföldi hőmérséklet, módosulnak a klimatikus viszonyok, nem csak lokálisan, hanem globálisan is. A jelenség főleg a legnagyobb bioszférákat tizedeli szélsőségesen.

De ez kit érdekel, hiszen a klímaváltozást nem lehet a belébe tölteni és kisütni!

 

„nem lehet, hogy a makrotikus viszonyokat vetíted a mikrotikus helyzetedre?”

Persze, tűnhet minden úgy, hogy ha beborul az ég, akkor még mindig világíthat egy gyertya bent a házban, szóval nem kell annyira túlfeszülni a világ bajait. De a Jurassic Park óta tudjuk, hogy a., klónozott Dolli bárány valójában velocyraptor lehetett, illetve b., ha egy lepke meglibbenti a szárnyát a Sorna szigeteknél, akkor Tajvan-on elered az eső.

Mivel minden mindenre kihat.

Erről hosszasan tudnék szövegelni, de érdektelenség miatt inkább most nem. Csinálok inkább egy snittet és a következő részhez ugrok!

humor 1.jpg

 

- snitt -

Szóval, az 5 hónapban nagy erőbedobással csináltuk a dolgokat. A kurzusok és képkisöprés szerencsére ezt segítette is, de nem lehet minden nap képkisöprést és kurzusokat csinálni, így kell kicsit messzebbről is tervezni. Sok - szerintem - jó ötletünk van, hogy mit kéne, és próbáljuk fillérenként felépíteni őket, de már kicsit fárasztó a százezredik jó ötleten dolgozni.

A minap nekikezdtem egy új kiállításhoz helyszínt keresni, és teljesen lefagytam, hogy mi van jelenleg.

Ugye, az ominózus galériaszerző kalandozásom eléggé rosszul zárt, a hülyének nézés csimborasszóját mutatta be az az 1-2 galériás, akik eleve „láttak esélyt együttműködésre”. Hiúábrándoltam azon, hogy majd milyen jó lesz leülni és kijelenteni 30 évesen, hogy „áhámm, ezt elértem, én, magam”. De persze, még időben utánaszámoltam a dolgoknak (rossz szokás), és lefújtam az egész hóbelebancot. Na, azért sokat segített az is, hogy kiderült, a hülye szerepét szánják nekem a kegy-gyakorlók és az meg nem annyira jött be.

A nem rajzolók kedvéért, egy ilyen ’új kiállítás’ összerakása amúgy egy olyan 4 hónapos munka. Mindennel együtt simán 8 is lehet. A személyes rögeszméim miatt (legyen élményszerű, igényes, ne egy sufniban vagy egy művház büféjében legyenek kicelluxozva a képek, illetve képek kerüljenek ki, ne valami koszok és piszokok, papír hordozókon, stb) ez nagyon erős 8 hónapot jelent.

DE IDE EL SEM JUTUNK, hiszen nincs megfelelő hely! :DDDD Pár kivételével minden (úgy értve, hogy MINDEN) hely le van foglalva a következő 22 hónapra. A kurátorok (a művészkedni nem tudó, és művészettörténetet sem ismerő illetők, akik viszont művészeknek képzelik magukat) mindenhol már ennyire előre összeállították a kiállítások anyagát. Maradt persze pár hely, ahol a tulajdonos Magyar Állam úgy gondolja, hogy egy nyirkos katakombában lehetne 3 hétre bérbe venni a falakat, 1 millióért (a biztonsági őr és a rezsi ennyi), ha viszek lámpákat, szervezem a biztosítást, marketinget, keretezést, szállítást, megnyitót... ééés, természetesen mindenhol megemlítem őt, a Magyar Államot. A maradék pár hely amúgy még túlélésért küzdő művház, kereskedelmibb galériák és ilyesmik.

Most nagyon úgy néz ki, hogy 2020 őszéig tehát nem lesz kiállítás. Jó-jó, ugye az 1-2 helyről még várok választ (190 helyből van még 3, mely nem válaszolt). Megint alternatív, gerilla módszerekhez kell nyúlni, 10x több kört futni, a heti 5 helyett 10 napot marketingelni, és közben a külföldi eladásokra, terjeszkedésre pörögni.

a pályázatok, melyen nem futottam egy kört sem

Van a makrotikus Nemzeti Kulturális Alap, egy nagy, pályázati rendszer Magyarországon, mely kb már csak az egyetlen forrást biztosító szerv az MMA mellett. A feladata, hogy mikrotikus projekteknek segítsen. Évente 2 ütemben pályáztat mindenféle kulturális programra. Lehet könyvkiadás, táncbemutató, színdarab, kiállítás, bármi, ami valamelyik kollégiumához befér tematikában. Számla ellenében lehet költségeket megtéríttetni egy előzetes pályázati dokumentáció elfogadása után. A pénzt nem lehet szolgáltatásra vagy fizetésre fordítani, hanem kizárólag „tárgyi” és szervezési költségekre… illetve egyszerűen: költségekre.

10 hónapja regisztráltam a pályázati rendszeren, aminek keretében minden adatomat meg kellett adnom, majd az azonosító kártyáim digitalizált képeit is fel kellett töltenem nekik, és végül - hogy teljessé váljon a dolog - el is kellett küldenem kinyomtatva az igazgatóságra azokat a pdf-eket, melyeket ugyanoda fel is töltöttem. Remélem azért, mert nincs papír és nem azért, mert xy munkatárs nem tudja kinyomtatni a monitort náluk.

Elsuhant 10 hónap, és nézem, hogy profilom „hiánypótlásra vár”, ami valószínűleg a kinyomtatott pdf-ek nem beérkezése lehet. Kedves rajongóim, MOST nem a Posta volt a ludas. Felhívtam a 2 telefonszámukat 6 napon át napi 4x. Fel sem vették. Utána írtam 2 mailt a két legilletékesebbnek tűnő munkatársnak. Utóbbi mozzanat eredményes is volt, mert 1 nap után írtak, hogy már megváltozott a szabály és nem kell beküldeni a papírokat.

Persze, nagy talány, hogy akkor mégis miért nem aktiválódott egyből a profilom, de mivel 1 nappal a mail megírása előtt olvastam el az egész (!) honlapjukat újra, és ott akkor is a régi szabály volt a kihirdetett, így inkább örültem, hogy tudom, hogy aktiválják.

Izgulni nem izgultam, mert április 1-én, 28-án és május 1-én nyíltak azok a pályázatok, melyekre már javában gyűjtöttem az árajánlatokat, írtam a dokumentációkat és ilyesmik.

Eljött a másnap, reggel egyből néztem a profilt: ’AKTÍV’. Jesz! Hát mégis működik a dolog (totál szarul, de legalább így). Majd másnap felléptem, hogy elkezdjem feltölteni, küldésre készen az anyagokat április 1-re, 28-ra és május 1-re. De nem tudtam nekikezdeni! Miért? Mert már a kiírások is eltűntek eddigre.

Nem értettem, hogy miért, hiszen nekem kinyomtatva meg volt az összes, a kódokkal, mellékletekkel, képernyőmentésekkel együtt, csak éppen az NKA-nál nincsen már fent semmi.

Egy hét után derült ki, hogy mi lehet a gond (2 belvárosi galamb májából jósoltam ki ezt a megoldást, mert amúgy semmi infó sincs erről). A kollégiumoktól elvonhatták a pénzeket, hogy azt a miniszteri keret javára, pályáztatás nélkül kiszórják. Sok normálisnak tűnő dolog is kapott pénzt, és én személy szerint örülök, hogy az 1584 fős lakosságú Bánhorváti meg tudja rendezni a 11. krumplislángos fesztiválját (2 millió), illetve, hogy a Makovecz dolgokat kiadó Editio Plurilingua Kft. teljes 1 fős csapata el tud jutni a Havannai Nemzetközi Könyvvásárra, mint résztvevő (5 millió).

De ne savazzunk! Inkább kérlek Titeket, hogy mondjatok olyan dalcímeket, melyeket Kovács Kati énekelt és eddig csak bakeliten lehetett hozzájuk jutni! Ha nem megy, akkor nektek is jó lesz, hiszen nemsokára CD-n (céééééééédéééééén!) is meg fognak jelenni (7.424 millió). De ha éppen nem Kovács Katira pörögtök, akkor van más jó hírem is, hiszen az EDDA is kapott pénzt az Aréna beli koncertjének támogatására (6 millió)! Ami azt is jelenti, hogy Attillánkat visszahozták az ufók, illetve, hogy már nem nélkülöz annyira, hogy újra tudjon az alkotómunkának is élni… mondjuk, a 2016-os 78 milliós céges forgalma mellett meg is lepődtem volna azon, ha nem kap kiegészítést.

Igyunk inkább egy csésze kávét, és találjunk ki valamit!

humor 2.gif

 

vegyünk egy nagy levegőt, mert azt rendszeresen amúgyis kell

Akkor lendüljünk neki máshogyan a dolgoknak. Mivel már úgyis megszoktam, hogy minden hétre legalább 3 forgatókönyvet kell kitalálni, ami további a-b-c alváltozókkal operál, amik még legalább 1-5 verzióra vannak tekintettel, így most sincs másként. Felkutattam a lehető legideálisabb határidőnaplovat, és összeszedtem minden korábbi ötletet, rendszereztem a cetliket, összeszedtem a legújabb szélmalmokat, aminek neki lehet indulni és kialakult - így március közepére - az idei stratégia… májusig. :) Akkor kell majd újra átnézni mindent.

De azért az feldob, hogy mostmár lassan a papírgyártáson kívül minden mozzanatot házon belül készítek ahhoz, hogy kiállítást lehessen csinálni, és egy-két apróság elkészültével ezt a self-made-man dolgot is ki fogom maxolni.

Úgyhogy, induljon a csata az új kiállítás rendezéséért!

humor 3.gif

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

Véget értek a kurzusok és személyi sérülés sem történt! ;)

Pedig oly sokszor beígértem, hogy a depivasút biza célba fog érni, de végül mégsem így történt. Pedig volt benne minden, kezdve a ’miért nem lesz 20 év múlva művészet?!’ témától ’a tragédia újjászületésén’ át, egészen a művészet pénzügyi kérdéseiig… amin én sírni is tudnék legtöbbször.

művtöri és realizmus 01.gif

 

de hova is alakultak a dolgok

Eleinte az volt a tematikám, hogy egyfajta ízelítő-ismertető jellegű előadássorozatot rakok össze a művészet történetéről, de kifejezetten a realizmus szempontjából. Nekem ez már hamar kialakította a sarokkövek elhelyezését, de mivel én foglalkoztam a történettel, és a szakmai oldalról jövök, így nem remegtem azon, hogy ki hogyan fogja majd megsértve érezni magát… ha egyáltalán. Túlzottan sohasem érdekelt, hogyha valami olyat mondok, ami másnak kényelmetlen, akkor azt csomagoljam vagy tompítsam (ez amúgy nagy kamu, amikor múlt évben kaptam egy kritikát, Fanni 4 napon át mást sem hallgatott, minthogy véget vetek a kurzusoknak, és inkább kussolok). És pont a művészet terén nem lett volna jó tompítani.

Az első szériában úgy válogattam össze az anyagot, hogy kb 1,5-1,5 órákban beszélek a saját történeti felosztásom szerint. És mikor kaptam 1-1 kérdést, vagy jól megbeszéltem magammal, hogy ez vagy az kevés lesz, akkor mindig egy csipetnyit hozzátettem. Így el is jutottunk oda, hogy legutóbb már 2,5-3 órákban magyaráztam az átfogó filozófiai és tudományos áttörések, irányváltások plusz anyagai miatt.

Aztán idén az interaktivitás jegyében filmes párhuzamokat is beépítettem az anyagba, hogy még strukturáltabban lehessen nagyjából bemutatni az anyagokat. Valahogy így:

művtöri és realizmus 03.gif

 


művészettörténet, egy kicsit másként

Még képzős afterélményeim egyike az volt, hogy összefutottam egy művészettörténésznek tanuló ismerőssel, aki nagyon nagy koponyával rendelkezett és eszméletlenül rajongott a történelemért. Persze, máig nem értem, hogy minek megy az ember művészettörténésznek, de mindenkinek lehetnek problémái. Szóval, a legutóbbi találkozásunk az utolsónak is bizonyult, ugyanis elkezdtünk beszélgetni hazavonatozás közben valamilyen modern művészeti szörnyűségről, és én szokás szerint elmondtam, hogy az a bizonyos műalkotás nem több, mint mű alkotás, marketingszemét és ez pontosan, szépen látható szakmai szemmel.

Na, azt nem tudtam ekkor, hogy a srác ebből írta épp a szakdogáját és kicsit mellre szívta, hogy ő ömleng oldalakon át állítmány nélküli mondatokban valamiről, amit egy szakmabeli 4-5 rövid, tömör mondatban (igen, olyanokat is tudok!) beszánt. 7 kezemen meg tudnám számolni hány olyan esetnél voltam jelen, amikor biztosan tudtam, hogy az előadónak, oktatónak, valakinek fogalma sem volt arról, hogy éppen miről is beszél a művészettörténeti témában, és ebből számtalan félreértés és következmény adódott utána.

Ez volt az egyik oka, hogy akkor összeállítsam az én meglátásaimat. A másik pedig az, hogy meglehetősen gyakoriak az olyan szituációk, amikor régebbi történésekről nagyon jelenbeli szempontok szerint vagy nem azok eredeti kontextusa szerint alakítunk véleményt.

Például, amikor alá vagy túlbecsüljük bizonyos írott anyagok jelentőségét, és kifelejtjük a gyakorlat sajátosságait. mint, ahogyan anno az eldugott kolostorokban elmélkedő katolikus filozófusok megállapításait, melyek pár megmaradt és valamilyen minőségben lefordított antik görög műre épültek. Ma, amikor villámgyorsan fel lehet kutatni forrásokat, ráadásul rengeteg különbözőt, ez a - szintén mai szemmel - beszűkült középkori világ anno a maximum volt. És, ebből adódóan ma „megértően” viszonyulni a régi tévedésekhez ugyancsak hiba. Eldönteni valamiről, hogy az helyes volt vagy sem, kétféleképpen lehetséges: vagy lezárt módon, hogy egykor az helyes volt e vagy a jelenben megítélve, azaz, hogy most helyesnek ítélhető e.

És ennek nagyon nagy jelentősége van a művészet történetét tekintve, hiszen a dogmásodást, az elgondolások megcsontosodását csak így lehet kivédeni.

Úgyhogy ez lesz az idei év egyik nagy ténykedése, hogy az összeállt kurzusanyagokat tovább bontsam és egységesítsem egy könyv formába. Nomeg, hogy kiszámoljam, hogy ha egy könyv kb 15x21x1,5cm-es lesz, azaz 0,0004725 m2, akkor hova az úr istenbe fogok tudni elpakolni 2,5 köbméter el nem adott példányt.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

 

Golden Ticketek - még van idő… de kevés

Ígértem, hogy hamarosan érkeznek a vásárlási utalványok, és most el is érkezett a pillanat!

Azoknak ajánlom figyelmébe a Golden Ticketeket, akik meg szeretnék lepni szerettüket, párjukat, ismerősüket egy rajzzal, de nem tudják, hogy az illetőnek - a kapható rajzok közül - melyik tetszene. De azoknak is jó választás lehet, akik kifejezetten rajzoltatni szeretnének egy képet, és van is elképzelésük a témáról.

gt-1.jpg

A Golden Ticketeket, a képen is látható tipp-topp, amúgy szinte semmi másra sem használható dobozkákkal együtt  lehet megvásárolni, hogy hangulatosabb és ütősebb legyen a hatásuk. Személy szerint én már rángatózom a 12-1tucat jellegű, mágneskártyás megoldásoktól, ezért is döntöttem a dobozkák és a kártyák mellett. Bár ezekben is van mágnes (a csatjuk), de ezek tölgyfából készültek.

8-gt-7.jpg
gt-3.jpg

 

A felhasználási lehetőségek kötetlenebbek, és csak az alábbi szempontok szabnak határt:

A megvásárláskor egy szerződésben kerül rögzítésre minden fontosabb paraméter. Mit és mennyiért vásárol a Golden Tickettel a vevő, illetve azt hogyan tudja majd a felhasználáskor érvényesíteni a Ticketet felmutató/beváltó személy. Ha konkrét képet szeretne, akkor annak a címe kerül a szerződésbe, ha vásárlási utalványt szeretne a vásárló, akkor az összeg, amekkora értékben szeretné az utalványt.

Lényegében ez a két lehetőség van, de a Ticket hátoldalán látható „opciós” mezőbe frappáns üzenetet, fiktív képcímet is lehet írni (írattatni, mivel én töltöm ki őket). Pl „első közös képetek az új nappaliba”, „kézzel és ceruzával készült fotó” és hasonlókat. Mivel mindig a szerződés dönti el, hogy az adott Ticket milyen paraméterekkel rendelkezik, így lehetőség van a megajándékozott elől ezeket az adatokat rejtve tartani.

Minimum áruk 30000HUF, melybe - ha igény van rá - beleszámít a paszpartuzás és keretezés költsége is (ez egységesen 8000HUF-os tétel). 70000HUF-ot meghaladó vásárlás esetén viszont a paszpartu és a keret mindig ajándék.

FONTOS, hogy a Ticketet egy éven belül fel kell használni. Meghosszabbítani vagy visszaváltani nem lehet.

Ééééééééés, 2018. január 7-ig, a Képkisöprés keretében, az akciós katalógusban feltüntetett árak élnek a Golden Ticketek esetében is, azaz eddig az időpontig beválthatóak a Képkisöprésben meghirdetett képekre, azok kedvezményes áraikban (éspersze ingyenes kerettel, paszpartuzással és szállítással).

Bármilyen felmerülő kérdés esetén keressetek bátran!

 

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

minek vegyen az ember képet?!

Leggyakrabban azt szokták mondani, hogy azért nem vásárolnak az emberek képeket, mert azok túl drágák. Ettől az egyszerű rajzoló persze a világból ki tudna rohanni, hiszen ő tudja, hogy nem a képek drágák, hanem egyfajta önbeteljesítő mantra miatt nem is gondolkodnak el a vásárláson az emberek.
„Mert túl drága!”.

Hát nézzük akkor, hogy mi ez a drágaság.
Magam 3 fő esetet tudok elképzelni, amikor az ember képhez jut. Ha kapja, ha 1-2 neki tetsző képet megvásárol (és azt, mondjuk az otthonában ki akarja tenni) és, ha gyűjtöget, nyitott a képvásárlásra és ez rendszeresebbé is válik.
Ebből a szempontból a túl drága elgondolás csak az első képek esetében jelentkezik. Azaz, mondhatjuk úgy is, hogy csak az első kép - ami amúgy tetszik a vevőnek - a drága.

Jó. (Remélem, még nem veszítettem el senkit az olvasók közül!)

***

Most akkor mesélnék valamit.
Ott ahol, Enns városa után kicsivel, egy tanya végében történt, egy átlagos fizetéssel, egy átlagos lakásban/lakótérben élő átlagemberrel. De kezdhetném úgy is, hogy hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr (Ott volt, ahol történt, ober der Enns után, ahol a disznók túrnak)… Szóval valahol élt hősünk, Vera.

Ő egy 42 főt foglalkoztató telekom vállalatnál dolgozik, a lakossági üzletág titkárságvezetőhelyetteseként. Néha randizgat, de az elmúlt időszakban nem, mivel 4 hónapja van egy pasija, akivel eddig „minden rendben”. A pasi is „jólmegvan” Verával. Sokat segít ebben, hogy Vera jól főz és szeret is, és nem zavarja, ha filmezés közben Zoli épp falatozik még valamit.
Általában Veránál futnak össze, mivel Zoli a kapcsolat elején még nem mert abba belemenni, hogy Vera áthozza a szükséges napi rutin dolgait. Úgymond nem akart túl gyorsan belevágni abba, hogy „kiürítsen egy fiókot”. Persze, őt nem érdekelte volna a dolog, csak félt attól, hogy Vera „majd jól mitgondol”, hogy megijed attól, hogy Zoli így „rápörgött már dehiszencsakegyhónapja” után.
Szóval, ezért inkább Vera lakásán szoktak lenni… Vera titkon örül is ennek, hiszen Zolinál gyakorlatilag van konyha, de az 6 ikeás ládában áll már 2 éve, egyedül csak a tányéros és evőeszközös doboz lett félig kipakolva, mióta Zoli beköltözött lakásába.

Vera amúgy még kicsit magányosnak érzi magát. Mint korosztályának minden tagja - a 25 és 35 közöttiek - kicsit bizonytalan. Merre kéne haladnia, mit hoz a jövő, és hasonlók. Áhítozik egy kapcsolat iránt, egy amolyan igazi kapcsolat iránt, de közben a függetlenség örömeit is érzi. Csak hó végén nem, mert megint késve utalták a fizut, aminek hála a hitelkártya terhelés elviszi a havi csokira és rozéra szánt költségvetés 15%-át. 
Ő olyan kapcsolatra vágyik, amiben szavak nélkül is el tudják fetrengeni az időt a kanapén. Míg ő olvas egy jó regényt, addig fiúja valami hülyeséggel játszik a telóján. Vera tudja, hogy ilyen pillanatban nem akadna meg azon a hülyeségen. Szimplán mosolyogna rajta, hiszen olyan aranyos, amikor ilyen gyerekes dolgokba belemélyed és teljesen átszellemül. De, ugye mindenki a gyerekvállalással jön - sóhaj -, és ettől már kicsit szorong is néha, hiszen az még csak minimum a 3. lépés a sorban… na, nem mintha kiszámolta volna már. De amúgy szeretne ő is, csak amikor Terike néni - Vera anyja - felhívja, akkor mindig előjön ez a kérdés és már tök gáz, hogy az anyja nem érti igazán a helyzetét. Meg minek sietteti?

Szóval, adott egy ilyen átlagos ember.
A lakása kb 40nm, tipikus pesti, új építésű bérház (ilyenek vannak Enns után is). Ő a második lakója, illetve ő már tulajdonosa. Van rajta hitele, de mivel családja is segített neki, illetve jó munkával rendelkezik (és fejből nem tudja megmondani a svájci valuta nevét), így a havi 260.000.- (bruttó 340.000.-) forintnyi euróból elkarcolgat.

260.000.-ból törlesztőre 83.000.-ot költ. Ehhez jön még a rezsi, közös költség, ami 52.000.-, és nagyjából 35.000.-ből kijön a konyhapénz.

Így a kötelező körök után 90.000.-ja marad minden hónapban. Mondhatni, hogy előtakarékosság mellett és némi IKEA látogatás után 40.000.-ot tud havonta félretenni. Ebből megy nyáron fesztiválokra, wellness hétvégézni a csajokkal egy borospincébe, vagy ugye a mozi is 2 főre már 4.930.-, nagy menüvel! Pont, mint nálunk, Budapesten.


De Vera bizonytalan. Keresi az értéket az életében. Ezért is vásárol annyit az IKEÁban. Már van Bekväm fűszerpolca, igazi tömörfából. Zoli segített is neki felszerelni a rejtett dűbeleket, mivel hiltit nem adtak anno a polchoz Verának, és már zavarta, hogy a konyhapulton áll a fali fűszertároló. Persze, anno elfelejtette megnézni, hogy a Bekväm-ba nem férnek egyszerre bele a gyógyszertári üveges fűszerei, de ez nem is baj, mert mostmár sokkal jobban főz, és a kezdeti 12 fűszer helyett 29-et használ. Az majdnem osztható öttel, így 5.970.-ból meg is vásárolta a 6 fűszertartót.

Sőt, már lecserélte az összes konyhai szekrénygombot Bagganäs-ra, hiszen tudja, hogy a fogantyúk olyanok, mint a cukormáz a tortán. Úgy érzi, hogy megérte, mert a kicsi konyhájában 10 fiókhoz és 8 szekrényhez csak 8.955.-ot költött Bagganäs-ra. De szépek. És tisztára olyanok, mintha új bútorokat vett volna… ha eltekintünk a zsanéroktól, a bútorlapoktól és a szabásuktól.

Legutóbb egy kecses Beprövad forró italos poharat vett, mert a régi bögréket még az előző bérlő hagyta ott és jók voltak egy ideig, de azért a Beprövad szebb. Ráadásul pont jó, mert egy ilyen pohárban szépen mutat a habos latte, a kappuccsínó és a hosszú kávé is. Bár Vera csak 3in1-t iszik, ha nem teázik, de a 3in1 egy ilyen pohárban máris 3 in THE 1. Az edzett üvegnek hála, a pohár ráadásul tartós és rendkívüli módon ellenáll az ütéseknek.
Jó-jó, bár csak 295.- volt, de ki tudja, hogy mire megtalálja a párját, addig tart e majd még Beprövad-ot az IKEA, így végül nem 6-ot vett (hisz bármikor beugorhatnak a szülők és rokonok is majd), és nem is 8-at vagy 10-et, mert azok 6-tal nem oszthatóak, hanem 12-t. 3.540.-ért.


Vacsora után Vera mégsem boldog, amikor a nappaliban már fáradt a munkájához, a Netflixen is megnézte a sorozatait és Zoli sem ér mindig rá. Vera ilyenkor elgondolkodik és így szól magához:
Üresnek érzem az életemet. Nem tudom, hogy miért amúgy, hiszen munkám van, és mostanában elég jó. Igaz, a sok plusz feladat miatt csak néha tudok lejárni edzeni, és ez meg is látszik a karomon. De ez nem is baj! Zoli nem veszi észre és ezt biztosan csak én fogom fel így. Tényleg most mit csinálhat?
Kicsit zavar, hogy olyan üresek néha az együtt töltött idők. Jól elvagyunk, de mégis meddig vagy most mi lesz? 4 hónapja együtt, de mondjuk, ha egy fél év múlva megkérné a kezem, akkor szülnék neki gyerekeket? Beát és Ákost? Inkább Rozit? Most jó a fizum, meg akkor még 6-8 hónapig hallgathatom anyám… hjaj… Úgy vágyom valami inspirációra, valami szépre. Azon a szar pintereszten mindig tök jó dolgok vannak, de egy vagyon megvenni egy olyan sokfiókos szekrényt. Meg mikor festeném át? Zoli erős, de kiakadna, ha fel kéne hozni a másodikra. Mindegy, lent úgysem hagyná. És van egy csomó dolgom, aminek végre lenne helye és még tele sem lenne velük pakolva. Maradna üres fiók is bőven későbbre. De! Kellene egy ekkora szekrény.
… hmmm …bár az is jórészt üres lenne.

 

Zoli eközben hasonlókon tűnődött. Az egyik haverjánál volt, és kicsit elhajlottak ugyan, de hazafelé evett egy gyors gyrost és még a mekdonálszban - ugyan az autós pultnál, gyalog -, de bekapott két sajtburgert is. 
Hazaérve már teljesen kijózanodott és nem tudott elaludni. Ígyhát a nappali dobozaiból kikereste a Harcosok klubja DVD-t, majd a másik dobozból a DVD lejátszót, hogy a 102cm-es TV-re kösse. Gyorsabb így, mint megfelelő torrent címet keresni és wifiről leszedni. Ilyenkor persze mindig eszébe jut, hogy lassan el kéne intézni, hogy bekössék végre a netet, de még csak alig 2 éve lakik itt.
Ahogy nézi a filmet, megint eszébe jut Vera. Ezen az estén már a 3. alkalommal. Az első kettőnél még írt SMS-t neki (1# Szia Kicsim! Remélem jól vagy, még dumálunk kicsit, de lassan hazamegyek és hívlak! Puszi, zoli, majd 6 óra múlva 2# Maa mr nem hív,.k, mert fáradt vok. Hianyzool és nagyon sz.retlek. nem vagok berógva. <3).
De, mikor harmadjára jutott eszébe Vera - és pont, amikor Jack a katalógusból rendelt életéről beszélt a filmben -, akkor eltűnődött.

ikea.gif

„Nekem is mindenem dobozokban van. Én is ugyan így, csak vagyok ebben a lakásban. És ha ez a pár kacat sem lenne, teljesen üres lenne az egész. Bár, még így is az.”

Zoli tömörebben gondolkodik Veránál, de lényegében ugyan arra jutott.


Bár Vera és Zoli nem tudja, de mind a ketten ugyan azon tűnődtek, amin anno minden második görög, és amit anno már 2600 évvel ez előtt Szókratész meg is válaszolt. Mi az élet értelme, „mi végett vagyunk”, mi vesz körül minket és hasonlók.
Szókrátész - akinek nevét Vera már hallotta érettségikor, illetve Zoli úgy gondolja, hogy ez egy görög étterem -, arra jutott, hogy az élet értelmét nem egy kijelenthető cél adja, hanem az élet jó élése. Ezt nem úgy kell érteni, hogy gazdagságban élni, hanem inkább nyitottan a megismerésre és megértésre, a valóságra, ami körülvesz mindenkit, az Igazságra, a Szépre, azaz a Jóra. Szókratész szerint az élet értelme önnön maga, az élet élése és tudatos megélése.
Akkoriban, amikor erre rájött, a görög társadalom már nagyban foglalkozott az Ideák, a felsőbb értékek gondolatkörével. Szerették volna tudni, hogy miként kerülhetnek közelebb a jobb dolgokhoz, a megértéshez, azokhoz az elvont, minőségi és emberi fogalmakhoz, melyek körülveszik őket.

Úgy gondolták, hogy kell lenniük egyetemes ősképeknek, archetípusoknak, amik tisztán hordozzák ezeket a fogalmi értékeket. Társadalmuk kiemelte a (vizuális) művészeteket addigi alkalmazotti-spirituális rangjukból, mert úgy gondolták, hogy a látás általi tapasztalás, a megragadás és szemlélés, a megismerés a legfontosabb eszköz, mely közelebb tudja engedni az átlagos szemlélőt ahhoz az ideához (Szép-séghez), mely a mű-tárgyakban benne lakozik, melytől azok ideálisak. Így, ezzel az elsődleges tapasztalással közelebb kerülnek az ideák szférájához és jobban rá tudnak találni és jobban meg tudják érteni a többi ideát is.

Ezeknek az ideáknak a fel-és megismerése az, ami túlmutat a mindennapos emberi léten; ráadásul egyetemesek és az egyéntől függetlenül is létezők és nem szükségképpen a racionális, valós, fizikai világból épülnek fel, de mindenképpen emberiek, sőt meg is határozzák az embert pusztán azzal, hogy vannak.


Ám, mivel Vera és Zoli nem 2600 évvel ez előtt élt, és mivel soha senki sem mesélt nekik arról, hogy azok a görögök miken gondolkodtak szieszták alatt, így ők nem tudták, hogy az élet értelme lehet, mondjuk az élet jól élése is. Abba meg még inkább nem gondoltak bele, hogy a jól éléshez azért tudni kellene, hogy milyen is az a Jó.
A körülmények látszati milyenségétől (használati tárgyak, fogyasztási dolgok, társadalmi elvárások, kötelezettségek, a legvadabb hi-tech szarok, szIPhone, stb) hiába remélik az élet jó élését. A lakás nem garancia, a bútorgomb nem lehetőség az élet jó élésére. Nem lesz „több” senki ezektől. Sőt, nem éri meg célnak tekinteni a hitel kifizetését, a gyerekvállalást mielőbb, mert ezektől még nem lesz értelme az életnek, hiszen ezek inkább a körülményeket határozzák meg. Kívülről hűdejó lesz, de az illúzió lényege a látszat turbózása, nem az valóság megértése és jobb élése.

Az ürességet a Jó dolgok töltik meg (a céltalanba ezek visznek célokat, illetve az ürességben ezek a valamik). Mindazon dolgok, melyek túlmutatnak az adott emberen és ez által segítik, hogy megérthesse emberi mivoltát és saját egyéni énjét. Ma már persze nem ideáknak hívjuk ezeket, hanem sokkal inkább értelmi-tudásbeli dolgokra vezeti vissza a filozófia. Sőt, manapság az emberi mivolt definiálása is sokkal nagyobb feladattá vált, mint évtizedekkel/századokkal ez előtt volt.
Az embert körülvevő valóság megismerése és az ember helyének megértése az, amitől nem érzi magányosnak valaki magát. Hiszen így már lesz helye, ahonnan tarthat valahova. A boldogsághoz pedig az emberi mivolt megértése a kulcs. Ha tudjuk mi az ember, akkor megérthetjük, hogy „az emberhez” képes „az egyén”, azaz magunk miben térünk el, és így rá lehet jönni, hogy akkor számunkra mi a jó, mi okoz boldogságot, merre szeretnénk haladni és miben vagyunk többek.

hipster trógerek, akik sohasem lesznek eredetik, saját gondolatokkal... :)

hipster trógerek, akik sohasem lesznek eredetik, saját gondolatokkal... :)

Visszakanyarodva az unalmas ömlengés után a „minek vegyünk képet” dologhoz, a vizuális művészetek - ebben az esetben a képek - ezeket a folyamatokat segítik. Jó esetben (hangsúlyozom, hogy nem kortárs szutyok, hanem kvalitásos minőség esetében) a tökéletes, ideális valóság látványa segíti a szemlélőt, hogy nyisson a világra. A megértésre.

Ez egy érzés általában, ami feltölti az embert, gondolkodásra sarkalja, inspirálja. Megállítva a valóság egy pillanatát, leszedve róla az árnyakat és körülményeket, hagyja, hogy felfedezhessék a titkait. A kép értéke nem a látványa lesz, hanem a látvány által kiváltott hatása, a gondolkodás és érzés (ráció és emóció) kiváltása, amitől ember az ember.

Igen, de az első kép túl drága! Írtam fent a tézist.
De mihez képest? A havi szinten elköltött, de boldogságot, hosszan tartó örömöt nem adó lakberendezési cuccokhoz képest? Vagy a ki nem mondott, fel nem tett kérdésekhez képest, melyek sűrű körülménycunamiként mossák el a mindennapok idejét? A halk kétségbeeséshez, mely a sötéttel jön el, nap végén, mikor nem látni legalább a részeredményeit az addigi életútnak, nem érezni, hogy „haladok”?

Színes, HYGGEszutyok otthonnak álcázni egy lakást, vagy eleve tartani fölöslegesen egyet, mikor ezt a sok energiát magunk és a másik megismerésére is lehet költeni? Tényleg szükséges minden olyan, amivel sohasem fogunk foglalkozni, mint inkább inspiráló, feltöltő dolgokat keresni, amik ráadásul végigkísérnek minket? Biztos, hogy egy kép ára, egy alkotás ára az, ami már nem fér bele a költségvetésbe?
És eleve, nem jobb tudni, hogy egy addig sohasem létezett szép-ség, egy értékhordozó megvásárlásakor, megszerzésekor a saját élettörténet is átkerül annak a történetébe? Hogy onnantól kezdve, hogy díszíti az otthont, egyben az adott ember emlékhordozója is lesz?

Egyszerűbben kérdezve, biztos, hogy túl drága A kép?

Egy jó kép nem lehet „túl” drága. Egyszerűen csak nincs eléggé értékelve.

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!

maga sohasem az ütemre tapsolt - egy kicsi összegző 3/3

Voltunk operában Fannival (… jó, az Erkelben voltunk, de az majdnem ugyan az), a Traviátát néztük meg, volt Miklósa Erika is, teltház is meg minden. Egész jó volt, bár a férfi, a tenor inkább basszus volt… basszus, de mennyire halk! Miklósa Erika és a zenekar is visszább kellett, hogy vegyen, hogy ne alázzák be teljesen.

De nem kritikázni akarok, hanem a végén igazán elgondolkodtatott egy kedves, idős úr.

Az előadás végén ment a tapsolás, és mivel 90%-ban csak öregek alkották a nézőteret, így kb 1 perc után automatikusan elindult a vastaps.

Amit mi ketten utálunk (ezért: katt ide). Ilyenkor Fanni antiütemben kezd tapsolni, én meg a szerintem megfelelőnek ítélt erővel és ritmusban. Ez ment kb 10 percig, mikor lassan, de elcsendesültek a nézők. Amikoris, az előttem ülő öregúr felállt, megfordult és a vállamat megérintve csak annyit mondott, hogy:

„maga sohasem az ütemre tapsolt!”

Én erre visszanéztem, mélyen a szemébe és csak annyit mondtam, hogy „mert nem kell!”.

Nem nagy sztori, de természetesen kardinális jelentőségűnek ítéltem, és hazáig 45 percen át morogtam Fanninak a dolgon. Belül persze elgondolkodtam, hogy az öreg azért penge volt, mert a tapsomból rájött, hogy világ életemben a saját igazam szerint törekedtem boldogulni.

Maga sohasem az ütemre tapsolt.

Sem, amikor nem voltam hajlandó verseket betanulni és inkább jelentkeztem az egyesért, hogy ne is kelljen a feleléssel foglalkoznom az irodalom óra hátralévő 43 percében. Sem, amikor művészettörténet szigorlat alatt megmondtam az oktatónak, hogy nincs igaza és nem jó repróját ismeri egy festménynek, azért mond róla hülyeségeket. Sem, amikor egy szép névjegyet szerettem volna magamnak, de nem találtam senkit, aki kellően meg tudta volna csinálni és inkább összeraktunk egy nyomdát.

Egy idő után rájöttem, hogy azzal, hogy én úgy álltam a rajzoláshoz, hogy miért ne lehetne úgy csinálni, hogy a kép jobb legyen egy fotónál, illetve egy jó fotónál is, azzal gyakorlatilag a - mások számára - legidegesítőbb heppemből a legfontosabb látásmódomat mélyítettem el.

Dr. Motte

Dr. Motte

Míg mindenki szalonnát sütött és biciklizett a barátaival 13-14 évesen, június első vasárnapjain, én a Love Parade élő közvetítését bömböltettem a tévén és 8 órán át tánciztam rá.

Témazárós dolihétfő előtti vasárnapokon, 15-16-17 évesen én még hajnali 2-3-kor a Képírók filmjeit néztem a TV-ben, mert azt fontosabbnak tartottam (a Tehetséges Mr. Ripley-t, a Született gyilkosokat, a David Gale életét, a Kávé és szerelmet és hasonlókat).

Nem volt kedvem az ütemre tapsolni.

És ez egészen mostanáig nem is jelentett problémát, viszont az elmúlt időszakban valahogy több teret engedtem az engem körülvevő kompromisszumkényszernek és ez egy kicsit félre is vitt. Gyakorlatilag erre rádöbbenéssel foglalkoztam az elmúlt kb 1 évben, és mostanra sikerült a megfelelő változtatásokat kieszközölni. Nomeg, a körülményeket is hozzájuk igazítani.

A problémák lényege ugyanis nem abból adódott, hogy valamit nem jól csináltam, hanem abból, hogy rossz hangsúllyal vagy a nem megfelelő keretek között csináltam azokat. Szimplán az ezeken változtatással pedig elvileg megoldható - számomra - egy megfelelő, kompromisszumokat kivédő ténykedés.

lesznek még rajzok, és lesz kiállítás is

Csak nem pánikban összetarhálva, és nem akárhol, bárhol. Nem fogok galériáknak és hasonló debileknek pillázni, hogy nézzék meg, működjünk együtt. Nem akarok ebből megélni így nem fogom szétinflálni sem a munkám.

Úgyhogy lesz The Tricks of the Magician, és egy másik is már komponálás alatt áll.

De itt azért még nem álltam meg, mert ennél azért többről van szó.

Engem egyre jobban zavar, hogy a természet, a környezetvédelem egy huszadrangú semmi lett mára, hogy a természettudományok a fasorban sincsenek a legtöbb ember ismereteiben. Ez nem vezet sehova, de oda legalább maximális gázzal, így a régi oktatási koncepciómat, oktatást kiegészítő segédanyagok ötleteit, a Plastic Darwint és az ismeretterjesztő illusztrációs ötleteimet, az UNBARt összeolvasztom és magam megcsinálom. Száz év lesz, de időm van. Ez az a könyvsorozat lesz, melyről már a Higgy magadban kabaréposztban említést is tettem, illetve amivel pályáztam is.

De ez még mindig nem elég! :)

rajz, művészetünk története és a realizmus

Régóta gondolkozom a könyveken. Főleg azért, mert ha senki sem jár már kiállításra, senkinek sem mesélnek a történetünkről az iskolákban, ha az egyetemi képzéseken is a vakok vezetik a világtalanokat, akkor más út nem nagyon van. Rögzíteni kell a megállapításokat és remélni, hogy egyszer majd lesz valaki, aki a teljes ösztöndíját könyvekre költi (amíg el nem vonják tőle, hogy így próbálják véleménye feladására kényszeríteni… hiába), és rátalál a könyvekre, és beléjük is olvas majd. És, ha ez a valaki kellően határozott ahhoz, hogy merje eldönteni, hogy amiket olvas, azok igazak e vagy sem, és pont szakmabeli, akkor van rá esély, hogy tovább tudja gondolni majd a könyvekben olvasottakat.

És ki tudja, talán rendszeresen meg is fogja venni a könyvek előbukkanó példányait, mert tudja, ami bennük van az érték, és nem mindegy, hogy olyanhoz kerülnek, aki csak átfutja vagy olyanhoz, aki érteni is fogja azt az értéket.

Úgyhogy megírom három kötetben a rajz tanulásának és a készség fejlesztésének lehetőségeit, a művészetünk történetét, és külön, a 3. kötetben pedig összefoglalom, hogy mi is a realizmus és miért ez az, ami - szerintem - mindennél fontosabb művészeti stílus, látásmód, gondolkodásmód.

3per3-01.jpg

és úgy érzem, nem lehet a közöny egy hatalmas teljesítmény jutalma

Van még egy nagy project kitűzve.

Száz éve olvastam egy kitűnő interjút egy festőtől, aminél megdöbbentett, hogy milyen jól van felépítve a riporter és a festő dialógusa. Hogy határozott irányba haladnak, és, hogy van értelme az amúgy nagyon elméleti vonalon mozgó soroknak. A festő olyan dolgokat villantott meg válaszaiban, amiken én is sokat gondolkodtam akkoriban és először éreztem úgy, hogy valaki végre ugyan arról beszél, illetve ugyan úgy beszél dolgokról, ahogy én is látom őket.

Eltelt pár év, és én belemerültem a realizmus elméleti hátterébe, utánamentem a filozófiatörténetnek, a művészettörténetnek és hasonlóknak, meg persze ugye rajzoltam és mélyítettem a gyakorlati tudásom is.

Időről időre elővettem az interjút, és újraolvastam, ha le voltam hangolva, de nagyon sajnáltam, hogy már nem tudok beszélni a festővel.

Aztán egy másik, videóinterjúban figyeltem fel arra, hogy a festő megemlíti, hogy a festés mellett sokat ír, de csak magának. Főleg azokról, amiken gondolkodik, amik foglalkoztatják, a művészet, a kozmosz és ilyenek.

Fontos itt beszúrni, hogy a festészet, rajz és hasonló síkművészetek filozófiai formák. A szellemnek nyújtott inspirációk, melyek segítik a nézőket, hogy valami olyan benyomást kaphassanak, ami felébreszti lelküket és érzéseket vált ki bennük. És a művészek gondolatai, érzései, az ő szubjektív szellemük az, aminek a feladata, hogy láthatóvá tegye ezeket az emóciókat másoknak is, az ő vizuális érzékelésük számára.

Pár napja már nem tököltem tovább és ráírtam a festő egyik lányára, hogy megkérdezzem, volna e rá esély, hogy belenézzek ezekbe az írásokba, mert szerintem fontosak, és úgy érzem, hogy én dekódolni is tudnám azt a laikusabbaknak, meg persze digitalizálnám, feldolgoznám, szerkeszteném, hogy kezelhetőbb legyen az anyag.

És 5 perc sem telt el, mikor jött a válasz Angi Sandorfitól, hogy persze, beszéljünk a dologról.

Úgyhogy, a mai megbeszélésünk után - ami roppant felemelő volt szerintem mind a kettőnknek -, indul egy nagy buli, hogy betárcsázhassam a közönyt, ami István halála után ráborult életművére.

Nem lesz egyszerű, kb 8500, franciául és kézzel írt oldalról van szó, amiket nem olyan egyszerű megfelelően értelmeztetni nem szakmabelinek, de, mint azt fentebb is írtam, időm az van, hiszen nem pazarolok többet kompromisszumokra.

Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…

Vannak, akik szerint a bal oldali képet is István festette…

Pali

beleolvasnál korábbi posztjaimba? akkor KATTINTS IDE!

kövess facebookon és instán, mert ezek is vannak!